Izumo

Noha a bort neki kell cipelnie, Arashi nem nagyon morog - a fizikai ereje megvan hozzá, és végre elhagyják a nyüzsgő piacteret. (Bár ha egészen őszinte magával, akármennyire zavarba jött a hajtűs incidenstől, onnantól kezdve valahogy nem érezte magát annyira szörnyen. Volt valami Aiban, a belőle áradó érzésekben, ami megnyugtatta, és amitől még a forgatag közepén is megmaradt a stabilitása. Ezt évek óta egyszer sem mondhatta el magáról.)
Azért amikor elkezdenek leereszkedni a meredélyen, kicsit kényelmetlenül érzi magát, hogy még a bort is egyensúlyoznia kell - fizikai erő ide vagy oda, a súlypontját eléggé eltolja ahhoz, hogy az életveszélyes (és idővel a víztől csúszós) lépcsőkön ne legyen kifejezetten vidám a lemászás. Mikor Ai megjegyzi, hogy legyen óvatos, és elkezd kígyókat emlegetni, majdnem egy vaskos káromkodás is kibukik a száján... csak egy pillanaton múlik, hogy észbekap, és inkább fékezi a nyelvét. Annyira a saját lépéseire koncentrál, hogy alig érzékeli, Ai milyen természetellenes könnyedséggel mozog.
Amikor felé fordul a kérdéssel, aprót biccent.
- Gondolom valami babona. A folyóhoz kötődő hiedelem, amiért le kellett ide járniuk.
Elég jól eltalálja, bár a válasz hátborzongatóbb, mint amit várt. Halkan kifújja a levegőt. Igazából nem kéne meglepődnie. Annyira emberi dolog, hogy odadobnak pár gyereket azt gondolva, hogy azzal meg tudják békíteni a folyót.
- A folyó nagyon jó hangulatában van, tekintve, hogy a város még ma is áll - ironizált kelletlenül, miközben tovább haladtak. A vízesés mellett már sejti, hogy Ai talán nem is hallotta a válaszát.
Amikor elérik a hasadékot, gondolkodás nélkül követi a nőt... hogy aztán megérezze a nyakába tekeredő valamit. Nem tart a kígyóktól, általánosságban semmilyen állattól, de így is érzi, hogy a hátán végigfut a hideg, ahogy megérzi a bokája körül csúszó-mászó, víz közelében nedves testeket. Megpróbálna lépni, de hamar tudatosul benne, hogy biztosan rátapos néhány kígyóra, és nem áll szándékában összeszedni néhány marást. Ai után néz, aztán végül csak egy fáradt kiáltást présel ki magából.
- A házigazdánknak hiányozni fog a bora, ha a házikedvencei elfogyasztanak uzsonnára.

Ahogy Orochi kígyói visszahúzódnak, és Arashi meghallja a megjegyzést, hogy "feltételezte, hogy őt is ajándéknak szánta", nyel egyet, majd hogy legyőzze az idegességét, halkan megjegyzi.
- Bájos hely, de nem szívesen maradnék itt emberáldozatnak.
Az az egy kígyó, aki még mindig a kimonója alá kúszva marad, és mintha szundikálna a testmelegétől, továbbra is eléri, hogy fájdalmas mértékig tisztában legyen vele, hogy is fogadta a házigazda. Akaratlanul is vet néhány gyanakvó oldalpillantást a kígyóra, de ez egészen addig nem könnyű, amíg végre le nem teheti a cipelt bort. Onnantól a tekintete lényegében a szellem, Ai és a kígyó között ugrál... nem igazán érti, miről van szó, a nő nem avatta be eléggé a dolgokba, és bár eddig teljesen megbízott benne - most tudatosul benne, valójában mennyire - hirtelen végtelenül kiszolgáltatottnak érzi magát az információhiány miatt. Megpróbál olvasni valamennyit Orochi érzéseiből is, de tudja, ha sikerrel is jár, itt valószínűleg nem tud meg belőlük eleget, hogy ténylegesen ki tudjon logikázni valamit. Itt túl sok a tudás és túl sok az érdek ahhoz, hogy az érzések önmagukban támpontot jelentsenek. Azt azonban érzi, hogy a nő maga egyre dühösebb és izgatottabb... amikor pedig a sárkány megölését említi, Arashinak is kicsit kikerekedik a szeme. Hallott néhány... szóbeszédet, de belegondolni, hogy a nő ereje elég volt egy sárkány ellen...
A fenyegetés azonban hamar fizikai küzdelemmé fajul, Orochi arcán mosoly jelenik meg, és támad... Ai a falnak csapódik, a szellem pedig ott áll Arashi mellett. Az első gondolata az lenne, hogy a kardjához nyúl, szinte ösztönösen, de azonnal tudatosul benne még egy kellemetlen részlet... ha ki is vonja, fogalma sincs, tud-e vele pontosan harcolni. A térlátása megszűnt, az egyensúlyérzéke pedig nagyrészt ugyan helyreállt, de a kellemetlenségek nem szűntek meg teljesen... továbbra is szüksége volt arra, hogy néha kitapintsa az ajtók peremét, hogy ne rohanjon neki a félfának azt gondolva, hogy a látótere közepe a teste közepe. Tudott járni, érzékelte a környezetét, és tudta, hogy még jobb is lesz az egész, de a harcot még nem próbálta újra... és lehet, hogy nem egy ilyen erejű szellemnél kellene kihúznia a gyufát amikor a győzelemre bizonytalanok az esélyei.
Úgyhogy a keze a kardja markolatáról a szemkötőhöz siklott. Felidézte azt a hirtelen szédülést az első nap... annál már jobbnak kellett lennie a helyzetnek. Két szemmel talán képes lenne harcolni, ha kell, és nem csak a málhás szamarat játszaná. Mielőtt jobban elgondolkodna, és megszűnne az elhatározása, kioldja a kötést, és kinyitja a jobb szemét.

Arashi egy pár pillanatra ledermed, ahogy meghallja a Démonkirály hangját a fejében. Nem. Ez nem lehet, ezt nem. Nyel egyet, hogy visszaszorítsa a pánikot: önmagát is meglepi, mennyire mélyről jövő iszonyatot vált ki belőle, hogy már nem csak az érzéseiben, de a fejében sincs egyedül. Csak a túlélés igénye, és a racionalitás az, ami képes elérni, hogy gondolkodjon is a hallottakon, és kicsit még a háttérbe szorítsa a rettegést.
Tényleg nem sok esélyt lát rá, hogy a démonkirály meg akarja ölni... ha igazat mond, azzal a saját helyzetén is ront. Ráadásul elég kényelmetlen szituációban vannak ahhoz, hogy ne tudjon mást tenni, mint hallgatni rá. Ez egy pillanatig csak növeli benne a kiszolgáltatottság érzését. Kényszeríti magát, hogy megtegye a lépést, és Aihoz menjen.
- Menjünk innen - felemás szemei egy pillanatra a nőre villannak. Elsőre úgy tűnik, Ai nem tudja, mit akar, úgyhogy Arashi folytatja. - Ennek nincs értelme. Ez csak... egy vén részeges sikló, nem valami erős vízi isten, mint amire számítottam.
- Mit mondtál, félvér? - kiáltja Orochi. Az addigi izgatottsága egy pillanat alatt átalakul, tömény harag árad belőle, Arashi érzi, hogy szinte elvakítja az érzékeit. Azonban nem támadott. Ai arcán a meglepetés furcsa büszkeséggel mosódik egybe.
- Azt hiszem, igazad van, Arashi-kun.
- Arrogánsak vagytok, félvérek! Egy mozdulattal kivégezhetlek benneteket! - tombol a szellem. Egyértelmű, hogy most már elég dühös ahhoz, hogy teljesen megszabaduljon a racionális gondolkodástól... ami egy ennyire erős lénynél igencsak aggasztó.
- Fúúú, ez Orochi dühe? Nem csoda, hogy folyton részeg. Hogy bírod te ezt ki? Bár... ha nekem lett volna ilyen képességem, Aitoshi biztos nem tudott volna olyan könnyen hátbaszúrni - a Démonkirály hangja megint közbekotyog, Arashi pedig összeszorítja a fogát, ahogy gondolatban felel neki.
- A lényeget... - nem rajong az ötletért, hogy tovább kell hallgatnia a hangot, vagy elviselni a hatásait, de túlságosan nagy szükségük van rá.
- Hmm? Én oldjak meg nektek mindent? Neked sincs összekötözve a nyelved, és amennyit látok belőle, az eszeddel sincs gond. És még itt van ez a kis képességed is. Kicsit bosszantó, igaz, de kifejezetten praktikus. Jó, nem bánom adok még egy tippet. Mondd meg neki, hogy ez az igazság. Hogy Ai épp most ajánlotta fel neki, hogy az legyen, aminek régen tartották, de ő inkább ezt a hideg nyirkos, büdös lyukat választotta egy maroknyi csúszómászóval. Ha már itt tartunk, egyébként tudsz róla, hogy az egyikük a ruhád alatt alszik?

