Akai Yuki
Közzétéve: Apr 13, 2021 18:42:16 GMT 1
Post by Lyzy04 on Apr 13, 2021 18:42:16 GMT 1
FIGYELEM: Enyhe NSFW figyelmeztetés
Név (nem használja): Nishimiya Shōko (西宮 祥子)
Álnév: Akai Yuki (赤い 雪)
Nem: Nő
Kor: 28 év (1865-ben)
Született: 1837. Január 11.
Kaszt: Ninja
Faj: Áldott
Fegyverek: Egy wakizashi, egy ninjato, egy kusarigama, egy tanto, egy legyezőnek álcázott shikomi-katana, egy sima kés, két rövid bot, jó pár kunai és shuriken, egy erszénnyi vassulyom, fojtózsinór.
Egyéb: Jelenleg magával hordja a guqin-ját is, illetve mindig kéznél van pár papírtalizmánja, miknek segítségével szinte teljesen egybe tud olvadni az árnyakkal, ezzel nagyban elősegítve a lopakodását.
Kinézet: Akai egy nagyjából 150 cm magas, karcsú, szálkás izomzatú, kifejezetten szép nő. Hosszú fekete tincsei alól víztükörre emlékeztető, élénken csillogó kék szempár bukkan elő, ezzel némileg egyedivé téve őt. Haját általában lófarokba fogva hordja, mit egy vörös szalaggal köt meg. Ruhatára igen változatos, mindig olyan öltözetben jelenik meg, ami épp praktikus vagy szükséges. Egyik sokat hordott szettje egy nagymértékben személyre szabott fekete-vörös, csuklyával rendelkező yoroi, minek felsőtestet takaró részébe ugyan nem látszik, de bele van varrva egy könnyű láncszemes réteg is. Szépen díszített, testhez álló a derekára kötött széles és lelógó selyemszalagot leszámítva. Mivel ez elég csinos és nem épp harcos ruhának tűnik, emiatt általában ezt hordja. Mikor a feltűnésmentességen kevésbé van hangsúly, egy jóval páncélszerűbb (szintén fekete-vörös) yoroi-t hord, ezen már külső lemezek is vannak.
Személyiség: Mivel Akai ninjaként nőtt fel, emiatt személyisége nagyrészt ehhez az élethez alkalmazkodott. Végletekig hűséges és engedelmes, nem igazán kérdőjelezi meg elöljáróit, kötelességtudata igen erős. Nem hezitál, döntéseit gyorsan és egyértelműen hozza meg. Nem óckodik tőle, hogy bemocskolja kezeit küldetésének teljesítése érdekében, kicsit sem zavarja, ha gyilkolnia kell, bár nem öl, ha nem muszáj, vágyódik a békére és harmóniára. Valódi személyisége kész rejtély. Egyszer titokzatos és hallgatag, máskor túlzottan őszinte ember, viszont mégsem tanácsos minden szavát elhinni. Nem szeret feleslegesen fecsegni, sokkal inkább a tettek embere, bár néha nem riad vissza tőle, hogy ne tegyen pár csípős megjegyzést. Humora kiismerhetetlen, nehéz megmondani, mit mond komolyan és mit szán viccnek a túlzottan szószerinti értelmezései miatt. Általában véleményét igen nyersen fejti ki, alkalomadtán hajlamos káromkodni is. A shinobi kódex nem írja elő az illemet, ehhez mérten pedig nem is igazán mondható se nem udvariasnak, se nem kifejezetten hagyománytisztelőnek, nyitott az újdonságok, a változás felé és igen sajátos módon látja a világot. Viselkedése olykor kifejezetten bicskanyitogató lehet, pl. előszeretettel játszik az evőpálcikákkal. Szégyenérzete gyakorlatilag nincs, főleg ha saját testéről van szó, minden gond nélkül harcolna akár meztelenül is. A prűdséget nem tartja praktikusnak. Alapvetően rideg és távolságtartó, igen elővigyázatos és bizalmatlan mindenkivel a klánján kívül. Senkit nem enged közelebb a szükségesnél. Ő maga ellenben igen megbízható, ígéreteinek betartása érdekében bármit elkövet. Ritkán mutat érzelmeket és ő maga sem teljesen érti őket, szóban nehezen fejezi ki magát, legalábbis nem szívesen teszi. Ezt a feladatot az ő esetében a zene látja el. Előszeretettel játszik guqin-ján, az általa megfoghatatlan, szavakba önthetetlen érzelmeit és gondolatait hangokba, dalokba öntve adja át másoknak. Egyedül ez a tevékenység szabadítja fel igazán. Shinobiként belenevelték a paranoiát és a túlzott elővigyázatosságot, ráadásul mivel a klánja pusztulása óta egy szabadon kószáló ninja, emiatt sokkal több fenyegetésnek van kitéve, tanácstalan a jelenlegi helyzetével kapcsolatban, sőt, kifejezetten kétségbeesett, bár ezt be nem vallaná. Némely téren önmagának mond ellent; fél az emberektől és mindenkire gyanakszik, ellenben nem bírja az egyedüllétet. Ugyan mélyen magába fojtja ezeket az érzelmeket, de valójában igényli a társakat, barátokat, és hiányolja a klánját. Akai borzasztóan teper azért, hogy hasznos legyen másoknak, maga sem érti, miért. Az egésznek egy gyerekkori trauma az oka, mely tudat alatt befolyásolta egész életében. Mivel 5 évesen szembesült vele, hogy apja ki akarja rakni, mert nem képesek még őt is ellátni, majd anyja ténylegesen magára is hagyta végül, emiatt megmaradt benne az érzés, hogy ő csupán teher másoknak. Megtesz mindent annak érdekében, hogy elég jó legyen a körülötte lévőknek, és ne dobják el, ne maradjon ismét egyedül.
Képességek/képesítések:
• Hatodik érzék: Mivel Áldott, emiatt rendelkezik egyfajta hatodik érzékkel, egy belső iránytűvel, mely rendszerint a helyes útra tereli. Olykor vannak igen erős megérzései azzal kapcsolatban, hogy mit tegyen vagy ne tegyen, merre forduljon az úton, kit vagy mit kövessen. Ha el is téved, meditáció után némi koncentrálással a megérzéseire hallgatva végül mindig a céljánál köt ki.
• Elsősegély: Ninjaként kínai orvoslást tanult, így elsősegélynyújtásban igen képzett.
• Gyógynövények: Sok növény pozitív és negatív hatásaival tisztában van, valamint képes olyan labdácskákat készíteni, amik elnyomják az éhség és szomjúság érzését, valamint megfelelő mennyiségű energiával töltenek fel.
• Lovaglás: Kiváló lovas akár szőrén is.
• Fegyveres és fegyvertelen harc: Képes szinte bármivel (vagy bármi nélkül) effektíven harcolni mások ellen. Az íjászathoz nem ért és puszta kézzel sem szívesen harcol.
• Lopakodás, kémkedés, megfigyelés: A shinobik remek megfigyelők, minden őket körülvevő dologból képesek értékes információkat leszűrni, legyen az az, ahogy a természet előre jelzi, mikor vihar közeleg, vagy megállapítani csupán az ember szuszogásából, milyen mélyen alszik. Osonásuk hangtalan, észrevétlen bújnak meg az árnyak közt és lesből csapnak le, mikor a célpontjuk nem is számítana rájuk.
• Mászás: Kampós és tüskés eszközökkel szinte bármire képes felmászni.
• Úszás: Bár a ninják tanulnak úszni, Akai nem kifejezetten jó benne, mivel egyszer vízbe fulladt és nagyon megmaradt benne ez a trauma, azóta nem mer víz alá menni. Ha egy tóba dobnák, valószínűleg ki tudna evickélni a partig, de egy erősebb sodrású folyó már könnyűszerrel magával vinné és a tenger hullámai is kifognának rajta.
• Megszemélyesítés: Kunoichiként nemegyszer kellett valamiféle szerepet eljátszania, hogy információkat szerezzen, vagy a célpontja közelébe férkőzhessen. Ezen szerepek közé tartozik jellemzően a gésa, táncosnő, prostituált (annak teljes munkaköri kötelezettségével), jövendőmondó, rongyos koldus, szolga. Akai személy szerint nem szívesen játszik gésát annak túlzott beszédessége miatt, valamint táncosnőnek sem adja ki magát, mivel nincs tehetsége a tánchoz. Ellenben azzal sosem volt baja, hogy prostituáltként viselkedjen, mivel a tettlegességet preferálja, így viszonylag egyszerűnek tartja a munka efféle végzését. És nem utolsó sorban néha még akár kellemes is lehet.
• Méregkészítés: Pár igen hatásos méreghez és annak elkészítéséhez is ért.
Történet:
TLDR:
Nishimiya Shōko, vagy későbbi nevén Akai Yuki a Yezo tartományban született, apja Ida-Ten Kami anyja pedig egy szegény földműves asszony, ki megcsalta férjét annak reményében, hogy a Kami által nemzett gyereke majd valamiképp szerencsét hoz. Nem így történt, a gyerek 5 éves korában férje rájött, hogy a lány nem tőle van. Felbőszülten rátámadt a nőre, azonban Akai a hatodik érzékének befolyása alatt közbelépett és eggyilkolta apját. Ezután anyja, Eimi elszörnyedve gyermeke tettén kitagadta őt és elküldte. A kislányra ekkor talált rá egy ninja férfi, Ryuu, ki magával vitte az apróságot falujába, hogy belőle is shinobit neveljenek. Ott nőtt fel és semmi ellenvetése nem volt, azonban az idill nem tarthatott örökké. 27 éves korában a teljes klánját kiirtotta egy szellem, (ő ismét a megérzéseinek hála élte túl, ugyanis nem ment vissza rögtön a faluba, így elkerülte a mészárlást) számára ismeretlen okból, így menekülésre kényszerült.
Teljes változat:
Ott álltam, jobb kezemben szorítva a konyhakés markolatát, miközben megrökönyödve bámultam az előttem elterülő holttestre. 41 Decemberének utolsó napjai voltak és hullott a hó. A fehér pelyhek, mint a sakura virág szirmai, földet érve vörösbe burkolództak, ahogy magukba szívták a frissen ontott vért. Fagyos szél csípte orcáim, szemem előtt lengedező tincseimen túl pedig édesanyám elképedt arcát pillantottam meg. Képtelen voltam megállapítani, pontosan mit is érzett akkor. Hálát? Haragot? Undort?
De ne rohanjunk ennyire előre, a történetem nem itt kezdődik… Hogy mindent megérts, vissza kell mennünk az időben arra a pontra, ahonnan minden kiindult.
1836. Áprilisa, Japán, Yezo tartomány.
A nap egyre melegebben sütött le a végtelen rizsföldekre, Ida-Ten Kami pedig épp ezen zöld dombokat járta. Fényes páncélján megcsillantak az arany sugarak, ahogy letekintett az út alatt elterülő smaragdszín teraszra. Tekintete ekkor találkozott össze egy fiatal hölgyével, ki épp csak felpillantott a palánták ültetése közben. A férfi szellemet igen meglepte az az égkék szempár, mi a kalap alól bukkant elő, sőt, egyenesen lenyűgözte. Egy érzés maradásra bírta. Szerette volna jobban megismerni őt, még mielőtt tovább áll.
Az ifjú nőt Eimi-nek hívták, de már házas volt, így először vonakodott a férfival tartani, ám mikor az felfedte előtte, hogy ő Ida-Ten Kami személyesen, véleménye 180°-os fordulatot vett. Már jó ideje próbálkoztak férjével, Goro-val, de egész eddig nem sikerült teherbe esnie, így elkönyvelte lehetetlen feladatnak. Épp ezért egy Áldott gyermek gondolata igen kecsegtető volt számára, mivel úgy hitte, szerencsét hoz majd. Felajánlotta, hogy töltsék együtt az éjszakát, Ida-Ten pedig belement.
1837. Január 11.
Hosszú, kínkeserves vajúdás után Nishimiya Eimi végre karjában tarthatta újszülött lányát. Arcáról nyomtalanul eltűnt a kimerültség és a fájdalom, ahogy férjére, majd gyermekére mosolygott.
-Ez a gyermek egy áldás… Biztos szerencsét hoz majd. –búgta- Szeretném, ha a neve is ehhez illő lenne… Mondjuk Shōko.
-A te szemeid örökölte… El sem hiszem, hogy ennyi év után végre sikerült… Csodaszép gyermekünk lett!
Goro széles vigyora letörölhetetlen volt. Végül eleget tett felesége kérésének, ’s a lányt Nishimiya Shōko-nak nevezték el.
1841.
Az apróság szépen cseperedett a szegényes körülményekhez képest. Szülei szerették őt, bár nagyon kevés idejük volt rá, mivel egész nap dolgoztak. A falu szélén laktak és közvetlenül a házuk mögött volt egy kis tavacska, Shōko rengeteget játszott annak partján. Általában egy letört bambusznáddal hadonászott a kacsák felé, miközben eljátszotta, hogy ő egy nemes szamuráj, aki majd elhozza a békét az országnak. Hogy az ötlet honnan pattant ki a fejéből, senki sem tudja, de valószínűleg apja meséinek hatására történt.
December 29.
Kora délutánra járt. Shōko épp a tatami padlón fetrengett és olvasni tanult édesanyjával, kinek végre akadt egy szabad órája, mikor is apja jelent meg a szoba küszöbén. Arca komor volt, tartása feszült és meggörnyedt. Minden bizonnyal fáradt és ideges volt, mint mindig, de ez most ennél több volt… Látni lehetett a tekintetében, hogy valami belülről mardossa. Csupán pár perce érhetett haza, hiszen vállát vékony fehér réteg fedte, avagy a ráhullott hónak még nem volt ideje elolvadni.
