カエルの湖 Kaeru no mizūmi (Békák tava)

A tanukit nagyon foglalkoztatták a szellemfesztiválok, akár ilyen emberi résztvevőkkel, akik nyilván a velük szövetségben álló szellemek miatt voltak hivatalosak.

- Később, később. Köszönöm, hogy említetted!

Fontos volt, hogy elérjen a tükörrel oda, ahova kellett. Egy nagy titok volt az egész út és a cél is, de tartotta magát hozzá. Pihenni megállhattak, de a fesztiválozást meghagyta a jövő zenéjének.

Az emberek lakta részeket Hori alaposan megnézte. Látni akarta, hogyan élnek itt, jómódban, szegénységben vagy mindkettőből akad. Az öltözetüket, a beszédüket mind meg akarta figyelni. Mindig szerette az embereket.

Megjegyezte magának, hogy az onmyoji személyesen még nem találkozott a rejtélyes alakkal. Ezek szerint mindketten először fogják látni. Volt valami furcsa ebben a történetben és a találkozásban is, de még nem tudta, hogy pontosan mi?

- Emberi nyelven ír? Akkor valóban különleges és érdeklődő szellem lehet.

Hori is próbálkozott ilyesmivel, mert érteni akarta az embereket és ehhez nem csak az kellett, hogy a beszélt nyelvet ismerje. Hosszú ideje küzdött már, de még nem mondta volna, hogy igazán jól olvassa az egész más észjárású nép írásait.

A tanuki örült, hogy társa megoldotta az utazást. Figyelt arra, hogy véletlenül se leplezze le az esőasszonyt, aki megjelenésében igyekezett rejtőzködni. Horinak is azért mutathatta meg magát, mert a szellem rákérdezett az onmyojinál.

- Ezért érdekesebb más formában mutatkozni - mondta Hori bölcsnek szánt mosollyal.

Különféle alakokat szokott felvenni. Ma még nemigen tett ilyet, leszámítva az izompacsirtát a harci helyzetben.

- De ilyenkor is megteszed, amit kell és az emberek megnyugszanak, nem? Utána megértik, hogy az a bizonyos szellem nem akart rosszat, csak egyszerűen mások a gondolatai és mások a lehetőségei? El szoktad nekik magyarázni? Egyesek biztos nem fogadják el, de akiknél csak múló félelem van az ellenszenv mögött, azok érthetnek ebből.

A hangnem egyáltalán nem volt számonkérő, csupán kíváncsiskodott, hogy Michiko hogyan kezelte ezeket a helyzeteket. El kellett ütniük az időt hajókázás közben és a beszélgetés erre kitűnő módszer volt.

- Engem nagyon is érdekelnek az emberek és kedvelem őket minden erényükkel és minden gyengeségükkel együtt. Szeretem a társaságukat és nekik is nagyon jó történeteik vannak. Tudod, az, hogy sokkal kevesebb idő adatik meg nekik és azt kell beosztaniuk, mert gyakorlatilag hetven-nyolcvan évig menekülnek a halál elől és megpróbálják ezt a menekülést vidáman, szeretve, boldogan és sikerek között eltölteni, az nagyon izgalmas. Egész más az ő világuk, mint a miénk - mondta ezeket már halkabban, mert tudta, hogy nem minden ember viseli jól, ha ennyire konkrétan beszél a létükről.

Ha az onmyoji válaszolt, Horiuchi közben igyekezett élvezni a nagyon is kellemes időjárást. Tetszett neki ez a kis szellő és a cseppet sem tikkasztó hőmérséklet. Kedvére voltak a hajóutak, még a hosszúak is.

- Jártál már erre? Azt mondtad, most nem akarod megmászni a hegyet. Máskor már megtetted? - kérdezte úti partnerétől.

Helyeselt az ötletre, hogy haladjanak. A természet az otthona volt, nagyon szívesen aludt tábortűz mellett vagy csak úgy bevackolva magát valahova. A városon átvágva még mindig vetett egy-egy pillantást a környékre, a házakra, az udvarokra és az emberek viselkedésére. Még az is érdekelte, milyen állatokat tartanak, termelnek-e valamit a kertben.

Az erdőbe érve a sötétség és az, ahogyan ő látott benne, izgatottá tette. Minden falevél reccsenése, minden madárfütty jóleső érzéssel töltötte el.

- Szeretsz ilyen helyeken kirándulni, átkelni vad erdőségeken, zord szurdokokon vagy kíméletlen sivatagokon? Mindnek megvan a szépsége, de bizony fel kell készülni és észnél kell lenni!

Nem kerülte el a figyelmét, hogy az itteni állatok milyen közel merészkednek a városhoz. Talán még be is osontak néha, hogy megcsócsálják a háziállatokat.