Arashi számára az első, kellemetlen felismerés az volt, hogy a Démonkirály maradni fog. Kénytelen lesz elviselni a szövegelését, és az egyetlen, ami megmenti tőle, az az, ha fenntartja a szemkötőt - egyébként ha bármit érzékelt a környezetéből, legalább halványan a szellem is ott maradt a tudatában. Az idegeire ment a dolog, de nem tehetett semmit (hacsak nem akarta kikaparni saját magának a frissen kapott szemet), és nem akart fesztivált csinálni, mikor Ai tényleg csak segíteni akart. Vagyis tűrnie kellett, belenyugodni, hogy mostantól a férfi hangja az élete részévé vált. Hamarosan megjelent a szentély körül Orochi is - szerencsére azután, hogy meggyőzte, Arashinak nem kellett túl sokat beszélnie a "vén kígyóval" ahogy ő szerette hívni. A férfi jellemzően csak ital után járt, és a szentély körül lófráló oni-kra hozta a frászt. Nem beszélt senkivel, csak a kígyóiba lehetett könnyen belebotlani - a legtöbben bosszantónak bizonyultak, de az az egy, aki még a barlangban akaszkodott rá, továbbra is hűségesen Arashi kimonójában töltötte az időt, a kulccsontjánál szundikálva. A fiatal férfi kezdetben megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez is idegesíti, és szíve szerint megszabadulna az "ingyenélő kis parazitától", de rövidesen letett a dologról. Senkit nem tudott volna becsapni. Valahol aranyosnak találta, hogy a kiskígyó így kitart mellette, és unottabb pillanataiban még a sziszegését is leutánozta... ebből végső soron az lett, hogy jobb ötlet híján Sziszinek szólította, és reménykedett, hogy senki nem hallja meg.

A történtek utáni reggel a szentély lépcsőjénél ücsörgött - igazából nem tudta, mit tervez egész nap, de kicsit kiélvezte a nyugalmat. Az előző nap történtek még mindig kísértették, de legalább nyugodt álma volt, és egy hét alatt már egészen hozzászokott, hogy a ruhája is tiszta - az egyszerű, fekete kimonó sokkal kényelmesebb viselet volt, mint az elmúlt évek ronggyá hordott darabjai.

- Arashi-kun, minden rendben? - hallja meg Ai hangját a háta mögül. Már össze sem rezzen. A nő félelmetesen halkan tudott közlekedni, és lassan már úgy érezte, bármikor, ha a háta mögé néz, valójában ott van... de egyúttal nem volt oka tartani ettől.
- Rendben vagyok - biccentett kurtán, de nem is lett volna lehetősége többet beszélni, mert egy fehér egérke futott el a lábuk előtt. Sziszi megmozdult, és kidugta a fejét a kimonója nyakánál, hogy megszemlélje a történteket... mielőtt azonban bármit reagálhatna rá, az egér alakot vált.

Egy youkai. Nem meglepő - állapítja meg Arashi. Bőven vannak szellemek a szentély körül, biztos, hogy Ai egyik hírvivője. Az azonban már meglepő, amit érzékel. Az egérke fél. Retteg, ahogy Aira néz. Ahogy ő maga is a nőre pillant, egy másodpercre érezni véli, hogy dühös... aztán Ai felemeli a korábbi védőfalát. Ez aggasztó, de a férfi egyelőre nem szól semmit, csak feláll a lépcsőről, és némán figyel.

A párbeszédből valójában alig ért bármit. Részleteket igen, de minden túl zavaros, képtelen összerakni a nagy egészet. Amikor Ai felé nyújtja a kimonót, átveszi, de nincs szüksége a képességére, hogy lássa, a nő most tényleg dühös. Pusztítóan, gyilkosan dühös, és az egérlány fogja meginni a levét. Gyorsan mozdul, féloldalasan Chisana elé állva, és felemeli a kezét.

- Ne! Azt értem, hogy hibázott, de ez nem megoldás.
A lány minden ízében reszket a földön heverve, Ai pedig vesz egy mély lélegzetet. A tekintete még mindig izzik, de elcsendesedik kissé. Aztán megszólal:
- Sajnálom, Arashi-kun - mondja. - Igazad van. - Közelebb lép a lányhoz, aki láthatóan még mindig ütéstől tart, de csak a vállára teszi a kezét. - Ne haragudj Chisana. Kaenmaru valószínűleg akkor is továbbadta volna a tükrött ha te nem mész oda.

Arashi mellkasából is kiszakad egy szaggatott lélegzet. Egy pillanatra - csak egy pillanatra - egészen attól félt, hogy Ai nem fog megállni. Annyira áradt belőle a harag, hogy szinte nem is tudta elképzelni. Ahogy azonban az egérke távozik, a gondolatai azonnal visszatérnek magára a beszélgetésre. Kaenmaru. A tükör. A kimonó, amit még mindig ő szorongatott. Mi történt pontosan? Óvatosan odafordul Ai-hoz, és megszólal.

- Ai... Beavatnál, hogy mi ez az egész? A tükör, Orochi... Bízom benned, de sötétben tapogatózom, és kezd elegem lenni, hogy nem értek semmit.
Bátor megjegyzés volt - valóban nem értett semmit, ezzel kapcsolatban nem hazudott, és valóban úgy érezte, mintha sötétben tapogatózna, de eddig nem ismerte be, hogy elkezdett tényleg bízni a nőben. Mert igen, voltak pillanatok, mikor megijedt tőle. Mikor érzékelte, hogy nagy hatalma van, és céljai, amiket ő egyszerűen nem ért meg. Még mindig emlékezett a démonkirály szavaira. Ő, vagy a világ... és tudta, mennyire baljóslatú ez az egész. De amennyi veszély kapcsolódott látszólag Ai-hoz, vele szemben annyi jószándék is... és már nem csak arról volt szó, hogy meggyógyította, hogy vigyázott rá. Hanem arról is, hogy tiszteletben tartotta az érzéseit. Legyen szó egy nyomorult fesztiválról, és az ő szerencsétlen zavaráról ott, vagy sokkal komolyabb dolgokról, mint Kagutsuchi szeme, Ai nem akarta bántani.
- Ne haragudj, igazad van - mondja a nő, miközben elfordul. - Orochival kockáztattam. Annak idején a Démonkirályért harcolt, ezer éve pedig tengeri isten volt. Még ha gyengült is, akkor is hatalmas erővel bír. Könnyen lehet, hogy szükségünk lesz a segítségére. Bár nem gondoltam hogy tényleg beleegyezik abba hogy eljöjjön - tesz néhány lépést, aztán maga elé meredve leül a lépcsőre, Arashi egy darabig még toporog, aztán ő is visszaül. -  A tükör... A tükörről nem tudok sokat, mármint tényeket. Azt tudom, hogy nagy hatalma van. Egyesek az Álmok tükrének hívják, azt mondják teljesíti a kívánságokat. Szerintem ennél sokkal többre képes. A tükrött akkor hozták létre mikor a Démonkirály elbukott. És azt hiszem, valamilyen módon ennek is köze volt hozzá. Anyám utalt rá... mind a tükörre, mind a kulcsra, ami a hatalmát nyitja.
- És neked szükséged van a hatalmára - ez nem is egészen kérdés. - Ugyanazért, amiért Orochi segítségére is.

Aria : Arashi
黒い炎
Kuroi honō (Fekete láng)

Miután összeszedtétek magatokat és Orochit. Akit neked kellet kiszabadítanod, amiért nem volt kifejezetten hálás igazából vissza is tértetek a szentélybe. Ai-nak kellet egy nap, hogy kipihenje magát, gyakorlatilag az egészet végig aludta. Orochi viszont három teljes napig nem szólt senkihez, sőt a színét is alig lehetett látni. Gyaníthatóan még az eddigieknél is többet ivott, de ezt is csak onnan sejthetted, hogy találkoztál az egyik kígyójával. A lány Runa-nak nevezte meg magát, és úgy tűnt kifejezetten közvetlen és talpraesett.

Elég jól sikerült “összebarátkoznod” vele mivel még aznap este átjött hozzád amikor Ai még nem akart kilépni a szobájából. Bort hozott és azt mondta amíg tudsz beszélgetni szívesen marad. Végül csak pár órára maradt mert utána Orochi magához hívta, hogy menjen még el borért. Rajta kívül még Kiri tartotta benned a lelket. Aztán mikor Ai ismét felbukkant kicsit ugyan fáradtnak tűnt de szerencsére sokkal jobb állapotban volt.

-Ne haragudj a távolétemért.- Kér bocsánatot Ai mikor előkerül.- Nagyon sok erőt vesztettem, muszáj volt pihennem egy kicsit. Sajnálom, hogy egyedül voltál, és aggódnod kellet.

Ez után egy csomó időt töltött szellemekkel, úgy tűnt hogy keres valamit. Végül elege lett és rárontott Orochira, órákig kiabáltak egymással, viszont utána úgy, tűnt legalább a vén kígyó is elkezdte összeszedni magát, aminek nagyon ideje volt.

Ma este pedig már a kertben találod Ait úgy tűnik mintha aludna a teraszon.

-Arashi-kun...- Kezdi.- Nincs kedved kirándulni velem egyet? Eszembe jutott valami. Kaenmaru nagylelkű volt amikor elküldte ide a kimonot. Arra gondoltam megköszönhetném neki személyesen. És kölcsönkérhetnék egy keveset a lángjaiból is.

Arashi elkövetkezendő három napja meglehetősen monoton, és nagyon idegesítő töprengéssel telt. Miután visszatértek a szentélybe, Ai szinte azonnal visszavonult – nyilvánvalóan kimerült, és ki kellett pihennie magát, de valamiért ez Arashit nem nyugtatta meg túlságosan. Orochi szintén eltűnt, csak a kígyóit lehetett látni a borral, de ez egyrészt nem volt olyan nagy változás, másrészt pedig a fiatal férfi egyáltalán nem is bánta – nem utálta a vén kígyót, de határozottan nem ápoltak mély barátságot. Ekkortájt találkozott az egyik kígyószellemmel, Runával, aki egy fiatal lány alakjában jelent meg előtte – kedves természet volt, Arashival magával is közvetlenül viselkedett, és kellően talpraesettnek bizonyult, de a gyorsan formálódó „barátságuk” meglehetősen egyhangú maradt. Amikor Runának épp nem az volt a dolga, hogy inni vigyen Orochinak, akkor Arashihoz csapódott, és általában neki is hozott egy kis bort. Arashi ezt megköszönte és igazából jól is esett neki egy kis társaság, a tény, hogy nem marad egyedül a gondolataival, de nem volt kifejezetten beszélgetős hangulatában, amiből az lett, hogy órákon át csendben ültek egymás mellett és kortyolgatták a bort. Ez is valami. Néha megjelent Kiri is, hogy ránézzen, milyen állapotban van… a félszellem lány törődése is jól esett neki, de Arashi vele sem bizonyult sokkal nyíltabbnak.

