#s://i~pinimg~com/564x/73/94/61/739461fc29947941d41af7c2454a542b~jpg
Alfrednak nem volt ígyis elég gondja az országuk felborult politikai és katonai rendjével, de a híresztelések alapján a telmarinok tovább folytatják a terjeszkedést az eddig felfedezetlen észak felé, azonban az ottani frissen megkoronázott királynő jól tartotta magát… ezidáig legalábbis. Alfred titokban reménykedik, hogy az északiak kitartanak sőt, hogy visszább tudják szorítani a telmarinokat. Habár a katonai dolgokhoz annyira nem ért, de úgy hiszi, ha szövetségre tudnának lépni az északiakkal, illetve a bujdosó narniaiakkal, akkor Archenland újra függetlenné tudna válni a Telmarin Birodalomtól. A másik dolog, ami aggasztja pedig az, hogy a Telmarin hercegnő érkezik Anvardba. Alfred egy a város kapujára néző ablakból szemléli a hercegnő és kíséretének bevonulását karba font kezekkel. Közben pedig végig azon agyal, mit akarhat itt a nő, valamint aggódik a testvéréért, aki nemsokára kilovagol két másik katona társaságában. Alfred arcán most kristálytisztán látható a gondterheltség és az aggodalom. Kezében idegesen forgatja a gyűrűt, miközben a hercegnő minden egyes tettét árgus szemekkel figyeli, és elraktározza a memóriájában. Meg kell hagynia, hogy tetszik neki a nő mentalitása, hogy gyalogszerrel érkezik a beosztottjaival, valamint ahogy visszainteget a gyerekeknek, de ettől függetlenül nem bízik meg benne. Hiszen telmarin, és ő az egyik fő oka a jelenlegi helyzetüknek. Csak reménykedik benne, hogy észérvekkel lehet rá hatni. Miután a jövevények kimenetelnek a látóteréből, Alfred felkeresi Avat. Futnia kell, hiszen túl sokat időzött az ablaknál elmélkedve, testvére pedig világ életében gyorsan készült el. Nem az a tipikus nő, akinek órákig tart felkészülni. A lány ebben a pillanatban lép ki a szobája ajtaján, úgy megrakodva fegyverekkel, mint egy málhás szamár. Alfred zihálva fékez le testvére előtt, mire a lány megereszt felé egy tipikus Ava-s mosolyt, ami minden ember szívét megmelengeti (már akinek van). Alfred azonban jobban aggódik érte, így nem nyugszik meg ettől, sőt!
- Ava, biztosan kilovagolsz? – Kérdi aggódva a férfi két zihálás közt. Ava kedvesen mosolyogva bólint egyet. – Nekem gyanús ez az ügy. Jobb lenne, ha inkább valaki más menne helyetted… - Ezen a ponton a nő irritációja kiül az arcára. Kissé durcásan néz testvérére, ugyanis egyenesen rosszul esik neki, hogy fivére ennyire nem bízik a képességeiben. Alfred tudja, hogy ez rosszul esik neki, ám mégiscsak félti. A húga. Tulajdonképpen a másik fele. Persze, hogy aggódik érte! Ava-nak azonban ez másképp jön le. Végül vesz egy mély levegőt a lány, majd a falnak támasztja a kardját, hogy jelnyelven elmutogassa, hogy az apjuk osztotta be ide, és hogy bízik benne. Valamint, hogy ez a kötelessége Archenland felé, nem hagyhatja cserben az embereiket. Alfred arcán látszik, hogy egyáltalán nem örül neki, de nem vitatkozik tovább.
- Rendben, nem győzködlek tovább, de ígérd meg, hogy nagyon óvatos leszel! – Ava erre mosolyogva megforgatja a szemeit, majd esküre emeli a kezeit. Majd felkapja a kardját, és mielőtt elindulna Alfred nagy hévvel átöleli. A fiú jó erősen szorítja magához a lányt, mintha attól tartana, hogy ez lesz az utolsó ilyen alkalom. Nem tehet róla, nagyon rossz előérzete támadt. Minden „túl jól” összejött. A konvoj eltűnése, a telmarinok északi hadjáratának vezetőségének cseréje, Vanadis hercegnő érkezése, és hogy emiatt csak hárman lovagolnak ki egy olyan küldetésre, ahol egy egész konvojnak nyoma veszett, s csak egyetlen lovas tért vissza. Miután szétválnak, Ava még a szabad kezét ikertestvére arcára helyezi, és összeérintik a homlokukat behunyt szemmel. Alfred nagyon küzd, hogy ne kezdjen rimánkodni azért, hogy Ava mégse menjen. Tudja jól, hogy apjuk sem túl boldog, hogy ilyen kevés embert küld el, ráadásul ezek közül az egyik a saját lánya. Pár másodpercig így állnak, majd Ava elhúzódik, és egy utolsó „ne aggódj mosoly” után elindul az istálló felé, Alfred pedig csak tehetetlenül néz utána. Nehéz szívvel indul el, hogy összeszedje az ebédjük maradékát, amit rendszeresen ki szokott osztani a rászorulóknak, mikor apjába fut. Természetesen tudja, látja és érzi is, hogy a férfi mennyire gondterhelt, így kérdés nélkül belemegy abba, hogy az oldalán járuljon Vanadis telmarin hercegnő színe elé este a palotában. Az apjával történő beszélgetés után felveszi az ételeket, ám egy hirtelen rosszullét miatt a konyhai személyzet egy tagja segítségével visszatámolyogni kényszerül a szobájába, ahol le kell dőlnie egy kicsit. Sajnos az aszthmája és a szívelégtelensége nem tolerálja túl jól ezt a mértékű hirtelen jött stresszt, és most mondta fel az amúgy is gyenge szervezete a szolgálatot. Azonban nem tud rendesen pihenni, így Alfred végül úgy dönt szív egy kis friss levegőt és elvégzi a szokásos napi rutinját, mielőtt apja oldalán találkozna a telmarin hercegnővel. Gondolatai túlságosan is a húga körül forognak, annyira aggódik érte, hogy szüksége van egy kis időre hogy megnyugodhasson, és koncentrálhasson a dolgára. Mindig ez van, mikor Ava egyedül indul útnak. Ha az apjukkal van, Alfred sokkal nyugodtabb. Bár tudja, hogy a testvére Archenland egyik legkiválóbb katonája, mégis félti. Hisz nő, így rosszabb dolgok is várnak rá a halálnál, illetve mivel néma, makacs és emellett nem igazán tudja elrejteni az érzelmeit, így ha egyszer elfogják... Alfred megrázza a fejét. Nem is akar ebbe az eshetőségbe belegondolni. Ahogy az utcákat rója gondolataiba mélyedve figyelme egyszer csak egy köpenyes alakra irányul. Pontosabban a mögötte ólálkodó gyerekre, akinek szándéka kristálytisztán látszódik a vak számára is. Alfred megindul, hogy megállítsa, ám a köpenyes alak előbb reagál. A kislány fájdalmában felsikolt, mire Alfred gyorsan felméri a terepet. Szerencsére nem figyel senki, így közelebb lép hozzájuk.
- Elnézését kérem! - Hajol meg enyhén az alak előtt. Ezután a kislányra néz, és egy gyors biztató mosolyt küld felé. - Legyen oly kedves, és engedje el a gyermeket. Félreértés történt. A kislány engem keresett, és nem Önt! - Fürkészem az idegent miközben szemrebbenés nélkül hazudok. Folyamatosan nyugodtan araszolva közeledek feléjük.
Alfred még mindig nincs elég közel, de a köpenyes alak így is meghallja. Rávillan a tekintete, ahogy meghallgatja, majd végig is méri tetőtől talpig, ahogy a kislányt szorítja közben.
- Ugye tudod, hogy mi jár annak, aki segíti a bűnözőket? - kérdezi hideg hangon az idegen. Alfred felismerheti, hogy egy női hang az. Mielőtt azonban a fiú reagálhatna, a nő hirtelen csak felsóhajt, majd leteszi a kislányt, enged a szorításán, de még nem engedi el. Közelebb hajol hozzá, és Alfred is van annyira közel, hogy hallhassa, mit mond neki. - Nem szép dolog lopni... Legalább ügyesebb lennél benne... - mondja morogva. - Keress valami más megoldást arra, hogy pénzhez juss, van rengeteg... - mondja frusztráltan. Majd kicsit ellágyul. - Van családod, kicsi?
- Van... A szüleim betegek, és a kistestvéreim éheznek, mert apáék nem tudnak dolgozni... - mondja zokogva a kislány. - Kérem, ne öljön meg... - könyörög neki. A nő egy kicsit habozik, érezhető rajta, hogy meglepi a kislány könyörgése és hogy hirtelen nem tud mit reagálni. Végül csak elhajol, belenyúl a pénzes szütyőjébe és elővesz három pénzt.
- Ebből... - mutatja az elsőt. ...Ételt veszel a családnak... Lehetőleg kenyeret vagy valamit, ami sokáig eláll és sokat tudsz belőle venni és laktató is... Ebből... - mutatja a másodikat. - ... Gyógyszert veszel a szüleidnek... És ezt... - mutatja a harmadikat. - ...Elrakjátok tartalékba, hátha kell még... Értetted? - kérdezi tőle szigorúan, mire megszeppen a kislány, de bólint.
- Igen... - cincogja.
- Ígérd meg, hogy így cselekszel... - utasítja hajthatatlanul a nő.
- Ígérem... - válaszolja a kislány, mire elengedi őt a köpenyes alak.
- Helyes... Aztán tartsd is be, mert megtalállak, ha nem! - fenyegeti meg, de végül ad neki egy simogatást a fejére, mielőtt a kislány elfut. Csak a fejét csóválja, majd a fiú felé fordul és megint végig méri. - Minek játszadozol az életeddel egy ismeretlenéért? Ennyire el akarod dobni? - kérdezi tőle hideg hangon, ahogy közelebb lép.