Hori érdeklődve hallgatta Michiko-t, aki arról beszélt, hogy mit kérdezne a rókaistenségtől. Láthatóan nagyon foglalkoztatta az emberek és a szellemek kapcsolata. Támadt egy ötlete. Ez sokszor megtörtént vele és ilyenkor meg tudta lepni az embereket. Néha még a szellemeket is.

- Nos, ha azt mondanám, hogy valójában én vagyok az, akit keresel, csak más alakot öltöttem, mit szólnál? - kérdezte olyan arccal, amiből huncutságot, érdeklődést és határozottságot egyszerre lehetett leolvasni.

Hallani akarta, hogy erre mit mondana az onmyoji és hogy Yono is beleszólna-e?

A világító rovarok felröppenése adott valami varázslatos kisugárzást az erdőnek. Ezek a teremtmények csodálatosak voltak, Hori mindig szívesen látta őket repülni, akár egy volt, akár egy egész raj. Ahogy kezdett minden alakulni, már nem a szentjánosbogarak foglalkoztatták legjobban. Minden részlet megragadta a figyelmét. Nem lehetett véletlen, hogy az útjuk erre vezetett. Rögtön felemeli a lábát és hátrébb lép, mihelyst meghallja a brekegést.

- Legyetek üdvözölve! Nem áll szándékunkban titeket háborgatni! Csak erre vezet az utunk, de ügyelünk arra, hogy véletlenül se tapossunk le senkit és semmit a falutokból. Tetszik az a szúrófegyver! Ötletes - mondta széles mosollyal a felbőszített darazsat tartalmazó botra.

Mókásnak és aranyosnak találta ezt a két kis harcias lényt, viszont ha támadásba lendültek, akkor azt el akarta kerülni és megpróbált ellépni előle. Egy darázscsípés nagyon komoly bajokat okozhatott, embereknél még halált is és nem akarta, hogy egy szimpla kíváncsiskodás ilyet okozzon az útjukon.

Horiuchit az apró, ám igencsak harcias lények szórakoztatták. Aranyosnak találta őket és nem igazán találta komolynak a fenyegetésüket. Ő nem kérdezett volna rá, hogy mit őriznek a tónál. Kíváncsian várta, hogy az onmyoji érdeklődéséből mi sül ki.

- Honnan tudjátok, hogy nagyon gonosz? Ismeritek?

Érdekesen hangzott, amit mondtak.

- Mi az egész falu brekegését hallottuk és azért jöttünk erre, mert látni akartunk egy ilyen kedves kis helyet. Titeket csak akkor vettünk észre, mikor ránk szóltatok.

Az említett idegent nem érdekelhették a békák, csak átgyalogolt az erdőn. Itt is az onmyoji indult feléjük, de persze Horinak se volt ellenére.

A darázs volt az egyetlen, amit valós veszélynek érzett a tanuki. Egy apró békakatana nem nagy dolog, de a darázs csípése okozhat problémákat. Óvatos volt, hogy a nagy lengetésben ne találja el a kétéltű.

- Hogy nézett ki ez a lány? Ő is ember volt vagy esetleg valami más?

A tanuki látott már egyet s mást és nem csodálkozott volna nagyon, ha a békák tényleg lopnának. Nem hitte el elsőre a történetet, de meghallgatta őket.

- Nem vagyunk senkinek a csatlósai. De ha elmondjátok, mit keresett rajtatok a lány, talán segíthetünk. Útközben sok mindent láttunk és még biztosan fogunk is. Ha összefutunk vele, lebeszélhetjük a gyújtogatásról. Kár lenne a falutokért.

Még mindig nem volt meggyőződve arról, hogy a békáknak van igazuk, de érdekelte, mit mondanak.

A tanuki egy kicsikét gyanúsnak találta, hogy a nádasban ennyire könnyű közlekedni és hogy a békák már a falujukba hívták. A séta így egyre veszélyesebbnek, de egyre izgalmasabbnak is tűnt. Örömmel hallgatta a muzsikát és próbált ismerős dallamokat felfedezni. A falu láttán azt mondta magában, hogy már ezért megérte elindulni a hegy irányába. Megértette és átérezte az onmyoji gyermeki örömét. Békés, vidám, érintetlen kis közösségnek látszott ez a hely, pedig nem volt az. Nemrég két olyan lény haladt át itt, ami gyökeresen fel tudja forgatni a békák életét és Hori úgy érezte, neki ezzel tennivalója lesz.

A kimonós békalányokat nézegette hosszabban, egyiket a másik után. Arra gondolt, hogy egyszer majd béka formában kellene megtréfálnia az embereket.

- Köszönjük! - mondta udvariasan és alaposan megnézte, mire szolgálhat az a hely, ahova leültették őket.

