Elkette

Egykoron gyönyörű vidék volt. A végtelen sztyeppe ahol mindenki a nagy egész részeként élte az életét. Semmiből sem volt hiány hiszen mindeki csak annyit vett el amennyi neki is kellett. A hódítóktól jóidje nem kellett félni hiszen A nagy sámánok gólemei  megvédték a földet. Hatalmas totemek voltak akik maguk alá gyűrték a legveszedelmesebb ellenségeket is ha azok az ősök földjét fenyegették.

Harmóniában teltek az évszázadok. A helyi nagy törzs tagjainak a Quováknak ritkán kellett felölteniük a harci festéket az utóbbi időkben. A férfiak békében éltek és a vadásztak, az asszonyok pedig nem váltak özvegyekké. A harcstílusuk és a technológiájuk fölött is elszaladt az idő.   Így Elkette lakói békében élhették az ezer éves vadászó-halászó életmódjukat.

Aztán jött a nagy háború. Toreik ígéretei a győzelemről és a hatalomról. A Quovák régóta figyelték az eget, látták a repülőket, a kereskedők beszámoltak nekik a többi ország emelkedő metropoliszairól. A fiatalok vágytak arra, hogy világot lássanak. Hősök akartak lenni akárcsak a régi idők öregjei. Kalandra és változásra vágytak. Toreik lovagjai pedig pontosan ezt igérték. Dicsőséget, legendává válást, gazdagságot a hódítóknak és az ehhez szükséges fegyvereket. Így a régi idők harcaival járó nehézségeket elfeledett fiatalok kaptak a lehetőségen. Felhúzták a lobogókat és felkenték a harci festéseket. Míg az asszonyok búcsúztatták a csatába induló uraikat addig a sámánok felébresztették a védelmező gólemeket. Azok pedig a Domínium ellen meneteltek amint az első Toreiki katona partra tette a lábát.

Az invázió első napjaiban elsöprőnek bizonyultak. A Domínium gyalogsága semmit sem tudott kezdeni a szörnyekkel. A Quovák bizalma azonban már akkor megroppamt mikor megtapasztalták milyen a valódi háború. Nem voltak kiképezve erre a stílusú harcra. Az ellenség géppuskái letarolták , míg a tapasztalt katonák könnyedén bekerítették és lemészárolták őket. Bár gyors lovakkal jártak, egy könnyűpáncélos bármikor utolérte őket, akárcsak egy taposó akna vagy álmukban egy tüzérségi csapás. Nem ebbe az időbe való harcosok voltak, Toreiki szövetségeseik nem is tartották sokra őket.
Egyedül a góleimeikben bízhattak. Azokat azonban a páncéltörő fegyverek szakították ketté, vagy tankok taposták agyon. A nagyobbakat káterré változtatta a tüzérség, vagy egy-egy vadászbombázó.  Bár így is hatalmas puszítást okoztak a kovácsolt acél végül így is győzedelmeskedett. Nem maradt más utánuk csak a kő, fa és sár amiből születtek.

Ahogy a harcok megfordultak Elkettét lerohanták. Érintetlen, vad földjein tankok zúgtak végig apró városait pedig repülégepek rombolták porrá. A vidéket a Domínium csapatai szállták meg. Az évezredek óta szabad nép alávaló szolga lett. Nem sokba telt a háború után, hogy a megszállók a lerombolt városok újjáépítése helyett az eddig érintetlen föld kizsákmányolásába kezdtek. A dús vadállományt levágták, az őserdőket kivágták a szent temetők helyén pedig hatalmas bányakomplexumokat emeltek.

A földanya sikoltott dühében és a megmaradt harcosok fellázadtak. Nem sok sikerrel, megpróbáltak új gólemeket idézni a régiek helyett mire az Angtiriek minden mágust megöltek az országban. Még a gyógyítókat és az ártatlan gyermekeket is kivégezték.

Így már generációk óta az elnyomásban lévő és a bábkormány alatt sínylődő Quovák, akik közül már senki sem emlékszik a régi gyönyörű harmónikus időkre nem törlik le a harci festést. Küzdenek tovább, a szabadságért és a bosszúért.
Hiába ölik meg a varázslóikat vagy zárják őket be a városaikba, hogy ott termeljenek éhhalálig. Hiába gyújtják fel az erdőiket ahol a harcosaik rejtőzködnek. Számukra sosem ért véget a nagy háború. Ők még mindig a hosszú éjszakában küzdenek. Talán örökké.