Alfred kissé meglepetten nézi végig a szemei előtt lejátszódó eseményt, ám ez az arcára nincs írva. Közben halkan lehet hallani, ahogy visszaereszti a saját pénzes szütyőjét, s benne megcsörrennek az aranyérmék.
- Nem ismeretlen. Egy archenlandi. Ami azt jelenti, hogy egy családtagom. - Alfred közben szintén közelebb lép és elszánt tekintettel állja a nő hideg tekintetét. Majd felé nyújtja a markát. - Tessék. Nem szeretek senkinek sem az adósa maradni. - A markában ugyanannyi aranyérme van, mint amennyit a nő adott a kisleánynak, valamint egy fehéresen csillogó gyűrű, melyet ismeretlen nyelven íródott szöveg fut körbe. - A kislány élete, melyet most megkímélt megfizethetetlen, de szeretném hálám kifejezni a jelenleg általam birtokolt legnagyobb kincsemmel.
Ahogy Alfred a nő szemébe néz, meglepetten láthatja, hogy egyik fekete, a másik pedig sötétkék. Halkan, hidegen kineveti a fiút.
- Mondd csak, szerinted hány archenlandi tette volna ezt meg helyetted itt és most? - kérdezi tőle kissé gúnyosan. Majd összehúzott szemmel nézi a fiú kezét. - Nem vagy az adósom. Ha így élném meg a dolgot, vagy nem adok a lánynak, vagy megölöm... - mondja szemrebbenés nélkül, komolyan. Mivel a nő nem vette el a kezéből a dolgokat, a szövegre kíváncsian néz fel a fiúra. - Ó, ez érdekes... És áruld el, fiú, mi a legnagyobb kincsed, amit nekem adnál? - kérdezi tőle kiismerhetetlen hangon.
Alfred bár elbűvölőnek tartja a különleges szempárt, de nem térítik tévútra.
- Mivel én vagyok itt, és nem más, ezért véleményem szerint ez a kérdés értelmetlen. - Feleli a nő gúnyos kérdésére kellemes tónusban. Nem érződik benne semmiféle negatív érzés. - Lehet kegyed nem így éli meg, én viszont igen. - Mondja egyenesen a nő szemébe nézve, miközben a kezéért nyúl a saját üres kezével, hogy belenyomhassa az aranyat és a gyűrűt. - Ezt a gyűrűt születésünkkor kaptuk a testvéremmel. Egy régi családi ereklyéből készítették számunkra, hogy mindig emlékeztessen minket arra hogy kik vagyunk, miért és kikért küzdünk. Nem képvisel akkora értéket, melyet egy telmarin hercegnő ne kaphatna meg, de számomra az életemnél is többet jelent.
A nő elgondolkodott ezen és lett is volna pár válasza erre, de végül visszafogja magát. Semmi kedve nem volt vitázni egy idegennel. Bár a legkisebb erőfeszítés nélkül is elvehette volna a kezét, végül hagyja, hogy beletegye, amit akar. Mikor pedig felfedi, akkor csak összehúzza a szemeit.
- Elég sivár életed lehet.... - mondja támadóan, mert majdnem kicsúszott valami a száján. Aztán csak elmosolyodik és taktikát vált. - Bocsánat... - biccent egy aprót. - De ha már így állunk... Akár meg is mutathatsz pár érdekes helyet. Nem véletlen jöttem ide, tényleg érdekel, mi zajlik itt - figyeli áthatóan.
- Önnek lehet, hogy az. Nekem viszont ez jutott, és igyekszem úgy élni, hogy büszke lehessek mindarra amit megtettem másokért! - Húzza ki magát a vörös hajú fiatal férfi. Egyáltalán nem gondolja, hogy sivár élete lenne. Ő élvezi, még ha a húga miatt állandóan aggódik is. - Sajnálom, de nem olyan soká hivatalos ügyben kell megjelennem édesapám oldalán, addig viszont vár rám pár befejezetlen feladat, így ezügyben nem tudok a segítségére lenni. Minden jót kívánok. Úrnőm! - Biccent egy kis meghajlás keretében, majd elsétál. Egy 10 lépés után rátör egy nagyobb köhögő görcs, mire megáll, de amint elmúlik megy tovább egyenes háttal előkelően, mintha mi sem történt volna.
A nő elgondolkodik azon, amit a fiú mond, de nem kommentálja. Tulajdonképpen ő is e szerint élt vagy mi. Hogy büszkék legyenek rá és a birodalmát felvirágoztassa. Hirtelen nagyon nehéznek érezte a gyűrűt és végtelenül magányosnak gondolta magát. Egyedül fátyol macskája volt az, aki mellette állt mindenben, de amúgy senki. A szeme megvillan, amikor visszautasítja őt a fiú, de nem tudni, hogy a méregtől vagy attól, hogy jól szórakozik. Ő is biccent még egyet, majd szemmel követi még egy ideig, így annak is szemtanúja, ahogy a fiút elkapja a köhögő roham. Nem tesz semmit, csak összehúzza a szemét. Este találkozunk... Mondja még magában, mielőtt elfordulna és ő is tovább indulna.
Alfred még sétálgat, meglátogat egy-két helyet, ahol ott hagy egy-egy ajándékcsomagot. A csomagban némi pénz található, és egy kevés étel (leginkább kenyér, illetve pogácsa). Bár tudja jól, hogy ennyivel nem nyújt túl sok segítséget, de ott próbálkozik, ahol tud. Ezért eszik viszonylag keveset, hogy a maradékot elrakhassa, és elvihesse a rászorulóknak.
Mire ezzel kényelmesen végez (amibe beleszámolunk pár fulladás miatti megállót is), felsétál a szobájába, ahol alkalomhoz illően felöltözik, majd pont időben csatlakozik édesapjához. A két férfi nem sokat beszél a palotába vezető út alatt, s ha szót is váltanak, azokat is undorítóan unalmas általános dolgokról, mint például: milyen szép csillagos ma az ég… milyen finom volt az ebéd, meg egyéb hasonló huncutságok. Néha-néha azonban beszéd közben jelnyelven is kommunikáltak valamit. Végül elérnek a palotához, ahol egyenesen az összejövetel helyszíne felé veszik az irányt. Ahogy belépnek, a beszélő „cicamica” illedelmesen bejelenti őket. Erre a két férfi megtorpan. Arnold, az apuka eléggé meg van lepődve, Alfred ezen meg jól szórakozik, csak nem mutatja ki. Nem is olyan sokkal később Alfred megpillantja Vanadist, pontosabban a nyakában megvillanó ezüstös csillogást, mire nyel egy nagyot. Sajnos a tömeg zaja nem fedi el, így apja kérdőn ránéz.
- Hmph! - Horkan fel Arnold ahogy követi fia tekintetét. - Látom tényleg igaz a híresztelés, miszerint a telmarin hercegnő szereti mutogatni magát. Bár ez a fiatalabb férfiakra jobban hathat, mint a magamfajta vén rókákra, akik megtalálták életük párját. - Alfred felhúzott szemöldökkel néz apjára.
- Mmm, nem az eseteim azok a nők, akik ilyen kirívó ruhát hordanak. - Jelenti ki a fiú határozottan, hiszen tökéletesen tisztában van vele, mit értett az előbbi alatt az apja, és miért. Erre Arnold csak ismételten felhorkant. - Nem azt mondom, hogy nem áll neki jól, ne érts félre. Van szemem, látom, hogy gyönyörű nő. Attól én még ezerszer inkább olyan feleséget szeretnék magam mellé, mint amilyen Anyám is... - Mondja Alfred kissé sértetten. Erre az apja felnevet.
- Tudom fiam, tudom. - Veregeti meg finoman a vállát. Miután felmérték a terepet egy ismerős archenlandi nemes mellé csatlakoznak be, ahhoz aki a legtávolabb tartózkodik a telmarin hercegnőtől. Alfred egy kis időre leengedhet. Nagyon reméli, hogy a nő nyakában az nem az a gyűrű, amit tőle kapott, de sajnos nagyon rossz előérzete van ezzel kapcsolatban. Magában azzal győzködi magát, hogy a hercegnőnek az csak egy jelentéktelen vacak, amit valószínűleg már el is hajított valahol. Bár a lelke legmélyén érzi, hogy hamis elképzelésekbe ringatja magát. Mindeközben pedig arra is futja neki, hogy ezen kétségeit és félelmeit leplezve beszélgessen a társasággal, miközben gyümölcsös teát (vagy gyümölcslevet, igazából mindegy mit, de nem alkoholt) szürcsölget.
Ahogy az lenni szokott, itt a remek alkalom, hogy ki-ki megbeszélje a legújabb kérdéseket, dolgokat az országgal kapcsolatban. Az egyik nemes férfi izgatottan pusmog.
- Azt hallottam, hogy maga a király és a főtanácsosa is meg fog jelenni ma! - mondja, mire egy másik nő a legyezője mögül érdeklődve kérdezi.
- De mit akar valójában itt a hercegnő? Tényleg csak megnézné az országot? Vagy van valami a háttérben? - teszi fel a kérdéseket.
Alfred ezekre csak magában forgatja a szemét, ahogy az apja sem szól semmit. A nő kérdésére azonban mindketten elgondolkodnak.
- Nem hinném, hogy egy baráti bájcsevejre hívott össze minket… - Morogja a férfi. Alfred azonban nem szólal meg. Nem szeret összeesküvés gyártásokban részt venni, viszont azt sem hiszi, hogy a hercegnő csak nézelődni jött volna ide. Hiszen ott van még az északi frontvonal, ahol az ő katonai tehetsége igencsak elkelne. Apjának hasonló gondolatai vannak, azonban nem oszt meg többet.
