The Wild West

Rose nem örült a helyzetnek. Nagyon nem. Megint menekülnie kellett, megint elvesztett mindent, megint elölről kell kezdenie mindent és… Már csak elfáradt. Ezúttal ráadásul nem maradt semmilyen családtagja, aki pátyolgatta volna vagy elhelyezte volna valahol. Egyedül Monty maradt neki. Nagyon hálás volt a férfinak, hogy megmentette, közben rosszul érzi magát, hogy ekkora teher a férfinek. Nagyon igyekszik nem panaszkodni, de ő még sosem aludt a természetben ezelőtt. Soha. Soha nem volt az, hogy nem kapott reggelit vagy nem mosakodhatott meg, esetleg nem öltözhetett át vagy csak egyszerűen nem ülhetett le egy kényelmes kanapéra. Most meg… Megállás nélkül mennek valahova. De igazából nincs valahova. Csak mennek.

Ma este is megálltak valahol, Rose-nak fogalma sem volt persze. Muszáj volt elintéznie fontos dolgait valami olyan helyen, ahol Monty nem láthatta. Kicsit egyedül is akart lenni, az az igazság. Nem maradt el sokáig azonban, nem akarta, hogy Monty aggódjon. Így negyedóra múlva Rose kilépett a bokrok takarásából, de szinte rögtön meg is állt. Tűz… Fél a tűztől. Egy ideig nem mer közelebb menni, de a hasa korgása feledteti vele kicsit a félelmét, szóval bizonyos távolságon belül megközelíti Monty-t és rámosolyog.

- Köszönöm! Ez is több, mint amit egyedül képes lennék... - mondja halkan a vacsorára, majd hátrébb lép egyet. Kis hezitálás után beleharap az ételbe. És bár összeugrik a gyomra a gondolatra, hogy mit eszik, annyira éhes, hogy az undora mellett még jól is esik neki valahol. Evés közben megszólal. - Mik a tervek?
- Még ezt az estét kihúzzuk valahogy, utána megindulunk Brussburg felé. Ha szerencsénk van két nap alatt odaérünk. Neked megfelel az úti cél, Rosemary? – pillant rám két falat között. Csak bólintok.
- Nekem teljesen mindegy, hova megyünk, ahogy jó neked - mondja jó kislány módjára. Látja, hogy nem tetszik a férfinak ez a válasz.
- Itt az ideje, hogy saját céljaid legyenek és hogy érvényesítsd az akaratod. A régi életed véget ért, szabad vagy, a magad ura kell legyél! - mondja kissé keményen. Közben Rose befejezi a vacsorát, finoman lehelyezi a botot a földre. Összefonja a karját, összehúzza a szemét, de nem válaszol először.
- Jó. Majd... Megpróbálom, azt hiszem… - mondja bizonytalanul és zárkózottan hirtelen. Nem szereti ezt a témát, és ha lehet, kerüli is. - Mikor kelünk holnap? - tereli a témát inkább.
- Napkeltekor kelünk – válaszolja Monty, miközben elkezd a háta mögé figyelni, mert mintha zajokat hallotta volna fák felől. - Amint lehetőség adódik, el kell indulnunk… - mondja kissé aggódó hangon. Most már Rose is mintha kivett volna csörtetést, és azonnal aggódni kezdett. Összeráncolt szemöldökkel néz Monty mögé.

- Mi van ott? - kérdezi suttogva, egyet lép a férfi felé, mert fél. Amint Rose kimondta a szavakat, a morgás erősödött, majd pár riadt állat után megjelent a medve. A lány felsikkantott, majd félbeszakította saját magát, ugyanis befogta a száját. A lány pár másodpercig bénultan áll egy helyben, majd miután felkapta a táskáját, a férfi mögé fut és a karját kezdi rángatni. - Menjünk innen! - kérleli halkan. - A lovak... - ám ekkor azok is elszabadulnak. A lány remeg, mint a nyárfalevél, könnyek csíkot mosnak az arcán. Monty a lánnyal ellentétben azonnal kapcsol, a fegyveréért nyúl, ami valahol megnyugtatja Rose-t, de az kevésbé, mikor a férfi mellélő. Legalább magához térítette vele a lányt. Végünk van! Csúnya halált halunk! Festi az ördögöt a falra a lány. Monty a lovak iránya felé néz, majd lassan elindul, magával húzva Rosie-t is, aki képtelen levenni a szemét a medvéről, de egy szisszenés után szalad a férfival. Tudja, hogy meghalnak, ha nem futnak, bár nagyjából tíz lépés után kifárad és erősen, hangosan zihál. A szoknyája sem segíti a futásban. Útközben megerőlteti magát, megszólal.