-Szívem egy percre kijönnél? –kérdezte, de inkább hatott parancsnak abban a hangnemben, amiben megszólalt. A nő bólintott és felállt, majd egy dochugi-t magára húzva követte férjét a ház belső kertjébe. Shōko egy ideig még nézegette a mesekönyvet, amit anyja a kezébe nyomott, de egyre erősebb késztetést érzett, hogy lefülelje szüleinek beszélgetését. Alig egy-két percig bírta, míg ténylegesen fel nem pattant párnájáról és a kertbe vezető tolóajtóhoz nem lopózott. Nem volt nehéz hallgatódznia, hisz a rizspapír közel sem a legjobb hangszigetelő.
-Értsd meg Eimi, nem megy ez így tovább… Kidolgozzuk a belünket, de egyszerűen nem elég… Éhen fogunk halni! Nem tudjuk eltartani Shōko-t is magunk mellett. Nem akarom ezt, de nincs más megoldás. Meg kell szabadulnunk tőle. –szűrődött át apjának elkeseredett, zaklatott hangja az ajtón túlról.
-Nem… Nem vagyok hajlandó lemondani a lányomról! Biztos meg tudjuk oldani valahogy… És mondtam… Előbb vagy utóbb biztos szerencsét hoz majd nekünk! –ellenkezett anyja.
-Ne kezd megint ezt a hülyeséget! Hogy hozhatna szerencsét egy szaros kölyök?! Majd dolgozik helyettem az ültetvényben?! Elképesztő meggondolatlanság volt gyereket vállalnunk… -dühöngött. Minden szava kés volt Shōko szívében, látása hamar elhomályosodott a szemébe szökő könnyektől.
-Goro, hogy mondhatsz ilyet?! Hisz még fiatal, persze, hogy nem dolgozhat!
-De mire elég idős lesz, nekünk már teljesen mindegy!
-De… De… Ő különleges! Higgy nekem! –győzködte tovább a nő férjét.
-Mégis miért lenne különleges?! Ugyan olyan haszontalan, mint bármelyik másik! Még csak nem is fiú…
-De ő egy Áldott! Egy Kamitól származik! –sírta végső elkeseredésében Eimi.
Shōko ereiben megfagyott a vér. Nem hitt a fülének. Nem tudta elhinni sem azt a sok sértést, amivel tulajdon apja illette, sem azt, hogy az apja nem is a valódi apja. Képtelen volt felfogni az imént hallottakat. Egész teste remegett a félelemtől, hogy talán tényleg magára hagyják – vagy rosszabb. „Nem… Nem lennének képesek tényleg bántani engem… Tényleg elhagyni engem… Ugye… Nem?”
-Hogy… Micsoda…? –kérdezett vissza megrökönyödve a férfi- Egy… Kamitól…? Ő… nem is az én gyerekem?! Te lefeküdtél egy Kamival? Te megcsaltál?! –horkant fel dühösen.
-Én csak… Magunknak akartam jót… -mentegetőzött félve a nő, de férje hirtelen nekiesett.
-Mocskos hűtlen szajha…! –ordította és felpofozta a nőt, de olyan erővel, hogy a csattanás szinte visszhangzott. Shōko az ablak elé ugrott, hogy lássa, mi történik, de a szeme elé táruló látvány messze állt a kellemestől. Az eddig apjának hitt férfi édesanyját kezdte fojtogatni miközben a hó fedte földre szorította le. Az asszony eszeveszettül kapálózott, próbált szabadulni, de sokkalta gyengébb volt uránál. Az ifjú lány szája elé kapta kezeit ahogy némán, tehetetlenül állt az ablak előtt és nézte, miként vergődik és fuldoklik anyja. Váratlanul lelkében láng gyúlt, feléledt benne egy érzés, egy erő, mely mintha magával ragadta volna és akarata ellenére kezdte mozgatni testét. Hezitálás nélkül felkapta az asztalról a konyhakést, eltolta az ajtót és kirohant a sűrű hóesésbe. Ezernyi érzés tombolt benne, de ekkor csupán egyetlen gondolat, egyetlen cél számított igazán;
Meg kell mentenie az anyját.
-Hagyd őt békén!! –ordította teli torokból. Ahogy futott, könnyeit elfújta a fagyos szél, talpa alatt pedig tompán ropogott a hó. Épp hogy összeütközött apjának meglepett tekintetével sajátja még azelőtt, hogy a pengét a férfi nyakába nem szúrta volna. Az fájdalmában keservesen felvonyított, majd megremegve, erőtlenül elborult, mint a rohadt nád. Még talán 1-2 percig hörögve és gurgulázva vonaglott, miközben kiömlő vére vörösre festette a friss havat, míg végleg elhallgatott.
Mintha megállt volna az idő. Shōko csak állt egyhelyben mozdulatlanul, míg anyja zihálva, rémülten bámult rá. Eztán férjének vérben fürdő holttestére nézett és sírva felsikított.
-Mit műveltél…? –kérdezte halkan, majd durván megragadta az apró, törékeny lányt- MIT TETTÉL?! –visította, ’s felpofozta lányát- Hogy… Hogy tehetted… Hogy… Te teljesen őrült vagy! –sírta kétségbeesetten- Azt hittem… Azt hittem szerencsét hozol… De ezek szerint Goronak igaza volt… Biztos nem hozol szerencsét. –kesergett miközben erősen szorította a gyermek vállát- Nem maradhatsz itt… Érted? Nem maradhatsz velem ezek után…
Shōko szemei elkerekedtek. Azt hitte, az anyja kiáll érte… „Miért…” Nem értette, miért küldi el.
-Nem akarok elmenni… -hebegte félénken, de mikor anyja szemébe nézett, csak undort és félelmet látott- Anya… Ugye… Ugye nem kell tényleg elmennem?
Eimi hallgatott, mint a sír. Helyette elindult a házba vissza miközben Shōko-t a ruhájánál fogva ráncigálta maga után. Még a cipőjét sem vette le belépve, csak átvágott keresztbe mindenen egyenesen a bejárati ajtóhoz, amin kíméletlenül kihajította lányát.
-Nekem te nem vagy többé a lányom… Eredj… Hordd el magad… -mondta fagyosan. Arcán apró csermelyként futottak le könnyei, ahogy egy utolsó pillantást vetett Shōko-ra – A gyermekre, aki nem hozott se boldogságot, se szerencsét.
Az ajtó becsukódott előttem, én pedig egy szál vörös yukatában álltam előtte, eldobva, megtörve, értetlenül. Hamarosan dörömbölni kezdtem az ajtón és anyám nevét kiabáltam, hogy engedjen vissza, de ő nem jött, akárhogy sírtam. Alig pár percbe telt, hogy átfázzak a téli hidegben. Tehetetlen voltam, tanácstalan… Egyedül egy kisgyerek mégis mit tudna kezdeni? Nem sokat… Ahogy én sem tudtam. Borzasztóan féltem és kérdések gyötörtek… Tényleg egy Kami az apám? A másik apám tényleg meg akart szabadulni tőlem? Én… Tényleg megöltem őt? Hogyan? Miként? Miért? Miért nem szerettek? Nem voltam elég nekik? Hol hibáztam, miben voltam kevés? Hisz csak egy törékeny, a szüleire utalt kislány voltam… Nem szamuráj.
A véres kést az ajtó előtt hagyta majd jobb ötlet híján leült a fal tövébe, ahol még rálógott a tető. Percről percre egyre jobban reszketett, egyre elkeseredettebb volt. Váratlanul egy magas, fekete hajú, meleg barna szemű férfi termett előtte.
Elegáns szürke kimonot viselt, egyik kezében pedig mögötte álló fekete csődörének kantárszárát szorongatta. Barátságosan rámosolygott és megsimogatta az apró teremtés buksiját.
-Mondd gyermekem, mit keresel te idekint a hidegben? –kérdezte lágyan. Shōko kivörösödött szemekkel nézett fel rá, majd némi szipogás után halkan válaszolt;
-Anyám elküldött…
A férfi rosszallóan megcsóválta fejét.
-Tehát árva lettél?
A lány aprót bólintott.
-Mit szólnál, ha azt mondanám, van egy hely, ahová tartozhatsz? Lenne új családod… Vigyáznánk rád és célt adnánk az életednek. Befogadnánk magunk közé.
Shōko arca mintha újból megtelt volna élettel, szemei élénken felcsillantak.
-Tényleg?? –kérdezte izgatottan, mire az idegen bólintott- De… Anyám azt tanította, hogy ne menjek el idegenekkel sehová…
-A nevem Hayashi Fusao, de hívj inkább Ryuu-nak. Bemutatkoztam, látod? Így már nem vagyok teljesen idegen. –mosolygott továbbra is- És téged hogy szólíthatlak?
-Shōko… Nishimiya Shōko…
-Örvendek, Nishimiya-chan. Nos? Velem tartasz?
-De... Biztos, hogy biztonságos?
-Mondd, van más hely, ahová mehetnél? –kérdezte kissé nyersen, amitől Shōko csak jobban elszontyolodott.
-Nincs…
-Szerintem akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy velem jössz. Egyedül hamar csúfos véget érne az életed…
A lányka végül aprót bólintott beleegyezésképp. Ekkor Ryuu levette kabátját és Shōko-ra terítette.
-Meg ne fázz nekem… -búgta édesen, ’s kezét nyújtotta, hogy felsegítse a gyermeket. Ő félénken megragadta, hagyta, hogy a férfi egy könnyed rántással talpra állítsa.
-I-izé, Ryuu-san, elmehetek gyorsan a szamuráj kardomért? –kérdezte félénken Sho-chan- Itt van nem messze…
Fusao meglepetten nézett rá, de biccentett, mire a lány elszaladt a ház oldala mellett. Fél perc múlva egy kb méter hosszú bambusznáddal jelent meg. A férfi felkuncogott, majd kedvesen a ló felé terelgette az ifjút.
-Ültél már lovon?
-Nem…
-Nem baj. Majd vigyázok rád, le ne ess. Na, nyeregbe, szamuráj! –ezzel felkapta Shōko-t és a nyeregbe ültette, rögtön utána ő is felszállt mögé. Hamarosan már vágtáztak is messze el a fiatal lány otthonától, messze, egy számára ismeretlen, hegyek közt megbúvó rejtett falucskába.
-Üdvözöllek a Yezo shinobi klán falujában… Üdvözöllek itthon.
1850. Április vége, Shinobi falu.
-Ichi!
-Egyenesen tartsd a karod! A másikat húzd be magad mellé…
-Ni!
-Szélesebb terpesz! Túl szűken állsz. Így fel fogsz borulni, ha meglöknek.
-San!
-Magasabbra rúgj!
-Shi!
-Figyelj a perdülésre, túlságosan elveszted az egyensúlyod.
-Go!
-Fordított fogás, Akai, fordított fogás! Majdnem leszúrtad magad! Ennél te jobb vagy, hogy erre ne figyelj…
-Roku!
-Jó, szépen kijavítottad.
-Shichi!
-Az ugrás szép volt, de nem húztad be eléggé a lábad, ezért volt kevés a pördület!
-Hachi!
-Spiccben tartsd a lábad, nem akarsz valakit a lábujjaid végével eltalálni, mert eltörnek!
-Kyuu!
-Több erőt az ütésekbe, több figyelmet a pontosságra! Próbáld meg ugyan azt a pontot eltalálni.
-Juu!
-Stabil és mély állás, ne légy ennyire szétesve a végére! –a férfi nagyot sóhajtott- Oké, újra! De most mindent megnézünk mozdulatról mozdulatra, hogy pontos legyen. –parancsolta a tapasztalt jonin, miközben a szél által hajába fújt sakura szirmokat próbálta kiszedegetni szabadon repdeső tincsei közül- Kezdd!
-Hai, Ryuu-sensei!
Akai Yuki – Vörös Hó. Ezt a nevet választotta Shōko, mikor elhatározta, hogy ő is a shinobivá válás útjára lép. Tán egyedül legfőbb mentora, Ryuu tudta, pontosan miért. Az ekkorra harmincas évei végén járó férfi azonnal szárnyai alá vette a lánykát, nagy figyelmet fordított a tanítására. Amolyan szórakozott apafigura volt ő Akai számára, kire felnézhetett, kit követhetett, aki felvidította. Mikor nem épp a kötelességtudó, fegyelmezett, kemény ninját játszotta, egy igen barátságos és törődő egyéniség volt, aki szerette szabadidejében jól érezni magát. Szívesen játszott a fiatal geninekkel harci játékokat, de akár szimpla bújócskát is – igaz, egy ninjánál még a bújócska is harci játéknak minősül, illetve gyakorlatnak. Az idősebb ninják közt ő volt messze a leglazább, társait előszeretettel becézgette. Akai a Szamuráj-chan nevet kapta meg tartósan, de annyira, hogy szinte mindig csak így hívta, a lány idősebb korában is. Yuki ha akart volna se beszélhetett vissza neki, mivel rangban jóval felette állt, de igazából nem zavarta. Bár ő maga sosem volt az a becézgetős viccelődős alkat, Fusao-nak elnézte a dolgot, mert azon kevesek közé tartozott, akikhez a szabályok ellenére is kötődött valamiképp. Valószínűleg még így is képes lett volna megölni őt, ha muszáj lett volna, de erre az eshetőségre inkább nem is mert gondolni. Egyébként is, tisztában volt vele, hogy akármennyire tűnik úgy, hogy a férfi törődik vele, akármennyire tűnik őszintének, valójában róla sem tudnak semmit biztosra… Ryuu rengeteg titok rejtett magában. Senki nem tudta, pontosan mióta ninja, hogy miért került be közéjük, vagy, hogy ki volt azelőtt, hogy shinobi lett… Még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy az egész apaszerepe egy színjáték volt, bár talán ahhoz túl sok energiát ölt bele. Egy ninjánál azonban sosem tudni…
Akai a kunoichiként megtapasztalta, milyen is az igazán kemény edzés. Rendesen meghajtották őket, volt, hogy egész nap gyakorlatoztak, ő viszont nem bánta. Szeretett volna elég erős lenni… Szeretett volna elég jó lenni. Még úgy 8 éves korában fedezte fel a zene iránti szerelmét, onnantól kezdve pedig ha nem edzett, akkor a Ryuu-tól kapott guqin-ján játszott. Volt pár kedvenc helye a zeneírásra, ilyen volt egy vén, hatalmas cseresznyefa töve is a faluszéli domb tetején. Gyakran vonult el oda, bár pár társa, név szerint Yamime és Gin Ken, rendszerint követte, hogy hallgathassák a gyönyörű muzsikát, miközben mindennapi ninja dolgokról beszélgettek, például, hogy melyik fegyverrel szeretnek a legjobban harcolni, vagy melyik tanult „tárgy” a kedvencük. Yami, a rövid fekete hajú lány, a méregkeverést részesítette előnyben. Imádott gyilkos löttyöket és halálos édességeket kotyvasztani. Mindig volt egy fajta gonosz, szadista csillogás szemeiben. Ezzel szemben a srác, Gin, igen szelíd volt. Legalábbis alapjáraton. Harcban bárkit elvert a korosztályában, de úgy egyébként inkább foglalkoztatta a minden más, mint a harc. Nemes egyszerűséggel őstehetség volt. Imádta az orvoslást, a különböző tudományokat, egy igazi kis felfedező volt, aki folyton újabb és újabb területeken próbálta ki magát. Akai mindkettejüket kedvelte, hisz együtt nőttek fel. Leginkább olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Életveszélyes, titokban élő, gyerekkoruktól ölésre és beszivárgásra képzett testvérek.