A többiek is elgondolkodva bólogatnak.
- Jogos... Elvégre a hercegnő az egyik legjobb katonája a királynak... Furcsa is, hogy most itt van... - töpreng egy másik férfi, majd folytatja kicsit halkabban.
- Önök szerint hogy alakul az északi frontvonal? Kitart az északi hercegnő vagy észak is elveszik? - kérdezi izgatottan.
Arnold veszi a levegőt, hogy belekezdjen a mondandójába, de Alfred megelőzi.
- Ahelyett, hogy más országok esélyeit latolgatjuk egy háborúban, mely jelenleg közvetlenül nem érint minket, azon kellene gondolkodnunk, hogy hogyan akadályozzuk meg országunk hanyatlását… - Bukik ki belőle. Apja majdnem felnevet, de végül magába fojtja. (Leginkább a többiek reakcióján) Alfred erre csak durcásan néz rá. Ilyenkor látszik mennyire hasonlítanak Ava-val ugyanis ő is ugyanilyen durcás arcot szokott vágni, ha valami nem tetszik neki.
Az egyik előző férfi kicsit keserűen felnevet.
- Igen, fiú, meséld csak el, hogyan tervezed megváltani az országunkat a telmarinoktól, hm? Mert én egyelőre annak is örülök, hogy élünk és többé-kevésbé odafigyelnek az országra is.... - csóválja a fejét.
- Nem is beszélve arról, hogy az északiak egyelőre még szabadok és erősek... - teszi hozzá halkan a legyezős nő.
Alfred erre túl hirtelen akar válaszolni, így elfelejt rendesen levegőt venni, ami pedig egy igen erős fulladásos rohamot eredményez nála. Apuci rögtön elkapja, hogy ne csukoljon össze, majd finoman dörgöli a hátát.
- Ha megbocsátanak… - Mondja, majd eltámogatja Al-t. Közben végig nyugtatóan duruzsol neki. - Jól van, most már nyugodj le. Kimegyünk levegőzni.
- Hallottad őket te magad is! - Nyögdécseli két köhögő roham közt. - Nem hiszem el, hogy ennyire nem érdekli őket mások sorsa. A telmarin megszállás nincs olyan szoros összefüggésben azzal, hogy vannak olyanok, akik éheznek… - Megint kezdi felhergelni magát, ami újabb fulladással járhat. A fejében pedig folyton csak az jár, hogy mennyi mindent el tudnának érni közös erővel a világban, ha nem csak a folytonos gyűlölködés zajlana.
- Tudom Al, tudom. A saját szemszögükből igazuk van nekik is, csak ők a kép töredékét látják hozzád képest. De szokatlan tőled, hogy felhúzod magad… történt valami? - Kérdi fürkésző szemekkel fiát.
- Én… én… - Kezdi, de ismét rátör egy roham.
- Most a légvételre koncentrálj. Nagyon durván fulladsz most. Bevetted a gyógyszered? - kérdi az apja gyanakodva, mire Alfredtól egy fejrázást kap válaszul. Arnold erre felsóhajt. Közben odaértek a teraszajtóhoz.
Az egyik őr odalép hozzájuk, mikor megközelítik a teraszajtót.
- Nagyon sajnálom, uraim, de jelenleg nem lehet használni a teraszt... - mondja udvariasan, majd mikor meglátja Al-t, kicsit összekapja magát. - Uram! Tudok valamit segíteni? - kérdezi segítőkészen.
- Például nyissa ki az ajtót, hogy ki tudjon menni a fiú, nem látja, hogy nem kap levegőt? - szólal meg csendesen, de határozottan Vanadis. Nem vették észre, mikor került melléjük, de szerencsére az őr azonnal cselekszik.
- Igenis, felség! - mondja alázatosan, majd azonnal kinyitja az ajtót, hogy ki tudjanak surranni.
- Köszönöm! - mondja Vanadis. - Hozna egy pohár vizet is vagy valamit, amit a fiatalember szeretne? - kérdezi. - Köszönöm! - teszi hozzá, majd az őr egy fejhajtással elvonul. - Mit tudunk még tenni? - kérdezi valóban segítőkészen a nő, ahogy lassan kilépnek a teraszra.
Apuka csak egy futó pillantást vet Vanira, majd amint kiengedik őket kitámogatja Alfredet. Egészen addig a fiúnak szenteli minden figyelmét, amíg a légzése nem kezd stabilizálódni. Őt jobban lekötötte Alfred fulladása, mintsem észre vegye mennyire udvarias a hercegnő. Azonban ez a haldokló egyén figyelmét nem kerülte el.
- Nagyon szépen köszön… - Mondja az apja, majd elakad, ahogy meglátja a Vanadis nyakában lógó tárgyat. Szemei összeszűkülnek, homlokán a bőr ráncba szalad. - Ezt mégis mire véljem? - Válik a hangja rideggé és barátságtalanná. Alfred megköszörüli a torkát, mire a férfi felé fordul.
- Én adtam a Hercegnőnek… - Mondja kissé rekedtesen, miközben szimultán kézjelekkel is mutogat. Apuci nem tűnik túl meggyőzöttnek, de nem fűz ehhez a dologhoz több gondolatot.
- Hozok valamit enni. - Indul meg a férfi.
- Én nem vagyok éhes… - Mondja Alfred, aki egészen visszanyerte az erejét… ahhoz legalábbis, hogy megálljon egyedül a saját lábán.
- Nem kérdeztem. Eszel és kész. Többek között azért vagy ilyen gyenge. - Mondja ellentmondást nem tűrő hangon, majd ahogy elsétál Vani mellett ennyit szól még: - Köszönjük szépen, hercegnő… - Bár nagyon barátságtalan a hangneme, de az őszinteséget is érezni belőle. Mindeközben Alfred pár mély lélegzetvétel segítségével feltölti tüdejét és véráramát friss oxigénnel.
- Köszönöm… - Biccent neki Alfred is egyenesen Vanadis szemébe nézve, majd megfordul, és lenéz az alattuk elterülő térre. Frusztrálja a tudat, hogy ilyen beteges és gyenge, illetve az is, hogy segítségre van.
Bár itt lennél, Ava… Ikertestvére jelenlétében mindig úgy érezte, hogy ketten együtt megállíthatatlanok, nélküle azonban gyengének érzi magát. Ösztönösen nyúlna a gyűrűjéért a zsebébe, azonban hamar rá kell jönnie, hogy nincs ott, úgyhogy a keze tehetetlenül zuhan vissza a teste mellé.
Vanadis csak biccentene egyet, de az ő szemei is összeszűkülnek, ahogy a fiú apja ránéz. Keze önkéntelenül megfogja a nyakában lógó gyűrűt. Csendben figyeli a két férfi beszélgetését, közben a korlátnak dől és hogy adjon nekik egy is teret, odébb is lépett, és úgy tesz, mintha a kis kertet nézné, de közben a két férfit hallgatja. Mikor az édesapa elindulna befelé, feléjük fordul és lép is, majd biccent egyet.
- Ugyan, nincs mit megköszönni... - mondja egy halvány mosollyal. Aztán Al felé fordul. Neki is csak bólint egyet, majd egy másodpercig csak a hátát figyeli a fiúnak, majd az őr visszatér a vízzel, így végül mellé lép és halkan lerakja a vizet a korlátra, végül kezeit a kőkorláton pihentetve figyeli a csendes, éjszakai kertet. Fél percig csak így áll a fiú mellett, de ha addig nem szólal meg, akkor Vani egy szó nélkül leveszi a nyakláncot és a pohár víz mellé rakja és várja Al reakcióját.
Al nem szólal meg, és azután sem, hogy Vanadis lerakja a gyűrűt. Csak felemeli mellőle a poharat, és belekortyol a vízbe, miközben a tekintete felkalandozott a csillagos égboltra.
Vanadis sem tesz semmi olyat, ami arra utalna, hogy egy ideig meg akarna szólalni, de ő a fiúval ellentétben a kertet pásztázza. Lehet, csak megszokás. Nagyjából öt perc elteltével Vanadis azért a fiú felé fordul.
- Most már jobb? - teszi fel a kérdést.
Al nem zavartatja magát, az utolsó kortyokat is lassan lenyeli, majd a poharat lerakja, és Vanadis felé csúsztatja, ezzel meglökve a gyűrűt is, ami visszaszánkázik a nőhöz.
- Igen. Hálás vagyok a segítségéért. A friss levegő mindig sokat segít. - Mondja, miközben végre Vanira néz.
Mikor a gyűrű elér hozzá, akkor Vani villámsebességgel emeli és teszi rá a kezét, hogy megállítsa.
- Ugyan... Mégis csak az én estémről van szó... Nem esne túl jól, hogy ha valaki az én felelősségem alatt lenne rosszul - dönti félre a fejét. Felemeli a láncot. - Talán vissza kéne adnom... Nem szeretném, ha miattam még egy családban feszültség lenne... Van elég ellenségem így is - mosolyodik el lassan, hidegen. Lassan a fiúnak nyújtja a láncot, de nem zárkózik el attól sem, ha a fiú mégis nála akarja hagyni.
- Szerintem nem tartozik a felelősségei közé egy számára ismeretlen fiú, aki a saját butasága meg a veleszületett betegsége miatt lett rosszul. Ráadásul bent is jobban lettem volna, csak több idő kellett volna hozzá. - Válaszol Alfred kimérten. Majd megrázza a fejét. - Nem. Odaadtam Önnek, már nem tartozik hozzám.
- Megnyugodhat, emiatt nem lesz köztünk feszültség. - Szólal meg mögöttük Alfred apjának mély hangja. - Sajnálom, de az öreg Uben feltartott. - Kezében egy gazdagon megrakott tányér van, minek láttán Alfred felnyög, arcára pedig kiül egy grimasz.
- Ennyit egy hét alatt sem bírnék megenni...