Már csak azért sem, mert ő maga sem tudta teljesen eldönteni, hogy mi a pokol történt. Az egymás után következő események eljutottak a tudatáig. Kanna és Rushan, az, hogy csapdába sétáltak, a saját harca a kígyóval, Kataki megjelenése, Orochi csapdába ejtése, aztán az, ahogy az apja megzsarolta Ai-t, és megidézte Aitoshit. A tények megvoltak, de visszatekintve a saját viselkedése rémisztette meg legjobban. Önző embernek tartotta magát, jó okból – az önzéssel túl lehetett élni. Az, hogy a saját életét mindig fontosnak tartotta, és próbálta megőrizni, kerülve a túlzó kockázatot, egy olyan alapelv volt, ami már hat éve vigyázott rá. És pontosan ezért rémisztette meg a tény, hogy milyen ösztönszerűen ki tudta dobni, amikor arra került a sor.

Mondhatta volna azt, hogy racionális döntés volt – hiszen Ai fontosabb volt nála, sok szempontból. Nagyobb volt a hatalma, sokaknak segített, sokaknak számított, ő pedig még mindig csak egy szerencsétlen volt, aki az egyik legerősebb bosszúálló szellemtől csak az empátiát bírta örökölni. A harcosok is a magasabb rangút mentik inkább, mert többet ér. Ugyanakkor tisztában volt vele, hogy ez csak egy kis része volt az egésznek. Nem csak azért döntött úgy Katakival szemben, hogy arra kéri a nőt, ne próbálja megmenteni, mert racionálisan értékesebbnek tartotta önmagánál. Hanem azért is, mert féltette az apjától. Nem akarta, hogy felüljön a csapdájának és baja essen. Nem azért, mert fontosabb volt nála, hanem mert Ai volt az. És ugyanez indokolta azt, hogy utánanyúlt az örvénybe, hogy utána ráüvöltött az apjára, hogy ha beledöglik is, el fogja zavarni, hogy hajlandó volt önmagát kitenni Aitoshi érintésének, vagy az örvénynek, ha megvédi a nőt. Azon a ponton már nem gondolkodott, nem tervezett, csak meg akarta védeni.

Az egész élete az érzelmekről szólt, pont ezért nem volt ostoba, és nem akart hazudni magának. Visszagondolva sokan már jóval előre látták, hogy mi lesz belőle – ő viszont elengedte a füle mellett a megjegyzéseket, nem foglalkozott velük, mert nem hitte el, hogy van alapjuk. Vagy úgy gondolta, hogy a ragaszkodása és a közeledése a nőhöz nem több mint a törődésre való igény egy furcsa kifejezése. Ai érintése az arcán, az ölelése, a viccelődése a vásáron, mind annyira apró, és annyira szép gesztusok voltak, hogy szükségszerűen elbűvölték őt. Még nem tudatosult benne, hogy Kagutsuchi milyen vörös fonalról beszélt, vagy Orochi miért nevezte őket cinikusan „szép párnak”. Most viszont, ott ücsörögve a szentélyben, és várva, hogy a nő felébredjen, és időről-időre járkálva kicsit a szobában, hogy lekösse magát, kénytelen volt beismerni, hogy akármi is volt az alapja, akármennyire érezte, hogy a saját helyzetét rombolja vele, beleszeretett Ai-ba.

Ez a felismerés pedig az a végszó volt, amire felhajthatta a bort a csésze aljáról.

Természetesen nem akarta, hogy ez az egész bármin változtasson. Világ életében jól ki tudta zárni mások érzelmeit, tudott azoktól függetlenül, az eszével dönteni, szóval egy bizonyos szinten megtehette ezt ezúttal is. Igazság szerint feltételezte, hogy a nő is érdeklődik iránta – hogy legalább emberként kedveli, élvezi, ha zavarba hozhatja, és talán már bízik is benne. Túlzás lett volna azt feltételezni, hogy ez bármi… mélyebb lehet a részéről, már csak azért is, mert még mindig jelentős volt köztük a távolság hatalomban, tudásban, és némileg időben is. Abból kiindulva, hogy a Vörös Démonkirály hódítása nem a jelenben volt, és egy félszellem nagyon hosszú ideig is elélhetett, Ai valószínűleg olyan dolgokat is látott, amit ő, a saját huszonegy évével el sem tudott képzelni. Nem zárta ki a lehetőségét, hogy az érdeklődése őszinte, de nagyon bátor lett volna feltételezni is. Szóval a döntés egyszerű volt. Nem lépni semmit, csak a nő mellett maradni, segíteni, ahol tud, és észnél maradni.

Ai egy teljes napot átaludt, de legalább mikor legközelebb feltűnt, már sokkal jobb színben volt. Még mindig látszott rajta a fáradtság, de a sírás, a félelem, és a teljes kimerültség nyomai eltűntek. Mikor megszólította, Arashi csak aprót bólintott:
- Semmi baj. Csak örülök, hogy már jobban vagy.

A nő ezután gyakorlatilag körbe-körbe járt a szentély körül, különböző szellemekkel beszélt, sőt, egyszer órákon át üvöltözött Orochival is… a kígyó legalább kicsit összeszedte magát ennek hatására, aminek belegondolva, napok alatt bőven ideje volt. Nem őt verték meg egyedül aznap. Nem is járt neki, hogy egyedül omoljon össze tőle. Másnap este pedig egy teraszon bukkant rá Ai-ra, ahol úgy tűnt, mint szundítana egyet. A fiatal férfi először nem is akart odalépni hozzá, hogy ne zavarja meg, de a következő pillanatban a nő hátrafordul, és megszólítja.

A szavai finom megfogalmazás, hogy aggasztóak. Egészen békésnek hangzik, de Arashi jól emlékszik még a napokkal korábbi kifakadására a kimonóról, arról, hogy hogy kívánta a lény vérét. Ezeket tekintetbe véve a megjegyzés inkább hat sötét cinizmusnak, mint bármilyen egyenes válasznak, és a férfi ebben a pillanatban bánja is, hogy nem lát bele az érzelmeibe.

- Ai... - kezdi óvatosan, aztán felsóhajt. - Mit tervezel pontosan? – kérdezi.
A nő kicsit összehúzza a szemét, és már sokkal nyersebben felel.
- Természetesen meg akarom ölni a főnixet - jelenti ki nyugodtan, aztán egy árnyalatnyit elmosolyodik és hozzáteszi. - Nem bosszúból. Az összecsapásban a szentélynél sok erőt vesztettem, egy főnix hatalmával visszanyerhetném ezt. Ha nem szeretnél velem jönni, nem kell... De gondoltam... – kezdi, de végül nem fejezi be a mondatot.

Tökéletesen eltalálta a dolgot. Ha azt is állítja, hogy nem bosszúból, vért akar. Arashinak újra eszébe jutnak a korábbi kijelentései… szeretne egy új világot megteremteni és kész megfizetni az árát. Kész használni bármilyen erőt, ami rendelkezésére áll. Sosem volt naiv, sosem hitte, hogy mindig rohadék kígyók és árnyéklények ellen megy a harc, nyilvánvaló volt, hogy előbb vagy utóbb a tűzvonalba kerül olyan is, aki egyszerűen a rossz oldalon van… Kaenmaruról nem tudott sokat, de az biztos volt, hogy a főnix hozott egy döntést, és a kimonó átadása még mindig felért egy sértéssel. Mennyire lenne képmutató tőle, ha eljátszaná, hogy semmi nem történik, hogy nem folyik vér, hogy minden döntés tiszta? Ha ki akar tartani Ai mellett, ezzel is szembe kell néznie. És nem mintha lett volna joga ítélkezni. Neki is tapadt már vér a kezéhez, emberi vér, bőven elég, és néha bánta, néha viszont jogosnak vélte, hogy felemelte a kardját.

- Nem... - kezdi a férfi, de ő is elakad először. Aztán nyel egyet, és befejezi - Veled akarok menni.

Megnyugtató elem volt még, hogy a főnix az eddigiek alapján csak egy életet veszített a sok közül, Ai nem pusztíthatta el teljesen. Bizonyos szempontból, bármilyen hátborzongató racionalitással is lehetett ezt kijelenteni, ez a döntés meglepően... logikus volt, és meglepően kis pusztítást eredményezhetett. Azért pedig, hogy most ez van, részben az apám felel. És én is, mert velem zsarolták meg. Talán nem kéne ez az egész, ha nem kerülünk ebbe a nyomorult helyzetbe.

Ai közben feláll, közelebb lép hozzá, és végigsimítja az arcát. A hangja egészen hálásnak hallatszik.

- Köszönöm. Akkor induljunk.

