Gabrielle Hellway

Gabrielle Hellway

Név: Gabrielle Hellway
Nem: Nő
Születési hely: Harlow, Anglia
Születési idő: 1812. február. 7
Kor: 208 év
Faj: Vámpír

Előtörténet:
Az egyik első dolog, amire emlékszem, ahogy apám lábába kapaszkodom és könyörgöm neki, hogy vigyen magával vadászni. Sokáig nem tudod elvinni. Nehéz volt meggyőzni anyámat, hogy egy hölgynek nem otthon van a helye, hogy ügyeljen a háztartásra. Még húsz évvel később is szörnyülködve gondolt rá milyen távol is állok attól a képtől, amit ő látni szeretett volna. Sosem voltam valódi „hölgy”, legalább is az ő szótárában. Megtanultam, amit kellet, de felhasználni és megtanulni hogyan „illik” viselkedni nem ugyanaz volt. Sosem bírtam tartani a számat és mindig jól tudtam mit akarok. Apám imádta ezt bennem. Egy idő után úgy tűnt a soha meg nem született fiává váltam. Tízéves koromtól vele jártam vadászni. Úgy lovagoltam, vívtam és lőttem, mint akármelyik fiú. És ha éppen olyan kedvem volt úgy beszéltem, mint akármelyik kocsis. Szóval messze voltam egy jól nevelt angol hölgytől. Mesélhetnék róla menyire, hogyan fogtam, és nyúztam meg akármit a vadászatokon, de nem ez az ahol a történet elkezdődik.

A történet 1827. Szeptemberében kezdődött. Apámnak Londonba kellet mennie, hogy az új üzlettel, helyreállítsa a családunk nevét és megkért, hogy tartsak vele. Anyámat azzal nyugtatta, hogy a londoni népek felvilágosultabbak, ott előbb talál férjet nekem. Valójában úgy vitt magával, mint a fiát, és nagyon hálás voltam neki ezért. Azt remélte Londonban majd megtalálom a helyem, és igaza volt. Bár nem, úgy ahogy ő szerette volna. A nyugodt üzletekhez és az emberekhez nem volt türelmem. Ha nagy ritkán elmentem egy fogadásra, a legszebb ruháimban és ékszereimben űztem az egyetlen elképzelhető szórakozást. Az újgazdag és nemesi sarjak megalázását és kijátszását. Pompás játék volt először, de hamar unalmassá vált. A szegényebb városi krimókat nadrágban és rongyokban jártam verekedtem, részegre ittam magam és csúnyán beszéltem. Ez se lett volna szórakoztató sokáig, de egy ilyen estén találtam rá az új célomra.

Részeg voltam, mint mindig. Rendben talán egy kicsit kevésbé, egy verekedés után kidobtak egy kocsmából, aminek már alig emlékszem a nevére, de az óta valószínűleg nem is létezik, már úgyhogy ez nem is számít. A hideg kövön ülve próbáltam összeszedni magamat és kijózanodni, hogy haza menjek. Amikor „ő” megjelent. Első ránézésre a harmincas éveiben járhatott, se szőke haja szabadon omlott a vállára a csukja alatt. Emlékszem nagyon szépnek találtam, és nagyon nem oda valónak. A zöld ruha, amit viselt, szakadt volt és koppot, mintha legalább olyan öreg lenne, mint, ő maga. És legfeljebb valahol vidéken lehetett volna divatosnak nevezni, mégis az volt az ember érzése, hogy valami felsőbbrendű emberrel beszél. Kedves volt és felajánlotta, hogy segít. Ahogy most akkoriban is könnyebben bíztak meg az emberek egy nőben, ha az idegen volt. Valahogy furcsa volt, hogy az utcán van olyan későn, de én még mindig elég ittas voltam, hogy elüldözzem a gyanúmat. Alig tettünk meg pár háznyi távolságot, amikor lemaradt egy kicsit. Olyan erővel rántott hátra hogy azt sem tudtam mi kapott el, egy falhoz vágott és a nyakamba harapott. Nem volt időm gondolkodni, hogy mi legyen, előhúztam a késemet és tarkójába szúrtam. Persze nem tudtam megölni, de eléggé megleptem és elég nagy fájdalmat okoztam neki ahhoz, hogy elengedjen. Azok alapján, amit akkor tudtam, meg kellet volna halnia, mert semmi nem élhet túl egy kést az agyában. Ezért nem maradtam ott, hogy folytassam a harcot, szégyen vagy sem, elfutottam. Hazáig futottam. Az alapján, amit most tudok, nem értem miért nem jött utánam, miért nem kapott el mielőtt haza értem volna. Ha ezt teszi talán még ma is él, és én lennék most halott. Mármint véglegesen.