1852. Késő Augusztus.
A három tinédzser ninja elhatározta, hogy még egyszer kimennek úszni kicsit azelőtt, hogy az idő hidegebbre fordulna. Így kötöttek ki a falutól talán egy kilométerre, a hegyeket átszelő bővízű folyónál. Vize tiszta volt, mindig teli volt halakkal és élettel. Egy igen vidám hely volt zöldellő fűvel és nyüzsgő állatvilággal, tökéletes a pihenésre.
-Azt hiszem, én csobbanok egyet, míg te lepkéket kergetsz! –kiáltott oda Ginnek Akai, rögtön hozzácsapódott Yamime is.
-Én is megyek. Gin-kun, ha gondolod, majd csatlakozz hozzánk! –integetett neki a lányka a folyópartról, majd beleugrott. Őt követve Akai is belegyalogolt a hűs, frissítő vízbe, mi remekül esett neki a forró nyári napon, igazán üdítő volt számára ez a kis lehűlés. Egy ideig csak fröcskölték egymásra a vizet Yamival a sekélyebb szélen, de végül a lány révette, hogy ténylegesen ússzanak is, egészen be a közepéig. Akai ugyan kifejtette álláspontját, miszerint rossz ötlet, mert ott sokkal erősebb a víz áramlása, de végül csak belement. Mivel féltette Yamit, ő ment előre. Lebukott a víz alá és a vízbe kanalazva előre lökte magát. Szeretett a víz alatt siklani, mindig felemelő, kellemes, selymes érzésnek tartotta… És miközben élvezte, ahogy átvág a vízen, hirtelen belé kapott a folyó sodrása. Sebesen ragadta magával és mosta lejjebb, olyan erővel, ami ellen nem tehetett semmit. Nehézkesen a felszínre emelkedett, csak hogy egy gyors lélegzetet vegyen, mielőtt arcába csapnak a fehér habok. Küzdött, kapálózott, ahogy csak tudott, de egy örvény lábára csavarodó kézként rántotta a víz alá. A folyó medre sokkalta mélyebb volt, mint hitték.
Az emlékeim még mindig tiszták azt a pár percet illetően. Túl tiszták…
Mikor az áramlás a mélybe rántott, nagyon megijedtem. Úgy vergődtem, mint a partra vetett hal… A mozdulataim teljesen koordinálatlanok és erőtlenek voltak. Bármit tettem, csak süllyedtem egyre lejjebb. A másodpercek olyan hosszúnak hatottak, mintha órák lettek volna… Úgy fél percig talán vissza tudtam tartani a levegőmet, de utána már kezdett hevesen égni a torkom, a mellkasom... Mindennél jobban vágyódtam az édes oxigénért. A víz tömege egyre inkább rám nehezedett, jobban összenyomva, fojtogatva… Olyan érzés volt, mintha kínoznának, mintha fel akarnék robbanni. A testem felett átvette az irányítást a pánik. Végül a légzési inger győzött és nagyot nyeltem a vízből, ami így megtöltötte a tüdőmet. Akárhogy próbáltam levegő után kapkodni, egyszerűen nem volt. Körülölelt a hideg, a sötét és az üresség... Az energiám fogyatkozóban volt, ’s csak tehetetlenül süllyedtem egyre lejjebb, felfele tekintve a felszínre, hol még átszűrődtek a nap sugarai… Reménykedtem, imádkoztam, hogy valaki megmentsen… Lassan a fény homályosulni kezdett, bennem pedig nem maradt más érzés, csak a pánik és a halálfélelem. A világom sötétbe burkolózott… Végül csend telepedett rám. A pánik, a félelem… Minden eltűnt. Nyugodt voltam. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy süllyedjek, hogy vigyen magával a víz ahova csak akar. Az egész olyan volt, mint mikor reggel ébredés után még fekszel egy ideig az ágyadban félálomban. Puha, kellemes, biztonságos…
De rettentő hideg volt. És azt, ahogy a halál magával ragadott ekkor a szürke homályba… Sosem felejtem el.
-Nincs pulzusa… -konstatálta ledermedve Ken rögtön miután a partra húzta Akai-t- Basszameg! Megfulladt! Nem jó, nem jó… NAGYON NEM JÓ! Huh, oké, nyugalom… Nem szabad elveszítenem a fejem… -nyugtatgatta magát az ideges tini.
-Akkor… Akkor újjá kell éleszteni… Ugye te tudsz olyat... Ugye? Kérlek, mondd, hogy menni fog! –kesergett a még lélegző lány, de Gin még csak válaszra sem méltatta, már hátára is fektette Akai-t és mellé térdelt, ujjait összefűzve a mellkasára fektette és ránehezedve megkezdte a szívmasszázst, hogy megindítsa a vér keringését az apró, törékeny testben. Úgy tíz-tizenöt nyomás után reccsenést hallott, ami valószínűleg a lány egyik bordájától származott, mi eltörött a folyamat közben, ez azonban nem tántoríthatta el attól, hogy folytassa. Tudta, hogy fulladás után igen hamar beáll az agyhalál, tehát sietnie kellett. 30 nyomás után megszakította a cselekvést pár pillanatra, amíg a kunoichi orrát befogva levegőt fújt a szájába, majd rögtön folytatta, amit eddig.
A feszültség szinte tapintható volt. Teltek a másodpercek, de semmi nem változott, az egyedüli hangok az ifjú, szívmasszázst végző shinobi ütemes, felületes lélegzetvételei és a másik lányból kiszűrődő kesergő motyorgások voltak.
-Istenem ez az egész az én hibám… Nem bírom nézni… -zokogott Yami- Meghalt… Nem fog felkelni…
-Csend Yami, ne vészmadárkodj! Visszahozzuk! –mondta határozottan a fiú- Gyerünk már Akai, térj magadhoz! –parancsolta elkeseredetten Gin az ernyedten heverő testnek, miközben már vagy fél perce az újjáélesztéssel próbálkozott- Kérlek, könyörgöm… Nem hagyhatlak meghalni! Nem végezheted így! –siránkozott, ’s újból a szájához hajolt, hogy oxigént juttasson a halott lány tüdejébe.
Váratlanul, mintha valami visszarántott volna az életbe. Újból a testemben voltam, lágy szellő simogatta az arcom, fűszálak csiklandozták az ujjaim… Éreztem, ahogy folyton rá-ránehezedik valaki a mellkasomra, majd levegőt fúj a tüdőmbe. Ahogy szemeim kipattantak rögtön lefejeltem a fölém hajoló srácot miközben oldalra fordultam, hogy felköhögjek több liter vizet. Forgott velem az egész világ és megint fulladoztam. Azt hiszem hánytam is… Majd mélyet kortyoltam a friss oxigénből, ’s amint ezt megtettem, kissé tisztulni kezdett a kép. Láttam magam mellett Yami-t és Gin-t is, mindketten csurom vizesek voltak és borzasztó rémültek. Hamar a nyakamba ugrottak és mindketten szorosan átöleltek. Eszveszettül lihegtem és az egész testem remegett.
-YUKIIIII! –visította sírva Yamime- ANNYIRA SAJNÁLOM! AZ EGÉSZ AZ ÉN HIBÁM, BOCSÁTS MEG! EL SEM HISZEM, HOGY TÚLÉLTED! –hadarta panaszosan, miközben majd megfojtotta az épp előbb megfulladt barátnőjét- Túl későn ért hozzád Gin és… És… Nagyon erős volt a sodrás… Mire kihúztunk, már… Már… -szipogott- ANNYIRA ÖRÜLÖK, HOGY ÚJRA ITT VAGY!!!
A másik kunoichi szorításától éles fájdalom hasított Akai mellkasába és felordított. Ekkor Ken közbelépve egy határozott mozdulattal eltolta Yamime-t.
-Újjáélesztés közben azt hiszem sikerült eltörnöm egy bordád, kérlek, feküdj le és maradj veszteg! –utasította a fiú pont úgy, ahogy egy jonin tenné, csak az ő hangjában kicsivel több volt az aggodalom- Örülök, hogy egyáltalán élsz mindezek után… Basszus, nagyon rám ijesztettél! –fakadt ki ő is végül kissé bekönnyezve, megszorította Akai kezét, majd kisöpörte arcából csöpögő ezüstszín tincseit- Kérlek, ha lehet, ne halj meg többször… Most visszahoztalak, de nem tudom, hogy legközelebb is képes leszek-e…
Annyira hálás voltam nekik… Szó szerint a halálból rángattak vissza. Igazán kivételes testvéreim voltak… Végül visszamentünk a faluba, ahol rendesen megvizsgáltak és meghallgatták mi történt, kissé meg is dorgáltak miatta minhármunkat… De komoly baj nem lett. Igaz, többé már nem mertem víz alatt úszni, ami nagyban megnehezítette az egész dolgot… Sajnos ezt a traumát nem sikerült kihevernem soha. Még mindig rettegek, ha a felszín alá kerülök. Még mindig emlékszem arra a sötétségre és végtelen ürességre, ami akkor és ott körülvett… És soha többé nem akarom átélni.
1858. Kora ősz.
Gin igen hamar eljutott a jonin rangig, míg Yami és Akai még csak chuunin-ok voltak ekkor. Akai napról-napra egyre többet fejlődött. Érett, határozott, rendíthetetlen, kötelességtudatos kunoichi vált belőle. Minden küldetését halálos precizitással végezte, sosem hibázott. Akármi is volt a feladat.
-Nos… Akkor mesélsz magadról virágszálam? –búgta kíváncsiskodva a harmincas évei elején járó szamuráj férfi- Végre kettesben vagyunk, tudunk beszélgetni.
Akai csalfán elmosolyodott és nézelődve elkezdett fel-alá sétálgatni a szobában.
-Persze, hisz megígértem. Egyébként is, ki tudna ellenállni egy ilyen nemes férfinak, mint te? –mosolygott rá- Egyébként nincs bennem sok érdekes. Mint mondtam, szólíts nyugodtan csak Yuki-nak. Szeretem ezt a nevet, semmi akadálya, hogy mások is szabadon használják. Egyébként helyi vagyok, itt születtem a Yezo tartományban, csak még északabbra kicsivel. Két bátyám volt, ők elmentek katonának, engem férjhez akartak adni, de valahogy nem vonzott a megkötöttség gondolata… Szeretek szabadon szállni, mint a madár… Szóval elszöktem otthonról és jobb élet reményében itt kerestem menedéket. Most pénzt gyűjtök, hogy legyen miből megélnem. –mesélte nagy beleéléssel, mintha az egész pont úgy lenne, ahogy mondja- Sajnos ilyen az élet… Mindenkinek meg kell állnia valahogy a saját lábán.
-Oh… Pénzt? Én nem igazán mondhatom magam szegénynek, szívesen adakoznék egy ilyen szép hölgynek! Persze, bizonyos… Szolgáltatások biztosítása mellett. –vigyorodott el- Ha érted mire gondolok, Yuki-san.
A csinos kimonoba öltözött hölgy közelebb lépett a férfihoz és finoman végigsimította mellkasát, kicsit kilazítva az ő ruháját.
-Természetesen… Azonban… Lenne egy különleges ajánlatom. –dorombolta édesen- Érdekel?
-Csupa fül vagyok, hölgyem…
-Nem-nem. Ígérd meg, hogy teljesíted a kívánságom! Majd a… Lényeg után elmondom, mi is az.
-Hát legyen úgy, ahogy te kívánod, szépségem. Megígérem.
A nő lábujjhegyre emelkedve tudta csak megcsókolni a szokatlanul magas férfit, így hogy könnyebben megtartsa magát, átölelte nyakát és kissé belekapaszkodott. A hapsit nem kellett sokáig győzködni, hamar átvette az irányítást és kioldotta az obi-t Akai derekán. Az hamarosan a többi ruhájával együtt a földre hullott, rögtön utána Yuki is kibújtatta a szamurájt finom selyemöltözetéből és magával húzta az ágyra. „Eddig minden a terv szerint halad…” konstatálta magában, miközben ujjaival gyengéden végigjárta a férfi testét. „Már csak arra van szükségem, hogy ezután tényleg beszéljen.” Mivel célpontja ez alkalommal meglehetősen vonzó volt, emiatt még csak meg sem kellett játszania izgatottságát. Persze nem csupán a vágy, hanem a küldetés, a cseles hazugságok izgalma is hajtotta, de erről bőven elég, ha csak ő tudott. Mindig is szórakoztatta, hogy egyes férfiak milyen könnyen csábulnak, nevetett naivságukon. Az efféle beképzelt, szamurájnak aligha nevezhető alakok voltak a legkönnyebben becsaphatóak. Pár édes bók, mellyel az egojukat fényezheti, egy kecsesen ringó csípő, némi szempillarebegtetés, és már mennek is a farkuk után, mint a párzási lázban égő csődörök.
Újabb szenvedélyes csókokra találkoztak ajkaik, miközben mezítelen testeik egymásnak feszültek.
Yuki a szex végeztével boldogan konstatálta, hogy a férfi sokkal kevesebbet bírt, mint merte remélni, így igen hamar a következő fázisra léphetett. Mellette heverve simogatta arcát, sötét hajának tincseivel játszott, akár egy szelíd kiscica. Elégedett sóhajára csak jobban elmosolyodott.
-Ez remek volt… És most az én részem. Mi érdekel? Hallgatlak. –szólt a nőhöz miközben vidáman rápillantott, hogy égkék szemeiben gyönyörködhessen.
-Kíváncsi teremtés vagyok… Mesélj nekem valami szaftos pletykát! Az előző kliensem a helyi földesúr szolgálatában áll… Annyi érdekes dolgot mesélt… Hatalmas megtiszteltetés lehet egy ekkora embert szolgálni, nem? Vagy… Esetleg te tudsz valamit a sötét kis… Titkairól? Mindenkinek vannak titkai… Én pedig imádom a titkokat.
A szamuráj csak felnevetett.
-Óh édesem… Ne tudd meg! Ismerem a fickót, naná hogy! Én is nála szolgálok. Vagyis, szolgáltam… Azt hiszik az emberek, hogy mekkora lángelme, de a csávó valójában sötétebb, mint a segglikam! Most tervezek lelépni azzal a halom arannyal, amit pár napja loptam el az orra elől. Annyira szánalmas…
-
Hűha… Ezek szerint te egy rosszfiú vagy? –vigyorgott csillogó szemekkel- Úgy tudtam, hogy a szamurájoknak nem szabad ilyet csinálni… Vagy szabad?
-Elvileg nem szabadna, de mégis ki tudja meg? Mármint, rajtad kívül kedvesem, természetesen… És egyébként is, addigra én már távol leszek. Egy ilyen trehány káposztafejű amúgy sem érdemel semmiféle védelmet.
-Azt hiszem, értem miről beszélsz… És mit akarsz kezdeni azzal az arannyal? Mennyi is pontosan? –érdeklődött tovább- Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni, de ez annyira izgalmas…
-Még nem tudom. Gondolom elköltöm. És hidd el, olyan sok, amennyi neked életedben nem volt, de nem is lesz!
-Óh, ez szomorú… Azt hiszem így jártam. –kuncogott- Ez esetben nem is tartalak fel tovább, még a végén valaki rád talál, akinek nem kéne. –ezzel felkelt az ágyról és elkezdte felölteni ruháit- Segítenél, kérlek? –fordult hátra- Egyedül kicsit nehéz megkötni…
A férfi boldogan pattant fel és sietett a lányhoz, hogy segítő kezet nyújtson, ekkor viszont a nő váratlanul mozdult, olyan gyorsan, hogy reagálni se maradt ideje. „Nemrég te szúrtál belém valamit, most hadd viszonozzam ezt a kedvességet…” futott át agyán a gondolat, ’s előrántotta az egész eddig öltözékében lapuló apró kést, majd a férfi húsába mártotta. Átszelte az egyik nyaki ütőeret, a sűrű, élénkpiros folyadék pedig ritmikusan spriccelni kezdett belőle, mikor kihúzta a pengét. Végigcsordogált a karján, mikor ösztönösen a sebhez kapott és odatapasztotta kezét, abban reménykedve, hogy ezzel elállítja a vérzést.
-Az urad nem szereti a tolvajokat… -jelentette ki Akai, miközben undorban tocsogó tekintettel nézett az éppen összeeső férfira. Kisugárzása egyszeriben megváltozott, az eddigi vidám és aranyos fiatal nő hirtelen eltűnt és nem maradt más, csak a hideg tekintet és a halálos nyugalom.
-N-ne… Kérlek… Kegyelmezz… -hörögte, majd vér buggyant ki a száján- Szamuráj… Vagyok… Nem halhatok meg… Így!
-Sajnálom… De a hiba nem opció. Ahogy a te életed sem. –’s ezzel megtörölte kését a férfi ruháiban, majd visszacsúsztatta az obi egy rejtett zsebébe, ahol eddig is lapult. –És mellesleg ne hívd magad annak, ami nem vagy. A „szamuráj” nem csak egy szó vagy név, amit magadra aggathatsz kényed-kedved szerint… A „szamuráj” lét egy életforma, egy teljes világlátás, egy értékrendszer betartása… Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy joggal nevezhesd magad annak. Te nem vagy semmiféle szamuráj… Csak egy haszonleső felfuvalkodott hólyag, akiben nincs se becsület, se hűség, de még lélek sem. –szavai szigorúan, haraggal átitatva vágtak át a levegőn, nem hagyva válaszlehetőséget.
-És… Te… Milyen jogon oktatsz? Te sem vagy szamuráj… -mondta gurgulázva, fulladozva.
-Nem. Nem vagyok. De legalább nem is hívom magam annak… -válaszolta ridegen.
Mire Yuki végzett az öltözéssel, a „szamuráj” már saját vérébe fagyva hevert a földön, élettelenül. A kunoichi átkutatta az egész szobát és végül az aranyat is megtalálta a nyeregtáskájában, azt magával víve hagyta el a szobát.
1864. Október.
Kora délután volt, a napot viszont felhők takarták el, ezzel homályos szürkeségbe borítva Hokkaidō szigetét. A két kunoichi, Akai és Yamime nem rég fejezték be a küldetésüket és épp hazafele tartottak. A faluhoz legközelebb fekvő városkában váratlanul elfogta Yuki-t egy érzés, miszerint maradnia kéne még egy ideig. Már jól ismerte ezt a belső hangot, a sugallatokat, ugyanis egész életében jelen voltak. A hatodik érzéke szólt közbe, az tanácsolta, hogy maradjon. Először nem akart hallgatni rá, de ahogy lépésről lépésre közeledett a falu felé, úgy vált egyre erősebbé az érzés, míg végül már olyan volt, mintha egy megtermett férfi húzta volna vissza. Nagyot sóhajtott és társára nézett.
-Yami, maradjunk még egy kicsit. –jelentette ki.
-Mi… Miért? De hát vissza kéne mennünk, lekéssük az ünnepséget… -aggodalmaskodott a lány.
-Nem, nem mehetünk. Maradnunk kell. Megérzés. –vágta rá határozottan Akai, nyomatékosítva mondandóját.
-Oh, megint az a… Belső iránytű hatodik érzék cucc? Eh… -csalódottan sóhajtott- De ha megint csak azért maradunk itt, mert véletlenül pont belefutunk egy kis ingyen sushiba, mérges leszek!
Végül még nagyjából 1-2 órát a településen maradtak és sétálgattak, beültek egy teaházba, beszélgettek, majd végre elindultak a falu felé. Egyáltalán nem számítottak arra a látványra, ami fogadta őket. A házak fehér falait vörösre festette a vér, az Őszi fesztivál előkészületei mind romokban voltak, a földön pedig több tucat shinobi holtteste hevert, némelyik teljesen felszabdalva. Az egész falut kiirtotta valaki… Vagy valami.
Akai és Yamime is teljesen szótlanul állt, mint a cövek, képtelenek voltak felfogni, hogy történhetett ez.
-Mi… A fene történt itt… Ki vagy… Mi képes erre?! –sírt fel Yami panaszosan- Vajon… Vajon vannak túlélők…? Meg kell keresnünk őket… Itt… itt kellett volna lennünk, hogy harcoljunk!!
-Nem…! –hallották egy férfi erőtlen kiáltását tőlük pár méterről- Ez ellen… Semmi… Semmi esélyetek nem lett volna. –nyögte Ryuu, aki egy fa tövében feküdt. A két lány hozzá sietett. Testét szúrások és vágások borították, semmi esélye nem volt a túlélésre, már az utolsókat rúgta.
-Ryyu-sensei! –rohant oda hozzá Akai- Nem tehetünk már semmit magáért… Igaz…? –mondta aggódva- Mi történt?
-Egy… Egy szellem… -vért köhögött fel- Egy szellem támadt a falura. Mindenkit lemészárolt… Mindenkit. A klán… Elveszett… -suttogta maga elé, majd szemében kihunyt a fény, feje pedig ernyedten hullott le oldalra. Yami térdre rogyott mellette és sírva fakadt.
-Nem hiszem el… Miért mi…? Nem… Nem is csináltunk semmit… Miért mészárolná le a klánunkat egy szellem?! –dühöngött Yami- Ez nem fair! Kicsit sem!
-Nyugodj le Yami! Kérlek… Nem tudok én sem nálad többet! –parancsolt rá Yuki ridegen- El kell tűnnünk innen minél előbb…
Yami megrázta a fejét.
-Nem… nem megy… Én nem tudok ezek után együtt élni a ténnyel, hogy mindenki meghalt és csak mi éltük túl. –lekötötte katanáját oldaláról és Akai felé nyújtotta- Kérlek… -szipogott- Segíts végrehajtani a szeppukut.
A lányt nagyon megrázta, amit barátnőjétől hallott, de szó nélkül beleegyezett. Előhúzta a katanát tokjából és felállt. Yami előkészült a szertartásra, testileg és lelkileg is, ám úgyszintén szüksége volt erre Akainak.
Látni a legjobb barátod szenvedni, majd a szó szoros értelmében megölni őt… Ez olyasmi, amit a mindennapi ember nem bír elviselni. Borzasztóan fájt. Mikor megláttam Yami vérét kiserkenni, mikor hallottam, ahogy felordít, én is megremegtem. Egy pár pillanat erejéig közbe akartam lépni, de végül nem tettem. Igazságtalanság lett volna tőlem… És egyébként is. Egész életemben készen kellett állnom rá, hogy ha kell, én magam végezzek egy társammal árulás esetén, vagy ha fogságba esik… Kész voltam rá. Szörnyű érzés volt, de megtettem, amit meg kellett.
Ahogy a kunoichi sikeresen megejtette a tízes alakú bevágást tanto-jával, Akai mély levegőt vett és erősen megsuhintotta a katanát, ezzel majdnem teljesen levágva a másik nő fejét. A lány teste sréhen előre bukott, bele a gyűlő vértócsába. Ezután Yuki kissé könnyes szemmel bámulta egy ideig volt legjobb barátnőjét, miközben azon gondolkozott, hogy ő maga mit tegyen. Tudta, hogy a helyes az lenne, ha szintén öngyilkosságot követne el, mégis a megérzése azt sugallta, hogy neki nem kell meghalnia, hogy nem ez az út, amint el kell indulnia. Percekig állt mozdulatlanul és némán, míg le nem rakta Yami kardját teste mellé és el nem indult saját felszerelését összeszedni. Egyenesen átsétált a hullahegyek közt, rájuk sem nézett, csak előre…
Miután átöltözött és összekészítette utazó csomagját, még utolsóként hátára vette guqin-ját, majd az istállóhoz sietett és felszerszámozott egy lovat – Ryuu fekete csődörét, Arashi-t – és nyeregbe pattant, csak hogy ismét lóháton hagyhassa el a területet, fájdalmainak forrását…
Mint mindig, mikor eltéved, most is a megérzéseire hallgatott. Délnek indult, búcsút intett a szigetnek. Amennyire képes volt rá, a sok fájdalmas emléket is maga mögött hagyta, persze teljesen elfeledni nem tudta.
Érdekességek:
• Akai eredeti nevét 2 okból választottam: Elsődleges volt maga a Shōko név jelentése. Az első kanji [祥] jelentése áldott/szerencsehozó, a másodiké [子] gyermek, ezzel utalva származására és anyja hitére. A második ok egy referencia a Koe no katachi című anime filmre, melynek női főszereplőjéről vettem át a teljes nevet. Nishimiya Shōko egy siket lány, tehát nehezen/nehezebben fejezi ki magát, főleg beszédben. Ez utalás Akai hasonló problémáira.
• Akai utál énekelni, nem hajlandó rá. Pontosabban szöveggel nem hajlandó énekelni, a dallamot szívesen dúdolja el. Nem kedveli a szavakat, mert szerinte az érzéseket nem lehet egyszerű szavakkal kifejezni, ahhoz túl bonyolultak, a zenét pedig pont azért szereti, mert a hangok összessége, a harmóniák rengeteg értelmet hordoznak magukban egyszerre és mindenki értelmezheti őket úgy, ahogy akarja. Egy hangszer zenéje mindenkiben más képet jelenít meg, egy ének szövege viszont bebetonozza a jelentést, ezzel „elrontva” a zenét
• Bár nagyon ritkán hallani, valójában csodaszép hangja van
• Zenei tehetségez az is hozzátesz, hogy abszolút hallása van
• A két bambuszbot, amit magával hord, abból a nádból van, amit gyerekként használt „szamuráj kardként”. Később ketté törte, így lett két fele
• Szereti a szakét, bár nem iszik sokat, tart az alkohol reflexekre tett negatív hatásától
• Paranoiájának ellenére egész jól alszik általában, bár legtöbb esetben nem ágyban, hanem mondjuk egy megfelelően magas fa tetején, ahol jobban biztonságban érzi magát
• Bár ritkán említi, valójában még mindig rajong a szamurájokért, ő maga viszont nem akar az lenni, tisztában van vele, hogy az értékrendje és viselkedése nem egyezik a szamurájokéval
• Kedvenc virága és virágillata a sakura, mert szeretett shinobi falujára emlékezteti
• Valahol mélyen még mindig reménykedik benne, hogy Gin túlélte a támadást, mert sosem találta meg a holttestét. Nem is kereste, de azért jópárat látott, ő viszont nem volt köztük
• Nem engedi senkinek, hogy levágja a haját, mert fél másokat a háta mögé engedni bármi élessel
• Akai lova, avagy Ryuu hajdani lova egy Taishu póni, marmagassága átlag feletti, 140 cm
• Karaktertémája egy guqin zene, amit in-game is hallani lehet majd, ugyanis világ szerint Akai írta saját magáról még a shinobi faluban kedvenc cseresznyefája alatt. Mivel ő a saját történetét látja a dalban, emiatt a címe is az ő nevét viseli: Akai yuki link
Név (nem használja): Nishimiya Shōko (西宮 祥子)
Álnév: Akai Yuki (赤い 雪)
Nem: Nő
Kor: 28 év (1865-ben)
Született: 1837. Január 11.