A nő még néhány bakemonót és onit is kiválaszt, hogy velük tartson. Egyik sem túl felemelő társaság, nem valami intelligensek, de annál erősebbek. Egyértelműen komolyabb harcra készül. Meglehetősen nagy utat kell megtenniük is – bár Arashi azt már kezdi megszokni, hogy az ő szokott, gyaloglással elért tempójához képest a sebesség, amit mágiával tudnak néhol elérni, egészen hátborzongató. Ezo szigetét célozzák. És a szentélyt, amiből Chisana visszatért.
Amikor azonban megérkeznek, és belépnek az erdőbe, Arashinak azonnal feltűnik, hogy milyen rémisztően üres az egész. Az ilyen erdők tele szoktak lenni apróbb, gyengébb szellemekkel, ezek jelenlétét ő is érezni szokta. Itt azonban semmi. Csak fák, növények, és egyszerű állatok, mintha minden elmenekült volna. Mintha számítottak volna az érkezésükre. Nem tett megjegyzést… biztos volt benne, hogy Ai is érzékeli, de kinyúlni megpróbált, hátha a képességével meg tud kapaszkodni valamiben, és nyer egy kis információt, de nem sokat ért vele. Egy üres erdőben kevés az érzés, a saját kényelmetlenségén kívül. Lassan azonban elérnek a szentélyhez.


- Sejtettem, hogy eljössz majd, előbb vagy utóbb – hallanak egy hangot. A lépcsőkön fiatal férfi ül, fekete kimonóját ezüst minták díszítik, a fülében fülbevaló lóg. Arashi ránézésre is könnyen megállapítja, hogy alighanem ő a főnix. Ami azonban kicsit aggasztja, az a belőle áradó mély nyugalom. Ennyire számított volna rá?
- Nekem azt mondták, itt állandó a zaj és az ünneplés. De szinte egész Yezón nem találkozni élettel.
- Én kértem őket, hogy menjenek el. Nem akartam, hogy bántódásuk essen. És téged sem akartalak az ő gyilkosukká is tenni – egy percre felnéz az égre, és az addigi nyugalmába egy kis szomorúság is keveredik. – Tudod, hogy még ha egyedül is vagyok akkor sem egyszerű megküzdeni egy főnixszel igaz?

Ai bólint, Kaenmaru pedig lassan feláll a lépcsőről. A szemeiből is árad a bánat, és Arashi érzi, hogy az ő elméjét is teljesen elárasztja.

- Akkor legyen. Nem szívesen küzdök meg veled, de miután az oni és az egérszellem felbukkant a versenyen, tudtam, hogy egyszer eljössz majd hozzám.
- Várjatok - szól közbe hirtelen Arashi. Tudja, hogy nem a legjobb ötlet, de egy próbát megér. - Érzem a bánatod. És te küldted azt a kimonót. Miért? - kérdezi óvatosan.

Úgy tűnik, mintha a főnix csak most vette volna észre – egy pillanatra végigfuttatja a tekintetét rajta, aztán halványan elmosolyodik. A mosoly mögött nincs valódi vidámság, de mégiscsak egy változás az addigi viselkedésében.

- Ahogy üzentem is, emlékeztetni akartam a Vörös Hold Kisasszonyt, hogy még ha nehéz is, de számára nem az az egyetlen lehetőség, hogy szörnyeteggé váljon. Ismered a kimonó történetét?
Arashi kicsit megrázza a fejét.
- Csak azt tudom, hogy egy éjszakára emberré tehet.
- Akkor ezek szerint a legendáját nem – közli, majd mesélni kezd. - Azt mondják, valamikor volt egy gyenge tavi szellem, aki beleszeretet egy emberi papba. Minden nap követte őt. De alig volt valamennyi szellemi ereje, ezért nem tudott megmutatkozni előtte. Mivel maga a pap is híján volt ennek, a lány nem tehetett mást, minthogy némán követte őt. Számtalanszor próbálta felkelteni a figyelmét, mindig sikertelenül. De sosem csüggedt el. Néha minden erejére szüksége volt, hogy ne adja át magát a dühének, de végül a szeretete újra és újra felülkerekedett. Egy este egy a telihold mindkettőjük fényét visszatükrözte a tó tükrén, ahol a szerzetes megállt pihenni. A lány szomorúan hajolt a víz fölé, és megkérdezte: "Valóban nem látsz engem, nem igaz? Bárcsak egyetlen éjszakára képes lennél látni engem." Kaguya-sama aki aznap este ugyanabban a tótükörben figyelte a hold tükörképét meghallotta a kívánságot. A tó vizében tükröződő hold fényéből meseszép ruhát készített, és a lány vállára borította. Annyi év után a szerzetes végül képes volt látni a szellemet, aki mindenhová kísérte.
- De nem kért a szerelméből - fejezi be Ai. - Mert csak egy illúzió volt. A lány pedig eldobta a kimonót.
- Igen van olyan verzió, ami ezt mondja. Én jobban szeretem azt, amelyik azzal ér véget, hogy ez után is mindig együtt maradtak.

Arashi először csendben marad, és némán töpreng a mesén, de valahogy, ahogy egyre többet gondolkodik rajta, egyre fájdalmasabb az egész. A főnix úgy meséli, mint valami romantikus csodát, ahol az istennő megáldott egy kedves lelket, de számára egészen más hangulatot kelt. Egy estére emberré válhatsz. Egy estére megtapasztalhatod, hogy milyennek nem lát a világ. És egyben megmutatja, hogy sosem fognak elfogadni úgy, ahogy vagy. A problémát nem oldja meg, de a reményt elveszi. Felpillant Kaenmarura, és egészen nyers hangon felel.

- Ha együtt is maradtak, a kimonó egyetlen éjszakát adott nekik. Utána maradt egy életük, amiben ott voltak egymás mellett, de teljesen elérhetetlenül. Az egyik verzió az ember gonoszságát mutatja meg, a másik viszont a sorsét. Kaptak egy kis boldogságot, de csak arra volt elég, hogy utána jobban fájjon.
A főnix szomorkásan elneveti magát.
- Nagyon nyers vagy, a korodhoz képest. Bár én úgy gondolom, nem lehetett olyan rossz életük. Így, hogy már tudtak egymásról, biztos vagyok benne, hogy a szerzetes egész életében bízott benne és hitte, hogy a szellem mellette van, még akkor is, ha nem látta. És ugyanúgy a szellem is biztosan tudta, hogy a másik bízik benne és örül a jelenlétének. Még ha nem is beszélhettek egymással.
- A szomorú meséket csak azok találják romantikusnak, akiknek nem kell megtapasztalniuk őket. Ha boldogok voltak abban a helyzetben, az azért volt, mert nem volt választásuk. Nem volt megoldás, nem volt jobb esély, szóval beletörődtek abba, ami jutott. Egyesek szerint talán helyes, de az igazságostól nagyon távol van. És nagyon jó kérdés, elvárható-e bárkitől, hogy tűrjön el egy ilyen életet, ha nem látja feltétlenül muszájnak.

A főnix szomorúsága ezúttal felé is irányul… őszintén sajnálja. Ez azért egy pillanatra megtorpantja… a lény még mindig veszedelmesen naivnak tűnik, de mégis, nagyon tiszták az érzései. Semmilyen rosszindulat nincs bennük.

- Sajnálom, hogy így érzed. Bár lehet, hogy neked van igazad…
- Arashi-kun – vág közbe fagyos hangon Ai. - Csak az időt húzza.
- Bocsáss meg - néz a nőre Arashi - Csak... meg akartam érteni - ismét vet egy pillantást a főnixre. - Nem akartam egy újabb csapdát. És amekkora hatalma van, azt reméltem még megtudhatunk tőle valamit, ami fontos lehet.
- És megtudtál valamit? - kérdezi a nő. Ez már sokkal lágyabb. Arashi bólint egy aprót, és próbálja röviden összefoglalni az érzéseit.
- A szomorúsága valódi. A szánalma is. És azon kívül nagyon nyugodt. Nem hiszem, hogy hazudott, amikor azt mondta, hogy jót akar neked. Az érzelmei nagyon tiszták, és nincs bennük rosszindulat. Az apámat nem éreztem, meg is őrültem volna tőle, de Rushannál tudtam előre, hogy készül valamire - mondja végül. Egy pillanatra elgondolkodik, aztán hozzáteszi. - Ha nem egy mocsokul öreg szellemről lenne szó, azt mondanám, hogy egy naiv hülye - megint megtorpan, aztán kicsit nyersebben hozzáteszi. - Így viszont nem vagyok benne biztos. Aki ennyi időt élt, annak már jobban észnél kéne lennie. Feltámadások ide vagy oda, a józanság is elég hozzá.
- Majd kiderül. A következő életében talán okosabb lesz. - mondja Ai és előveszi a naginatát.

A szellem csak szomorúan felsóhajt. Ai megtesz pár lépést, de még mielőtt közel érne, két roppant türelmetlen oni már meg is kísérli a főnixre vetni magát. Mindkettőjük körül fekete lángok csapnak fel, Ai is megtántorodik egy pillanatra a melegétől. Az onik pedig nem tehetnek mást minthogy artikulátlanul üvöltve szenvedjék át magukat a túlvilágra. Arashi érzi, hogy Kaenmaru egy pillanatra meg is szánja őket, de akkor sem kegyelmez nekik. Ezután az onik már kétszer is meggondolják, megéri-e egyáltalán megközelíteni a férfit, legalábbis ameddig nem kapnak erre parancsot. Ai viszont elégedettnek tűnik látva az a lángok erejét. A következő pillanatban neki is ugrik a férfinek. A lángok őt nem érik el, a naginatát viszont sikeresen megállítják.

- Tényleg megéri ez számodra? - kérdezi Kaenmaru újra.
- Igen! – kiáltja a nő, majd kiszabadítja a pengét a lángok közül hogy újra lesújthasson.

A következő jópár ütésnek is ugyanez a vége, mindegy milyen gyors és erős Ai, a lángok mindig megállítják a naginata pengéjét. Amikor már úgy tűnik, mintha átjutna a lángokon egy újabb akadály állja az útját. A főnix kitárja a szárnyait és azokkal védekezik… olyan, mintha a tollak is fekete lángokból lennének, amik maguk is éppolyan erősek, vagy talán erősebbek, mint az addigiak. Ahogy hátra löki vele a nőt, egy adag éles, fekete lángból álló tollat zúdít rá. Ezek már meg is sebzik Ait, aki a naginatára támaszkodik, és úgy próbálja összeszedni magát.

Arashi maga is kihúzza a kardját, de ő azért jóval okosabb az oni-knál… azonnal felismeri, hogy mekkora hátrányban van. A kardján van néhány egyszerű bűbáj, ami gyengébb szellemek ellen segíti, de a fekete lángokkal szemben semmit nem jelentene, különösen nem így, hogy látja, a naginata is épphogy elég erős. Amikor viszont Ai megsérül mellé lép, és lehajol hozzá.

- Segíts segíteni! – kéri, miközben újra és újra a főnix felé pillant. Még mindig érzi az érzéseit, és még mindig próbál belőlük kibogozni valamit, de abban az egyben biztos, hogy Ai-t nem fogja tudni leállítani. Kaenmaru talán naiv, de ismételten, meghozta a döntést. Azt pedig nem akarja hagyni, hpgy a nőnek essen baja. – Ehhez a csatához nem vagyok elég erős, de csak érek valamit.
- Hagyd csak... – nyögi, de egy pillanatra Arashi kezéért nyúl, és halványan, bíztatóan rá mosolyog. - Túl erős lenne még hozzád képest. El tudok vele bánni, de nem lesz olyan egyszerű, mint hittem.

Arashi majdnem vitatkozna, de végül beharapja az ajkát, és bólint egyet… bár a keze még jobban megszorul a kardja markolatán.

- Légy óvatos – mondja.

A nő továbbra is mosolyogva bólint, aztán a fiatal férfi érzi, hogy feltámad a jeges szél… ugyanaz a jeges szél, mint ami Kataki ellen a szentélynél. Arashi megborzong. Még mindig túl élénken él benne az örvény emléke, és az a pusztítás, ami ott elszabadult. A nő ezúttal nem rugaszkodik el, csak a naginatával suhint. A csapás pusztítóbb, mint bármelyik eddigi – áttöri a főnix lángpajzsát, és megsebzi a szárnyát is. Ismét nekifut, de a sérült szellemnek még van annyi ereje, hogy blokkolja a következő támadását… mielőtt azonban összeszedhetné magát, Ai újabbat suhint, ezúttal már közvetlen közelről. A támadás, ami legutóbb áttörte a pajzsot, azonnal földreküldi, és látszik, hogy súlyosan megsérült. Még él, de már egyértelműen nem sokáig.

- Mit remélsz a hatalmamtól? – kérdezi. A hangja rekedt és elhaló, Arashi pedig a bánatán át ezúttal mély félelmet is érez, és gyászt, saját maga iránt. A fiatal férfi szégyelli magát érte, de lehunyja a szemét, ösztönösen, mintha ki akarná zárni. Nem meglepő. Mindenki fél a haláltól. Meghozta a döntést. Én is meghoztam a döntést. Egy kicsit megrémíti a tudat, hogy a feltett kérdésre még ő sem tudja igazán a választ. Mire használná pontosan a főnix erejét? Mit tehetne vele a főnix ereje?
- Fel akarok törni egy pecsétet, és le akarok győzni egy sárkányt - feleli hidegen Ai. - Hogy máshogy lenne egyszerűbb, mint egy halhatatlan lény képességével?

Azzal fel is emeli a naginatát hogy még utoljára lesújtson vele. A főnixnek már esélye sincs védekezni, a penge könyen hatol át a testén. Egy pár másodpercig még kapkod levegő után, a szeme fennakad, aztán a testét elborítják a lángok. Arashi kényszeríti magát, hogy visszaforduljon, és végignézze az iszonyú jelenetet. Összeszorítja a fogait, és próbálja csak annyira legyűrni a főnix utolsó érzéseit, hogy ne törje darabokra az elméjét. Ai felé is kapdosnak a tűznyelvek, de ezúttal nem tér ki előlük. Szép lassan őt is elkezdik bekebelezni, fájdalmasan felnyög, aztán nemsokára fel is sikít – Arashi ebben a pillanatban egyszerre küzdve az érzésekkel, a ténnyel, hogy alig érti, mit lát, és hogy ez a sikoly megint emlékezteti a napokkal korábban történtekre, azt se tudja eldönteni, mozduljon-e. Aztán a nő összeszedi magát, és még percekig áll a férfivel együtt a lángokban, mielőtt kirántja a testből a naginatát. Egy ideig még áramlik körülöttük az a fekete tűz, aztán Ai magába szívja, vagy legalább is úgy tűnik. Mire kilihegi magát, Kaenmaru helyett is egy másik alak bontakozik ki a lángokból. Nagyon hasonlít az előbbire alakra, bár a szeme világosabb színű, üveges tekintettel bámul maga elé. Mintha nem is tudná, hogy hol van. A főnix előbbi nyugodtsága sehol sincs, ez az alak egyszerűen retteg, de ennek a rettegésnek még csak nincs is egy meghatározott iránya, nagyon úgy tűnik hogy valóban fogalma sincs arról, mi történik vele.


Ai közben az új hatalmát próbálgatja… Megidéz egy kis fekete láng pamacsot és az ujjai között táncoltatja, mintha csak játszana vele. Aztán egyszerűen hozzávágja az egyik oni-hoz, aki már egészen közel jár az újjászületett Kaenmaruhoz. A pici lángpamacs is nagyon gyorsan bekebelezi a síkítva vergődő démont, amíg semmi sem marad belőle csak hamu. A többiek hátrébb is húzódnak.

- Egy életről volt szó...- Mondja Ai, és Arashi megremeg, ahogy látja, hogy vörösen felizzik a szeme. Ez most más, nem olyan, mint amikor az erejét használja, ebben valóban lát egy szikrányi őrületet megcsillanni. És ahogy arra az oni-ra támadt… nem, ez nem olyan volt, mint eddig. Lehet, hogy a lény ostoba, és közelített Kaenmaru-hoz, de Ai törődött az embereivel. Nem bántotta őket ok nélkül. - De most, hogy itt vagyok, nem tudom, miért ne vehetnék el még párat.

Egy pillanatra eszébe jut az a nevetés Chisana mellett, amiben ugyanezt látta. Aztán Itoshi szavai, és az, ahogy akkor a nő elintézte. Nem. Itoshi esetén is, megmentette az ő életét azzal, hogy elérte, hogy a fiú eszméletét veszítse. Tudja, hogy Ai képes hatalmas pusztításra, megvan az ereje hozzá, és tudja, mennyi sötétség veszi körül, de emlékszik, milyen volt Aitoshi és Kataki előtt, emlékszik, mennyire félt, és mennyire szüksége volt rá. Összeszedi a bátorságát, és megszólítja.

- Ai! Azt mondtad, nem ezért jöttünk.

Ai megremeg, mintha egy pillanatra kicsúszott volna a talpa alól a talaj, és próbálna visszatalálni ebbe a világba. Úgy tűnik, Arashi szavai valahogy elértek hozzá. A homlokára szorítja a kezét, mintha fájdalmat okozna neki a küzdelem a józanságáért. Mielőtt azonban válaszolhatna, megint feltámad a szél… ez pedig nem az a fagyos szél, amit az ő hatalma mozgatott, hanem egészen más, és szinte viharos… hamarosan pedig egy óriási zöld sárkány landol előttük. Hátborzongatóan gyönyörű lény, a hangja pedig olyan mint a mennydörgés… Arashi pedig ebben a pillanatban semmi másra nem tud gondolni, mint hogy tényleg muszáj lenne hamar eltűnniük.

- Vissza! Már megölted egyszer és elvettél a lángjaiból. Legyen elég! – Ai is megtántorodik a szavaira. A lény árnyékából ezután egy fiatalabb fiú lép elő. Ránézésre olyan magas, mint Arashi, fekete ruhát visel, és hatalmas kard van nála… egyértelműen különleges fegyver. Kaenmaruhoz siet, felnyalábolja a szentély lépcsőjéről, és betakarja egy kabáttal.
- Kaenmaru-sama, felismersz engem? – kérdezi. Ahogy a szemébe néz, a szellem tekintete kezd kicsit kitisztulni, és az érzései is némileg lenyugszanak.
- Koji… - suttogja, aztán a sárkányra néz. – Gawan Mo…

Arashi eközben odasiet a nőhöz, és megérinti a karját. Nagyon, nagyon nem szeretne összecsapni egy sárkánnyal - és nem csak azért, mert ha bármelyik küzdelemben, akkor ebben nem biztos, hogy Ai-ra fogadna. Egy sárkány csak egy kicsire van az istenektől. Orochi is nagy ellenfél volt, hallotta a történeteket, miszerint egykor szembe tudott szállni egy istennel, de az ő hatalma már sokat csökkent, ráadásul sosem kellett harcolniuk vele. Ő meggyőzte, az apja csapdába ejtette. Gawan Mo viszont nagyon is úgy tűnt, mint aki ereje teljében van, és nem lépne vissza egy könnyen.

- Ai. Menjünk. Nem rajongok az ötletért, hogy egy sárkánynak essünk neki, és tényleg nem ezért jöttünk. - ismétli.
- Hallgass rá! - kontrázik a sárkány. Ai pedig végre úgy néz ki, hajlik is rá, hogy induljanak. - Nem akarunk ártani nektek. - erősíti meg a lény.

A fiú – Koji - közben még mindig az egyre nyugodtabb főnixet istápolja, aki érezhetően jobban van már, és örül, hogy láthatja a barátait. Azért még mindig szívesen engedi el a fiú karját. Morbid, azután, hogy jóvá hagyta a megölését, de Arashi is kicsit megkönnyebbül a változástól. Még mindig emlékszik, hogy a főnixben nem volt rossz szándék. Minden szempontból jobb lenne, ha ezután békén hagynák.

- Rendben... – súgja végül Ai. - Ma nem lenne esélyünk egy őssárkány ellen. – magára erőltet egy halvány mosolyt.
- Ennyi? - kérdezi dühösen Koji.
- Koji! - figyelmezteti a sárkány. De a fiú a kardjához nyúl. Arashi most újra megszemléli a kardot. Széltében-hosszában akkora, hogy vagy nyolc kardot is kitehet.
- Nem. Tudom, hogy te esküt tettél, hogy nem avatkozol az emberek dolgaiba, de az a te esküd barátom, nem az enyém.
- Koji! - ismétli a sárkány.
- Nem. Ma megölték Kaenmarut, és elvették az erejét, úgy, ahogy a gyengébb sárkányoknak. És még hol van a vége? Nem. Én ma megállítom őket. Nem hagyom, hogy az a rengeteg ember azért szenvedjen, mert ma hagytam őket elmenni.
- Ai beleegyezett, hogy visszavonulunk. Elég volt, ahogy a sárkány mondta. Hadd távozzunk - néz a férfire Arashi. Nem reménykedik sokban, de elsősorban most is a sárkányra akar hatni. Noha a fiú első látásra talán nem akkora ellenfél, mint Gawan Mo maga, de a kard eléggé elriasztja. Határozottan nem szeretne az útjába kerülni, azt pedig máshogy aligha kerülhetik el.
- Milyen érdekes páros… - mosolyodik el gúnyosan Ai. Még mindig nem úgy tűnik, mintha teljesen magánál lenne, és ez a legrémisztőbb, de féloldalasan Arashi elé lép, hogy megvédje a fiútól. - Egy őssárkány és egy sárkányvadász. A sárkányok nem végeztek már rég a fajtáddal? - kérdezi gúnyosan a fiút.
- Azért lettem sárkányvadász, hogy megvédjem az embereket a szörnyektől. Tévedtem a szörnyek fajtája felől. De a célom ettől még nem változott.
- Kérlek Koji... – próbálkozik még egyszer Gawan Mo, de nem sok sikerrel. A fiú hátranéz Kaenmarura, és a tekintete teljesen elhivatott.
- Nagyon könnyen dobálózol a szörny szóval, ahhoz képest, hogy egyszer már mellé lőttél vele - sziszegi Arashi. Abban már majdnem biztos, hogy ezzel nem ér el semmi jót, de a sárkány lépni láthatóan nem fog, a fiú meg már elhatározta magát. Úgyhogy az, hogy kimondja-e, amit gondol, ezen a ponton aligha számít. Talán még meg is gyengíti kicsit, ha feldühíti.
- Szerinted tévednék? – érkezik az ideges válasz. - A lény ami városokat pusztít el, embereket, gyengébb szellemeket és isteni lényeket öl, szerinted nem szörnyeteg? – kérdezi a fiú. - Akkor te minek neveznéd?
- És az ember nem képes ugyanerre? - kitérő válasz, bár igazából nem is tudatosul benne, hogy nem akar nyíltan felelni... és egyben komolyan gondolja. A jó emberekkel elbánik a világ, ezt már megállapította, sokszor, és tapasztalta is. A többiek meg sok szörnyűségre képesek. Lehet, hogy iszonyodott attól, ami Kaenmaruval történt, mert valamennyire így volt, és valahányszor ő maga emelte fel a kardját, akkor sem akarta, hogy az történjen, amit tennie kellett, de sarokba szorult, és a másik is meghozta a döntést. A kérdés bonyolult volt, és nem lehetett azzal elintézni, hogy aki árt másoknak, az szörnyeteg. Koji szavai olyan elemi dühöt generáltak benne pont ezért, amit képtelen volt leküzdeni... uralkodni is csak azért sikerült rajta, mert tudta, hogy nagy a kockázat. - Az ember is pusztít el városokat, más embereket, bánt szellemeket, és a sárkányvadász kardod bizonyítja, hogy nem áll tőle távol, hogy isteni lényeket öljön. Sőt, esetenként ezt megteszi csak azért, mert nem érti azt, aki szembejön vele, mert más. Hajlandó bántani és hajlandó ölni, és csak tüzeli ezt, ha a másik gyengébb, és ezzel vissza tud élni - kicsit elhalkul. - Nem mondom, hogy ez helyes, vagy jó. Csak azt, hogy egy arrogáns barom az, aki a szörnyeteg szóval dobálózik, és nem néz a dolgok mögé.

Koji dühe ugyanúgy felcsap, mint az ő sajátja, és ez Arashit is eléri… olyan az egész, mint egy öngerjesztő folyamat, szinte felgyorsul a szívverése és görcsbe rándulnak az izmai az elemi haragtól.

- Nem számít, nevezd ahogy akarod! Nem fogok veled a szavakról vitatkozni! – mondja Koji, és tesz egy lépést.
Ai is előveszi a naginatát, amit szinte azonnal körül vesz a főnixtől lopott tűz. Ahogy egymásnak ugranak, szinte még a föld is megremeg. Hamar kiderül, hogy Koji kardja valóban nem csak túlméretezett, hol lángok, hol szél csap fel belőle és jóformán mindent elpusztít, amivel találkozik… Ai fegyvere azonban bírja a támadásait. Az őssárkány mintha egy lemondó sóhajt hallatna, ami meglehetősen furcsán veszi ki magát egy ilyen felséges lénytől aztán összezsugorodik, és felveszi egy rendezetlen öregember alakját. Kaenmaru mellé térdel és szelíden a vállára teszi a kezét.

- Kaenmaru, tudom, hogy még csak most tértél magadhoz, de mégis kérnék tőled egy szívességet. – Aztán a fülébe súg valamit, és Arashit abban a pillanatban végtelenül bosszantja, hogy ötlete sincs, mi az. Tökéletesen tehetetlennek érzi magát, nem segíthet a harcban, nem tudhat meg többet, csak ülhet a szélen, és reménykedhet, hogy Ai-t nem ragadja el sem az a pillanatnyi őrület, ami a főnix lángjai után, sem Koji nem ér el hozzá. Még Kataki kardjának hegyénél sem érezte magát ennyire végtelenül haszontalannak. Gawan Mo azonban a csatazajt figyelmen kívül hagyva felé fordul. - Mi a neved kölyök?

A fiatal férfi kényszeríti magát, hogy elfordítsa a tekintetét a küzdelemtől, és normális hangnemben válaszoljon. Részben, mert nem kéne feldühíteni egy ekkora erejű lényt, részben pedig mert ebben a pillanatban Gawan Mo-ban látja az egyetlen esélyt, hogy mindketten élve és ép ésszel távozzanak a helyről.

- Arashi - mondja egyszerűen. - Elég jelentéktelen alak vagyok, nem hiszem, hogy sokat mond.
- A tapasztalatom szerint valaki jelentősége általában nem az életében látszik meg, hanem sokkal később - mondja egészen komolyan. - És ami téged illet, ezt még nem könyvelném el. – Ai-ra és Kojira néz. Ebben a pillanatban az egyikük, valószinűleg Koji egyik csapása egy derék vastagságú ágat hasít le az egyik fáról. Az ág csak egy-két méterrel landol Arashi mellett.
- Koji! Szétveritek az erdőt! - kiabál rá a sárkány.
- Pofa be! – érkezik a dühös válasz.
- A fiatalság...- morogja Gawan Mo, aztán visszafordul Arashihoz. -Csak kíváncsiságból… Miért kísérted ma el a Vörös Hold Kisasszonyt?

Arashi egy pillanatig töpreng, képtelen eldönteni, mennyit mondjon a sárkánynak… mégiscsak más oldalon vannak, nem akar semmi bajt okozni, de egyben tisztában van a lény erejével. Végül arra jut, az őszinteséggel jár a legjobban.

- Nem akartam átverni magam. Elmondta, hogy a céljainak ára van. Ha elfordítom a fejem, csak hazudok mindenkinek - megtorpan. - És már tapasztaltam, hogy... - bevillan az elméjébe Aitoshi és az örvény. - Szüksége lehet rám. Talán nem vagyok elég erős, de hathatok rá. És van, amitől megvédhetem – aztán biccent egy aprót. – Mindent hosszú lenne elmondani. És kétlem, hogy megértenéd.

A válasz bár nyers, de nem durva, és Gawan Mo is egyértelműen érzékeli, hogy őszinte… Arashi tekintete pedig visszafordul a harcra.

- Ne aggódj miattuk. Hadd püföljék egymást egy darabig – legyint a sárkány. - Talán még jót is tesz nekik. – Aztán egy pillanatra megáll, és ingerülten, jelentősen emeltebb hangon hozzáteszi. - Nem úgy a szentélynek!

A kiáltásra Koji részéről a válasz megint egy ideges "Pofa be". Lenyűgöző, milyen szókincse van ennek a fiúnak…

- Nem gondolom, hogy... - kezdi Arashi, aztán megrázza a fejét. - Mindegy. Csak szeretném, hogy távozhassunk végre.
- Egyébként egyetértek veled – közli Gawan Mo. – Jó, hogy itt vagy vele. Bíztató… - egy kicsit eltöpreng, aztán hozzáteszi. – Lenne még egy kérdésem. Találkoztál Katakival?
Arashi felpillant:
- Honnan... - elhallgat. - Igen, láttam őt. - kicsit végig simít a bal szeme alatti vékony sebhelyen, amit a legutolsó találkozásuk során az apjától szerzett. - Nem volt kellemes találkozás.
Közben megpróbál kinyúlni a sárkány érzései felé… nem sokban bízik, emlékszik, hogy a démonkirály is mennyire zavaros volt, de Orochival már boldogult, ezért egy esélyt ad neki. Legalább kapna egy enyhe sejtést, hogy pontosan mennyit tud a férfi.
- Vele ritkán az. Képzelem milyen jó első találkozás lehetett. Az arcodat elnézve a szokásos első benyomást tette – szinte olyan, mintha ugratni próbálná, de Arashi ebben a pillanatban nagyon nem vevő a humorára. Tovább tapogatózik az érzései között, miközben válaszol… nincs könnyű dolga, olyan, mintha egy tomboló szélviharon próbálna áttörni.
- Nem vártam tőle mást – mondja fagyosan.

A sárkány eközben úgy tűnik, megérzi a próbálkozását, mert a szél egyszer csak megáll, és az üresség marad utána. Elzárta magát.

- Ezt nem javaslom még a közeljövőben - mondja tárgyilagosan, a szemében viszont olyan, mintha egy kis sajnálat csillanna. Sajnálat, amit tökéletesen nem tud értelmezni, mert még ahhoz is szerencsétlen, hogy megfejtse az érzéseit. - Még egy szellemnek is nehéz ezzel a képességgel egy isteni lény érzéseiben matatni. Hmm… egyelőre maradjunk annyiban, hogy ne nagyon próbálkozz túl öreg dolgokkal. Valaki egyszer ki fogja használni, és összetöri vele az elméd.
Arashi csak elfordul… látszik az arcán az ideges fintor. Már megint haszontalan ez az egész…
- Szerencsés lenne, ha segítene neked az a nő... – a férfi hangsúlyából ítélve Arashi elég biztos benne, hogy ezúttal nem Airól van szó… valamiért beugrik neki a shamisen a tisztáson, és az, hogy Aitoshi ugyanebben a stílusban hivatkozott arra az ismeretlenre, aki akkor megmentette őket. - De kétlem, hogy akkora szerencsénk lesz – teszi hozzá a sárkány, és mielőtt Arashi kérdezhetne, újra beszélni kezd. - Igen. Visszatérve az eredeti témához. Azon kívül, hogy bemutatkozott, volt vele valaki?
- Tényleg kíváncsi vagy a válaszra, vagy pontosan tudod? Mert a kérdések gyanúsan jók.
- Csak sejtem. Bár azt hiszem, ezzel meg is válaszoltad. Szóval végül visszament hozzá. Milyen volt? – kérdezi, és Arashinak itt sem nehéz kitalálnia, hogy Aitoshiról beszél.
- Egy aszott vénasszony egy cseszett nagy örvény közepén – közli. A sárkány őszintén felkacag.
- Ez jól hangzik. Kár, hogy az az érzésem, nem marad így sokáig.
- Az erejét nem volt nehéz meglátni. De fel akarta használni Ait is. Az anyja volt, de megölte volna a saját erejéért – a hangja csöpög a megvetéstől, ahogy ezt kimondja. - Megérdemlik egymást az apámmal. Csak azt nem akarom, hogy mások fizessék meg az árát.
- Az a nő rosszabb, mint gondoltam - mondja már majdnem komoran, aztán felnéz a harcolókra. - Bár gyakorlatilag már a születése előtt végzet vele... – teszi hozzá, valóban sötéten. - Csak ketten vannak?
Arashi lemondóan sóhajt:
- Van velük egy kígyó. Rushan. Elintéztem volna, de Kataki közbeszólt.
-Rushan? – kérdez vissza értetlenül Gawan Mo, kissé megvakarva a fejét… láthatóan nagyon töpreng. – Rushan…? Ah! Oh. Nehéz elhinni, hogy megtűrnek egy ilyen semmirekelőt... De ez jó jel, akkor Orochi nincs velük. Az öreg részeges előbb vágná tökön magát, mint hogy közösködjön azzal a kis suhanccal...
- Ja. Ez a szerencse – feleli Arashi, és a biztonság kedvéért egyelőre próbálja nem említeni, hogy Orochi történetesen velük van. Ráér akkor elmondani, ha a sárkány direktben rákérdez, ami ezen a ponton már meg sem lepné. Így inkább csendesen témát vált. - Hogy érted, hogy... Születése előtt végzett vele? Mit történt akkor pontosan?
- Nagyon szívesen elmondanám neked, de én sem ismerem a pontos részleteket. Azt tudom, hogy Tsubaki – Arashi hamar rájön, hogy ez a név is Aitoshit takarja - és Kataki elátkozták Ai-t és a Sajorana várvonalat. De a pontos szavakat én sem ismerem.

A fiatal férfi csak nyel egyet, de nem mond semmit. Gawan Mo csak azt láthatja rajta, hogy még feszültebb lett, miközben visszanéz a csatára.

- Néhány éve azt gondoltam egy másik félszellem talán megmentheti.... Bárhogy is, kétlem hogy a jelenléted ártana. És talán még a jelentéktelenségeden is változtathat... Ó, jut eszembe. Még egy jó tanács, ha már igy belejöttem. Ha legközelebb találkoztok Tsubakival, ne harcoljatok vele! Még ne.
- A jelentéktelenség nem érdekel – rázza meg a fejét Arashi szárazon. – Meglettem volna vele. De ha már így jártam, akkor szeretnék segíteni rajta. Úgyhogy a tanács jól jön. Azt hiszem.
- Még szép! Én adtam – közli derűsen a sárkány. Arashi a világért ki nem mondaná, de van valami Gawan Mo-ban, amit végtelenül szimpatikusnak talál a bosszantóan felelőtlen stílusa mellett is. Talán pont az, hogy egyúttal minden mondatában megcsillan a bölcsesség. Más oldalon vannak, és Kaenmarut is sajnálta, de az őssárkányban nem egyszerűen nincs rosszindulat, hanem eléri, hogy úgy érezze, tényleg segíteni akar. Ezt pedig nem tudja figyelmen kívül hagyni, még akkor sem, ha mellette újra és újra odavonzza a figyelmét a csata azzal a fiúval, aki Gawan Mo-t kísérte.
- Azt mondtad, egy másik félszellemről azt hitted, hogy megmenthetné. Hogyan? - kérdezi.
- Azt gondoltam, ha talál valami igazán fontosat, talán szembe fordul érte a sorssal – mondja Gawan Mo a férfire nézve. Arashi elfordítja a fejét. Valami igazán fontosat. Na szép. Ezzel is sokat fogok érni… A sárkány még töpreng egy darabig, aztán újra megszólítja őt. - Szerinted lehetséges leigázni a hét világot?

Arashi egy ideig csendes, és majdnem csak rávágja, hogy nem tudja. Nem tudja, hogy létezhet-e ekkora hatalom, aztán… aztán elgondolkodik a Démonkirályon, és mindazon, amit mondott, magáról, a lányáról. Orochi dühén, és Kataki árulásán. Mindenen, amit eddig hallott arról a háborúról, aminek mind az utóhatásait nyögik éppen, köztük Ai és ő maga is.

- Talán Ai apja képes lett volna rá, ha nem árulják el – kezdi végül. – De mindig van egy áruló. Ha pedig nincs, akkor az ember megroppan a hatalom alatt. Mindig van valaki, aki fellázad egy túl hosszúra nyúlt háború után, egy merénylet, valaki, aki erősebb, vagy okosabb, és csapdába csal. Mindig van valaki, aki elég tisztességtelen, hogy egyetlen ember ne győzhessen, és ez talán jó is, mert kérdés, hogy aki akarja ezt a hatalmat, egyáltalán alkalmas-e rá - ismét elhalkul. - Kellően mocsok ez a világ, hogy ne gondoljam, hogy bármilyen háború bárhová viszi még - aztán megint Ai felé pillant, majd Gawan Mo-ra. - De... közben azt is nehéz mondani, hogy nem teszel semmit, ha látod azt, ami itt megy.
A sárkány szomorúan elmosolyodik.
- Valamikor nagyon-nagyon régen... volt egy barátom, aki egészen hasonlóan gondolkodott. – A megjegyzés után megint visszafordul kicsit a harcolókhoz, de mielőtt Arashi feltenné a kérdést, hogy ki volt az, megint beszélni kezd. Úgy tűnik, ahhoz is érzéke van, hogy mindig pont időben vegye vissza a szót. – Ami Kagutsuchit illeti… nagyon ügyesen lavírozott úgy, hogy ne kelljen magánál erősebb ellenféllel szembe szállnia. Az is igaz, nem kellett sokakat kikerülnie. Mielőtt elárulták, már a mennyeknek is hadat üzent. Ha jó oka lett volna a hódításra, talán valóban képes is lett volna rá – egy kicsit elhalkul, és hozzáteszi. – De köztünk szólva, szerintem Ai indokai sem elég jók. És túl fiatal, hogy megértse mit is akar. Illetve, talán már nem is akarja megérteni. Azt hiszem bele is fáradt, hogy küzdjön ellene. Mint a lepke, ami már megperzselődött, de csak azért is belerepül a gyertyalángba. – Hosszú sóhaj szakad fel a mellkasából, Arashi pedig érzi, hogy az arcából egyre jobban kiszalad a vér. – Azt hiszem túl sokat beszéltem.
- Lennie kell valamilyen alternatívának – bukik ki a fiatal férfiből. – Muszáj, hogy legyen…
- Őszintén remélem. Tényleg. – Arashi keze ökölbe szorul, és sokadjára is elismétli a kérését.
- Akkor engedj el minket! Zárjuk már le ezt a harcot!
- Az őssárkányok esküt tettek hogy nem avatkoznak bele a halandók dolgaiba... Nem sok mindent tehetek - vonja meg a vállát. Aztán viszont felcsillannak a szemei. - Tényleg a Vörös Hold Kisasszony felkereste a vén iszá... khm Orochit?
Arashi felszisszen. Igen, valóban, ezt a kérdést már várnia kellett. Ez a sárkány tényleg mindent tud?
- Ez egy igen? – kérdezi Gawan Mo jókedélyűen.
- Nem lenne értelme hazudnom, nem igaz? - válaszol cinikusan a férfi. - Igen. Felkereste.
- Remek! Akkor már tudjuk, hová lett a barlangból - mondja boldogan Gawan Mo.
- Remek... - motyogja Arashi is, még mindig a csatát figyelve. Most már kezd egyszerűen fáradni. Túl sok kérdés, és még mindig nem tudtak távozni.

Ai-ék eközben már jóformán a fél erdőt legyalulták maguk körül, és éppen az eleve kissé szerencsétlen állapotban lévő szentély oszlopait döntik le iszonyú erejű csapásokkal. A sárkány is felsóhajt, és már nem is kiabál rájuk, csak hátrapillant a válla felett, a főnix felé.

- Kaenmaru, lennél szíves?

Ai következő csapásából az eddigieknél jóval nagyobb lángnyelv csap fel, ami úgy tűnik, nincs is egészen a nő irányítása alatt. Leginkább Koji felé irányul, aki gyorsan próbál védeni – nem túl sikeres, és a feltámadó szél hátrébb is löki a nőtől.

- Mi lenne, ha nem pusztítanátok el a templomot is? Esetleg kifújhatnátok magatokat. Szerintem mindenkinek elég volt ennyi harc mára. Gyerünk, Koji, később is lesz még alkalmad.
- És hányan halnak meg addig? - vág vissza a sárkánynak a fiú.
- Eggyel többen, ha nem hallgatsz rá - sziszegi Ai.
- Elég legyen! – csattan fel a sárkány.
- Koji-san, már így is szinte leromboltatok mindent. És még csak nem is harcoltatok teljes erővel. Hagyjátok meg ezt egy másik alkalomra. Most úgysem tudnád legyőzni – szól közbe a főnix is. Koji erre nem válaszol, de látszik rajta, hogy még mindig mérlegeli az esélyeit, hogy vajon hogy jönne ki még egy körből.

Arashi azonnal elindul a nő felé, de egy pillanatra még a sárkány felé pillant. Nagyon apró a főhajtása, inkább bólintásnak tűnik, de az üzenete elég egyértelmű. Köszönöm. Aztán Ai-hoz fordul.

- Menjünk. Mielőtt a nagykardos baromra megint rájön, hogy csapkodni akar - annyi lélekjelenléte legalább van, hogy ez utóbbit elég fojtott hangon mondja, és ne úgy, hogy Koji tökéletesen hallhassa.
Ai tekintete szerencsére már teljesen tiszta. Nem izzik, nincs benne az a mániákus, szinte megszállott tűz, csak magabiztosságot és nyugalmat sugároz. Ugyanaz a tekintet, amit Arashi megszokott.
- Várj még egy kicsit! Nem akarom, hogy hátba támadjon – súgja vissza. Ennek elég kicsi az esélye, pláne a sárkány jelenlétében, de annyiban igaza van a nőnek, hogy jobb félni, mint megijedni.
Koji végül lemondóan cicceg egyet, és elrakja a kardját. Ebben az is benne van, hogy a főnix láthatóan elég elesetnek tűnik mellette… Arashi érzi, hogy Kaenmaru már jelentősen összeszedte magát, messze nem annyira bizonytalan, mint amilyennek látszik, de a fiú ezt nem tudhatja. A sárkány elégedetten elmosolyodik.
- Viszlát Ai – mondja, feléjük fordulva. - És sok sikert Arashi-san - teszi hozzá a férfire mosolyogva. Jókívánság, de Arashi valahogy mégis megborzong, ahogy hallja. A következő pillanatban viszont Ai megfogja a kezét.
- Most már indulhatunk.

Arashi bár megkönnyebbül némileg, hogy távoznak, látszik az arcán, hogy még mindig jár az agya a történteken és mindazon, amit a sárkány mondott. Hogy nem tudják, mi az az átok, ami ül a nőn, de hogy elpusztíthatja... hogy talán segíthet rajta, de talán nem, és talán már a nő is feladta... és az eddigiek alapján van egy olyan iszonyú érzése is, hogy hiába kérdezne többet, hiába próbálna többet megtudni, nem érne vele sokat. A tekintete Ai arcára siklik, és megint, sokadjára is elfogja az az iszonyú tehetetlenség érzet. Fogalma sincs, tehet-e bármit, azon túl, hogy mellette marad, és ha tehet is, mennyi ára lesz, hiszen azt sem tudja, mivel állnak szemben. Ösztönösen megszorítja a kezét, mintha azzal kicsit megnyugtathatná magát, de nem sokat ér vele. Megpróbál Ai pajzsán is átjutni, tapogatózni kicsit, hátha megérzi az érzéseit, hátha kap valami támpontot, de igazából ez is inkább csak időhúzás, pontosan tudja, hogy nem ér vele semmit… eszébe jutnak Gawan Mo szavai is, hogy egyszer valaki ezt kihasználja majd, és megtöri az elméjét, de Ai mellett ettől a legkevésbé sem tart. Amikor viszont már elég messze érnek, és biztos benne, hogy senki nem hallja őket, sem Gawan Mo, sem a főnix, sem Koji, mégiscsak kibukik belőle egy kérdés.
Egy ostoba, gyerekes kérdés, amit megmagyarázni is nehezen tudna, de mégis nagyon jogos. Mert tudja, hogy gyenge. Tudja, hogy kevés ehhez a harchoz, és tudja, hogy Ai milyen kötéltáncot jár. Valami fontos. Tényleg nem érdekelte a jelentéktelenség, de ebből a szempontból mégis zavarja. Lehet-e ő bármikor valami fontos? Előfordulhat-e bármikor, hogy valami, amiben része van, nem vérrel és karddal ér véget, vagy legalábbis nem úgy, hogy más fizet azért, mert ő követett el hibát, vagy ő hozott valamit a nyakára?

- Ai. Én... érek valamit ebben az egészben?
A nő azonnal megtorpan, és megfordul, hogy a férfire nézhessen, aztán a szabad kezével, amivel nem fogja az övét, megérinti az arcát.
- Most honnan jött ez? Mit gondolsz, magammal hoztalak volna, ha nem tennéd? Főleg miután egyszer már megmentettél – egészen elhalkul a hangja. – Sosem gondoltam, hogy bárki megment majd. Bármitől. Szóval, ha másnak nem is, nekem igenis sokat érsz.
- Semmi csak... -Arashi kicsit elfordul, egy pillanatra megint olyasmi bizonytalanság tűnik fel a mozdulatban, mint korábban, a szemkontaktus kerülésében. Szeretnék segíteni. És szeretnék tenni valamit, de olyan pokolian gyengének érzem magam... Hogy fogalmazhatná meg? Mit mondhatna, ami nem hat megint ostobán, és kifejezi, amit mondani akar? - Semmi. Igazad van - rázza meg a fejét.
- Arashi-kun... – mondja kedvesen Ai, és szelíden maga felé fordítja az arcát, hogy a szemébe nézzen. Szomorúan elmosolyodik, és már a tekintete is árulkodó, talán pont ez az oka, hogy Arashinak hosszú másodpercek kellenek, hogy tudja állni a tekintetét, és ne próbáljon kényszeresen máshová nézni. Amikor azonban sikerül, a nő leereszti a pajzsát, és az érzelmei már teljesen tisztán érintik meg az elméjét. Örül neki, hogy vele van. Pont úgy, mint a vásárban, miután nagy szerencsétlenkedéssel megvette neki azt a hajtűt. Vagy a szentélyben, és hálás, hogy mellette maradt. Az érzésekbe végtelenül könnyű belekapaszkodni, kényelmet és nyugalmat adnak, Arashi úgy érzi, mintha a lelkét eltöltené egyfajta megmagyarázhatatlan béke. A magabiztosság és szeretet mögött, pedig megérez egy árnyalatnyi, zavaros félelmet is. Ez utóbbit követően szinte azonnal válaszol.
- Én csak... világ életemben úgy éreztem, hogy lehúzom azt, aki megpróbál felemelni. Nem sok volt belőlük, de vagy belehaltak, vagy pedig... vagy rájöttek, hogy jobb nekik nélkülem. És általában igazuk volt, mert én is láttam, mit okoztam - megrázza a fejét. - Csak... ha képes vagyok rá, felemelni szeretnélek, nem lehúzni.
A nő mosolya kicsit szélesebbre húzódik, és szinte el is tűnik belőle a szomorúság.
- Én is ezt szeretném – suttogja.


Arashi egy fél másodperccel előbb érzi, hogy meg fogja csókolni, minthogy ténylegesen lábujjhegyre állna, és az ajka találkozna az övével. Rövid kis csók, tényleg csak egy érintés, és tudja, hogy ez is elsősorban miatta van – a nő nem akarja, hogy túl sok legyen, vagy túlságosan zavarba hozza, de nagyon boldoggá teszi. Valahol igaza is van, mert hiába érzi előre, Arashinak mégis hirtelennek tűnik az egész, ahogy hirtelen volt az az első érintés az arcán, vagy az az ölelés Orochi barlangjában. Nem vész el a bizonytalansága, nem érzi magát hirtelen tökéletesen erősnek, vagy tökéletesen stabil pontnak, aki készen áll, de ezúttal sem hazudik magának, ő is annyira vágyott erre a csókra. És ebben a pillanatban még a képességéért is hálás, mert mindent tisztává tesz. Tudja, hogy ez nem játék, és nem szánalom.

Úgyhogy amikor elszakad tőle, egy pillanatig hezitál, átsuhan az arcán, hogy mit kéne tennie vagy mondania… de végül csak kinyúl Ai arca felé, és lehajol kicsit, hogy visszahúzza egy újabb csókra.