Napokig kerestem a könyvtárakban, hogy hogyan élhette túl a kést. Találtam pár lehetséges magyarázatot, de a legvalószínűbb, amit a tizenhét éves fejem fel bírt fogni, még ha nehezen is, az a vámpír volt. Utána azért bújtam a könyveket hogy megtaláljam, mivel lehet megölni, vagy megfékezni. Jó pár dolog, amit a könyvek írtak ostobaságnak bizonyult. A fokhagyma és a kereszt fityfenét sem ért. Mint később megtudtam a keresztben van ráció csak velem volt a baj, a nehezebb úton tanultam meg. Megkerestem a nőt, de ezúttal fel voltam készülve. Egy 30 centi hosszú ezüst kész és egy ezüstgolyókkal teli fegyver volt nálam, és egy fakaró természetesen biztos, ami biztos. Ami a karót illeti csak néhány ritka fafajta hatásos és csak bizonyos típusú vámpíroknál. Ezt jól megtanultam miután kitépte magából és a falhoz vágott vele. Végül sikerült lelőnöm, az ezüst golyó nem feltétlen öl meg egy vámpírt, ha elég öreg és tapasztalt alig lassítja, szerencsére ő nem volt az, és megállította elég időre, hogy a késsel bevégezhessem, amit elkezdtem. A fejét vettem, és a szívét, hogy biztosan ne térhessen vissza. A divatos horror filmekben a vámpír egyszerűen hamuvá válik, mikor meghal, ez baromság, még emberibb lesz, mint előtte. Először aztán viszont sokkal gyorsabban kezd bomlani, mint a rendes hús. És a végére még a csontjai is elporladnak.

Az első csatám utáni érzés felemelő volt és elképesztő. Sosem éreztem magam olyan jól annyira élőnek. Megküzdöttem egy szörnyeteggel és túléltem, az pedig halott volt. De hatalmas szerencsém volt vele. Ő nem volt túl idős én pedig jó erőben voltam, és talán le is becsült egy kissé. Pár vadászat után rá jöttem, hogy nem fogok sokáig élni, ha ezt egyedül folytatom. De a szerencsém továbbra sem hagyott el. A sebek ellenére továbbra is eljártam az összejövetelekre, amikre apám akarta. Sőt az igazat megvallva sokkal szívesebben tettem miután vadászni kezdtem. És egy ilyen rendezvényen találkoztam Alexander-el legalább is, ahogy akkoriban hívta magát. A legkisebb legsötétebb szoba legsötétebb zugában húzta meg magát és csendben figyelt. Már elsőre is látszott rajta, hogy sok mindent megélt, pedig fiatal volt még, alig lehetett 5-6 évvel idősebb nálam. A szinte teljesen ébenfekete bőre azonnal magára vonta a figyelmet, nem olyasvalaki volt, akit bármikor láthatsz Angliában. Először pontosan ugyanazt gondoltam, amit mindenki, hogy valakinek a szolgája ként vesz részt a partin, de ez nem így volt. Egy német professzor vette meg, mert éles eszűnek és erősnek találta, de nem rabszolgaként, hanem inasként bánt vele, és amikor a professzor örökös nélkül eltávozott mindent rá hagyott, beleértve saját vezetéknevét is. Ami az én figyelmem azonnal felkeltette azok az enyémhez annyira hasonló sebhelyek voltak. Soka beszélgettünk az nap este és elmesélte a történetet hogyan pusztították el a szörnyetegek a faluját, amikor még csak gyermek volt, majd adták el őket a fehéreknek. Később is találkozott több féle szörnyeteggel ebben az új világban, a professzora is utánuk kutakodott. Habár ő nem akart tovább foglalkozni velük, mondván, hogy az embereknél rosszabbat közöttük sem találunk. Abba beleegyezet, hogy megossza velem a professzor kutatásait. Az anyag valóban lenyűgöző volt a vámpírok, alakváltók, boszorkányok, számtalan lény, amiről azt gondoltam mese és olyanok, amikről még sosem hallottam. Gyengeségek, jellemzők, leírások, utalások a történelemben, a mesékben, mondákban. A jegyzetek szinte mindenre kiterjedtek. Az Alexanderrel közös barátságom már az elején is kifizetődő volt. Évekkel később pedig talán több is volt, mint barátság, bár soha egyikünk sem mondta ki.