- Mi... mi... lesz... a... lov...akkal? – lihegi, miközben Monty mellészegődik és átkarolja, hogy segítse a futásban a lányt.
- Ha elég messze leszünk, megkeressük őket, nem futnak a végtelenségig- válaszolja, miközben ő is levegőért kapkodik - Valamerre erre menekültek.
- Én... Nem bírom már sokáig... - mondja remegve a lány. Tényleg látszik rajta, hogy a végét járja. Mindketten kapkodják a levegőt, közel járnak a teljes kimerüléshez. Monty hátranéz, valamit leellenőriz. Még harminc métert előre küzdik magukat egy kisebb emelkedőig, ahonnan rendesen belátni a terepet, majd földre segíti az erősen ziháló lányt, és leguggol vele szemben. Mélyen a szemébe néz.
- Orron beszív, szájon kifúj, orron beszív, szájon kifúj – mondja nyugodtan neki. Rose remegve hagyja, hogy azt tegyen vele a férfi, amit csak akar tulajdonképpen. Az életét is rábízná. Követi a férfi hangját, lassan megnyugszik. Vagyis a légzése. Ő maga nem. Kezd kiborulni.

- Én ezt már nem bírom tovább! - suttogja kissé megtörten. - Békét akarok! Egy nyugodt házat, karosszéket. Teát, meleget. ELEGEM VAN EBBŐL! - hisztizik egy kicsit, ami meglepheti Monty-t, nem igazán szokott így kikelni magából a lány. Erre Monty megöleli, magához szorítja, majd be is fogja a száját a medve miatt. Teljesen kirántja a pánikból. Először csak megfeszül, majd az ismerős érintés hatására ellazul, végül visszaöleli a férfit. Nem is reagál arra, hogy a férfi befogja a száját. Szerencsére az ölelés segített neki, össze tudta szedni magát. Csak bólint és óvatosan visszamosolyog a férfire. Ezután kicsit megrázza magát, visszatér a szürke kisegér. - Sajnálom, nem kellett volna így kiakadnom... Jól leszek... Azt hiszem. Megkeressük a lovakat? Te jól vagy? - mosolyog rá a férfira, megfogja a kezét. Látszik a férfin, hogy jól esik neki.

- Én megvagyok köszönöm, remélem, már te is jobban vagy - mosolyog vissza rá. -Két lehetőségünk van. A lovak északnak futottak - mutat az irányba. - Őket megkeressük és elindulunk Harven's Deep-be, vagy visszamegyünk, ahonnan jöttünk, amit nem ajánlok. Szerintem még ott lehetnek a banditák és nem hiszem hogy biztonságos. Ha Harven's Deep-be megyünk tudjuk értesíteni a hatóságokat a történtekről, és talán nem áll meg a vonat, hogy kirabolják és másokat bántsanak.
- Amúgy sem hagynám, hogy az a drága ló magára maradjon... Gyere! - kinyújtja a kezét, ha hagyja, felhúzza. - Keressük meg őket, aztán induljunk, mert még a végén megfagyok... - Mondja, majd elindulnak.

Hosszas keresgélés és vacogás után megtalálják végre sértetlenül a lovakat, amikre felszállnak és elindulnak a település felé.
Ez az út kikészíti a lányt. Eddig sem szerette ezt a pár napot, amit idekint töltöttek, de ez iszonyú. Rosie nincs ehhez hozzászokva. Az út felétől zokoghatni valója van, de tűr. Tudja, hogy Monty mindent megtesz, hogy biztonságban legyenek, ezért csendben marad. Nem teljesen biztos abban, hogy nem aludt el párszor a nyeregben, de szerencsére nem zuhant le. Még. Azonban mikor a városba érnek és végre megállnak egy kicsit, a lánynak muszáj leszállnia kicsit a lóról, ami nem éppen fényesen megy. Szegény lónak a sörénye bánja, hiszen benne kapaszkodik meg, hogy gyenge térdei miatt ne kerüljön arccal a mocsokba. Szegény állat fel is nyihog fájdalmában, Rosie is felszisszen. Pár másodpercig nyugtatja a lovat, közben ő is összeszedi magát.
Monty felé nyújt valami italt, aminek nem örül, de tudja, hogy csak jót akar, így keveset iszik is belőle, de legalább egy percig köhög tőle. Viszont tényleg jobb lett ettől.

Monty azt mondja, menjenek a Sheriff-hez. Már annyi ereje sincs a lánynak, hogy gondolkodjon vagy helyesjen, szóval csak követi, mint valami kutya. Mikor azonban tényleg megérkeznek, ő maga kicsit hátrébb áll meg és várja, hogy Monty intézkedjen. Lovának dőlve félig már alszik is.