Kaga

Mikor meghallom, a beszélgetéshez hívatlanul csatlakozó hangot egy pillanatra lefagyok, majd figyelmem ismét a katonákra fordítom, ráér még egy kicsit, hogy megint kiakadjak…
- Ha bármelyikőtök visszatolja a pofáját azt biztosíthatom sokkal borzalmasabb dolgokkal fog szembesülni mint pusztán egy szellem! - hiába próbálok legalább egy kicsit fenyegetően viselkedni, úgy érzem a kislány már bőven lepipált ezen a téren.

Mikor a katonák elindulnak összeszedni a kiütött főnöküket, Hikari pedig elrohan… nem is tudom pontosan hova, a lényeg, hogy eljött egy olyanfajta beszélgetés ideje köztem és a pipázós “barátom” között, ami… Nem inkább nem is kezdem hasonlítgatni.

- Nos… amennyire én látom, a Shishigami még megvan, a vadászok iszkolnak mint a megriadt nyulak. Én ezt sikeresnek könyvelném el, igen. - válaszolok a szellemnek, aki, hogy Susanoo állítana bele egy villámot, a Shishigami agancsai között terpeszkedik. - Amennyiben viszont mégis bele kívánsz kötni, esetleg a megoldásaimat kifogásolnád… Gyere le ide és mondd egyenesen a szemembe, mert ellenkező esetben kénytelen leszek felmászni oda, arról már nem is beszélve hogyha még egy lapáttal raksz, életem így is legidegtépőbb napjára, igen könnyen lehet, hogy nagyon illetlen helyen fogod találni a pipádat!
-Mire gondolsz? - kérdezi őszintén meglepődve és kíváncsian a szellem.
- Hát arra hogy meg fogom azt a vacakot és… Tudod mit? Hagyjuk inkább… Szóval beszélgetünk rendesen vagy nekem kell leszedni onnan?
A szellem befejezi a zavartan pislogást és úgy helyezkedik a shishigami szarvai között hogy jobban lásson. A szarvas pedig még mintha lejjebb is tartaná a fejét, hogy segítsen neki. Akkor érkezik vissza Hikari is a szellemével és erősen remegő lábakon álló sráccal.
-Meglepő módon egyet kell értenem veled. Nem gondoltam, hogy valóban sikerül majd teljesítened a feladatot. Főleg nem vér nélkül. - közben a shishigami kicsit megrázza a fejét.
- Nem, nem felejtettem el. Csak nem akartam még növelni az egóján. Mosukura köszöni nektek. Mindkettőtöknek, hogy segítettetek. - mondja kicsit finomabban.
Hogy lehet egy élőlény ennyire előkelően, idegesítő és pofoznivaló?!
- Már elnézést! - kiáltok fel - Először: semmi közöd az egómhoz, ami egyébként teljesen normális méretű. Másodszor: Csak hogy tisztában legy… - egy pillanatra megakadok mert látom, hogy a Kenshin néven bemutatkozott remegős fiú dőlni készül. Mielőtt elvágódik elkapom, majd mivel úgy érzem az eleve nemlétező tekintélyemnek nem tenne jót ha a teljes beszélgetés alatt ott pátyolgatnám, finoman a földre pottyantom és egy kicsit közelebb sétálok a két szellemhez.
- Hol is… Áh megvan! Tehát… Másodszor: Csak hogy tisztában legyél vele, bár ha jobban belegondolok úgyis biztos itt kukkoltál valahol egész idő alatt, ÉN ma többször kis híján feldobtam a talpam! Harmadszor pedig! - itt a szarvashoz szólok és egészen kedvesre fogom a hangomat - Részemről a megtiszteltetés, hogy egy ilyen nemes lény segítségére lehettem. Bár igazán megemlíthetnéd a… barátodnak, hogy a halálos fenyegetés nem a legkifinomultabb segélykérési mód…
- Nem fenyegettelek, megenni téged volt az eredeti terv, utóbb úgy döntöttem talán hasznos lehetsz. Igazam volt, és nem áll szándékomban megszegni az ígéretemet sem. Hajlandó vagyok melléd állni és kísérni téged halálod napjáig. Csak akkor szólíthatsz ha nem tapad vér a kezedhez, és nem kérhetsz arra hogy elvegyek egy életet, sem emberét, sem szellemét, de még arra sem használhatod az erőmet, hogy akár csak egy virágot is leszakíts vele. A hűségemért cserébe elvárom tőled hogy kiállj mind a két oldal mellet, amíg túl gyenge nem leszel megtenni.
- És amennyiben a rám eső rész valamilyen formában sérülne… visszakerülök a potenciális uzsonnák listáját gazdagítani?
-A szerződés az életed végéig szól, és nekem nincs módomban kioltani. De nem ajánlom hogy megszegd. Tudatlan vagy Onmyojihoz képest. Ha megszeged a szerződést amit egy szellemmel kötsz, azzal meggyengíted, őt, a kapcsolatotokat, és saját magad, az én erőmmel mérve, nem ajánlom neked hogy megszegd a rád eső részt. Nem fenyegetlek azzal hogy megöllek, de ha megszeged a szerződést és emiatt sérülök, akkor fel fogom azt bontani, mégha meg is hasadok benne.
- Nem én vagyok a tudatlan, pontosan tudom, hogy működik az ilyesmi. Egyszerűen te nem tudod értelmezni a humoromat. - mondom egy enyhén erőltetett mosollyal az arcomon, mint minden alkalommal ha a vicceimet, esetleg a szarkazmusomat magyarázni kényszerülök. A szellem erre legalább már nem szól be többet. Most már akkor csak egy lépés van hátra.
- Taki-nak foglak hívni. - bököm ki rövid gondolkodás után.
-Tch. - cicent egyet a szellem méltatlanul - Nem tudom mi másra számíthattam volna tőled. De legyen, elfogadom amit kaptam. A jelentésével talán még meg is tudok barátkozni. - mondja.
Érzem ahogy valami melegség árad szét a mellkasomban. Taki elrugaszkodik a shishigamitól és egészen közel lebeg hozzám és átnyújt egy szépen kidolgozott fehéres kiseru pipát. Majdnem pont olyat mint amilyet az első találkozásnál szívot. Elveszem mire elmosolyodik majd egész egyszerűen füstté válik. De a továbbra is érzem hogy a közelemben van.
Csendben átveszem a pipát a szellemtől, majd miután eltűnt végignézek a többiken, akik gondolom ekkorra már mind csak bámulnak rám. Kicsit jobban tudatába jövök a földre pottyantott srácnak is.
- Jól vagy? - kérdezem miközben felé nyújtom a szabad kezemet, hogy felállíthassam.
A fiú még pár pillanatig nézi a szellem hűlt helyét, majd a felé nyújtott kezet és engem, akihez a kéz tartozik. Végül kínosan nevetve elfogadja és felkel a porból. Rögtön utána mélyen meghajol. - Mélységesen sajnálom, hogy gondot okoztam, nem akartam! Én csak.. én éppen csak errefelé jártam... - hadarja, miközben próbálja leporolni "fehér" ruháját.
- Nem nevezném kifejezetten problémának... csupán nem szoktak férfiak a karjaimba omlani. Legalább is nem túl nagy gyakorisággal... - mondom, majd Hikari-ra és a szellemére pillantok - A tietek?
- Csak most találkoztunk Kenshin-sannal. - feleli Hikari . - Egyébként, gratulálok a szellemedhez, nagyon erősnek tűnt. - teszi hozzá mosolyogva.
- Áh… értem. - mondom, a szellemmel kapcsolatos megjegyzésére sóhajtok - Köszönöm. De legalább annyira problémásnak is…

Miután összeszedtük magunkat a shishigami lassan búcsút int nekünk mi pedig elindulunk kifelé az erdőből. Nemsokára el is érünk egy nagyobb falut, de szinte be sem tesszük még a lábunkat meg is üti a fülemet egy közeli balhé hangja. Három nő áll körül egy italos bódét és egyikük sem tűnik éppen mindennapinak. Még a legátlagosabb, egy egészen alacsony sovány, fekete hajú lány, kifejezetten szép arccal aki éppen fehér ruhát és piros övet visel, a feje fölött pedig egy napernyőt tart. Mellette egy arany, igen, aranyhajú nő áll aki finoman a fejét rázza mintha nem szeretne részt venni a beszélgetésben. A kék ruhája nagyon szépen megy kék szemeihez, amik egyébként hatalmasok és látszik, rajta hogy nem japán származású. A harmadik lánynak fehér haja van a derekánál egy szalaggal megkötve, az egyik szeme felett kötést visel, úgy tűnik szórakoztatja a kialakulóban lévő helyzet.
-Még szép hogy nem tetszik? Mégis milyen áron szeretted volna eladni ezt a bort a nővérünknek? - kérdezi a fekete hajú lány. - Háromszor annyit kértél érte mint amennyiért mindenki másnak adtad. -Ushishi... Nem kell a balhé. - mondja az aranyhajú nő mellette.
- Még szép hogy igen ha át akart veni.- jelenti ki a nő. - A normális áron akarom megvenni.
-De hát szép hölgy... szép hölgyek… - teszi hozzá és mosolyog félénken, egyértelműen látszik, hogy már szinte teljesen maga alá csinált. - A külföldieknek mindig ennyiért adjuk.
-Mit képzelsz magadról?!- csattan fel ismét a hangos lány. - Mi az hogy külföldieknek? Shinsei-san a testvérünk nem holmi bevándorló, és bánj vele tisztelettel.
Közben a fehér hajú lány csak áll mellettük és mosolyogva figyeli őket.





Balhé van ma mindenhol ahová csak lépek… de nem! Nem! Ehhez még véletlenül sincs közöm, akkor meg minek ütném bele az orromat? Csak menjünk tovább. Intek a többieknek, hogy csak előre és határozottan elsétálok a bódé és a balhé mellett. Vagyis sétálnék de amikor mégis odapillantva meglátom a tulajdonos arcát, nem tehetek mást sötéten felkuncogok.
- Így nézz bolondnak másokat te szamár… - mormogom még hozzá az orrom alatt.
Egyszer csak a mellettem lépkedő Kenshin kihúzza magát és odacsörtet. Útközben majdnem pofára esik egyszer, de a bátorsága és lendülete töretlen. Finoman átvág a hölgyek között, hogy ő kerüljön legelőre, majd becsmérlően a boltosra néz és meglepő határozottsággal, már-már dühösen szólal meg.
- Már elnézést eladó-sama, de ez igazán udvariatlan hozzáállás a hölggyel szemben! - dorgálja meg, majd összerezzen, összébb húzza magát, és egészen félénk hangon folytatja, és a kezeivel is malmozni kezd. - Lehetne, hogy... Szóval... Egy kicsit elnézőbb vagy vele? Kérlek? Csak azért, mert külföldi, nem kéne többet fizetnie...
A fekete hajú nő megdöbbenve és némán hallgatja végig a fiút, a szőke lány a végére már egészen szánakozó pillantást vet rá miközben eltakarja a száját, a harmadik nő pedig továbbra is töretlenül élvezi a műsort.
Először meglep hogy a fiú akit nem is olyan rég még én kaptam el egy majdnemájulás közepén milyen határozottan képes viselkedni, aztán megszólal és megtörik a varázs... Honnan szalajtották ezt? Édes jó isteneim! Úgy fest ez tényleg nem az ln napom... Mikor Kenshin-ből az a minimális férfiasság is elszáll ami az előbb elindította rájövök, most már sajnos rám is tartozik a dolog. Odamegyek és a kimonója nyakánál fogva kihúzom középről a srácot.
- Ügyes próbálkozás. Egy 6 éves kisfiú biztos megirigyelné és nagyon felnézne rád érte. - mondom és vállonveregetem - Most megmutatom hogyan kell férfiasan csinálni.
Beállok Kenshin addig helyére, mérsékelten rácsapok a tenyeremmel bódé tetejére, majd a direkt ilyen esetekre szánt hangomon nekikezdek.
- Kedves uram... meglehetősen beszűkült elmére vall, hogy csak azért feltételezi valakiről hogy külföldi lenne, akik egyébiránt nem mind ostobák, mert úgy néz ki. Én, a többiekkel ellentétben nem az... üzleti módszereibe kivánok belekötni, csupán azt mondom, hogy egy olyan világban élünk ahol sok dolog nem az aminek látszik. Például ez a hölgy, hölgy társam itt... - nézek az aranyhajúra, majd egészen közel hajolok a boltoshoz és suttogva folytatom.
- Nézze uram, az hogy most elkerülje a vitát ezekkel a hölgyekkel az ön érdeke. Onmyoji vagyok, felismerem az álruhás szellemet ha meglátom. Nem is is olyan ritka mint hinné. Az átváltozás minősége alapján ráadásul azt mondanám erősek. Ráadásul hárman vannak, ha úgy döntenek támadnak még én sem tudok majd elbánni velük. Tehát... azt ajánlom adjon neki igazat jó gyorsan és talán nem lesz baj... - miután befejeztem kiegyenesedem, kellemes kifejezést öltök az arcomra, dobolni kezdek a bódé tetején és a tulajdonosra nézek.
- Nos?
A boltos arca egyre fehérebb lesz ahogy beszélek, eddig is halálra volt rémülve de most már tényleg ő hasonlít a legjobban egy szellemre. Gyanakodva méregeti a lányokat.
- Kérlek, vigyetek el bármit...- nyöszörgi - Csak kérlek ne bántsatok.
-Heee!? - ugrik oda a lány - Tolvajnak nézel minket? Mi csak rendes árat akartunk!
-Elég volt már. - szólal meg a szőke, és letesz egy pár aranyat a pultra.
- Mindegy már. Csak add ide a két korsót amit kértem. - mondja.
-De ez túl sok! - kiált fel Ushishi és majdnem arrébb lök ahogy a pénz felé kap, aztán mintha megdermedne a mozdulat közben.
- A tulajdonos megdolgozott a pénzéért és mi még rá is ijesztettünk - itt elég jelentős pillantást vet rá és rám is. - Ez a legkevesebb amit tehetünk érte.
- Köszönöm kisasszony! - hajol meg a pultos többször is. - Nagyon köszönöm! Kérlek fogadjátok el ezt is. - tesz az asztalra egy harmadik üveget.
-Erre semmi szükség. - mondja a szőke de a fehér hajú már nyúl is a bor után.
-Elfogadjuk. Ez számunkra a minimum a szemtelenségedért. Legközelebb már felismered a húgunkat és nem hiszed majd hogy idegen. Nem igaz?
-De igen. - hajol mélyebbre a férfi. - De igen.
-Ti pedig ha szeretnétek csatlakozzatok hozzánk. Hála képpen a segítségért.- Mosolyog Kenshinre a szőke.
A fiú mélyen meghajol.
- Ugyan, semmiség, igazán kedves tőletek, de nem tartoztok hálával! Nem akarlak tovább zavarni titeket. Bár... Ha... - rám néz -, Izé... Bocsátsd meg nekem, de azt hiszem, nem tudom a neved... Hogy is hívnak? Szóval ha Onmyoji-san úgy gondolja, akkor persze, nincs ellenemre...
- Nakagawa Hagane. - mutatkozom be, a fiúnak és ezzel együtt már a három hölgynek is. - Nos nagyon kedves a meghívás de… gyerekkel vagyok - itt elmutatok Kenshin mellett a hátul maradt Hikarira - Valamint Kenshinnel is…
- Ugyan-ugyan, miattam ne zavartasd magad! Én... Én igazából azt sem tudom, mit keresek itt... - vakarja meg a tarkóját.
- Azt keresed itt, hogy nem volt szívem otthagyni az erdőben, ami tele van szellemekkel, amik valószínűleg egy magadfajtára várnak hogy legyen valami vacsorájuk. Ez a kislányra is vonatkozik, bár ő egész talpraesett. - válaszolom.
Gondoljuk csak át a dolgot: Három kissé különös, de egyébként normális nő meghív, hogy tartsunk velük. Abból amit látok úgy hiszem italozás is kilátásban van, ami ha őszinte vagyok magammal lehet nem ártana az idegeimnek. Ha meghívnak valószínű szállásuk is van, ami nekünk viszont még nincsen. Mindent összegezve igazából nem hangzik újabb problémának…
- Meggondoltam magam. Megyünk. - jelentem ki. Tényleg nem hangzik vészesnek a dolog, ugyan mi baj lehetne belőle?
Kenshin megint összerezzen, és kicsit közelebb lép hozzám.
- I-igazán hálás vagyok! - hajol meg. - Egyedül kicsit... El vagyok veszve... Még sosem utazgattam így…
A lányok örömmel veszik hogy csatlakozunk hozzájuk és azzal helyet is foglalnak kicsit arrébb egy hosszú asztalnál.
- Még jó hogy bőven hoztunk poharat. - Mondja Ushishi miközben a táskájából négy csészét hajít az asztalra. Időközben Hikari is csatlakozik hozzátok, ő tiltakozóan felemeli a kezét.
- Én azt hiszem egy pohárral is beérem. - mondja miután illendően bemutatkozott. A fekete hajú lány már rá is szólna de a többiek leintik. Végülis Hikari még csak 14- 15 éves lehet. A szőke hajú nő önt egy adag sakét mindenkinek.
-A nevem Shinsei. A fekete hajú szépség Ushishi. - a bemutatásra Ushishi kecsesen meghajol. - A harmadik nővérünk pedig Higanbana. Ne ijedgyetek meg a külsejétől és a furcsa névtől, nem szellem és nem fog ártani nektek.
-De ha szeretnétek egy kis ital után szívesen jósolok nektek. - mondja.
Kenshin azonnal zavarba jön, amint szakét töltenének neki, és még előtte közbeszól, picit elhúzva a poharat.
- Igazán nem akarok udvariatlan lenni, de én nem szoktam inni... - próbálkozik a finom visszautasítással.
Megköszönöm az italt miután töltenek nekem és elveszem a csészét. A “nem szellem” megjegyzésnél majdnem félrenyelek, nem mintha kiemelten nekem szólna de az után ami a bódénál történt, kellemetlenül hangzik számomra. Így utólag úgy érzem kicsit messzire mentem az ijesztegetéssel. Hogy valamivel eltereljem a gondolataimat a saját hülyeségemről megpróbálok beszélgetést kezdeményezni.
- Shinsei-san nem akarok udvariatlan lenni, de ha te magad nem vagy külföldi, akkor honnan a… különleges külsőd? Igen talán ez rá a legmegfelelőbb kifejezés…
A lány elneveti magát.
- Az édes anyám és az édesapám is angol volt, de én itt születtem. Még nagyon fiatal voltam amikor meghaltak, és mindent itt tanultam. Lehet, hogy nem úgy nézek ki mint ti, de akkor sem vagyok inkább idegen. - mondja kedvesen.
- Értem. Biztos nem volt egyszerű. Főleg hogy minden tele van hozzá hasonlókkal… - itt visszanézek a bolt felé.
-Nos, nem várhatom el, hogy az emberek kérdés nélkül elmenjenek a külsőm mellett. Megszámlálhatatlanul sokszor dicsérték már meg a beszédemet és az írásomat is, pedig hát, hogy ne beszélnék, vagy írnék legalább olyan jól mint bárki más.
-Engem akkor is bosszant hogy át akart verni. - mondja Ushishi.
-Ugyan-ugyan Shi-chan…
- Nem igazán lehet vele mit kezdeni sajnos. Bár azt megmondhatom, hogy igen erősen izzadni fog majd a Pokol bírái előtt. Feltéve hogy léteznek. - mondom, majd iszom. Jó ég… lehet tényleg erre volt szükségem? Egy jó italra? Egy kis társaságra?
- Jól tévedek ha azt mondom erre felé szálltok meg valahol? Mert az nyilvánvaló, hogy nem vagytok helyiek. - kérdezem - Vagy csak pusztán átutazóban vagytok és bejöttetek a faluba?
Amikor a pokol bíráit emlegetem Higanbana és Ushishi egyszerre nyeli félre a szakét, előbbit alig viseli meg másik viszont még mindig fuldoklik mikor a felteszem a következő kérdést is.
-Nem, az otthonunk itt van a közelben, csak általában a városba megyünk be, az sincs innen messze, de ma a szép időt kihasználva ide jöttünk.
- Jól vagy? Vigyázz magadra jobban kérlek! - mondja aggodalmaskodva.
Mikor szegény Ushishi újra levegőhöz jut szelíden Kenshinre néz.
-Talán valami baj van úrfi? Úgy látom nem iszod a bort.
Kenshin kérdésre kissé lesüti a szemét és meghajol.
- Elnézésetek kérem, nem, nincs semmi baj. Csupán nem szokásom alkoholt fogyasztani - feleli félénken a fiú.
- Köszönöm. Azt hiszem talán egy kicsit kezd megártani az ital. Ha kellemetlennek érzed kérhetünk egy teát a fogadóban. Bár valószínűleg csak áztatott rongy ízű van nekik.
- Ugyan-ugyan, ne fáradjatok! - legyez a kezeivel, miközben mosolyog. - Megvagyok így is... Illetve, ha tényleg nem gond, akkor a teát azt elfogadom. - eközben visszaül a helyére.
Meglepetten, de szó nélkül figyelem a jelenetet. Miután tudatosul bennem, hogy Ushishi azután nyelte félre az italt, hogy én beszéltem szinte már-már muszáj vagyok rákérdezni:
- Előfordulhat, hogy valami olyat hoztam szóba amit nem kellett volna? Néha elfelejtem, hogy pár embert kellemetlenül érinthet a… Az élet befejezése utáni esetleges események gondolata.
-Nem, nem, dehogy. - mentegetőzik Shinsei.
-Igen. - erősíti meg Ushishi - Valószínűleg csak kezd hatni az ital. Megyek is hozok egy teát. - áll fel az asztaltól és szinte bele is szalad egy férfibe. A férfi elég magasnak tűnik egyszerű rövid kimonót visel, rendetlenül és lazán megkötve, alóla elősejlik egy nagyobb tetoválás darabja, az oldalán pedig két hosszú katanát is visel.
-Áh itt vagytok. - néz vidáman a lányokra. Lazán helyet foglal mellettünk kérdés nélkül felkortyolja Kenshin otthagyott sakéját aztán ismét a lányokra néz. - Misao itt van veletek?
-Nincs. A házban hagytuk. - vágja rá a szőke.
-Tudod hogy nagyon szeretjük, de azért nem akartuk magunkkal hozni inni. - a srác erre komoly arccal bólogat aztán sóhajtva megszólal.
-Hát ott sincs. - azzal tölt magának még egyet Kenshin csészéjébe, azt is becsapja és folytatja. - Nem kell mondanom mekkora bajban leszünk ha eltéved és történik velem valami igaz?



- Önnek is üdv Bemutatkozni nem fontos-san. - mosolygok - Nakagawa Hagane vagyok ők pedig az útitársaim - mutatok Kenshinre és Hikarira. - Elnézést amiért beleütöm az orromat, tényleg nem az én dolgom, de ha már egyszer hallottam, de elvesztették esetleg egy barátjukat? Én, Kenshin és Hikari szívesen segítünk a keresésben.
- He? - néz rám a férfi. - Kennohana Gurajiorasu vagyok. Nem tudom mennyire lenne jó ötlet.
- Elfogadjuk. Persze ne törjétek a nyakatokat érte de ha találkoznátok vele. Egy fiatal srác az, egy kicsit együgyü, úgy nagyából mintha egy ötéves lenne, de nagyon jóindulatú. Biztosan csak sétálni indult és eltévedt . - mondja Ushishi . - Nagyjából olyan magas mint a barátod. - bök Kenshinre. - Hosszú sötét haja van, és világos bőre. De valószínűleg a legegyszerűbben a személyiségéről ismeritek fel, kevés odakint az ötéves szinten álló huszonéves.
Kenshin egy kis ideig tágra nyílt szemekkel bámul a férfira, majd feláll a helyéről és meghajol felé.
- Ishida Kenshin vagyok, örvendek a találkozásnak!
Hamar vissza is ül, a csészét hagyja, hogy Gura elvegye. Némán hallgatja végig a történteket, a végén pedig finoman bólint.
- Rendben, nyitva tartom a szemem!
- Köszönjük. - hajol meg udvariasan Ushishi és Shinsei. Közben Higanbana is feláll a helyéről már csak Gura marad a helyén és iszik amíg az utolsó lány rá nem néz.
- Gura-san, ugyan a szellemekkel is közeli kapcsolatban állok, de szeretném ha te egyelőre az élők oldalán maradnál, úgyhogy kelj fel és segíts nekünk körülnézni, mert ahogy mondtad, bajban leszünk ha nem találjuk meg. - azzal felénk is meghajolnak hogy elbúcsuzzanak.
-Bocsánat hogy így távozunk. Ha szeretnétek fogyasszátok csak el a maradék bort.
- Semmi baj, láthatóan aggódtok. Jobb ha mi is indulunk. - állok fel - Ha esetleg mi találnánk meg… mit csináljunk? Hogy vigyük vissza hozzátok?
- Hmm... Van egy öreg udvarház az erdőben, régen egy nagy családé volt, de ők szerencsétlen körülmények között távoztak. Mivel senki másnak nem kellett most mi lakunk ott, nem nehéz megtalálni, oda kísérjétek. De ha szerencsétek van talán emlékezni fog az útra.
- Rendben. Sok szerencsét a kereséssel. Kenshin, Hikari, gyertek!
Bár a hangomban nyoma sincs, legalább is nagyon remélem, egy kicsit különösnek találom a helyváasztásukat. Nem mintha én sosem éjszakáztam volna magányosan hagyott parasztházban, de azért ez mégis egy egészen más szint. A “szerencsétlen körülmények között távoztak” részleteit pedig inkább meg sem próbálom kitalálni.
Kenshin egészen elsápad, mikor szellemekről esik szó. A búcsúzáskor meghajol feléjük, majd Haganéra néz, hogy várja az indulást.
- Mi az, hogy... Szerencsétlen körülmények között? - teszi a kérdést.
- Öhm… - Kenshin kérdése kissé meglep - Nos általában így szokták szépen megfogalmazni azt, hogy meghaltak. - válaszolom - De persze nem feltétlenül csak ezt jelentheti, arra is utalhat, hogy például valakik elkergették őket.
Kenshin láthatóan elszontyolodik.
- Szerencsétlenek... Sajnálatos - mondja szomorkásan. - De legalább a házuk nem maradt árván.
A rövid felvilágosítás után egy ideig csendben marad, ám pár perc múlva megszólal.
- Nakagawa-san, ha nem nagy kérés, és nem sietünk sehová, keresnénk egy ruhaüzletet? Szeretnék valami... Egyszerűbbet - néz saját, látszólag mindannyiuk életénél többet érő kimonójára. - A selymet nagyon nehéz tisztítani, én meg folyton összekoszolom, szóval... Érted.
- Eh… Igen. Nem, de igen. Értem. Akkor tehát ruhaüzlet és utána keresés.

Mikor rábólintok a ruhavásárlásra, Kenshin vidáman elmosolyodik és megindul előre. Amint talál egy üzletet, keres magának valami jóval átlagosabbat. Végül egy sötétszürke hakamánál és világosszürke, aranyszín levelekkel díszített kimonó felsőnél dönt. Még egy fekete haorit is vesz hozzá.
Valóban rendkívül átlagos ruhák a lilához képest, amit eddig viselt. Miután át is öltözött, szól nekem, hogy indulhatunk. Majd rögtön hogy kilépünk, visszarohan, mert otthagyta a levett ruháit.
Mikor Kenshin végre végzett, és mindenét magánál tudja, a kis csapatunk élén indulok el.
- Rendben. Akkor kezdődhet a “bújócska”. Tehát akkor akit keresünk, egy Kenshinnel körülbelül egymagas, hosszú, sötét hajú fiú világos bőrrel, aki úgy viselkedik mint egy kisgyerek. Sima menet, biztos hamar meg lesz…

Már késő délutánra jár de a falu fogadója enyhén szólva is kritikán aluli volt szóval mi sem szeretnénk ott meg szállni nem beszélve róla hogy csak két szobájuk van amik alig nagyobbak mint egy szekrény de már napközben hidegek. Ezért inkább elindulunk arra amerre a várost mutaták. Ami először egyszerűnek tűnt de aztán valahogy, sikerül letérnünk a biztosnak hitt útról és egy ösvényre tévednünk. A nap még süt úgyhogy szerencsére még van bőven időnk megtalálni az irányt. Ahogy haladunk az ösvény melletti fákon lassan egy mező képe szűrődik át, és bokrok és a magasra növő virágok között végre egy alakot látunk, ahogy egy sziklán ücsörög, talán végre kérhetünk iránymutatást. Vagy Kenhsin félelmei igaznak bizonyulnak és megesz minket egy szellem.
Mikor meglátom az alakot finoman megbököm a többieket.
- Nézzétek! Mit kereshet valaki itt valaki ilyenkor idekint?
Megpróbálom a jelenlegi távolságból is kicsit jobban látni az alakot, ha nem sikerül akkor szépen lassan megközelíteni, közben remélem nem ugrik elő semmi sehonnan, meg azt is hogy a többiek jönnek utánam, bár amennyiben Kenshin a fülembe kezd nyivákolni utóbbiban biztos leszek.
- Vigyázz, lehet, hogy megesz! - nyivákolja Kenshin a fülembe.
Csak gondolni kellett rá… Megállok, sóhajtok egyet és megfordulok.
- Idefigyelj Kenshin! - teszem a srác vállára kezemet - Ha bármi is van itt ami embert eszik akkor az engem fog megenni először, mert én megyek elöl. Kivéve persze ha mögénk kerül… Amit nem fog. Mert ha bármi lenne itt ami ártani akar nekünk akkor érezném. - Feltéve hogy nem valami olyan lény ami elég ügyes hozzá hogy leplezze a jelenlétét, teszem hozzá gondolatban.
- De ha nagyon félsz ittmaradhattok Hikarival amíg én megnézem…
- Nem-nem, követünk! Nem félek, az nem szamurájhoz méltó. - Kis szünet. - Dee... Azért ugye el tudod intézni, ha mégis megtámadna minket?
- El.
Kenshin láthatóan fellélegzik és hülyén rám mosolyog.
- Akkor... Nézzük meg, ki az. Talán a fiú akit keresünk.
- Na látod. Akkor meg aztán nem hogy baj nem lesz de mindenkinek jó. - mondom ahogy visszafordulok és ismét elindulok az élen.
A fiú csak akkor vesz észre minket amikor már majdnem elértük, egyébként amíg észre nem vesz addig nyugosan virág karkötőt fűzöget. Ahogy meglát minket felénk fordul és felugrik.
-Kik vagytok? Mit akartok? Minek osontatok így mögém?



Kenshin azonnal elmosolyodik, amint megpillantja őt meg a virágait, és még előttem megszólal, kilépve mögülem.
- Üdv! - hajol meg. - Sajnálom, ha megijesztettünk, nem akarunk bántani. - Látványosan el is tartja kezeit a kardjától. - Én Ishida Kenshin vagyok. Te lennél Misao-san, igaz? Találkoztunk a társaiddal, azt mondták, keresnek téged.. Öhm... Ushishi-san, Shinsei-san, Higanbana-san és Kennohana-san. Azt ígértük nekik, hogy nyitva tartjuk a szemünket, és ha megtalálunk, akkor hazakísérünk. - Egy kis ideig nézi a karkötőket, majd még szélesebben elmosolyodik. - Egyébként nagyon szép karkötők, én is szeretek készíteni!
Csak nézek mint dárdára szúrt fej a győztes tábor bejáratánál. Kenshin… működik. Sőt! Úgy fest sokkal jobban elemében van mint a nap eddigi részében bármikor. Nem zavar, hogy előttem lépett “akcióba”, igazából kicsit örülök is neki. Kedvesen integetek és miközben Kensin beszél egyetértően bólogatok.
- Nakagava Hagane vagyok. Úgy van ahogy mondja. A társaid nagyon megijedtek mikor nem találtak téged. Úgy tűnt eléggé aggódnak is. - egészítem ki a szerencsétlen szamurájt - És tényleg szépek a virágaid.
- Meg is érdemlik hogy aggódjanak. - mondja Kenshinnek. - Nem akartak magukkal vinni. Úgyhogy Momoval eljöttünk magunk. - amikor megdicsérem a virágait elpirul és elrejti őket. - Ne mondj ilyet. Én nem játszom virágokkal. - mondja.
- Legközelebb inkább mondd meg nekik, hogy rosszul esik, ha hátrahagynak, ne csak elkószálj, rendben? Tényleg halálra aggódják maguk... És biztos nem bántani akartak téged - mondja a szamuráj szelíden. - Ne okozz felesleges fejfájást nekik. Kérlek, menj haza, mielőtt még jobban bepánikolnak.
- Dehogy aggódnak miattam, csak félnek mi lesz ha Keizo megtudja, hogy nem találnak. - mondja dacosan.
A fiú halkan felsóhajt.
- Keizo? Ő kicsoda? - kérdez vissza.-
- Övé a palota ahol lakom. Mindig kedves velem, de a többiek nagyon félnek tőle.
- Áh... Értem. - egy pillanatra elgondolkodik -, Hm... Misao-san, mondd, mit szeretnél? Szívesen veszek neked valamit, ha cserébe hazamész. Megígértük nekik, hogy segítünk, rosszul érezném magam, ha most csak így itthagynánk…
- Nem akarok bemenni újra a faluba, a városba sem. Nyugodtan itt hagyhattok. Még néhány órát biztosan világos lesz, utánna pedig majd Momo hazavisz.
Kenshin kissé elszontyolodik, majd félve teszi fel a kérdést.
- Momo...?
Kenshin alig teszi fel a kérdést a feje fölött megmozdul egy ág és egy kis vörös démon (?) landol nagy visítással először az arcán aztán a nyakában.
Kenshin felsikít és azonnal elesik a saját lábában, ahogy megpördül, hogy odakapjon.
- VÁÁ SEGÍTSÉG MEGTÁMADTAK! - fetreng a földön. - NAKAGAWA-SAAAAN - sírja.
A fiú azonnal teli torokból nevetni kezd ahogy Kenshin sikítani kezd, ami fokozódik amikor el is esik. A vörös panda démon pedig makogva ugrál a legyőzött Kenshinen.
A beszélgetésükbe nem igazán akartam, és nem is biztos hogy bele tudtam volna, szólni. Őszintén szólva nagyon rég volt dolgom gyerekkel, vagy… bármi olyasmivel. A Keizo téma, ha a korábban halottakhoz adom már több is mint gyanús. Kenshinnek egészen jó ötlete támad ugyan hogy hazacsalhassuk a srácot de hamar felsül és még egy kis, vörös támadót is a nyakába kap.
- Kenshin! