Ryan Waldez

Egy Shiller partyn:

Shillerék tudták, hogy hogyan kell partyzni és azt is tudták, hogy milyen bartendert kell hívni ahhoz, hogy a vendégeik visszajárjanak a pulthoz, majd alkoholtól átitatva jóval szókimondóbbak legyenek, mint korábban. Életem legfontosabb estélye volt és pont ezért úgy is kellett kinéznem. Testre feszülő, rövid fehér ruhát és egy fekete, kényelmes (már amennyire egy ilyen lábbeli kényelmes lehet) magassarkút húztam fel. Egy éjszakára úgy néztem ki, mint aki a felső tízezer fényűző életét éli, közben pedig közel sem volt így. Abban, amit csináltam viszont én voltam a legjobb a városban. Én kevertem ki a legjobb italokat és látványosan tudtam csinálni, valamint a férfiak szeme számára a külsőm is figyelemfelkeltő volt, így én voltam a tökéletes jelölt a partyra.
Épp egy általam jégleheletnek nevezett, kék színű koktélt kevertem ki, mikor Ő ült elém a pultnál és rögtön levett a lábamról.
- Helló kékségem, egy olyat és a társaságod.
Pár hónappal később, otthon, este:
Könnyeimtől feldagadt arccal, elkenődött sminkkel hallgattam a férfi ordibálását. Legszívesebben bele temettem volna az arcom a kezembe, de akkor csak még jobban felemelte volna a hangját. Soha nem hallottam még gazdag embert kiabálni és Anthony Shiller hangja olyan tekintélyt parancsoló volt, hogy ki sem mertem nyitni a szám. Még akkor sem, mikor tudtam, hogy túl lőtt a célon. Elég egyoldalú volt a beszélgetés, melynek a végén egy szép csekk landolt a kezemben, még pedig egy elég nagy summával rajta. Az ár viszont, az pótolhatatlan volt. A gyermekem soha nem láthatja majd az apját és soha nem is hallhat róla. Többet nem tehetem be a lábam a Shiller toronyba, és soha nem közölhetem a fiatal playboy-al, hogy van egy fia. Cserébe persze: pénz. Mert mi más. Az majd mindent megold. Abban az állapotomban csodálkoztam, hogy nem töröltem bele az arcom a csekkbe. Hiába hangzott ajánlatnak, tudtam nagyon jól, hogy ez bizony parancs és választásnak helye sincs. Csak szipogva bólogattam amíg távozott és életem végéig tartottam is magam az alkuhoz. Nem azért, mert nem beszéltem volna, nem is a pénz miatt. Féltem.


Édesanyámmal a város középszegény rétegébe tartoztunk. Nem éheztünk, de nem is éltünk fényűzésben. Tudtam, hogy anyukám régen bartenderként dolgozott, de ami után én a világra jöttem munkát váltott, mert a gyár állítólag jobban fizetett. Gyerekként legalábbis ezzel etetett engem, de ahogy idősödtem rájöttem, hogy inkább egy stabilabb karriert látott benne, mintsem bővebb pénzforrást.
Jó tanuló voltam mindig is, különösen érdekeltek a különböző mechanikus dolgok, amiket egy kisebb, legális szerelőműhelyben kamatoztatni tudtam. Az öreg Duncan bácsi nagyon sok mindent megtanított a gépekről és volt egy közös projektünk is a garázsban. Ő Fenevadnak hívta. Nekem sosem tetszett ez a név, mert tény, hogy menő járműve volt, de veszélyesnek soha nem mondtam volna.
Iskola után azonnal munkába álltam, szintén gyári munkásként. Nem volt egy álom meló, de a fogaskerekek, gépek és az olaj szaga kárpótolt. Nagyon sokat tanultam itt is és a főnököm is hajlandóságot mutatott arra, hogy idővel elő léptessen. Végül ez nem történt meg, mert egy végzetes baleset történt a gyárban. Több munkásra, köztük édesanyámra zuhant a levegőből egy autó, amit nem tudtam feldolgozni és felmondtam.
A temetés után derült csak, hogy édesanyám egy csomó pénzt félre tett (OOC: Ez a Shilleréktől kapott pénz, Maya nem költött egyetlen fillért sem.) és ennek én voltam az örököse. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele, mert soha nem voltam még ilyen helyzetben. Édesanyám halála volt az, ami mindvégig a fejemben járt így eszembe sem jutott, hogy a pénzhez nyúljak.
Nem tudtam aludni, vagy ha igen, akkor is rémálmaim voltak. Az egyik ilyen során vettem észre, hogy képességeim vannak, amiket nem tudtam megmagyarázni. Arra riadtam fel álmomban, hogy a félelemtől vezérelve varázsoltam. Legalábbis azt hiszem az volt, mert szavakkal nem tudom leírni, hogy mi az is biztos...
Ezt követően saját magamtól is féltem, nem csak a helytől így tudtam, hogy nem maradhattam. Duncan befogadott magához pár napra, aminél jobb dolog nem is történhetett velem. Ekkor már felmondtam a gyárba és a mindennapjaim monotonitása megszűnt, ahogy a rémálmaim is. A fura képességem sem jöttek elő, aminek nagyon örültem. A Fenevadat bütykölgettem és amíg annak utasterében jártam, akkor határoztam el, hogy el akarok tűnni innét. Duncan nem volt hajlandó pénzt kérni a járművért, én pedig nem voltam hajlandó ingyen elfogadni. Hiába volt a közös projektünk, hiába volt nagyon öreg és én pedig olyan neki, mint egy unoka, egyszerűen nem éreztem helyén valónak, hogy elfogadjam a gépet, akármennyire is jó szívvel adta. Ingyen nem.
Egy éjszaka összegyűjtöttem a borítékba az összes pénzem, illetve azt, amit édesanyámtól örököltem a halála után és a dolgozószoba asztalára tettem. „Sajnálom, Duncan.” Feleltem és bestartoltam a járművet és soha többet nem jártam a városba.
Az út során a pusztaságban lerobbant a gépem és itt volt lehetőségem megismerni az egyetlen embert, aki Duncan óta valaha is közel állt hozzám: Iris Valveradet. A lány nem csak, hogy kihúzott a szarból, de neki köszönhetően befogadtak az övéi és úgy érzem, hogy hiába vagyunk sülve-főve együtt, nála jobb társaságot keresve sem találhatnék. Mindent elmond nekem és ez fordítva is így van. Egyetlen dolgot kivéve, Iris nem tudja, hogy képességeim vannak. Még nem, mert biztos rábeszélne, hogy tanuljam őket. Én viszont nem akarok. Értek a gépekhez, van egy legjobb barátom és a nomádok képében van egy családom. Nekem ez bőven elég. El fogom mondani neki, de még várok a megfelelő alkalomra.