- Hát pedig muszáj lesz. - Teszi le elé az ételt a korlátra, és mellé egy pohár teát is. - És ezentúl személyesen fogok odafigyelni, hogy rendesen eszel-e. - Alfred nyitja a száját, hogy ellenkezzen, de az apja szóhoz sem hagyja jutni. - Majd közösen kitalálunk más megoldást a problémádra.
- Ezzel kiegyezhetek. - Mosolyodik el végül Al.
- Nem mintha lenne választásod! - Nevet fel az apja, ahogy átkarolja a fia vállát. Így közelebb hajolva szól hozzá. - És vele minden rendben? - Al ismét az ég felé tekint.
- Egyelőre nem érzem azt, hogy bármi gond lenne náluk...
- Hmm. Jó. Az jó... - Bólogat elgondolkodva az apja. - Valamit el kell intéznem. Megbízhatok abban, hogy ezt itt mind megeszed szépen?
- Megteszek minden tőlem telhetőt az ügy érdekében.
- Ez az én fiam. - Veregeti meg büszkén a karját. Majd egy fokkal barátságosabb hangnemben szól Vanadishoz. - Ha megbocsát hercegnő... - S ha Vanadis elengedi, akkor visszasétál a terembe.
- Mindenki a felelősségem itt - mondja Vanadis szinte gondolkodás nélkül. - Azzal, hogy elfoglaltuk az országot, a mi felelősségünk, hogy működőképes maradjon és az emberek meg tudjanak élni... - mondja a kertet nézve. Végül csak elfogadja a gyűrűt és visszaakasztja a nyakába. - Mindig hozzád fog tartozni valamennyire - teszi hozzá kiismerhetetlen hangon, az arcáról sem lehet leolvasni semmit. Mielőtt bármit tehetne bárki, megjelenik az édesapja, így Vani is visszafordul az ajtó felé. Csak hálásnak tűnő tekintettel biccent a férfinek, majd megint a két férfit hallgatja. Kicsit elgondolkodik azon, hogy vajon az ő apja is így viselkedne vele még mindig? Nehezen tudta felidézni, mennyire is volt vigyázó a lányával. A férfi hangja rántja vissza a valóságba, amit kicsit sajnál, mert szeret elmélkedni a régi emlékeken. Akkor még... Boldogabb volt. - Kérem... - int az ajtó felé. - Ez az este arról szól, hogy jól érezzék magukat! - mosolyog Vanadis is egy fokkal kedvesebben. Ha az édesapja eltűnt, akkor Vanadis visszafordul Al-hoz. - Nem akar esetleg visszatérni az asztalokhoz és leülni? Talán kényelmesebb volna, mint itt állni... - ajánlja fel a nő.
Alfred így álló helyzetében a korláton fekvő tányérról elkezd falatozni. Miután megrágja és lenyeli az első falatot Vanadisra néz.
- Köszönöm, de szívesebben maradnék kint a friss levegőn. Bizonyosan majd töltök el bent elég időt. Kiélvezném a nyugalmat amíg lehet. – Közben pedig a nő szavain gondolkodik. *Vajon tényleg változást akar? Vajon komolyan gondola amiket mond?*
Vanadis csak felsóhajt.
- Nekem lehet, lassan vissza kéne térnem a vendégek közé... Még a végén az a szó járja, hogy nem élveztem a bált és a társaságot... - mosolyodik el kicsit jobb kedvvel. - De kiküldhetek egy őrt vagy... - folytatná, ám ebben a pillanatban egy állat lép ki az ajtón: Vanadis fátyolmacskája.
- Vanadis, az lassan hiányolnak és azt beszélik, egy feltűnően jóképű fiatalemberrel hagytad el a termet... - emberek dörmögi mély hangján, ahogy lassan közelebb araszol és szemügyre veszi Alfred-ot. Vanadis erre csak felnevet. Valóban úgy hangzik, mintha őszinte lenne.
- Ez legyen a legrosszabb szóbeszéd rólam, hogy egy helyes fiatalemberrel töltöm az időmet! - jegyzi meg, ahogy megvakarja a füle tövét a macskának. - Aldwin, hadd mutassam be Alfred Haralddson-t neked! Alfred, ő itt Aldwin, egyik leghűségesebb társam! - mondja mosolyogva és csillogó szemmel a nő. Mintha kicsit feloldódott volna.
Alfred nagyon lassan eszik, miközben Vanadis beszél. Az új hangra megfordul. Csak elmosolyodik ahogy hallgatja a másik kettő beszélgetését. Az ember azt hihetné azon mosolyog, hogy jóképűnek nevezik, de őt ez pont nem foglalkoztatja. Tud róla, hogy vannak, akik így gondolják, de őt a normál jóízlés határain kívül ez nem foglalkoztatta. Inkább azon mosolyog, hogy mintha őszintén boldognak látná Vanadist. Egyelőre azért inkább gyanakvóan áll a dologhoz, de most már tényleg érdekelni kezdi a nő. Talán vérontás nélkül os lehetne olyan kompromisszumokra jutni a segítségével, amivel mindenki elégedett lehet. Alfred mosolyogva nézi a szeme sarkából a felszabadultabb Vanadist, majd a fátyolmacska felé fordul. - Örvendek a szerencsének… Aldwin…? Szólíthatom így? - Kérdi kissé “bizonytalanul”.
- Ez a nevem, nem igaz, fiú? - dörmögi vissza és nehéz kitalálni, hogy bosszankodva vagy viccelődve mondta.
- Most, hogy itt van Aldwin is... Nem mesélnél nekünk kicsit erről a fantasztikus országról, Alfred? - kérdezi tőled Vanadis csevegő hangon. - Remélem, nem probléma, ha tegezlek... - teszi hozzá kissé tisztelettudóbban.
- Úrnőm, úgy szólít, ahogy csak akar. - Mosolyog Alfred két falat között. - És nagyon sajnálom, de újfent vissza kell utasítsam. Egy országot és a benne élő embereket nem lehet egy személy elmondása alapján megismerni. Először is, honnan tudhatják, hogy nem hazudok? Másodszor is nem ugyanolyan, hogy hall valamiről, vagy éppenséggel a saját szemével látja is. - Miközben beszél feldarabolja az ételt, így a tányért tartani tudja az egyik kezében, miközben a másikkal a villa segítségével falatozik tovább, és így már Aldwinra is rálát.
- Nem azt kértem, hogy számolj be mindenről - kezdi Vanadis. - Hanem hogy adj nekem pár képet, ismeretet, érzéseket, bármit... Csak egy kis betekintést kértem... Mint mondtam, tényleg meg akarom ismerni, ehhez az is kell, hogy lássam, egyes társadalmi rétegek hogyan nyilatkoznak róla... Ne aggódj, fel is fogom fedezni, ha lesz rá időm - folytatja. - És ha hazudsz, hazudsz - rántja meg a vállát. - Ezen annyit nem számít, de te magad is képviseled egy ilyen beszámolóban - fejezi be.
Alfred teljes nyugalomban megeszi a vacsoráját, amit szinte hihetetlen módon teljes egészében elfogyasztott. Be nem vallaná, de tényleg éhes volt és nagy szüksége volt erre. Leteszi a tányért, felveszi a teát, majd Vanadishoz és Aldwinhoz fordul kihívó csillogással és pajkos félmosollyal az arcán.
- Mit szólnának egy kis játékhoz? Mindenki mond magáról három állítást, melyek közül csak az egyik igaz. Bár nem tudom mennyire régóta társak, de lehet még egymást is képesek lennének meglepni. - Miközben várja a választ belekortyol a teájába.
Vanadis először láthatóan meglepődik, de aztán összeszedi magát. Aldwin is a nőre pillant.
- És mégis nekem ez miért érné meg, Alfred? - kérdezi a fiútól. Arra gondol, hogy talán csak információhoz akar jutni. Nehezen akarja elhinni, hogy csak játszani akar valóban. Arcára is kiül kicsit a gyanakvás.
Alfred erre csak mosolyogva megrántja a vállát.
- Ha a világban mindenki csak azért tenne meg bármit mert megéri neki, akkor az egy nagyon elrontott világ lenne. - Mosolyog továbbra is pimaszan. - Elnézését kérem, kicsit elragadtattam magam. Ez esetben viszont sajnos én sem segíthetek Önnek. De a bálon, ahol már valószínűleg hiányolják sziporkázó jelenlétét biztosan akadnak majd olyan férfiak, akik örömmel elégítenék ki kíváncsiságát. - Folytatja tovább. Mesterien beszél ilyen irónikusan, de közben pedig tiszteletteljesen is. Felhörpinti a maradék teáját is, majd a tányérra rakja, amit pedig felvesz. - Úrnőm? - Mutatja maga előtt az utat az ajtóhoz Vanadisnak, miközben továbbra is mosolyog.
- Nagyon elrontott világban élünk, fiú... - szólal meg Aldwin, Vanadis-szal egy pillanatra össze is néznek, majd a nő ismét Alfred-ra néz. - Tulajdonképpen nem halok bele, ha kicsit szórakozom is, szóval ha visszamentünk, még szívesen látom a társaságodat... Persze csak ha nem untatlak vagy nem keresnéd meg édesapádat - mondja, de mintha megint kicsit távoli lenne, ismét nehezen megközelíthetőnek tűnik. Lassan elindul befelé, s ha beértek, akkor szól az őrnek, hogy zárja vissza az ajtót.
- Nem... Még nem - Válaszol még Al Aldwinnak, majd előre engedi őket az ajtónál.