Kaszt: Ninja
Faj: Áldott
Fegyverek: Egy wakizashi, egy ninjato, egy kusarigama, egy tanto, egy legyezőnek álcázott shikomi-katana, egy sima kés, két rövid bot, jó pár kunai és shuriken, egy erszénnyi vassulyom, fojtózsinór.
Egyéb: Jelenleg magával hordja a guqin-ját is, illetve mindig kéznél van pár papírtalizmánja, miknek segítségével szinte teljesen egybe tud olvadni az árnyakkal, ezzel nagyban elősegítve a lopakodását.
Kinézet: Akai egy nagyjából 150 cm magas, karcsú, szálkás izomzatú, kifejezetten szép nő. Hosszú fekete tincsei alól víztükörre emlékeztető, élénken csillogó kék szempár bukkan elő, ezzel némileg egyedivé téve őt. Haját általában lófarokba fogva hordja, mit egy vörös szalaggal köt meg. Ruhatára igen változatos, mindig olyan öltözetben jelenik meg, ami épp praktikus vagy szükséges. Egyik sokat hordott szettje egy nagymértékben személyre szabott fekete-vörös, csuklyával rendelkező yoroi, minek felsőtestet takaró részébe ugyan nem látszik, de bele van varrva egy könnyű láncszemes réteg is. Szépen díszített, testhez álló a derekára kötött széles és lelógó selyemszalagot leszámítva. Mivel ez elég csinos és nem épp harcos ruhának tűnik, emiatt általában ezt hordja. Mikor a feltűnésmentességen kevésbé van hangsúly, egy jóval páncélszerűbb (szintén fekete-vörös) yoroi-t hord, ezen már külső lemezek is vannak.
Személyiség: Mivel Akai ninjaként nőtt fel, emiatt személyisége nagyrészt ehhez az élethez alkalmazkodott. Végletekig hűséges és engedelmes, nem igazán kérdőjelezi meg elöljáróit, kötelességtudata igen erős. Nem hezitál, döntéseit gyorsan és egyértelműen hozza meg. Nem óckodik tőle, hogy bemocskolja kezeit küldetésének teljesítése érdekében, kicsit sem zavarja, ha gyilkolnia kell, bár nem öl, ha nem muszáj, vágyódik a békére és harmóniára. Valódi személyisége kész rejtély. Egyszer titokzatos és hallgatag, máskor túlzottan őszinte ember, viszont mégsem tanácsos minden szavát elhinni. Nem szeret feleslegesen fecsegni, sokkal inkább a tettek embere, bár néha nem riad vissza tőle, hogy ne tegyen pár csípős megjegyzést. Humora kiismerhetetlen, nehéz megmondani, mit mond komolyan és mit szán viccnek a túlzottan szószerinti értelmezései miatt. Általában véleményét igen nyersen fejti ki, alkalomadtán hajlamos káromkodni is. A shinobi kódex nem írja elő az illemet, ehhez mérten pedig nem is igazán mondható se nem udvariasnak, se nem kifejezetten hagyománytisztelőnek, nyitott az újdonságok, a változás felé és igen sajátos módon látja a világot. Viselkedése olykor kifejezetten bicskanyitogató lehet, pl. előszeretettel játszik az evőpálcikákkal. Szégyenérzete gyakorlatilag nincs, főleg ha saját testéről van szó, minden gond nélkül harcolna akár meztelenül is. A prűdséget nem tartja praktikusnak. Alapvetően rideg és távolságtartó, igen elővigyázatos és bizalmatlan mindenkivel a klánján kívül. Senkit nem enged közelebb a szükségesnél. Ő maga ellenben igen megbízható, ígéreteinek betartása érdekében bármit elkövet. Ritkán mutat érzelmeket és ő maga sem teljesen érti őket, szóban nehezen fejezi ki magát, legalábbis nem szívesen teszi. Ezt a feladatot az ő esetében a zene látja el. Előszeretettel játszik guqin-ján, az általa megfoghatatlan, szavakba önthetetlen érzelmeit és gondolatait hangokba, dalokba öntve adja át másoknak. Egyedül ez a tevékenység szabadítja fel igazán. Shinobiként belenevelték a paranoiát és a túlzott elővigyázatosságot, ráadásul mivel a klánja pusztulása óta egy szabadon kószáló ninja, emiatt sokkal több fenyegetésnek van kitéve, tanácstalan a jelenlegi helyzetével kapcsolatban, sőt, kifejezetten kétségbeesett, bár ezt be nem vallaná. Némely téren önmagának mond ellent; fél az emberektől és mindenkire gyanakszik, ellenben nem bírja az egyedüllétet. Ugyan mélyen magába fojtja ezeket az érzelmeket, de valójában igényli a társakat, barátokat, és hiányolja a klánját. Akai borzasztóan teper azért, hogy hasznos legyen másoknak, maga sem érti, miért. Az egésznek egy gyerekkori trauma az oka, mely tudat alatt befolyásolta egész életében. Mivel 5 évesen szembesült vele, hogy apja ki akarja rakni, mert nem képesek még őt is ellátni, majd anyja ténylegesen magára is hagyta végül, emiatt megmaradt benne az érzés, hogy ő csupán teher másoknak. Megtesz mindent annak érdekében, hogy elég jó legyen a körülötte lévőknek, és ne dobják el, ne maradjon ismét egyedül.
Képességek/képesítések:
• Hatodik érzék: Mivel Áldott, emiatt rendelkezik egyfajta hatodik érzékkel, egy belső iránytűvel, mely rendszerint a helyes útra tereli. Olykor vannak igen erős megérzései azzal kapcsolatban, hogy mit tegyen vagy ne tegyen, merre forduljon az úton, kit vagy mit kövessen. Ha el is téved, meditáció után némi koncentrálással a megérzéseire hallgatva végül mindig a céljánál köt ki.
• Elsősegély: Ninjaként kínai orvoslást tanult, így elsősegélynyújtásban igen képzett.
• Gyógynövények: Sok növény pozitív és negatív hatásaival tisztában van, valamint képes olyan labdácskákat készíteni, amik elnyomják az éhség és szomjúság érzését, valamint megfelelő mennyiségű energiával töltenek fel.
• Lovaglás: Kiváló lovas akár szőrén is.
• Fegyveres és fegyvertelen harc: Képes szinte bármivel (vagy bármi nélkül) effektíven harcolni mások ellen. Az íjászathoz nem ért és puszta kézzel sem szívesen harcol.
• Lopakodás, kémkedés, megfigyelés: A shinobik remek megfigyelők, minden őket körülvevő dologból képesek értékes információkat leszűrni, legyen az az, ahogy a természet előre jelzi, mikor vihar közeleg, vagy megállapítani csupán az ember szuszogásából, milyen mélyen alszik. Osonásuk hangtalan, észrevétlen bújnak meg az árnyak közt és lesből csapnak le, mikor a célpontjuk nem is számítana rájuk.
• Mászás: Kampós és tüskés eszközökkel szinte bármire képes felmászni.
• Úszás: Bár a ninják tanulnak úszni, Akai nem kifejezetten jó benne, mivel egyszer vízbe fulladt és nagyon megmaradt benne ez a trauma, azóta nem mer víz alá menni. Ha egy tóba dobnák, valószínűleg ki tudna evickélni a partig, de egy erősebb sodrású folyó már könnyűszerrel magával vinné és a tenger hullámai is kifognának rajta.
• Megszemélyesítés: Kunoichiként nemegyszer kellett valamiféle szerepet eljátszania, hogy információkat szerezzen, vagy a célpontja közelébe férkőzhessen. Ezen szerepek közé tartozik jellemzően a gésa, táncosnő, prostituált (annak teljes munkaköri kötelezettségével), jövendőmondó, rongyos koldus, szolga. Akai személy szerint nem szívesen játszik gésát annak túlzott beszédessége miatt, valamint táncosnőnek sem adja ki magát, mivel nincs tehetsége a tánchoz. Ellenben azzal sosem volt baja, hogy prostituáltként viselkedjen, mivel a tettlegességet preferálja, így viszonylag egyszerűnek tartja a munka efféle végzését. És nem utolsó sorban néha még akár kellemes is lehet.
• Méregkészítés: Pár igen hatásos méreghez és annak elkészítéséhez is ért.
Történet:
TLDR:
Nishimiya Shōko, vagy későbbi nevén Akai Yuki a Yezo tartományban született, apja Ida-Ten Kami anyja pedig egy szegény földműves asszony, ki megcsalta férjét annak reményében, hogy a Kami által nemzett gyereke majd valamiképp szerencsét hoz. Nem így történt, a gyerek 5 éves korában férje rájött, hogy a lány nem tőle van. Felbőszülten rátámadt a nőre, azonban Akai a hatodik érzékének befolyása alatt közbelépett és eggyilkolta apját. Ezután anyja, Eimi elszörnyedve gyermeke tettén kitagadta őt és elküldte. A kislányra ekkor talált rá egy ninja férfi, Ryuu, ki magával vitte az apróságot falujába, hogy belőle is shinobit neveljenek. Ott nőtt fel és semmi ellenvetése nem volt, azonban az idill nem tarthatott örökké. 27 éves korában a teljes klánját kiirtotta egy szellem, (ő ismét a megérzéseinek hála élte túl, ugyanis nem ment vissza rögtön a faluba, így elkerülte a mészárlást) számára ismeretlen okból, így menekülésre kényszerült.
Teljes változat:
Ott álltam, jobb kezemben szorítva a konyhakés markolatát, miközben megrökönyödve bámultam az előttem elterülő holttestre. 41 Decemberének utolsó napjai voltak és hullott a hó. A fehér pelyhek, mint a sakura virág szirmai, földet érve vörösbe burkolództak, ahogy magukba szívták a frissen ontott vért. Fagyos szél csípte orcáim, szemem előtt lengedező tincseimen túl pedig édesanyám elképedt arcát pillantottam meg. Képtelen voltam megállapítani, pontosan mit is érzett akkor. Hálát? Haragot? Undort?
De ne rohanjunk ennyire előre, a történetem nem itt kezdődik… Hogy mindent megérts, vissza kell mennünk az időben arra a pontra, ahonnan minden kiindult.
1836. Áprilisa, Japán, Yezo tartomány.
A nap egyre melegebben sütött le a végtelen rizsföldekre, Ida-Ten Kami pedig épp ezen zöld dombokat járta. Fényes páncélján megcsillantak az arany sugarak, ahogy letekintett az út alatt elterülő smaragdszín teraszra. Tekintete ekkor találkozott össze egy fiatal hölgyével, ki épp csak felpillantott a palánták ültetése közben. A férfi szellemet igen meglepte az az égkék szempár, mi a kalap alól bukkant elő, sőt, egyenesen lenyűgözte. Egy érzés maradásra bírta. Szerette volna jobban megismerni őt, még mielőtt tovább áll.
Az ifjú nőt Eimi-nek hívták, de már házas volt, így először vonakodott a férfival tartani, ám mikor az felfedte előtte, hogy ő Ida-Ten Kami személyesen, véleménye 180°-os fordulatot vett. Már jó ideje próbálkoztak férjével, Goro-val, de egész eddig nem sikerült teherbe esnie, így elkönyvelte lehetetlen feladatnak. Épp ezért egy Áldott gyermek gondolata igen kecsegtető volt számára, mivel úgy hitte, szerencsét hoz majd. Felajánlotta, hogy töltsék együtt az éjszakát, Ida-Ten pedig belement.
1837. Január 11.
Hosszú, kínkeserves vajúdás után Nishimiya Eimi végre karjában tarthatta újszülött lányát. Arcáról nyomtalanul eltűnt a kimerültség és a fájdalom, ahogy férjére, majd gyermekére mosolygott.
-Ez a gyermek egy áldás… Biztos szerencsét hoz majd. –búgta- Szeretném, ha a neve is ehhez illő lenne… Mondjuk Shōko.
-A te szemeid örökölte… El sem hiszem, hogy ennyi év után végre sikerült… Csodaszép gyermekünk lett!
Goro széles vigyora letörölhetetlen volt. Végül eleget tett felesége kérésének, ’s a lányt Nishimiya Shōko-nak nevezték el.
1841.
Az apróság szépen cseperedett a szegényes körülményekhez képest. Szülei szerették őt, bár nagyon kevés idejük volt rá, mivel egész nap dolgoztak. A falu szélén laktak és közvetlenül a házuk mögött volt egy kis tavacska, Shōko rengeteget játszott annak partján. Általában egy letört bambusznáddal hadonászott a kacsák felé, miközben eljátszotta, hogy ő egy nemes szamuráj, aki majd elhozza a békét az országnak. Hogy az ötlet honnan pattant ki a fejéből, senki sem tudja, de valószínűleg apja meséinek hatására történt.
December 29.
Kora délutánra járt. Shōko épp a tatami padlón fetrengett és olvasni tanult édesanyjával, kinek végre akadt egy szabad órája, mikor is apja jelent meg a szoba küszöbén. Arca komor volt, tartása feszült és meggörnyedt. Minden bizonnyal fáradt és ideges volt, mint mindig, de ez most ennél több volt… Látni lehetett a tekintetében, hogy valami belülről mardossa. Csupán pár perce érhetett haza, hiszen vállát vékony fehér réteg fedte, avagy a ráhullott hónak még nem volt ideje elolvadni.
-Szívem egy percre kijönnél? –kérdezte, de inkább hatott parancsnak abban a hangnemben, amiben megszólalt. A nő bólintott és felállt, majd egy dochugi-t magára húzva követte férjét a ház belső kertjébe. Shōko egy ideig még nézegette a mesekönyvet, amit anyja a kezébe nyomott, de egyre erősebb késztetést érzett, hogy lefülelje szüleinek beszélgetését. Alig egy-két percig bírta, míg ténylegesen fel nem pattant párnájáról és a kertbe vezető tolóajtóhoz nem lopózott. Nem volt nehéz hallgatódznia, hisz a rizspapír közel sem a legjobb hangszigetelő.