Rengeteget tanultam azokból a tanulmányokból, és mint kiderült Alexander van olyan jó harcos, mint amilyen jó tudós. Majd két évig vadásztunk kettesben aztán egy vérfarkast követve Párizsban belefutottunk egy cigány mutatványosba. Vagyis ő így nevezte magát. Drága Laslo, soha senki nem tudott olyan gyorsan felbosszantani, mint az a cigány kutyafattya. Mi inkább tolvajnak és csalónak hívtuk. Jó indulattal néha kuruzslónak, de tehetséges volt az apróbb bűvészmutatványokban. Annyira hogy egy hét alatt sikerült magára haragítani fél Párizst ez után könyörgött, hogy vigyük magunkkal. Később Elisa elmondta hogyan mesélte Laslo ezt a történetet, szerinte mi könyörögtünk, hogy jöjjön velünk, elképesztő és ellenállhatatlan mágikus tehetsége miatt. Láttam bűvészt, akinek a kártyatrükkjeiben több mágia volt, mint abban a patkányban. De tudott egymást a szörnyekről, ami tényleg hasznunkra volt. Bár én jobb szerettem, ha a seggén ült, mert egy dologban tényleg kivételesen tehetséges volt. Hogyan haragítsa magára a legrosszabb embereket.

Párizs után nem tértem vissza rögtön Londonba, sőt igazából évekig nem jártam arra, egészen a legvégéig. Bejártuk Európát, sokat voltunk Angliában is, de főleg a kontinensen. Németország északi részén egy kis világ végi faluban találkoztunk Ericával, egy vámpírt követtünk őt pedig épp készültek boszorkányságért elégetni. Ami vicces, mert előtte pár nappal végeztünk egy valódi banyával Ericában pedig semmi boszorkányos nem volt. A hibái mindössze annyi voltak, hogy nő volt és okos. És igen, Erica végig kefélte a fél falut. Amivel nem lett volna baj, ha ez a fele nem a női részt tartalmazza kizárólag. Éles eszű gyors és erős nő volt, jól illet közénk, úgyhogy megszöktettük a máglyáról. Kiderült, hogy legalább olyan jól bánik a fegyverekkel és az öklével is, mint bármelyik férfi, és elképesztően ügyes volt és gyors, felmászott bárhova, nem volt nyitott ablak ahova ne jutott volna be, vagy függőleges sziklafal, amit ne mászott volna meg. A haját még a falusiak vágták le hogy megszégyenítsék, de később sem növesztette vissza soha. Azt mondta megszerette így.