Hiszek benne, hogy jobbá tudjuk tenni… - Hát, sajnálom, hogy így alakult. - Jegyzi meg Vani szemébe nézve halkan. - Sokkal jobban kedvelem az őszinte oldalát. - Mondja neki azzal a tipikus Haraldsson-os széles kedves, bizalomgerjesztő mosollyal, majd elhátrál. - Aldwin, Űrnőm... - Biccent egyet mindkettejüknek, majd távozik. A tányért és a poharat átadja a személyzet egy tagjának, majd megköszöni, és keres magának egy ülőhelyet lehetőleg, ahol nem zavar másokat. Apja nem sokkal később csatlakozik hozzá. Fojtott hangon diskurálnak, közben jelnyelven is kommunikálnak. Alfred olyasmit mondhatott, ami nem tetszik az apjának, ugyanis grimaszba rándul az arca. Miután befejezték, látszólag Alfred győzelmével, nem sokkal érkezik hozzájuk egy őr.
Al és az édesapja a következő fél-egy órában nyugodtan tudnak tovább csevegni a többi vendéggel, azonban valamikor az egyik őr odalép hozzájuk.
- Elnézést, Lord Haralddson, Lady Walcheim önöket kívánja látni a fiával... Ha lenne pár percük... - hajt fejet Al édesapja előtt. Vanadis még éppen mással beszél, de néha elkalandozik a két férfi felé a tekintete.
Arnold és Alfred egymásra néznek, majd vissza az őrre s a férfi bólint neki, s mindketten követik. Egyikük sem szól semmit, és az arcukról sem olvasható le semmi különösebb érzelem
Mire Vanadis mellé érnek, addigra a nő egyedül marad. Felpillant a két férfire és egy hűvös mosolyt küld feléjük.
- Uraim! Kérem, foglaljanak helyet! - int maga mellé. - Kérnek valamit inni, esetleg enni? - kérdezi udvariasan.
A két férfi leül, Arnold Vani mellè, Al meg az apja mellé.
- Nem, köszönjük szépen… - Válaszol Al apja hasonlóan távolságtartóan. Al ezzel szemben teljesen kiismerhetetlen a közepes mosolyával, de valahogy mégsem érződik annyira közvetlennek, mint a teraszon, de távolságtartást sem érezni rajta.
Vanadis továbbra is egy pohár borral a kezében ül, nem tudni, hogy ez még ugyanaz-e vagy egy másik. Aldwin nem messze mindenkitől szemmel tartja Vanadis-t is, valószínűleg hallótávolságon belül van.
- Hogy érzik magukat? Remélem, semmi kényelmetlenséget nem tapasztaltak... - kezd bele Vanadis.
Aluci apuci szemei összeszűkülnek, és szólásra nyitja száját de Alfred beelőzi.
- Igazán kellemesen Úrnőm, köszönjük kérdését. - Biccenti meg fejét Alfred az udvarias megköszönése mellé. Közben pedig mutogat valamit az apjának, aki azt rezzenéstelen arccal veszi tudomásul.
Vanadis csak a szemével követi Alfred mutogatását, de nem teszi szóvá, csak szélesebben kezd mosolyogni.
- Ennek örülök.... - mondja lassan, majd hátra dől. - Uraim, maguk igazán előkelő helyen állnak az archenlandi ranglétrán... Mind politikailag, mind katonai szempontból - pillant a két férfira. Vár egy kicsit, hátha megijednek, majd pár másodperc múlva csak felsóhajt. - Szükségem van a tanácsaikra. Azon kívül, hogy jól érzik magukat itt, nem véletlen hívtam össze a felsőbb réteget. Arra lennék kíváncsi, pontosan mit gondolnak, hogyan lehetne javítani az ország helyzetén - teszi össze a kezét, ahogy előre dől most. - Hogy kevesebb legyen a nélkülözők száma például - pillant jelentőségteljesen Al-ra, majd védekező mozdulatot tesz. - Nézzék, tudom, hogy nem feltétlen a legjobb lappal indítottunk, de akármennyire hihetetlen, érdekel az ország sorsa. Senkinek nem éri meg, ha egy romhalmaz lesz belőle. Szóval engem valóban érdekelnek ezek a javaslatok - mondja valóban érdeklődve. - Természetesen nem csak a felsőbb réteg véleménye érdekel... - teszi hozzá, miközben félrebiccenti a fejét.
Egyikük sem ijed meg, Alfred arca ugyanolyan kiismerhetetlen, mint eddig volt, míg az apja szemei csak gyanakvóan összeszűkülnek. A mondandója végén a férfiak makacs hallgatásba burkolóznak. Alfred továbbra sem bízik a nő jó szándékában, viszont egyre inkább hajlik arra, hogy hátha azzal, hogy felajánlja neki a segítségét a valóban jó irányba tudja terelni az ország helyzetèt. Az apját más kérdések is foglalkoztatják. Természetesen szeretné, ha az országa újra erőre kapna, de nem Telmar befolyásoltsága alatt, valamint ha összefognak a hercegnővel akkor elveszíthetik a megbecsültségüket az archenlandiak szemében. Azonban, ha ellenkeznek, akkor akár mindannyian a fejüket is veszthetik. Igazán nehéz döntés. Végül a férfi mély levegőt vesz, és a nőre néz.
- Sajnálom, de sajnos nem segíthetünk Önnek Úrnőm… - Mondja az apuka felemelt állal, barátságtalan tekintettel. Alfred eközben mélyen hallgat.
Vanadis-nak a szeme egy pillanatra megvillan, de amúgy semmi érzelem nem olvasható le róla. Nem tudni, hogy mérges-e, csalódott-e vagy valami más.
- Nálam jobban nem sajnálja senki... - válaszolja végül halkan, miután várt pár másodpercet. Aztán Alfred-ra pillant, tőle is vár egy választ, mielőtt folytatná.
Alfred egy ideig makacsuk néz előre, mire végül Vanira néz.
- Én segítek. - Mondja határozottan. Apja erre hirtelen felé kapja a fejét.
- Miről beszélsz, fiam?! - Sziszegi neki.
- Változásra van szükségünk apám… - Mondja neki fojtott hangon Alfred. A férfi láthatóan nem örül a dolgoknak, és durcásan dől hátra a széken. Látszik kitől örökölték az ikrek.
Vanadis továbbra is kiismerhetetlen arccal nézi a szituációt, de mikor Alfred beleegyezik, hátra dől, majd megissza a maradék borát. Egy szolgáló már ugrana is, hogy töltsön, de finoman jelzi a kezével, hogy nem kér többet. Alfred apja felé fordul.
- Ez esetben is tartózkodna a segítségadástól? - kérdezi tőle a nő.
Az apa szúrósan néz a nőre, majd feláll.
- Igen. És ha nincs más Úrnőm, távoznék. - Néz rá várakozón, miközben küld Alfred felé egy csalódott/dühös pillantást. Alfred nem néz apjára s nem is szól semmit.
Csak int egyet a kezével.
- Csak nyugodtan! További jó szórakozást az estéhez - biccent egyet a nő egy halvány mosollyal. Megvárja, míg távozik, a szemével követi, közben egy szolgáló hoz valamilyen süteményt, amiből levesz kettőt, s egyet Alfred-nak nyújt. - Bátor vagy, Lord Haradlsson... - mondja neki Vanadis, miközben enni kezd. - Hallgatlak - mondja két falat között, ha nem kezdi el magától.
- Mivel kapcsolatban? - Néz rá Alfred, miközben udvariasan visszautasítja a süteményt
Vanadis türelmesen elmosolyodik. - Nem sokan mernének szembemenni a saját szülőjével, mivel... Valószínűleg lesznek következményei... Nem félsz, hogy árulónak titulálnak? - érdeklődik Vanadis, egyelőre nem folytatja az előző kérdést.
Felszalad a szemöldöke ahogy Vanadisra néz.
- Ezt még kérdeznie kell a délutáni után? - Kérdez vissza. - Ha tényleg segítene a népemen, akkor megéri, ha pedig átver akkor megérdemlem.
Vanadis egy kicsit tanulmányozza a fiút, majd befejezi a süteményt.
- Nem félsz a következményektől? - kérdezi végül az utolsó falat előtt.
- Nem. - Feleli egyszerűen a fiú. - Inkább az érdekelne, milyen tervei vannak arra, hogy jobbá tegye az itteni helyzetet?
- Én kérdeztem előbb - mosolyodik el megvillanó szemmel a nő.
- Amire válaszoltam is. Vagy így jobb lenne, hogy: nem, nem félek a következményektől? Ha ez kellőképp kielégíti kíváncsiságát én is várom a válaszom a kérdésemre. - Feleli kihívó hangnemben egy félmosollyal.
A nő lassan megcsóválja a fejét, de az ő mosolya is kihívóvá válik.
- Nem, nem... Én sokkal előtte kérdeztem... Még amikor itt volt édesapád - fejezi be.
- Arra még nem áll módomban válaszolni. - Dől hátra egy hosszú és mély levegővételt követően. - Önt pedig idekötik a kötelességei jelenleg… - Mondja tettetett sajnálkozással, és enyhe csipkelődéssel a hangjában.
Vanadis felhúzza egyik szemöldökét.
- És ezt mégis honnan veszed? - kérdez vissza.
- Kint említette. - Válaszol, miközben feláll. Odanyújtja a kezét Vanadisnak, hogy segítsen neki felállni, ha elfogadja.
- Áhh, vagy úgy... - érti meg a nő, mire gondolt Alfred. Kérdőn pillant a fiú kezére, egyelőre ülve marad, amíg nem magyarázza meg, mit szeretne, mert tudja, hogy van annyira udvarias, hogy nem menne el csak úgy.
- Ahhoz, hogy válaszoljak a kérdésére mutatni szeretnék valamit.
Vanadis egy másodpercig a fiút fürkészi, majd egy pillantást vet Aldwin felé, a macska már indult is felé. Vanadis felé fordul, majd súg neki valamit, aminek a macska láthatóan nem örül, vet is egy mérges pillantást a fiúra, de nem szól semmit, csak bólint. A nő visszafordul Alfred felé és kecsesen elfogadja a fiú kezét.
