"Robert"
Közzétéve: Jun 19, 2016 19:34:07 GMT 1
Post by Kami on Jun 19, 2016 19:34:07 GMT 1
Még máig napig sem értem, miért kellett erre az elátkozott világra születnem. Egy névtelen senki vagyok, egy lélek a sok közül. Gyerekkoromból nem emlékszem sok mindenre. Talán édesanyám arca él bennem leginkább. Bár nyomorban éltünk ketten, de én mégis boldog voltam. Ő minden nap eltűnt pár órára, de mindig élelemmel tért vissza, bár én észrevettem rajta, hogy mindig gyengébb, sápadtabb amikor visszatér. Aztán egyszer nem tért vissza többé. Vártam rá napokon, heteken keresztül, de nyoma veszett. Azóta egy szót sem szóltam.
Egy nap a kisvárost, ahol addig léteztem, szörnyek támadták meg. Eléggé gyenge voltam, és esetlen, ezért először bujkáltam. Azonban ez sem mehetett a végtelenségig, engem is megtaláltak a dögök. Akármennyire is megvetettem az „életet”, nem akartam porhüvellyé válni, ezért küzdöttem. Mondanom sem kell, elbuktam. Az idő múlásával egyre gyengébb lettem, és egyre inkább kezdtem elveszteni a tudatomat is.
Mielőtt végképp eszetlen vadállattá váltam volna, megjelent Ő. A szörnyetegeket egytől egyig elintézte egyedül, felszabadítva ezzel a szülővárosomat. Egy korosabb, bölcs ábrázatú ember volt. Engem megpillantva elém lépett, és barátságosan rám mosolygott.
- Mi a neved? – Én csak néztem rá, de nem tudtam válaszolni. Nem volt nevem, vagy csak nem emlékeztem rá, nem tudom. Csak egy fejrázással válaszoltam neki.
- Értem… - Leguggolt velem szemben, majd átnyújtott nekem egy urnát. – Vedd csak el, jobban leszel tőle. Csak annyit kell tenned, hogy összeroppantod az urnát, és helyrejössz. – Elég bizalmatlanul néztem az előttem álló férfire, ennek ellenére elvettem tőle az urnát. Még egyszer utoljára ránéztem, majd összeroppantottam az edényt. Éreztem ahogy a testembe visszatér az erő. Sokkal élesebben láttam, és minden apró rezzenést hallottam. A bőröm is kezdte visszanyerni eredeti színét. A férfi azonban intett egyet, és elindult. Ösztönösen utána nyúltam, és megszorítottam a köpenyét. Könyörögve néztem rá, hogy ne hagyjon egyedül. Ismét rám mosolygott, de csak a felsőtestével fordult vissza.
- Magammal vinnélek, de oda, ahová én megyek, nem tanácsos lányokat vinni.
- Kérem! – szólaltam meg évek óta először. Az úr felsóhajtott, majd levette a köpenyét, és rám borította.
- Jó, legyen, de senki nem tudhatja, hogy lány vagy! És mától a neved Robert lesz, rendben? – Én csak lelkesen bólogattam, majd magamra húztam a köpeny csuklyáját, és utánamentem.
Valamiféle rabló tanyára vitt, tele barátságtalan arcokkal, de mellette nem féltem. Kaptam új ruhákat, leginkább olyanokat, amikből nem látszik, hogy lány vagyok. Gyakran hordtam egy maszkot az arcom előtt, illetve a megmentőm köpenyét hordtam. Megtanítottak a banditák harcolni. Mivel gyors, és fürge voltam, és igen pontosan céloztam, ezért egy rövid kard lett a fegyverem, illetve sok kisebb tőr, amikkel dobálózhattam. A mágia fortélyait is megtanították nekem. Nagyon elégedett voltam a villámmágiámmal (igaz elég kis szinten műveltem, de a korábbi állapotokhoz képest haladás), és a harci tudásommal. Egyre gyakrabban vitt magával a mesterem, és együtt gyűjtögettük a lelkeket.
Egy nap egyedül indultam útnak, azonban mire visszatértem, a mesterem halott volt. Nem tudom ki és miért ölte meg, de nem volt tovább maradásom, ezért útnak indultam.
Vándorutam során rengeteg embert, szörnyet láttam, de csak akkor öltem, ha feltétlenül muszáj volt.
A mesterem köpenyét mindig magamon hordtam, illetve a maszkomat is, annak ellenére , hogy már nem kellett rejtegetnem női mivoltomat. Egyedül vándoroltam, nem beszéltem senkivel, egy idő után el is felejtettem milyen a hangom. Nem fogadtam némasági fogadalmat, csak egyszerűen nem volt mit mondanom.
(ilyen a köpenye alatt)
Egy nap a kisvárost, ahol addig léteztem, szörnyek támadták meg. Eléggé gyenge voltam, és esetlen, ezért először bujkáltam. Azonban ez sem mehetett a végtelenségig, engem is megtaláltak a dögök. Akármennyire is megvetettem az „életet”, nem akartam porhüvellyé válni, ezért küzdöttem. Mondanom sem kell, elbuktam. Az idő múlásával egyre gyengébb lettem, és egyre inkább kezdtem elveszteni a tudatomat is.
Mielőtt végképp eszetlen vadállattá váltam volna, megjelent Ő. A szörnyetegeket egytől egyig elintézte egyedül, felszabadítva ezzel a szülővárosomat. Egy korosabb, bölcs ábrázatú ember volt. Engem megpillantva elém lépett, és barátságosan rám mosolygott.
- Mi a neved? – Én csak néztem rá, de nem tudtam válaszolni. Nem volt nevem, vagy csak nem emlékeztem rá, nem tudom. Csak egy fejrázással válaszoltam neki.
- Értem… - Leguggolt velem szemben, majd átnyújtott nekem egy urnát. – Vedd csak el, jobban leszel tőle. Csak annyit kell tenned, hogy összeroppantod az urnát, és helyrejössz. – Elég bizalmatlanul néztem az előttem álló férfire, ennek ellenére elvettem tőle az urnát. Még egyszer utoljára ránéztem, majd összeroppantottam az edényt. Éreztem ahogy a testembe visszatér az erő. Sokkal élesebben láttam, és minden apró rezzenést hallottam. A bőröm is kezdte visszanyerni eredeti színét. A férfi azonban intett egyet, és elindult. Ösztönösen utána nyúltam, és megszorítottam a köpenyét. Könyörögve néztem rá, hogy ne hagyjon egyedül. Ismét rám mosolygott, de csak a felsőtestével fordult vissza.
- Magammal vinnélek, de oda, ahová én megyek, nem tanácsos lányokat vinni.
- Kérem! – szólaltam meg évek óta először. Az úr felsóhajtott, majd levette a köpenyét, és rám borította.
- Jó, legyen, de senki nem tudhatja, hogy lány vagy! És mától a neved Robert lesz, rendben? – Én csak lelkesen bólogattam, majd magamra húztam a köpeny csuklyáját, és utánamentem.
Valamiféle rabló tanyára vitt, tele barátságtalan arcokkal, de mellette nem féltem. Kaptam új ruhákat, leginkább olyanokat, amikből nem látszik, hogy lány vagyok. Gyakran hordtam egy maszkot az arcom előtt, illetve a megmentőm köpenyét hordtam. Megtanítottak a banditák harcolni. Mivel gyors, és fürge voltam, és igen pontosan céloztam, ezért egy rövid kard lett a fegyverem, illetve sok kisebb tőr, amikkel dobálózhattam. A mágia fortélyait is megtanították nekem. Nagyon elégedett voltam a villámmágiámmal (igaz elég kis szinten műveltem, de a korábbi állapotokhoz képest haladás), és a harci tudásommal. Egyre gyakrabban vitt magával a mesterem, és együtt gyűjtögettük a lelkeket.
Egy nap egyedül indultam útnak, azonban mire visszatértem, a mesterem halott volt. Nem tudom ki és miért ölte meg, de nem volt tovább maradásom, ezért útnak indultam.
Vándorutam során rengeteg embert, szörnyet láttam, de csak akkor öltem, ha feltétlenül muszáj volt.
A mesterem köpenyét mindig magamon hordtam, illetve a maszkomat is, annak ellenére , hogy már nem kellett rejtegetnem női mivoltomat. Egyedül vándoroltam, nem beszéltem senkivel, egy idő után el is felejtettem milyen a hangom. Nem fogadtam némasági fogadalmat, csak egyszerűen nem volt mit mondanom.
(ilyen a köpenye alatt)