Nem sokkal később Pozsonyban találkoztunk a csapat utolsó tagjával, talán soha senki nem állt hozzám olyan közel, mint ő, nem volt ebben semmi szerelem egyszerűen barátok voltunk, nagyon közeliek. Ma ezeket nevezik a lányok legjobb barátnak és vesznek nekik BFF feliratú dolgokat. Elisa volt a neve és ő volt az egyetlen nem emberi tagja a csapatunknak. Boszorkány volt, ízig, vérig. De a kedvessége a törődése és odaadása, amit mások iránt mutatott olyan könnyen elfeledtette az emberrel, hogy micsoda valójában, és hogy mekkora hatalom is van a kezeiben. Egy virágszalonban találkoztam vele először, Laslo figyelmeztetett, hogy valami nem stimmel a lánnyal én is éreztem, hogy valami furcsa benne, ezért követni kezdtem és kérdezősködtem, és minnél többet tudtam meg róla annál kevésbé érdekelt a tény, hogy micsoda. Végül megkeresett a fogadóban és ő maga mesélte el a történetét. Kértem, hogy tartson velem, nem volt szó a csapatról, egyszerűen csak legjobb barátnők egymás között. Végül velünk jött. A vadászatokban nem vett részt, sőt valójában szerinte barbár dolog volt, amit tettünk, nem hitt benne hogy létezik gonosz a világon, amiben nincsen jó és kizárólag halált érdemel. Amilyen idegesítően ez hangzik, olyan frissítő volt a gondolata hogy velünk van, hogy nem olyan hideg és kegyetlen, mint mi. Jó értelemben volt más és a fénye kicsit melegítet a hideg sötétségen, ami bennem uralkodott.

Végül több év után visszatértem Londonba. Nem akartam, vagy csak nem mertem vissza menni az apámhoz, várni akartam vele egy pár hetet, és a végén túl sokat vártam. Ugye meséltem Laslo félelmetes tehetségéről hogy a lehető legrosszabb embereket haragítsa magára. Kiderült, hogy nem csak emberekkel működik. Sikerült magára haragítania egy félelmetesen hatalmas vámpírt, aki Elisá-t nézte ki magának. És a dolgok itt kezdtek elromlani. Egy rettenetes vita után Elisa úgy döntött inkább a vámpírhoz csatlakozik, nem is tudom mi ütött belém akkor, de azt mondtam mindenkinek várjunk ki egy kicsit támadás előtt. Nem ismertük a vámpír hatalmát és én nem akartam fejjel menni a falnak, talán első alkalommal életemben. Alexander bele is egyezet, de Laslo és Erica másnap napközben megkeresték a vámpír fészkét és megtámadták őket. Megölték az ott lévő vámpírokat és az embereket is. De az a vámpír akivel Elisa volt nem volt közöttük. Viszont a haragja nem volt messze. És el is jött értünk Elisával. Aki megpróbálta lecsitítani a kedélyeket, de nem volt rá képes. Sikerült legyőznünk a vámpírt de Erica meghalt a harcban. És nem csak őt vesztettük el. Elisa összetört láttam, ahogy megváltozik a fény a szemében. Velem akart végezni, de Alexander megállította, a testével védet és meghalt helyettem. Abban a pillanatban, ahogy az utolsó lélegzet elhagyta az ajkát tudtam, hogy Elisa is halott. Laslo úgy sírt, mint egy kisgyerek, én pedig úgy éreztem magam, mint a kisgyerek, akitől mindent elvettek. Dühös voltam, miután sikerült összeszednem magam, Elisa után indultam, baromi nehéz egyedül végezni egy bepipult boszorkánnyal, annál nehezebb, ha valamikor őszintén szeretted ezt a boszorkányt. A pillanat amikor Elisa szívébe mártottam a késemet olyan volt mintha a sajátomban is megforgattam volna.

Egyedül maradtam, Laslo elmenekült írt egy levelet, többet is, hogy menyire sajnálja, és hogy nem tud maradni, hogy nem bírja elviselni a halott barátai emlékét ezen a helyen. Azt hittem felakasztja magát valahol félúton, talán jobb is lett volna mindkettőnknek. Mert ezután jött csak a végjáték, a vámpír teremtője is a nyomomba eredt, de akkor még ezt nem tudtam. Hát úgy akartam enyhíteni a fájdalmamon, ahogy mindig, vérrel, szörnyek vérével. És volt egy különösen rágós falat, akivel végig kergetőztünk Londonon. Akivel szemben végül vesztettem. Az utolsó harc kegyetlen volt, végül legyőzött azt gondoltam megöl, reméltem, hogy ezt teszi, de nem ezt tette, átváltoztatott. Hónapokig maga mellet tartott, játszott velem, elmesélte, hogy jutott el hozzám, hogy a mi drága Laslonk egy szempillantás alatt feladott. Nem mintha kételkedtem volna benne, hogy megteszi, ha a saját bőrét kell menteni. Nem is haragudtam rá, vagyis, ezt szajkóztam magamban. És talán először valóban nem tettem, de ahogy a vérszomj erősödött, ahogy egyre jobban kifordultam magamból, megváltoztak a gondolataim, az érzéseim. Mikor végre elengedet már annyira dühös voltam, hogy szinte azonnal a szerencsétlen után eredtem. Akkoriban folyamatosan éreztem az újszülött vámpírok éhségét és ettől dühös voltam és meggondolatlan. Amikor megtaláltam könyörgött nekem, bocsánatért esedezet, és az az igazság hogy nekem, dühösnek sem kellet volna lennem, de az voltam. Nem volt nagy harc, esélye sem volt, az utolsó csepp vért is kiszívtam belőle, éreztem, amikor meg ált a szíve, az enyém is meg ált vele. Valahol mélyen talán az övé az egyetlen halál, amit megbántam. Talán, valahol mélyen.

Ezután 30 év kíméletlen gyilkolás és vérben fürdés következett. Családokat, lakóközösségeket, falvakat gyilkoltam le, néha egyetlen éjszaka alatt, a sikolyok tartottak életben, ezektől éreztem, hogy élek. Kegyetlenebb szörnyeteg lettem, mint bármelyik, amelyiket levadásztam, ráadásul a kedves teremtőm nem mindennapi örökséget hagyott rám. Megtanította hogyan változtathatom a testem füstté, így elkerülve a fegyvereket, vagy bejutva a legkisebb réseken is. És én éltem is a képpeséggel. Majd elegem lett, meguntam az indokolatlan gyilkolást, hát megkerestem azt, aki átváltoztatott. Tíz évbe telt ráakadni, közben sikeresen magam ellen fordítottam szinte minden vámpírt a kontinensen és azon túl. Végül megtaláltam a rohadékot, Amerikában. Akkor először jártam ott. Megöltem, aki teremtett, aztán újabb negyven évig kegyetlenül gyilkolásztam mindent és mindenkit. Semmi nem volt előttem biztonságban. Aztán érdekes módon a háború alatt kezdtem újra emberséget tanulni, amikor éppen, hogy mindenki elveszíti azt. És ráadásul egy vámpírtól. Biztos észrevetted, hogy eddig egyik vámpírt se neveztem meg, azt, se amelyik átváltoztatott és ennek jó oka van. Nem érdemelték, meg hogy nevük legyen, csak szörnyek voltak. Wall más volt. Vagyis Waldemar Winter Schwan, fogalmam sincs menyi idős volt, nyilvánvalóan már akkor jóval idősebb, mint én. Amikor tudott a fronton segített a sérülteknek, amikor a nap miatt nem tehette meg, a föld alatt húzta meg magát, vagy menedékhelyeken, meséket mondott a gyerekeknek vagy bárkinek, aki meghallgatta. Emberek között sem sűrűn láttam hozzá hasonlót. Nem mondom, hogy hamar örök barátok lettünk, de volt időnk, halhatatlanként. A háború végéig együtt maradtunk, megtanultam legyőzni a vérszomjamat és a kegyetlenségemet, kicsit emberibb lenni. Majd elváltunk. Visszament az Európába én Amerikában maradtam. Feszegettem a határaim ismerkedtem a világgal. Az új világgal, vagyis ami újnak tűnt megint.

Megismerkedtem egy indián törzzsel, vagyis azzal a kevéssel, ami maradt belőlük a varázsló nőjük egy Kamali nevű varázslónő volt. Sokat tanított a kultúrájukról. Megtűrte a jelenlétem, persze amíg nem ártottam senkinek a faluból. Kevesen voltak és nem szerették a fehéreket, érthető volt. De miután végeztem a vendigóval, ami fenyegette őket, befogadtak, vagy legalább is megtűrtek, mint mondtam. Kamali a mágiájukról és a gyógyszereikről is sokat tanított. Sokáig tartott, amíg rájöttem, Kamali is egyfajta boszorkány, nem olyan, mint akikkel Német országban találkoztunk, vagy mint amilyen Elisa volt, de ő is egyfajta boszorkány. Készítet nekem egy medált, ami megóv a nap fényétől. Azt mondta ajándék, hogy segítsen újra megérteni az embereket, és jutalom, amiért megöltem a szörnyet, ami elpusztította volna mindnyájukat.

A második világháború felégette a világot, de az igazság, Amerika szívében nem sokat éreztem belőle, láttam a híreket, az újságban, az új televíziókban, a rádióban. De hozzánk csak a vihar széle ért el. És én se kerestem a villámokat. A háború vége viszont új dolgokat hozott. Mindig is fekete bárány voltam az emberek között, vámpírként a szörnyek között is az lettem, Viszont a Kamali-tól kapott medállal úgy döntöttem ki próbálom az emberek életét így a negyvenes években dolgozni kezdtem. Rengeteg dolgot kipróbáltam. Az egyik első munkám azt hiszem egy kis útmenti büfében volt. A főnök egy aranyos, mindenkivel kedves, alacsony férfi volt, szinte alig volt haja és az is csak a füle mögött nőt, de jól bánt az emberekkel. Nem dolgoztam ott sokáig, ahogy a többi helyen sem. De legalább megpróbáltam. Közben megalapult a Lumiere. Először csak kivált vatikáni keresztesek voltak, de szép sorban felvettek maguk közé mindenkit. És minden félét hogy pontosak legyünk. Hallottam, ahogy egyre nagyobbra nőnek, és a hatvanas években az akkori vezető el is jött hozzám hogy csatlakozzam hozzájuk, már dolgozott is nekik egy vámpír, William Dashyl, ismertem Willy-t még régebbről, habár csak futólag találkoztunk, nem lepet meg hogy csatlakozott a vadászokhoz. De én nemet mondtam, nem éreztem helyesnek. Valahol nagyon is groteszknek tűnt, hogy beálljak közéjük.

Nem sokkal ezután újra találkoztam Wal-al New Orleansban ezúttal. Egy ideig egyűt éltünk a városban aztán, egy rövid ideig Mexikóban, majd északra mentünk egészen északra fel az erdőkig. De amikor vissza akartam térni New Yorkba elváltak az útjaink ismét. Egyedül tértem vissza oda a kilencvenes években. Milyen könnyű volt vadászni akkoriban, nem annyira, mint a háború után, de mégis. Érezhetően vidám idők voltak. Évekig éltem ismét az éjszakában, de, ezúttal azért mert a legtöbb időmet bulikban és partikban töltöttem, könnyű volt vadászni és szállást találni is így. Aztán pár éve egy sugallatra megnyitottam az Éjfél nyomozó irodát, helyesebben átvettem azt. Mindent megtartottam a nevet a logót, ép, úgy ahogy előtte volt. Nem akartam megváltoztatni annak a vén bolondnak a dolgait, végül is ez volt az élete. Az ügynökség eredetileg egy emberé volt, aki mint mi régen, bele vetette magát a paranormális eseményekbe és a szörnyek életébe. Christian Bale-nek hívták. És amilyen életet élt a lehető leghülyében halt meg egy hülye betegségben. Úgyhogy egyszerűen átvettem az üzletét, persze kaptam előtte egy levelet hogy mindent itt hagy nekem, de mégis olyan volt mintha csak kisajátítottam volna. És furcsa mód jó érzés volt. Még ha évekig nem is láttam évi három esetnél többet. Aztán bele futottam abba az idiótába.

Az idiótát Lance Denielsnek hívják, legalább is ő ezt mondta, de őszintén menyire lehet az ilyen kölyköknek bármit elhinni. Egy klub előtt próbálta egy „kollega” felszedni, általában hagyom, de aznap kicsit a begyemben volt a nő. A srác pedig nagyon lekötelezetnek érezte magát, annyira hogy követett is hazáig. Nem tudom miért nem öltem meg őt már akkor este, egyel több vagy kevesebb mit számított volna. Végül még arra is hagyott rábeszélni, hogy gyakorlatilag hagyjam bent aludni az irodában. Először csak arról volt szó, hogy kezeli a telefont néha-néha, de vette magának a bátorságot és elkezdet hirdetéseket feladni a cégről az interneten, és lás csodát, elkezdtek jönni a furcsa esetek, és néha meg tudnám ölni a kölyköt, de az üzletnek biztosan jót tesz, és nem is unatkozom annyira mellette.

Képességek:
Vámpírként képes egy minimális hipnózisra, de nem él vele gyakran és nem is jó benne.
Képes érzékelni a természetfeletti, de még fiatalnak számít ezért nem túl, pontosak ezek az érzékei
Képes füst alakot felvenni, ebben az alakban sebezhetetlen igaz nehezebben is támad, nem hétköznapi vámpír képesség, csak néhányan bírnak vele.
Emberfeletti fizikai erő, hallás, szaglás, ízlelés, látás, kitartás, és gyorsaság, mint minden más vámpírnál

Gyengeségek:
Mint minden vámpír érzékeny a napfényre, ettől a Kamali-tól kapott nyaklánc védi meg.
Érzékeny az ezüstre, nem égeti a bőrét, ha csak hozzá ér vagy hordja, de a vele ejtet, sebek nagyon lassan gyógyulnak és akár végzetesek is lehetnek.
Mivel még elég fiatalnak számít, vámpír mércével persze, nem rejti el túlságosan, jól hogy mi ő. Emberek elől elrejti, de egy tapasztalt vadász vagy egy másik természetfeletti könyen észreveszi. Az állatok is elég gyorsan kiszúrják, hogy valami nincs rendben vele.
A hiedelmekkel ellentétben a kereszt nem óv meg a vámpíroktól, legalább is nem bármilyen kézben, az igaz hitt mágikus védelemként működik ellenük, legalább is a hercegek alattiakon.
Mint a legtöbb természetfeletti nem léphet be egy ember házába invitálás nélkül. Sem emberi sem füst formájában.
Vérszomj: Nem halhat, ugyan éhen viszont elvesztheti a józan eszét, rövidtávon, de akár véglegesen is, ha túl sokáig nem táplálkozik. (Kb. egy héten legalább egyszer, de ez tényleg a minimum)


Egyéb:
A szemei csak az átváltozás után lettek ilyen színűek előtte kékek voltak.
A Kamalitól kapott medál ugyan megvédi őt a napfénytől, de azért a hatásai így is látszanak, a bőre hihetetlenül fehér a fényben, nem csillog, mint egyes filmes vérnyulak, de közvetlen napfényben így is nagyon természetellenes, és a szemeinek is fáj a napfény, medál ide vagy oda, sokszor még a profi napszemüvegek alatt is.