- Nem kell most azonnal jönnie. - Néz elsősorban a mérges Aldwinra. - De válaszolni csak így fogok. - Járatja a tekintetét kettejük közt, s elengedi Vanadis kezét is.
- Attól függ, hova akarod vinni, fiú... - szól bele Aldwin.
Leguggol Aldwin elé.
- Elmondhatnám, de az nem ugyanaz, mintha a saját szemével látná. Nem kell megbízniuk bennem, én nem erőltetek semmit. Nem is vagyok olyan fizikai állapotban, hogy ártani tudjak neki. Ha a céljaink egyeznek, akkor biztonságban lesz mellettem, ha nem, akkor pedig teljesen jogos a bizalmatlanság. - Ezután feláll. - Ha velem kíván tartani, akkor egy óra múlva találkozzunk ott, ahol délután is. Lehetőleg ugyanabban a ruhában, mint akkor. - Mosolyog még rájuk, majd eltávozik, ha nincs más mondanivaló.
Aldwin nem mond semmit, csak a fiút fürkészi, aztán a nőre néz.
- Nem hiszem, hogy egy óra múlva szabad leszek... Legyen később... Mit szólsz, ha pirkadat előtt egy órával találkozunk? - kérdez vissza.
- Ahogy óhajtja Úrnőm! - Hajol meg enyhén. - Ha nincs már szükség itt a jelenlétemre, engedelmükkel távoznék… - Mielőtt megindokolná miért, köhög is kettőt, meg az arcából is láthatóan kiment a vér az este folyamán.
Vanadis és Aldwin is csak bólint egyet, így szabadjára engedik a fiút.
- Ha bármire szükséged van, csak szólj... - utal a köhögésére meg ilyesmire.
Alfred nemet int a fejével, majd biccent egyet és elsétál. Apjával csak egy gyors pillantást váltanak, mielőtt a fiú kisétálna a bálról.
A fiú útja egyenesen otthonába vezet, azon belül is a szobájába először. Beveszi a gyógyszereket, s ledől pihenni. A mai napon sajnos túlhatjotta magát. Kopogásra ébred.
- Mmm, igen… - Szól ki, mire Arnold lép be.
- Hogy érzed magad? – Kérdi aggodalommal teli hangon. Édesanyád mondta, hogy nem is nagyon beszéltél vele, hanem egyből feljöttél a szobádba.
- Ahh igen… Elég rosszul voltam, de bevettem a gyógyszereimet, pihentem egy kicsit és sokkal jobb…
- Alfred… - Sóhajtja fater, majd leül az ágy szélére. – Ne hajtsd túl magad. Itt vagyunk, és segítünk neked bármiben…
- Tudom, apám… De nem segíthettek mindenben. A sarkamra kell állnom. Változást szeretnék. Azért pedig tennem kell…
- És biztos vagy benne, hogy ez a legjobb megoldás? – Kérdi az apuka kétkedve.
- Igen. Úgy érzem bízhatok a hercegnőben… Ha pedig tévedek, téged legalább nem sodorlak bele.
- Nem tetszik ez nekem… nem akarom, hogy bajod essék…
- Nem fog. – Mosolyog rá Alfred gyengéden.
- Meg kell ígérned… És be is kell tartanod, különben…
- …különben Ava bedühödik. Annak pedig nem lesz jó vége. Tudom, tudom… - Nevet fel halkan a fiú.
- Nem csak ő… - csikorgatja fogait Arnold. Alfred meghatottan mosolyog.
- Vigyázok magamra Apám, ígérem! – Arnold biccent és feláll.
- Rendben. Bízom benned. Most pedig hagylak pihenni. – Az ajtó felé megy, ám Alfred nem visszafekszik, hanem éppenhogy ellenkezőleg. Feláll, s készülődni kezd. Apja kérdőn néz rá.
- Találkozom a hercegnővel…
- Már most?
- Sosem lehet elég korán kezdeni! – vonja meg a vállát nevetve a fiú, mire apja fejcsóválva sóhajt egyet.
- Mindig olyan türelmetlen vagy…
- Volt kitől örökölnöm…
- Csak vigyázz magadra…
- Úgy lesz, ne aggódj.
- Úgyis aggódni fogok.
- Tudom.
Végül apuka magára hagyja a fiát, Alfred pedig nekiáll összegyűjteni pár dolgot, s felöltözik. Hamar elkészül, de már nem akar visszamenni, így felkapja a verseskötetet, amit mostanában olvas, és lesétál a megbeszélt találkozási pontra.
Alfred már Vanadis előtt odaér. Míg várakozik, előkapja a kis zsebkönyvet, s azt olvasgatja. Mivel az archenlandi és narniai költők gyűjteményei közül a legtöbbet már olvasta, ezért jelenleg egy telmar költő versgyűjteményét olvasgatja.
Ahogy Alfred olvas és esetleg a telmar hercegnőn, vagy csak a családon gondolkodik, eszébe juthat, hogy mikor verseskötetet olvasott, szembejött ám neki jó párszor a Walcheim név. Méghozzá egy női név: Amala Walcheim. Ugyanezt a vezetékneve Vanadis-nak és Evander-nek is, szóval elég valószínű, hogy valamelyiknek a rokona. Mindeközben Vanadis is megjelenik. Immár ismét a köpenyben és valószínűleg a páncéljában. Ahogy közelebb ér a fiúhoz, hátrébb tolja a csuklyáját, és Al láthatja, hogy leszedte a sminket és minden ilyen díszítő elemet: most inkább csak végtelen fáradtnak tűnik a nő, de a szeme még mindig figyelmesen felméri a fiút és a kezében tartott könyvre is csak egy pillanatnyi mosolyt villant. Vanadis valószínűleg egy percnyit sem pihent azóta és ki tudja, előtte mennyi ideje volt erre...
- Sikerült pihenni valamennyit? - kérdezi kiismerhetetlen hangon. Al, ha emlékezett a névre és akarja, akár rá is kérdezhet…
Versolvasás közben szoktak Alfrednak a legjobb ötletei támadni, ezért is hozta magával ezt a viszonylag ismeretlenebb telmar költőnek a kis gyűjteményét. Többek között arra próbál rájönni vajon mennyire lehetnek tiszták a hercegnő szándékai illetve, ha tényleg egy oldalon állnak, hogyan tudnának változásokat eszközölni ebben a romlott rendszerben. Felidézi a hercegnő legapróbb mozzanatait is, és többek között beugrik neki a reakciója, mikor az apjával voltak együtt.
Vajon milyen lehet az igazi Vanadis Walcheim, és mik lehetnek a valódi céljai. Vajon tényleg segíteni akar? Gondolkodik, miközben az állán van a jobb keze. Aztán hirtelen beugrik neki. Vanadis pedig ezt a pillanatot választja a megérkezésre. Alfred nagy lendülettel összezárja a könyvecskét, s a köpenye belső zsebébe helyezi pont a szíve elé. Alfred látja a nőn, hogy fáradt, azonban rögtön a csuklyájához nyúl és az arcába húzza.
- Nem lenne szerencsés felhívni magunkra a figyelmet… - Mondja neki a kérdését figyelmen kívül hagyva. - Ha beleegyezik a feltűnés kerülése érdekében inkább tegezném idekint… - Hajol hozzá közelebb, hogy a lehalkított hangját is hallhassa a nő.
Vanadis automatikusan védekezően oda nyúl, ahova Alfred, s egy pillanatra hozzáér a fiúéhoz, de szinte rögtön el is veszi. Gyorsan tereli a témát.
- Élvezd ki, amíg lehet... Nem sokaknak lehet - mosolyodik el féloldalasan, ahogy a tegezésre reagál.
Alfrednak feltűnik mennyire hideg a nő keze, de nem teszi szóvá. Inkább fejével int a nőnek, s megindul vele együtt. Nemigen kezdeményez beszélgetést, csak ha mozgolódás van körülöttük, egyébként némán megy igen céltudatosan.
Vanadis szintén nem beszél semmit, csak mielőtt elindulnak.
- Ha a meg kell szólítanod, akkor az Amala nevet használd, kérlek... Jobb, ha nem az eredeti nevem használjuk... - mondja még, mielőtt elindulnak.
Alfred kifürkészhetetlen tekintettel néz még vissza rá, majd csak bólint egyet s útnak indul. Ha nem zavarja meg őket útközben semmi, akkor egy 10-15 perces séta után elérnek egy igencsak lepukkant épületet. Alfred benyit, Vanadist beengedi maga előtt. A csengő hangjára egy idős férfi csoszog elő a pult mögül.
- Ááá, Alfred! - Örül meg. - Fáradjatok csak beljebb! Kit hoztál magaddal? - Kérdezi felderülve. - Hozhatom a szokásosat?
- Szép reggelt Lord Uren! Egy barátot hoztam. Magamnak most nem kérek semmit, de Amalának kérnék a híres gyógyteádból egy jó nagy börgével. - Közben az idős úr odacsoszog, s Vanadis kezéért nyúl. Ha a nő hagyja óvatosan (azaz inkább erőtlenül) megrázza, majd Alfredra csak legyint egyet.
- Szóltam már neki, hogy tegezzen le, nem vagyok én semminek a lordja, de hajthatatlan a fiú. Nagyon örülök! Alfred barátai az én barátaim is. Gyertek csak, gyertek! - Invitálja őket beljebb, majd rohanvást visszacsoszog a pult mögé teát készíteni. Alfred egyelőre nem mond semmi mást, csak Vanadisnak utat mutat a pult felé, majd mellette helyet foglal.
Vanadis egy szó nélkül követi a fiút, majd továbbra is egy szó nélkül figyeli az eseményeket. Mivel a csuklya az arcába van húzva, senki nem látja, milyen a reakciója. Először akkor szólal meg, amikor a férfinek nyújtja a kezét.
- Szép reggelt, uram - mondja határozott, de nem túl hangos hangon. Alfred-nak feltűnhet, hogy mintha karcosabb lenne a hangja. Végül csak követi a fiút és ő is leül. Ezután egy kicsit a fiú felé fordul, hogy várja a folytatást.
Alfred a tea elkészültéig nem szól semmit. És utána sem neki kell mesélnie, ugyanis az öreg belekezd.
- Tudja kedves, nem mindig volt ám ez a hely ily mértékben lepukkanva. Hohó! Ha tudná! A régi szép időkben minden nemes ide járt nap közben és este is. Bár kocsmának indult a hely, mikor átvettem átalakítottam, hogy inkább egy közösségi hely legyen, ahol nemes s közember egyaránt jól érezheti magát. Ahol vegyülhetnek. Hiányolom azokat az időket, mikor pezsgett itt az élet. Emlékszem, ahogy a kis Ava Úrnő és Alfred Úrfi itt kergették egymást, miközben az édesapjuk a barátaival iszogatott. - Alfred megforgatja a szemét, mikor Uren Úrfinak szólítja. - Napközben leginkább az asszonyok tértek be, hogy egy frissen készült tea mellett kibeszélhessék magukat, míg a férfiak leginkább esténként tértek be egy korsó sörre, hogy felszabadultan beszélgethessenek egyet. De ezek az idők sajnos elmúltak. Mára a legtöbb ember egyből hazatér, s bezárkózik az otthonába. - Csalódottan megingatja a fejét. - Sajnos a jelenlegi bevételből nemhogy a helyet nem tudom rendben tartani, de az éhes szájakat sem tudnám etetni, ha nem lenne Alfred Úr... - Kezd bele, de Alfred tekintete miatt inkább elharapja a végét, s inkább megköszörüli a torkát. - Szóval ha nem lenne Alfred, akkor a gyerekeket sem tudnám etetni...
- Ha már így szóba került... - Kezdi Alfred, ahogy előhúz egy kis pénzesszütyőt. - ...jelenleg sajnos csak ennyivel szolgálhatok... - Mondja a fiatal férfi kissé csalódottan.
- Na de Alfred...
- Ez Tőle van, én csak elhoztam idáig. - Mosolyog a férfire, akinek könnybe lábadnak a szemei. Gyorsan le is törli őket.
- Add át Ava Úrnőnek üdvözletünket, és hogy már nagyon hiányoljuk. - Alfred mosolyogva bólint erre.
Vanadis is csak csendben hallgat, meg sem mukkan, a teájából kortyol néha. Vagyis úgy tesz, mintha inna. Annyira még fent tartja a védelmét, hogy ne bízzon bármiben is. Közben azért nem akarja megbántani az öreget, de sajnos, az évek és az elővigyázatosság erre nevelte.
- Miért zárkóznak be egyből? - teszi fel a legegyértelműbb kérdést Vanadis, de érdekli a válasz. Aztán folytatja a kérdezést. - Hány gyerekről beszélünk, Lord Uren? - dönti oldalra a fejét. Majd mikor Alfred előveszi a szütyőjét, ő is a köpenye alá nyúlt. Addig Alfred számára is rejtve lévő, viszonylag nagy táskát vesz elő és a pultra csapja. - Alfred úrfival a ma esti bálon ismerkedtem meg a palotában - kezd magyarázkodni. - A palotában dolgozom a telmarinoknak. Tegnap este éppen felszolgáló voltam, de általában a hercegnőnek vagyok a szobalánya vagy ilyesmi... A fiatalemberrel a bálon találkoztam és a pár perces szüneteimben beszélgettünk... Elárulta, hogy nem éppen a legfényesebb a helyzet, én pedig segíteni akartam... Sajnos, most csak ennyit tudtam megmenteni a lakomából... De az úrnőm szerencsére meggyőzhető, ha elmagyarázzák neki a helyzetet alaposan - mondja ártatlan hangon. - Úgyhogy, ha van valami üzenete vagy ilyesmi... Először nyilván csak puhítgatnám... De tényleg szeretnék valamit tenni, mert rossz nézni a szenvedést és... - itt elharapja a mondatot. - Igen, szóval szívesen segítek! – ajánlkozik.
Mikor Uren éppen háttal nekik tevékenykedik, Alfred kiveszi Vanadis kezéből a poharat, és egy jó nagyot húz belőle. Miközben csendben visszaadja a nőnek a poharat csak egy szemforgatással jutalmazza a nő elővigyázatosságát.
- Kegyed nem idevalósi... - Néz rá az öreg mosolyogva. - Bizalmatlanok és félnek. - Feleli végül a kérdésre vállat vonva. Vani másik kérdésére Alfred válaszol.
- 28-an voltak legutóbbi látogatásomkor... - Mondja a fiú.
- Már csak 27-en vannak. Bombur sajnos tegnapelőtt feladta a küzdelmet...
- Részvétem...
- Ti mindent megtettetek, amiért mindannyian borzasztó hálásak vagyunk! - Mosolyog rá fáradtan Uren. Mikor Vanadis a pultra helyezi a táskát Uren szemei elkerekednek, s csak tátog. Vanadis monológjának végén megrázza a fejét. - Igazán kedves tőled kisasszony, de nem fogadhatom el. Még véletlenül sem szeretném, hogy bajba kerülj miattunk...
- Tedd csak el! - Legyint mosolyogva neki Alfred, miután egy szemforgatással igyekezett Vanadis tudatára adni, hogy ennél jobban nem tudta volna elárulni magát. Szerencsére Urennek ez nem tűnt fel... - Nem fog emiatt bajba kerülni a hölgy, kezeskedem róla. A hercegnővel tényleg szót lehet érteni. - Uren meglepetten néz rá, majd huncut fény csillan a szemében. A fejében a kirakós utolsó darabja is a helyére került... csak az a baj, hogy Uren rossz kirakóst rakott ki.
- Nem tudtam mire vélni a dolgot, mikor beléptél, de azt hiszem kezdem érteni! - Kezdi mosolyogva az öreg. Alfred szemöldöke azonnal felszalad, szemei enyhén kitágulnak. - Már épp ideje lenne, hogy érdeklődj a hölgyek iránt! - Kacsint rá.
- Tessék?! - Kérdez vissza élből a fiú. - Lassan ideje lenne már megházasodnod, ahogy Avának is... - Mosolyog még mindig szélesen az öreg. Alfred csak felsóhajt.
- Ez nem éppen a megfelelő alkalom ennek megvitatására…
Vanadis továbbra sem hajlandó inni a pohárból, mert benne van a lehetőség, hogy Alfred ellenszert kapott. De örül, hogy egy nagyot húzott, mert majdnem több, mint a felét megitta, így nem tűnik illetlennek. Vanadis egy ideig csendben marad. Örül, hogy sikerül az ételt odaadni, és figyelmen kívül hagyja Alfred szemforgatását. Majd felhorkan.
- Nem az első lenne az este folyamán, hogy a fiatalembert összeboronálják valakivel, nem igaz, Alfred úrfi? - kérdezi tőle Vanadis.
A férfi szemei felcsillannak.
- Igen? Na és kivel? Ismerem az ikreket születésük óta, de eddig nem hallottam volna olyanról, akinek sikerült volna felkelteni az érdeklődésüket. Pedig hidd el nekem, ha azt mondom tömérdek mennyiségű udvarlójuk akad! - Meséli a bácsi izgatottan. Alfred csak homlokon csapja magát s egy megadó sóhaj kíséretében az asztalra könyököl, fejét megtámasztva. Tudja, hogy felesleges megpróbálnia beleszólni, úgyhogy inkább fel sem mer nézni.
Vanadis csak felnevet.
- Csak a bálon hallottam, hogy a fiatalember meglepően sok időt töltött egy hölggyel... De csak ennyit, sajnos... - válaszolja.
- Hmm, nem szokott általában nők társaságában sokat időzni. Kettesben voltak? - Kérdi immár a pultra támaszkodva.
- Nem! - Szól bele Alfred is. - Apám is ott volt, hivatalos ügyekről tárgyaltunk a hercegnővel! - Kicsit mintha elvörösödne közben.
- Én azt hallottam, édesapád egy ideig egyedül hagyott... De azt nem tudtam, hogy a hercegnővel voltál! - csodálkozik el Vanadis, közben eléggé élvezi ezt.
- Én először azt hittem köztetek van valami, hiszen Alfred tényleg nem megy sehová sem kettesben egy nővel, aki nem az édesanyja vagy a testvére…
- Nem beszélhetnénk inkább a fontos dolgokról? - Kérdezi szinte könyörögve a fiú.
- De hiszen ez is fontos! Az egyik vágyam az az, hogy ott lehessek mind Ava, mind a te esküvődön is. Látnom kell, hogy méltó partnert választasz-e magadnak! - Néz rá komolyan a férfi. Alfred megadóan sóhajt.
- Megegyezhetünk abban, hogyha találok valakit, akkor arról az elsők között tudni fogsz? - Néz rá fáradtan.
- Én úgy gondolom az illető már megvan, csak látnod kellene a fától az erdőt! - Hajol oda a fiúhoz, hogy a fülébe súgja ezt. Vanadis maximum kevés részletet vehet ki, Alfred arcán a sokkot viszont tisztán láthatja. - Szóval miben állhatok még rendelkezésetekre? - Kérdezi rendes hangerőn inkább Vanitól ugyanis Alfred teljesen lesokkolódott.
Vanadis ismét csak csendben hallgatja őket. Viszont mikor a suttogást hallgatja, csak a megvan és a kellene szót tudja elcsípni, de a fiú arca sok mindent elárul.
- Nem tudom, Alfred úrfi mire gondolt... Én csak az ételt szerettem volna átadni... - mondja tanácstalanul Vanadis, majd Alfred-ra pillant, hogy mondjon valamit.
Ahogy Vanadis odanéz láthatja ahogy a fiú feje koppan a pulton és felnyög.
- Esetleg más valamit adhatok nektek? Valamit enni? - Néz mosolyogva a bácsi mit sem törődve a szenvedő ifjúval.
Vanadis megrázza a fejét.
- Nagyon rendes, Lord Uren, de nekem mindenféleképpen vissza kell érnem, hogy mire a hercegnőm felkel, mindent előkészíthessek számára... - mondja Vanadis válaszul, egy kicsit fejet hajt a férfinek.
- Tudnál Avának és nekem csomagolni egyet-egyet a híres gyümölcskenyeredből? Nagyon boldog lesz, ha hazaér! - Mosolyog rá Alfred. Az idős ember szemei ismét felcsillannak, s bólint egy nagyot.
- Hát persze! Milyen jó, hogy Kaya javaslatára pont csináltam frissen! Máris hozom! - Csoszog el. Ebben az időben pedig Alfred lehúzza a maradék teát, amit kicsit sikerül félre nyelnie a nagy sietségben, úgyhogy majdnem megfullad. Uren csak a fulladásra ér vissza, a pohár addigra már Vanadis előtt van.
- Minden rendben Alfred? Ne hozzak valamit inni? - Kérdi a kis csomagocskával a kezében.
- Nem-nem! Megvagyok. - Még egy utolsó köhintés. Átveszi a csomagot, s biccent egyet. - Hálásan köszönjük. - Lerak még három érmét az asztalra.
- Alfred ne butáskodj már! - Néz rá fejet csóválva Uren.
- Kifizettem a fogyasztásunk! Ha nincs bevételed miből fogod kipofozni ezt a helyet? - Mosolyog rá biztatóan Alfred. - Üdvözlöm a gyerekeket! Legközelebb úgy jövök, hogy Ava-t is elhozom és hozzájuk is beugrunk! Szép napot! - Int még egy utolsót, majd Vanadist előre engedi s követi őt az utcára. - Szeretnél még megnézni valamit Amala? - Kérdezi a nőtől. - Vagy inkább visszatérnél, hogy lepihenhess egy kicsit?
Mikor Alfred fuldokolni kezd, Vanadis azonnal fiú mögé lép, hogy pár hátcsapkodás után a megfelelő mozdulattal segítsen, de végül a fiú előbb hagyja abba. Vanadis ezúttal nem ül vissza. Helyette Uren felé fordul.
- Köszönünk mindent, Lord Uren! Remélem, még találkozunk! - mondja Vanadis, ismét fejet hajt, kezet is nyújt, majd kilép a helyről. A fiú felé fordul. - Természetesen... A pihenés úgysem tartozik a munkakörömhöz, szóval már hozzászoktam, hogy nem sokat alszom... - rántja meg a vállát, majd int Alfred-nak, hogy induljon.
Alfred felsóhajt ahogy elindul. - Szerintem meg kellene pihenned. Úgyhogy visszamegyünk… - S választ sem várva el is indul visszafelé.
Vanadis a fiú felé kapja a fejét és nem indul. - Azt hiszem, el tudom dönteni magamtól is, mikor mire van szükségem, köszönöm... - mondja kicsit hidegen, mert utálja, ha helyette döntenek. Eleget csinálja azt Ev így is.
Alfred felhorkan.
- Ahogy mondja Úrnőm. - Fordul vissza mosolyogva. - Ennek ellenére én visszamegyek, már amúgy is kezd világosodni. - Mondja, majd el is indul.
- Kivéve, ha azt parancsolom, hogy itt maradsz... - mondja a távolodó fiúnak, mielőtt ő is hátat fordít, s lassan elindul, de azért kíváncsi a fiú válaszára.
Alfred erre jóízűen felnevet. Már épp válaszolna, mikor meghall valamit, s azonnal lehervad az arcáról a vigyor és elviharzik.
Vanadis a nevetésre megfordul, így pont ő is meghallja és abban a pillanatban mozdul Alfred felé, de így is kell pár másodperc, hogy utol érje, azért nem esik nehezére a dolog, tekintve, hogy a fiúnak nem a legjobb a tüdeje és a kondíciója. Elkapja a fiút és betapasztja a száját, majd a füléhez hajol, ahogy egy sötétebb szegletbe húzza.
- Bajba akarod keverni magad?! Hova rohansz így? - morgolódik a nő. - Legalább engem ne hagyj el, ha már hőst akarsz játszani... Még a végén a lelkemen szárad a drága kis életed...
Alfred dühösen lehámozza a Vani kezét a szájáról és villámló tekintettel mered a nőre.
- Ők a népem! Majd pont hagyni fogom, hogy egy vagy több jött-ment telmarin katona kénye kedve szerint erőszakolgasson nőket. - Sziszegi a nőnek. - Az Ön lelkén nem fog száradni semmi, tekintve, hogy nem vagyok sem az alattvalója, sem a társa, sem semmije.
- Akkor legyél okosabb és olyan módszerrel tegyél értük, amihez tényleg értesz, ne megölesd magad! - sziszeg vissza szintén villámló szemmel Vanadis, láthatóan kezdi elveszíteni a türelmét. Majd vesz két lélegzetet és közelebb hajol a fiúhoz. - Van-e más szemtanú jelenleg? Te ismered a helyet jobban, úgyhogy siess... - suttogja a fiúnak.
Alfred finoman lehámozza Vani kezét a szájáról és félig-meddig hátra fordul. - Megmentem őt! - Mosolyog a nőre. - Bízzon bennem, tudom mit csinálok!
- Nem csinálsz te semmit! És a bizalmamat baromi nehéz megszerezni, sajnálom... - horkan fel halkan Vani, meglehetősen ideges már. - Ők az én embereim, majd én lerendezem őket... - mondja, majd csettint egyet a nyelvével. - Aldwin, kérlek, figyelj a fiatalemberre, amíg távol vagyok... Ugyanitt akarom látni, amint visszajöttem... - mondja ellentmondást nem tűrő hangon, mire a sötétből előtűnik az eddig megbújt árnyékmacska. Megközelíti őket, majd mikor már elég közel van, Vanadis elengedi Alfred-ot. Innentől a macska figyel rá. Vani még gyorsan ledobja magáról a köpenyt, majd elviharzik a katonák irányába. Ilyen távolságból Alfred nem hallja, mit mond pontosan a nő. Annyit láthat azonban, hogy Vanadis most sokkal, de sokkal sötétebb hangulatban beszél a katonákkal, majd mikor az egyik válaszol, kicsit fel is emeli a hangját, mire összerezzennek. Elég csúnya szidást kaphatnak, mert remegnek és szörnyen érzik magukat. A végén csak bólintanak egyet, majd elkullognak. Ezután Vanadis a földön remegő lányhoz lép. Előveszi a kardját, majd a lány felé tartja az éles végét. Valószínűleg neki is mond valamit, amitől nem tűnik úgy, hogy a lány megnyugodna, de végül visszahelyezi a pengét a tokjába. Végül a hercegnő a kezét nyújtja a lánynak, aki először nem meri elfogadni, de végül csak felhúzza őt Vani. Látszik, hogy nem győzi megköszönni, hogy megmentette, de Vani-t láthatóan nem hatja meg a dolog... Sőt, inkább mintha kicsit zavarba jönne ettől. Végül elküldi a lányt, aki villámtempóban iszkol haza. Mire Vanadis visszatér, csak úgy vibrál körülötte a feszültség. Ha Alfred megszólalna, egy kézintéssel elnémítja. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy hazamenj... - mondja sötét hangon.
Alfred végignézi a jelenetet, de nem kommentálja az eseményeket és nem is látszik rajta mit szól ehhez az egészhez. Akkor sem szól mikor Vanadis visszaér. - Úrnőm! - Biccenti meg a fejét, majd Aldwinnak is, s elmegy, de nem hazafelé. Muszáj kiszellőztetni a a fejét. Egyszerűen teljesen úgy érzi, hogy a nő elnyomja, és ez nagyon zavarja. Tekintve, hogy a családban is mindenki igyekszik vigyázni rá, de egyszerűen egyikük sem fogja fel, hogy neki nincsen erre szüksége. Szeretné, ha végre hagynák, hadd tegye, amit szeretne, és ahogy szeretné. Ha nem lépten nyomon ugrana valaki, amint elkezd köhögni. Aszthmás? Na és?! Szívbeteg? Na és?! Végre egyszer szeretné férfinek érezni magát, és némi étel meg pénz adományokon kívül másként tenni az embereiért, de egyszerűen nem engedik. Végül lábai egy ismerős sziklaszirtre viszik, ami egy kis erdővel körülvett tóra néz. Itt Alfred leül, és megpróbál meditálni.
Bármennyire is az idegeimre megy a hercegnő a parancsolgatásaival és önfejűségével, higgadtnak kell maradnom. Egy rossz szó, és újból bezárkózik. Vesz egy mély levegőt. Bármennyire is idegesíti Vanadis, bármennyire is a háta közepére sem kívánja ezt a makacs, önfejű, zárkózott, parancsolgatós nőszemélyt, muszáj együtt működnie vele.
A népemért… hajtogatja magában a fiú. Miután kellően lehiggadt, előveszi a verses kötetet, s olvasni kezd. De nagyon nehezen veri ki a fejéből a negatív gondolatokat, és a dühöt, amiért folyton azt éreztetik vele, főleg most Vanadis, hogy egyedül semmire sem képes. Ilyenkor nem tud mit tenni, de elkeseredik, és azon gondolkodik, hogy jobb lett volna, ha nem születik meg, vagy ha legalább ő lenne a nő, és Ava a férfi... akkor legalább nem kellene ennyire szégyenkeznie tehetetlensége miatt...