A halakkal és a zöldségekkel kezdte a falatozást. Nagyon jól esett neki, sokat mentek már, pótolnia kellett az erejét. Bárki kérdést tett fel neki, arra szívesen válaszolt, de magától most nem szólított meg senkit, mert evés közben nem volt igazán kedve hozzá.

Megfigyelte, hogy az érkező béka nehezebben jut vissza a saját falujába, mint az onmyoji és ő maga erre a számukra idegen helyre. Az újabb érkezőt alaposan végignézte. Ismerős vonásokat akart rajta felfedezni, gondolkozott, hogy a homlokán levő jel és ez a különleges szemöldök vagy a sárgán világító szempár beugrik-e neki bárhonnan.

- Kisasszony, hadd segítsek egy kicsit! Az én nevem Horiuchi. A társammal jártuk az erdőt és találkoztunk ezekkel a békákkal, akik megkínáltak minket minden jóval. Biztos, hogy ilyenek a tolvajok, akiket keresel?

Egy kevés szünetet hagyott. Újabb haldarabkába harapva hozzátette:

- Hol láttad utoljára azt a csengőt?

Ezután a békákhoz fordult, de egy pillantást a társaira is vetett, hogy lássa, hogyan fogadják a fenyegetőző idegent.

- Kedves vendéglátóim! Láttatok errefelé ólálkodó alakot, akinél a csengő lehetett? Egy gonosz embert, aki elvihette a hölgy tulajdonát?

Próbált megnyugtató, türelmes hangon, lassan beszélni, hogy a nő indulatát lecsitítsa.

Hori annak is örült, hogy egy pillanatra ki tudta húzni a nőt a dühéből. Később még sikerülhet hosszabb időre is.

- Téged kínoz valami. A csengő képes enyhíteni, ugye? Ha a csengő ennyire közel áll hozzád, akkor megérzed, ha a közelben van.

Meg kellett értenie, hogy mi rejlik a nő szavai mögött. Megvárta, hogy így volt-e. Az onmyoji egy másik stratégiával próbálkozott. A tanuki nem kínálta volna a nőt olyannal, ami nem az övé, hanem a békáké, de jó ötletnek bizonyult.

- Sakuya, mi van, ha az az ember itt rejtette el a csengőt? Csak azért, mert tényleg gonosz és azt akarta, hogy felégesd a békák faluját? Ha itt van elrejtve, mind nekiállunk keresni és mivel ők nagyon jól ismerik a helyüket, biztosan hamar meglesz.

Ezután közelebb hajolt a lányhoz.

- Te egy Áldott vagy, Sakuya? Csak megérzés.

A lány szavai úgy hangzottak, mintha valami próbatétel alá vetette volna egy varázsló. A csengőhöz volt kötve, nélküle elveszettnek érezte magát, de nem tudta miért. A tanuki figyelt minden szóra, amit a lány kiejtett a száján.

Elkezdték keresni a csengőt. Horiuchi friss ásás nyomait akarta megpillantani, de minden lehetséges rejtekhelyet figyelembe vett. Fejre állított kosarakat, dobozokat. Nagyon remélte, hogy nem a békák lopták el a csengőt, mert akkor feleslegesen védte volna meg őket.

- Tehát csak a nevedre emlékszel és azt tudod, hogy az elveszett csengő fontos. Figyelj csak...amikor ezt a kisebb, törött csengőt meghallottad és feleszméltél, nem volt ott senki más? Nem láttad, ki rázta meg a csengőt?

Hori közben még egyszer végiggondolta, amit az ünnepély vége óta hallott.

- Lehet, hogy van egy jobb ötletem, de meg kell beszélnem a társammal.

Ha tehette, félrehívta az onmyojit és halkan szólt hozzá.

- Az ilyen imacsengők néha meg tudnak idézni egy kamit. Akár olyat is, aki legyengült, mert elfeledkeztek róla. Szerinted lehetséges, hogy egy ilyen lénnyel lenne dolgunk? Láttad, hogy falt. Mintha hetek óta nem evett volna.

Tovább gondolkodott.

- Beszéltünk arról, hogy egy bizonyos istenség, aki a hegyhez tartozik, idén állítólag megmutatja magát. Ismerek egy legendát, mely szerint a Fuji-t egy istennő őrzi, ő tartja vissza a vulkánt a kitöréstől. És véletlenül (?) pont Sakuya névvel szokták illetni. Te pedig egy öreg kitsune-t keresel, aki szeret szórakozni az emberekkel. Lehet, hogy őt találtuk meg és csak játszadozik velünk fura emberalakban, egy isten nevét használva. Te mit gondolsz? Az is eszembe jutott, hogy ha ezek az elméletek nem jönnek be, akkor tényleg elveszett lánnyal van dolgunk. Megrázhatnánk még egyszer a csengőt, mert visszaadhat még több emléket a lánynak. De veszélyes is, mert bármilyen kamit idehozhat.