-Értsd meg Eimi, nem megy ez így tovább… Kidolgozzuk a belünket, de egyszerűen nem elég… Éhen fogunk halni! Nem tudjuk eltartani Shōko-t is magunk mellett. Nem akarom ezt, de nincs más megoldás. Meg kell szabadulnunk tőle. –szűrődött át apjának elkeseredett, zaklatott hangja az ajtón túlról.
-Nem… Nem vagyok hajlandó lemondani a lányomról! Biztos meg tudjuk oldani valahogy… És mondtam… Előbb vagy utóbb biztos szerencsét hoz majd nekünk! –ellenkezett anyja.
-Ne kezd megint ezt a hülyeséget! Hogy hozhatna szerencsét egy szaros kölyök?! Majd dolgozik helyettem az ültetvényben?! Elképesztő meggondolatlanság volt gyereket vállalnunk… -dühöngött. Minden szava kés volt Shōko szívében, látása hamar elhomályosodott a szemébe szökő könnyektől.
-Goro, hogy mondhatsz ilyet?! Hisz még fiatal, persze, hogy nem dolgozhat!
-De mire elég idős lesz, nekünk már teljesen mindegy!
-De… De… Ő különleges! Higgy nekem! –győzködte tovább a nő férjét.
-Mégis miért lenne különleges?! Ugyan olyan haszontalan, mint bármelyik másik! Még csak nem is fiú…
-De ő egy Áldott! Egy Kamitól származik! –sírta végső elkeseredésében Eimi.
Shōko ereiben megfagyott a vér. Nem hitt a fülének. Nem tudta elhinni sem azt a sok sértést, amivel tulajdon apja illette, sem azt, hogy az apja nem is a valódi apja. Képtelen volt felfogni az imént hallottakat. Egész teste remegett a félelemtől, hogy talán tényleg magára hagyják – vagy rosszabb. „Nem… Nem lennének képesek tényleg bántani engem… Tényleg elhagyni engem… Ugye… Nem?”
-Hogy… Micsoda…? –kérdezett vissza megrökönyödve a férfi- Egy… Kamitól…? Ő… nem is az én gyerekem?! Te lefeküdtél egy Kamival? Te megcsaltál?! –horkant fel dühösen.
-Én csak… Magunknak akartam jót… -mentegetőzött félve a nő, de férje hirtelen nekiesett.
-Mocskos hűtlen szajha…! –ordította és felpofozta a nőt, de olyan erővel, hogy a csattanás szinte visszhangzott. Shōko az ablak elé ugrott, hogy lássa, mi történik, de a szeme elé táruló látvány messze állt a kellemestől. Az eddig apjának hitt férfi édesanyját kezdte fojtogatni miközben a hó fedte földre szorította le. Az asszony eszeveszettül kapálózott, próbált szabadulni, de sokkalta gyengébb volt uránál. Az ifjú lány szája elé kapta kezeit ahogy némán, tehetetlenül állt az ablak előtt és nézte, miként vergődik és fuldoklik anyja. Váratlanul lelkében láng gyúlt, feléledt benne egy érzés, egy erő, mely mintha magával ragadta volna és akarata ellenére kezdte mozgatni testét. Hezitálás nélkül felkapta az asztalról a konyhakést, eltolta az ajtót és kirohant a sűrű hóesésbe. Ezernyi érzés tombolt benne, de ekkor csupán egyetlen gondolat, egyetlen cél számított igazán;
Meg kell mentenie az anyját.
-Hagyd őt békén!! –ordította teli torokból. Ahogy futott, könnyeit elfújta a fagyos szél, talpa alatt pedig tompán ropogott a hó. Épp hogy összeütközött apjának meglepett tekintetével sajátja még azelőtt, hogy a pengét a férfi nyakába nem szúrta volna. Az fájdalmában keservesen felvonyított, majd megremegve, erőtlenül elborult, mint a rohadt nád. Még talán 1-2 percig hörögve és gurgulázva vonaglott, miközben kiömlő vére vörösre festette a friss havat, míg végleg elhallgatott.
Mintha megállt volna az idő. Shōko csak állt egyhelyben mozdulatlanul, míg anyja zihálva, rémülten bámult rá. Eztán férjének vérben fürdő holttestére nézett és sírva felsikított.
-Mit műveltél…? –kérdezte halkan, majd durván megragadta az apró, törékeny lányt- MIT TETTÉL?! –visította, ’s felpofozta lányát- Hogy… Hogy tehetted… Hogy… Te teljesen őrült vagy! –sírta kétségbeesetten- Azt hittem… Azt hittem szerencsét hozol… De ezek szerint Goronak igaza volt… Biztos nem hozol szerencsét. –kesergett miközben erősen szorította a gyermek vállát- Nem maradhatsz itt… Érted? Nem maradhatsz velem ezek után…
Shōko szemei elkerekedtek. Azt hitte, az anyja kiáll érte… „Miért…” Nem értette, miért küldi el.
-Nem akarok elmenni… -hebegte félénken, de mikor anyja szemébe nézett, csak undort és félelmet látott- Anya… Ugye… Ugye nem kell tényleg elmennem?
Eimi hallgatott, mint a sír. Helyette elindult a házba vissza miközben Shōko-t a ruhájánál fogva ráncigálta maga után. Még a cipőjét sem vette le belépve, csak átvágott keresztbe mindenen egyenesen a bejárati ajtóhoz, amin kíméletlenül kihajította lányát.
-Nekem te nem vagy többé a lányom… Eredj… Hordd el magad… -mondta fagyosan. Arcán apró csermelyként futottak le könnyei, ahogy egy utolsó pillantást vetett Shōko-ra – A gyermekre, aki nem hozott se boldogságot, se szerencsét.
Az ajtó becsukódott előttem, én pedig egy szál vörös yukatában álltam előtte, eldobva, megtörve, értetlenül. Hamarosan dörömbölni kezdtem az ajtón és anyám nevét kiabáltam, hogy engedjen vissza, de ő nem jött, akárhogy sírtam. Alig pár percbe telt, hogy átfázzak a téli hidegben. Tehetetlen voltam, tanácstalan… Egyedül egy kisgyerek mégis mit tudna kezdeni? Nem sokat… Ahogy én sem tudtam. Borzasztóan féltem és kérdések gyötörtek… Tényleg egy Kami az apám? A másik apám tényleg meg akart szabadulni tőlem? Én… Tényleg megöltem őt? Hogyan? Miként? Miért? Miért nem szerettek? Nem voltam elég nekik? Hol hibáztam, miben voltam kevés? Hisz csak egy törékeny, a szüleire utalt kislány voltam… Nem szamuráj.
A véres kést az ajtó előtt hagyta majd jobb ötlet híján leült a fal tövébe, ahol még rálógott a tető. Percről percre egyre jobban reszketett, egyre elkeseredettebb volt. Váratlanul egy magas, fekete hajú, meleg barna szemű férfi termett előtte.
Elegáns szürke kimonot viselt, egyik kezében pedig mögötte álló fekete csődörének kantárszárát szorongatta. Barátságosan rámosolygott és megsimogatta az apró teremtés buksiját.
-Mondd gyermekem, mit keresel te idekint a hidegben? –kérdezte lágyan. Shōko kivörösödött szemekkel nézett fel rá, majd némi szipogás után halkan válaszolt;
-Anyám elküldött…
A férfi rosszallóan megcsóválta fejét.
-Tehát árva lettél?
A lány aprót bólintott.
-Mit szólnál, ha azt mondanám, van egy hely, ahová tartozhatsz? Lenne új családod… Vigyáznánk rád és célt adnánk az életednek. Befogadnánk magunk közé.
Shōko arca mintha újból megtelt volna élettel, szemei élénken felcsillantak.
-Tényleg?? –kérdezte izgatottan, mire az idegen bólintott- De… Anyám azt tanította, hogy ne menjek el idegenekkel sehová…
-A nevem Hayashi Fusao, de hívj inkább Ryuu-nak. Bemutatkoztam, látod? Így már nem vagyok teljesen idegen. –mosolygott továbbra is- És téged hogy szólíthatlak?
-Shōko… Nishimiya Shōko…
-Örvendek, Nishimiya-chan. Nos? Velem tartasz?
-De... Biztos, hogy biztonságos?
-Mondd, van más hely, ahová mehetnél? –kérdezte kissé nyersen, amitől Shōko csak jobban elszontyolodott.
-Nincs…
-Szerintem akkor a legjobb, amit tehetsz, hogy velem jössz. Egyedül hamar csúfos véget érne az életed…
A lányka végül aprót bólintott beleegyezésképp. Ekkor Ryuu levette kabátját és Shōko-ra terítette.
-Meg ne fázz nekem… -búgta édesen, ’s kezét nyújtotta, hogy felsegítse a gyermeket. Ő félénken megragadta, hagyta, hogy a férfi egy könnyed rántással talpra állítsa.
-I-izé, Ryuu-san, elmehetek gyorsan a szamuráj kardomért? –kérdezte félénken Sho-chan- Itt van nem messze…
Fusao meglepetten nézett rá, de biccentett, mire a lány elszaladt a ház oldala mellett. Fél perc múlva egy kb méter hosszú bambusznáddal jelent meg. A férfi felkuncogott, majd kedvesen a ló felé terelgette az ifjút.
-Ültél már lovon?
-Nem…
-Nem baj. Majd vigyázok rád, le ne ess. Na, nyeregbe, szamuráj! –ezzel felkapta Shōko-t és a nyeregbe ültette, rögtön utána ő is felszállt mögé. Hamarosan már vágtáztak is messze el a fiatal lány otthonától, messze, egy számára ismeretlen, hegyek közt megbúvó rejtett falucskába.
-Üdvözöllek a Yezo shinobi klán falujában… Üdvözöllek itthon.
1850. Április vége, Shinobi falu.
-Ichi!
-Egyenesen tartsd a karod! A másikat húzd be magad mellé…
-Ni!
-Szélesebb terpesz! Túl szűken állsz. Így fel fogsz borulni, ha meglöknek.
-San!
-Magasabbra rúgj!
-Shi!
-Figyelj a perdülésre, túlságosan elveszted az egyensúlyod.
-Go!
-Fordított fogás, Akai, fordított fogás! Majdnem leszúrtad magad! Ennél te jobb vagy, hogy erre ne figyelj…
-Roku!
-Jó, szépen kijavítottad.
-Shichi!
-Az ugrás szép volt, de nem húztad be eléggé a lábad, ezért volt kevés a pördület!
-Hachi!
-Spiccben tartsd a lábad, nem akarsz valakit a lábujjaid végével eltalálni, mert eltörnek!
-Kyuu!
-Több erőt az ütésekbe, több figyelmet a pontosságra! Próbáld meg ugyan azt a pontot eltalálni.
-Juu!
-Stabil és mély állás, ne légy ennyire szétesve a végére! –a férfi nagyot sóhajtott- Oké, újra! De most mindent megnézünk mozdulatról mozdulatra, hogy pontos legyen. –parancsolta a tapasztalt jonin, miközben a szél által hajába fújt sakura szirmokat próbálta kiszedegetni szabadon repdeső tincsei közül- Kezdd!
-Hai, Ryuu-sensei!
Akai Yuki – Vörös Hó. Ezt a nevet választotta Shōko, mikor elhatározta, hogy ő is a shinobivá válás útjára lép. Tán egyedül legfőbb mentora, Ryuu tudta, pontosan miért. Az ekkorra harmincas évei végén járó férfi azonnal szárnyai alá vette a lánykát, nagy figyelmet fordított a tanítására. Amolyan szórakozott apafigura volt ő Akai számára, kire felnézhetett, kit követhetett, aki felvidította. Mikor nem épp a kötelességtudó, fegyelmezett, kemény ninját játszotta, egy igen barátságos és törődő egyéniség volt, aki szerette szabadidejében jól érezni magát. Szívesen játszott a fiatal geninekkel harci játékokat, de akár szimpla bújócskát is – igaz, egy ninjánál még a bújócska is harci játéknak minősül, illetve gyakorlatnak. Az idősebb ninják közt ő volt messze a leglazább, társait előszeretettel becézgette. Akai a Szamuráj-chan nevet kapta meg tartósan, de annyira, hogy szinte mindig csak így hívta, a lány idősebb korában is. Yuki ha akart volna se beszélhetett vissza neki, mivel rangban jóval felette állt, de igazából nem zavarta. Bár ő maga sosem volt az a becézgetős viccelődős alkat, Fusao-nak elnézte a dolgot, mert azon kevesek közé tartozott, akikhez a szabályok ellenére is kötődött valamiképp. Valószínűleg még így is képes lett volna megölni őt, ha muszáj lett volna, de erre az eshetőségre inkább nem is mert gondolni. Egyébként is, tisztában volt vele, hogy akármennyire tűnik úgy, hogy a férfi törődik vele, akármennyire tűnik őszintének, valójában róla sem tudnak semmit biztosra… Ryuu rengeteg titok rejtett magában. Senki nem tudta, pontosan mióta ninja, hogy miért került be közéjük, vagy, hogy ki volt azelőtt, hogy shinobi lett… Még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy az egész apaszerepe egy színjáték volt, bár talán ahhoz túl sok energiát ölt bele. Egy ninjánál azonban sosem tudni…
Akai a kunoichiként megtapasztalta, milyen is az igazán kemény edzés. Rendesen meghajtották őket, volt, hogy egész nap gyakorlatoztak, ő viszont nem bánta. Szeretett volna elég erős lenni… Szeretett volna elég jó lenni. Még úgy 8 éves korában fedezte fel a zene iránti szerelmét, onnantól kezdve pedig ha nem edzett, akkor a Ryuu-tól kapott guqin-ján játszott. Volt pár kedvenc helye a zeneírásra, ilyen volt egy vén, hatalmas cseresznyefa töve is a faluszéli domb tetején. Gyakran vonult el oda, bár pár társa, név szerint Yamime és Gin Ken, rendszerint követte, hogy hallgathassák a gyönyörű muzsikát, miközben mindennapi ninja dolgokról beszélgettek, például, hogy melyik fegyverrel szeretnek a legjobban harcolni, vagy melyik tanult „tárgy” a kedvencük. Yami, a rövid fekete hajú lány, a méregkeverést részesítette előnyben. Imádott gyilkos löttyöket és halálos édességeket kotyvasztani. Mindig volt egy fajta gonosz, szadista csillogás szemeiben. Ezzel szemben a srác, Gin, igen szelíd volt. Legalábbis alapjáraton. Harcban bárkit elvert a korosztályában, de úgy egyébként inkább foglalkoztatta a minden más, mint a harc. Nemes egyszerűséggel őstehetség volt. Imádta az orvoslást, a különböző tudományokat, egy igazi kis felfedező volt, aki folyton újabb és újabb területeken próbálta ki magát. Akai mindkettejüket kedvelte, hisz együtt nőttek fel. Leginkább olyanok voltak egymásnak, mint a testvérek. Életveszélyes, titokban élő, gyerekkoruktól ölésre és beszivárgásra képzett testvérek.
1852. Késő Augusztus.
A három tinédzser ninja elhatározta, hogy még egyszer kimennek úszni kicsit azelőtt, hogy az idő hidegebbre fordulna. Így kötöttek ki a falutól talán egy kilométerre, a hegyeket átszelő bővízű folyónál. Vize tiszta volt, mindig teli volt halakkal és élettel. Egy igen vidám hely volt zöldellő fűvel és nyüzsgő állatvilággal, tökéletes a pihenésre.
-Azt hiszem, én csobbanok egyet, míg te lepkéket kergetsz! –kiáltott oda Ginnek Akai, rögtön hozzácsapódott Yamime is.
-Én is megyek. Gin-kun, ha gondolod, majd csatlakozz hozzánk! –integetett neki a lányka a folyópartról, majd beleugrott. Őt követve Akai is belegyalogolt a hűs, frissítő vízbe, mi remekül esett neki a forró nyári napon, igazán üdítő volt számára ez a kis lehűlés. Egy ideig csak fröcskölték egymásra a vizet Yamival a sekélyebb szélen, de végül a lány révette, hogy ténylegesen ússzanak is, egészen be a közepéig. Akai ugyan kifejtette álláspontját, miszerint rossz ötlet, mert ott sokkal erősebb a víz áramlása, de végül csak belement. Mivel féltette Yamit, ő ment előre. Lebukott a víz alá és a vízbe kanalazva előre lökte magát. Szeretett a víz alatt siklani, mindig felemelő, kellemes, selymes érzésnek tartotta… És miközben élvezte, ahogy átvág a vízen, hirtelen belé kapott a folyó sodrása. Sebesen ragadta magával és mosta lejjebb, olyan erővel, ami ellen nem tehetett semmit. Nehézkesen a felszínre emelkedett, csak hogy egy gyors lélegzetet vegyen, mielőtt arcába csapnak a fehér habok. Küzdött, kapálózott, ahogy csak tudott, de egy örvény lábára csavarodó kézként rántotta a víz alá. A folyó medre sokkalta mélyebb volt, mint hitték.
Az emlékeim még mindig tiszták azt a pár percet illetően. Túl tiszták…
Mikor az áramlás a mélybe rántott, nagyon megijedtem. Úgy vergődtem, mint a partra vetett hal… A mozdulataim teljesen koordinálatlanok és erőtlenek voltak. Bármit tettem, csak süllyedtem egyre lejjebb. A másodpercek olyan hosszúnak hatottak, mintha órák lettek volna… Úgy fél percig talán vissza tudtam tartani a levegőmet, de utána már kezdett hevesen égni a torkom, a mellkasom... Mindennél jobban vágyódtam az édes oxigénért. A víz tömege egyre inkább rám nehezedett, jobban összenyomva, fojtogatva… Olyan érzés volt, mintha kínoznának, mintha fel akarnék robbanni. A testem felett átvette az irányítást a pánik. Végül a légzési inger győzött és nagyot nyeltem a vízből, ami így megtöltötte a tüdőmet. Akárhogy próbáltam levegő után kapkodni, egyszerűen nem volt. Körülölelt a hideg, a sötét és az üresség... Az energiám fogyatkozóban volt, ’s csak tehetetlenül süllyedtem egyre lejjebb, felfele tekintve a felszínre, hol még átszűrődtek a nap sugarai… Reménykedtem, imádkoztam, hogy valaki megmentsen… Lassan a fény homályosulni kezdett, bennem pedig nem maradt más érzés, csak a pánik és a halálfélelem. A világom sötétbe burkolózott… Végül csend telepedett rám. A pánik, a félelem… Minden eltűnt. Nyugodt voltam. Lehunytam a szemem és hagytam, hogy süllyedjek, hogy vigyen magával a víz ahova csak akar. Az egész olyan volt, mint mikor reggel ébredés után még fekszel egy ideig az ágyadban félálomban. Puha, kellemes, biztonságos…
De rettentő hideg volt. És azt, ahogy a halál magával ragadott ekkor a szürke homályba… Sosem felejtem el.
-Nincs pulzusa… -konstatálta ledermedve Ken rögtön miután a partra húzta Akai-t- Basszameg! Megfulladt! Nem jó, nem jó… NAGYON NEM JÓ! Huh, oké, nyugalom… Nem szabad elveszítenem a fejem… -nyugtatgatta magát az ideges tini.
-Akkor… Akkor újjá kell éleszteni… Ugye te tudsz olyat... Ugye? Kérlek, mondd, hogy menni fog! –kesergett a még lélegző lány, de Gin még csak válaszra sem méltatta, már hátára is fektette Akai-t és mellé térdelt, ujjait összefűzve a mellkasára fektette és ránehezedve megkezdte a szívmasszázst, hogy megindítsa a vér keringését az apró, törékeny testben. Úgy tíz-tizenöt nyomás után reccsenést hallott, ami valószínűleg a lány egyik bordájától származott, mi eltörött a folyamat közben, ez azonban nem tántoríthatta el attól, hogy folytassa. Tudta, hogy fulladás után igen hamar beáll az agyhalál, tehát sietnie kellett. 30 nyomás után megszakította a cselekvést pár pillanatra, amíg a kunoichi orrát befogva levegőt fújt a szájába, majd rögtön folytatta, amit eddig.
A feszültség szinte tapintható volt. Teltek a másodpercek, de semmi nem változott, az egyedüli hangok az ifjú, szívmasszázst végző shinobi ütemes, felületes lélegzetvételei és a másik lányból kiszűrődő kesergő motyorgások voltak.
-Istenem ez az egész az én hibám… Nem bírom nézni… -zokogott Yami- Meghalt… Nem fog felkelni…
-Csend Yami, ne vészmadárkodj! Visszahozzuk! –mondta határozottan a fiú- Gyerünk már Akai, térj magadhoz! –parancsolta elkeseredetten Gin az ernyedten heverő testnek, miközben már vagy fél perce az újjáélesztéssel próbálkozott- Kérlek, könyörgöm… Nem hagyhatlak meghalni! Nem végezheted így! –siránkozott, ’s újból a szájához hajolt, hogy oxigént juttasson a halott lány tüdejébe.
Váratlanul, mintha valami visszarántott volna az életbe. Újból a testemben voltam, lágy szellő simogatta az arcom, fűszálak csiklandozták az ujjaim… Éreztem, ahogy folyton rá-ránehezedik valaki a mellkasomra, majd levegőt fúj a tüdőmbe. Ahogy szemeim kipattantak rögtön lefejeltem a fölém hajoló srácot miközben oldalra fordultam, hogy felköhögjek több liter vizet. Forgott velem az egész világ és megint fulladoztam. Azt hiszem hánytam is… Majd mélyet kortyoltam a friss oxigénből, ’s amint ezt megtettem, kissé tisztulni kezdett a kép. Láttam magam mellett Yami-t és Gin-t is, mindketten csurom vizesek voltak és borzasztó rémültek. Hamar a nyakamba ugrottak és mindketten szorosan átöleltek. Eszveszettül lihegtem és az egész testem remegett.
-YUKIIIII! –visította sírva Yamime- ANNYIRA SAJNÁLOM! AZ EGÉSZ AZ ÉN HIBÁM, BOCSÁTS MEG! EL SEM HISZEM, HOGY TÚLÉLTED! –hadarta panaszosan, miközben majd megfojtotta az épp előbb megfulladt barátnőjét- Túl későn ért hozzád Gin és… És… Nagyon erős volt a sodrás… Mire kihúztunk, már… Már… -szipogott- ANNYIRA ÖRÜLÖK, HOGY ÚJRA ITT VAGY!!!
A másik kunoichi szorításától éles fájdalom hasított Akai mellkasába és felordított. Ekkor Ken közbelépve egy határozott mozdulattal eltolta Yamime-t.
-Újjáélesztés közben azt hiszem sikerült eltörnöm egy bordád, kérlek, feküdj le és maradj veszteg! –utasította a fiú pont úgy, ahogy egy jonin tenné, csak az ő hangjában kicsivel több volt az aggodalom- Örülök, hogy egyáltalán élsz mindezek után… Basszus, nagyon rám ijesztettél! –fakadt ki ő is végül kissé bekönnyezve, megszorította Akai kezét, majd kisöpörte arcából csöpögő ezüstszín tincseit- Kérlek, ha lehet, ne halj meg többször… Most visszahoztalak, de nem tudom, hogy legközelebb is képes leszek-e…
Annyira hálás voltam nekik… Szó szerint a halálból rángattak vissza. Igazán kivételes testvéreim voltak… Végül visszamentünk a faluba, ahol rendesen megvizsgáltak és meghallgatták mi történt, kissé meg is dorgáltak miatta minhármunkat… De komoly baj nem lett. Igaz, többé már nem mertem víz alatt úszni, ami nagyban megnehezítette az egész dolgot… Sajnos ezt a traumát nem sikerült kihevernem soha. Még mindig rettegek, ha a felszín alá kerülök. Még mindig emlékszem arra a sötétségre és végtelen ürességre, ami akkor és ott körülvett… És soha többé nem akarom átélni.
1858. Kora ősz.
Gin igen hamar eljutott a jonin rangig, míg Yami és Akai még csak chuunin-ok voltak ekkor. Akai napról-napra egyre többet fejlődött. Érett, határozott, rendíthetetlen, kötelességtudatos kunoichi vált belőle. Minden küldetését halálos precizitással végezte, sosem hibázott. Akármi is volt a feladat.
-Nos… Akkor mesélsz magadról virágszálam? –búgta kíváncsiskodva a harmincas évei elején járó szamuráj férfi- Végre kettesben vagyunk, tudunk beszélgetni.
Akai csalfán elmosolyodott és nézelődve elkezdett fel-alá sétálgatni a szobában.
-Persze, hisz megígértem. Egyébként is, ki tudna ellenállni egy ilyen nemes férfinak, mint te? –mosolygott rá- Egyébként nincs bennem sok érdekes. Mint mondtam, szólíts nyugodtan csak Yuki-nak. Szeretem ezt a nevet, semmi akadálya, hogy mások is szabadon használják. Egyébként helyi vagyok, itt születtem a Yezo tartományban, csak még északabbra kicsivel. Két bátyám volt, ők elmentek katonának, engem férjhez akartak adni, de valahogy nem vonzott a megkötöttség gondolata… Szeretek szabadon szállni, mint a madár… Szóval elszöktem otthonról és jobb élet reményében itt kerestem menedéket. Most pénzt gyűjtök, hogy legyen miből megélnem. –mesélte nagy beleéléssel, mintha az egész pont úgy lenne, ahogy mondja- Sajnos ilyen az élet… Mindenkinek meg kell állnia valahogy a saját lábán.
-Oh… Pénzt? Én nem igazán mondhatom magam szegénynek, szívesen adakoznék egy ilyen szép hölgynek! Persze, bizonyos… Szolgáltatások biztosítása mellett. –vigyorodott el- Ha érted mire gondolok, Yuki-san.
A csinos kimonoba öltözött hölgy közelebb lépett a férfihoz és finoman végigsimította mellkasát, kicsit kilazítva az ő ruháját.
-Természetesen… Azonban… Lenne egy különleges ajánlatom. –dorombolta édesen- Érdekel?
-Csupa fül vagyok, hölgyem…
-Nem-nem. Ígérd meg, hogy teljesíted a kívánságom! Majd a… Lényeg után elmondom, mi is az.
-Hát legyen úgy, ahogy te kívánod, szépségem. Megígérem.
A nő lábujjhegyre emelkedve tudta csak megcsókolni a szokatlanul magas férfit, így hogy könnyebben megtartsa magát, átölelte nyakát és kissé belekapaszkodott. A hapsit nem kellett sokáig győzködni, hamar átvette az irányítást és kioldotta az obi-t Akai derekán. Az hamarosan a többi ruhájával együtt a földre hullott, rögtön utána Yuki is kibújtatta a szamurájt finom selyemöltözetéből és magával húzta az ágyra. „Eddig minden a terv szerint halad…” konstatálta magában, miközben ujjaival gyengéden végigjárta a férfi testét. „Már csak arra van szükségem, hogy ezután tényleg beszéljen.” Mivel célpontja ez alkalommal meglehetősen vonzó volt, emiatt még csak meg sem kellett játszania izgatottságát. Persze nem csupán a vágy, hanem a küldetés, a cseles hazugságok izgalma is hajtotta, de erről bőven elég, ha csak ő tudott. Mindig is szórakoztatta, hogy egyes férfiak milyen könnyen csábulnak, nevetett naivságukon. Az efféle beképzelt, szamurájnak aligha nevezhető alakok voltak a legkönnyebben becsaphatóak. Pár édes bók, mellyel az egojukat fényezheti, egy kecsesen ringó csípő, némi szempillarebegtetés, és már mennek is a farkuk után, mint a párzási lázban égő csődörök.
Újabb szenvedélyes csókokra találkoztak ajkaik, miközben mezítelen testeik egymásnak feszültek.
Yuki a szex végeztével boldogan konstatálta, hogy a férfi sokkal kevesebbet bírt, mint merte remélni, így igen hamar a következő fázisra léphetett. Mellette heverve simogatta arcát, sötét hajának tincseivel játszott, akár egy szelíd kiscica. Elégedett sóhajára csak jobban elmosolyodott.
-Ez remek volt… És most az én részem. Mi érdekel? Hallgatlak. –szólt a nőhöz miközben vidáman rápillantott, hogy égkék szemeiben gyönyörködhessen.
-Kíváncsi teremtés vagyok… Mesélj nekem valami szaftos pletykát! Az előző kliensem a helyi földesúr szolgálatában áll… Annyi érdekes dolgot mesélt… Hatalmas megtiszteltetés lehet egy ekkora embert szolgálni, nem? Vagy… Esetleg te tudsz valamit a sötét kis… Titkairól? Mindenkinek vannak titkai… Én pedig imádom a titkokat.
A szamuráj csak felnevetett.
-Óh édesem… Ne tudd meg! Ismerem a fickót, naná hogy! Én is nála szolgálok. Vagyis, szolgáltam… Azt hiszik az emberek, hogy mekkora lángelme, de a csávó valójában sötétebb, mint a segglikam! Most tervezek lelépni azzal a halom arannyal, amit pár napja loptam el az orra elől. Annyira szánalmas…
-
Hűha… Ezek szerint te egy rosszfiú vagy? –vigyorgott csillogó szemekkel- Úgy tudtam, hogy a szamurájoknak nem szabad ilyet csinálni… Vagy szabad?
-Elvileg nem szabadna, de mégis ki tudja meg? Mármint, rajtad kívül kedvesem, természetesen… És egyébként is, addigra én már távol leszek. Egy ilyen trehány káposztafejű amúgy sem érdemel semmiféle védelmet.
-Azt hiszem, értem miről beszélsz… És mit akarsz kezdeni azzal az arannyal? Mennyi is pontosan? –érdeklődött tovább- Bocsánat, nem akarok tolakodó lenni, de ez annyira izgalmas…
-Még nem tudom. Gondolom elköltöm. És hidd el, olyan sok, amennyi neked életedben nem volt, de nem is lesz!
-Óh, ez szomorú… Azt hiszem így jártam. –kuncogott- Ez esetben nem is tartalak fel tovább, még a végén valaki rád talál, akinek nem kéne. –ezzel felkelt az ágyról és elkezdte felölteni ruháit- Segítenél, kérlek? –fordult hátra- Egyedül kicsit nehéz megkötni…
A férfi boldogan pattant fel és sietett a lányhoz, hogy segítő kezet nyújtson, ekkor viszont a nő váratlanul mozdult, olyan gyorsan, hogy reagálni se maradt ideje. „Nemrég te szúrtál belém valamit, most hadd viszonozzam ezt a kedvességet…” futott át agyán a gondolat, ’s előrántotta az egész eddig öltözékében lapuló apró kést, majd a férfi húsába mártotta. Átszelte az egyik nyaki ütőeret, a sűrű, élénkpiros folyadék pedig ritmikusan spriccelni kezdett belőle, mikor kihúzta a pengét. Végigcsordogált a karján, mikor ösztönösen a sebhez kapott és odatapasztotta kezét, abban reménykedve, hogy ezzel elállítja a vérzést.
-Az urad nem szereti a tolvajokat… -jelentette ki Akai, miközben undorban tocsogó tekintettel nézett az éppen összeeső férfira. Kisugárzása egyszeriben megváltozott, az eddigi vidám és aranyos fiatal nő hirtelen eltűnt és nem maradt más, csak a hideg tekintet és a halálos nyugalom.
-N-ne… Kérlek… Kegyelmezz… -hörögte, majd vér buggyant ki a száján- Szamuráj… Vagyok… Nem halhatok meg… Így!
-Sajnálom… De a hiba nem opció. Ahogy a te életed sem. –’s ezzel megtörölte kését a férfi ruháiban, majd visszacsúsztatta az obi egy rejtett zsebébe, ahol eddig is lapult. –És mellesleg ne hívd magad annak, ami nem vagy. A „szamuráj” nem csak egy szó vagy név, amit magadra aggathatsz kényed-kedved szerint… A „szamuráj” lét egy életforma, egy teljes világlátás, egy értékrendszer betartása… Mindez elengedhetetlen ahhoz, hogy joggal nevezhesd magad annak. Te nem vagy semmiféle szamuráj… Csak egy haszonleső felfuvalkodott hólyag, akiben nincs se becsület, se hűség, de még lélek sem. –szavai szigorúan, haraggal átitatva vágtak át a levegőn, nem hagyva válaszlehetőséget.
-És… Te… Milyen jogon oktatsz? Te sem vagy szamuráj… -mondta gurgulázva, fulladozva.
-Nem. Nem vagyok. De legalább nem is hívom magam annak… -válaszolta ridegen.
Mire Yuki végzett az öltözéssel, a „szamuráj” már saját vérébe fagyva hevert a földön, élettelenül. A kunoichi átkutatta az egész szobát és végül az aranyat is megtalálta a nyeregtáskájában, azt magával víve hagyta el a szobát.
1864. Október.
Kora délután volt, a napot viszont felhők takarták el, ezzel homályos szürkeségbe borítva Hokkaidō szigetét. A két kunoichi, Akai és Yamime nem rég fejezték be a küldetésüket és épp hazafele tartottak. A faluhoz legközelebb fekvő városkában váratlanul elfogta Yuki-t egy érzés, miszerint maradnia kéne még egy ideig. Már jól ismerte ezt a belső hangot, a sugallatokat, ugyanis egész életében jelen voltak. A hatodik érzéke szólt közbe, az tanácsolta, hogy maradjon. Először nem akart hallgatni rá, de ahogy lépésről lépésre közeledett a falu felé, úgy vált egyre erősebbé az érzés, míg végül már olyan volt, mintha egy megtermett férfi húzta volna vissza. Nagyot sóhajtott és társára nézett.
-Yami, maradjunk még egy kicsit. –jelentette ki.
-Mi… Miért? De hát vissza kéne mennünk, lekéssük az ünnepséget… -aggodalmaskodott a lány.
-Nem, nem mehetünk. Maradnunk kell. Megérzés. –vágta rá határozottan Akai, nyomatékosítva mondandóját.
-Oh, megint az a… Belső iránytű hatodik érzék cucc? Eh… -csalódottan sóhajtott- De ha megint csak azért maradunk itt, mert véletlenül pont belefutunk egy kis ingyen sushiba, mérges leszek!
Végül még nagyjából 1-2 órát a településen maradtak és sétálgattak, beültek egy teaházba, beszélgettek, majd végre elindultak a falu felé. Egyáltalán nem számítottak arra a látványra, ami fogadta őket. A házak fehér falait vörösre festette a vér, az Őszi fesztivál előkészületei mind romokban voltak, a földön pedig több tucat shinobi holtteste hevert, némelyik teljesen felszabdalva. Az egész falut kiirtotta valaki… Vagy valami.
Akai és Yamime is teljesen szótlanul állt, mint a cövek, képtelenek voltak felfogni, hogy történhetett ez.
-Mi… A fene történt itt… Ki vagy… Mi képes erre?! –sírt fel Yami panaszosan- Vajon… Vajon vannak túlélők…? Meg kell keresnünk őket… Itt… itt kellett volna lennünk, hogy harcoljunk!!
-Nem…! –hallották egy férfi erőtlen kiáltását tőlük pár méterről- Ez ellen… Semmi… Semmi esélyetek nem lett volna. –nyögte Ryuu, aki egy fa tövében feküdt. A két lány hozzá sietett. Testét szúrások és vágások borították, semmi esélye nem volt a túlélésre, már az utolsókat rúgta.
-Ryyu-sensei! –rohant oda hozzá Akai- Nem tehetünk már semmit magáért… Igaz…? –mondta aggódva- Mi történt?
-Egy… Egy szellem… -vért köhögött fel- Egy szellem támadt a falura. Mindenkit lemészárolt… Mindenkit. A klán… Elveszett… -suttogta maga elé, majd szemében kihunyt a fény, feje pedig ernyedten hullott le oldalra. Yami térdre rogyott mellette és sírva fakadt.
-Nem hiszem el… Miért mi…? Nem… Nem is csináltunk semmit… Miért mészárolná le a klánunkat egy szellem?! –dühöngött Yami- Ez nem fair! Kicsit sem!
-Nyugodj le Yami! Kérlek… Nem tudok én sem nálad többet! –parancsolt rá Yuki ridegen- El kell tűnnünk innen minél előbb…
Yami megrázta a fejét.
-Nem… nem megy… Én nem tudok ezek után együtt élni a ténnyel, hogy mindenki meghalt és csak mi éltük túl. –lekötötte katanáját oldaláról és Akai felé nyújtotta- Kérlek… -szipogott- Segíts végrehajtani a szeppukut.
A lányt nagyon megrázta, amit barátnőjétől hallott, de szó nélkül beleegyezett. Előhúzta a katanát tokjából és felállt. Yami előkészült a szertartásra, testileg és lelkileg is, ám úgyszintén szüksége volt erre Akainak.
Látni a legjobb barátod szenvedni, majd a szó szoros értelmében megölni őt… Ez olyasmi, amit a mindennapi ember nem bír elviselni. Borzasztóan fájt. Mikor megláttam Yami vérét kiserkenni, mikor hallottam, ahogy felordít, én is megremegtem. Egy pár pillanat erejéig közbe akartam lépni, de végül nem tettem. Igazságtalanság lett volna tőlem… És egyébként is. Egész életemben készen kellett állnom rá, hogy ha kell, én magam végezzek egy társammal árulás esetén, vagy ha fogságba esik… Kész voltam rá. Szörnyű érzés volt, de megtettem, amit meg kellett.
Ahogy a kunoichi sikeresen megejtette a tízes alakú bevágást tanto-jával, Akai mély levegőt vett és erősen megsuhintotta a katanát, ezzel majdnem teljesen levágva a másik nő fejét. A lány teste sréhen előre bukott, bele a gyűlő vértócsába. Ezután Yuki kissé könnyes szemmel bámulta egy ideig volt legjobb barátnőjét, miközben azon gondolkozott, hogy ő maga mit tegyen. Tudta, hogy a helyes az lenne, ha szintén öngyilkosságot követne el, mégis a megérzése azt sugallta, hogy neki nem kell meghalnia, hogy nem ez az út, amint el kell indulnia. Percekig állt mozdulatlanul és némán, míg le nem rakta Yami kardját teste mellé és el nem indult saját felszerelését összeszedni. Egyenesen átsétált a hullahegyek közt, rájuk sem nézett, csak előre…
Miután átöltözött és összekészítette utazó csomagját, még utolsóként hátára vette guqin-ját, majd az istállóhoz sietett és felszerszámozott egy lovat – Ryuu fekete csődörét, Arashi-t – és nyeregbe pattant, csak hogy ismét lóháton hagyhassa el a területet, fájdalmainak forrását…
Mint mindig, mikor eltéved, most is a megérzéseire hallgatott. Délnek indult, búcsút intett a szigetnek. Amennyire képes volt rá, a sok fájdalmas emléket is maga mögött hagyta, persze teljesen elfeledni nem tudta.
Érdekességek:
• Akai eredeti nevét 2 okból választottam: Elsődleges volt maga a Shōko név jelentése. Az első kanji [祥] jelentése áldott/szerencsehozó, a másodiké [子] gyermek, ezzel utalva származására és anyja hitére. A második ok egy referencia a Koe no katachi című anime filmre, melynek női főszereplőjéről vettem át a teljes nevet. Nishimiya Shōko egy siket lány, tehát nehezen/nehezebben fejezi ki magát, főleg beszédben. Ez utalás Akai hasonló problémáira.
• Akai utál énekelni, nem hajlandó rá. Pontosabban szöveggel nem hajlandó énekelni, a dallamot szívesen dúdolja el. Nem kedveli a szavakat, mert szerinte az érzéseket nem lehet egyszerű szavakkal kifejezni, ahhoz túl bonyolultak, a zenét pedig pont azért szereti, mert a hangok összessége, a harmóniák rengeteg értelmet hordoznak magukban egyszerre és mindenki értelmezheti őket úgy, ahogy akarja. Egy hangszer zenéje mindenkiben más képet jelenít meg, egy ének szövege viszont bebetonozza a jelentést, ezzel „elrontva” a zenét
• Bár nagyon ritkán hallani, valójában csodaszép hangja van
• Zenei tehetségez az is hozzátesz, hogy abszolút hallása van
• A két bambuszbot, amit magával hord, abból a nádból van, amit gyerekként használt „szamuráj kardként”. Később ketté törte, így lett két fele
• Szereti a szakét, bár nem iszik sokat, tart az alkohol reflexekre tett negatív hatásától
• Paranoiájának ellenére egész jól alszik általában, bár legtöbb esetben nem ágyban, hanem mondjuk egy megfelelően magas fa tetején, ahol jobban biztonságban érzi magát
• Bár ritkán említi, valójában még mindig rajong a szamurájokért, ő maga viszont nem akar az lenni, tisztában van vele, hogy az értékrendje és viselkedése nem egyezik a szamurájokéval
• Kedvenc virága és virágillata a sakura, mert szeretett shinobi falujára emlékezteti
• Valahol mélyen még mindig reménykedik benne, hogy Gin túlélte a támadást, mert sosem találta meg a holttestét. Nem is kereste, de azért jópárat látott, ő viszont nem volt köztük
• Nem engedi senkinek, hogy levágja a haját, mert fél másokat a háta mögé engedni bármi élessel
• Akai lova, avagy Ryuu hajdani lova egy Taishu póni, marmagassága átlag feletti, 140 cm
• Karaktertémája egy guqin zene, amit in-game is hallani lehet majd, ugyanis világ szerint Akai írta saját magáról még a shinobi faluban kedvenc cseresznyefája alatt. Mivel ő a saját történetét látja a dalban, emiatt a címe is az ő nevét viseli: Akai yuki link
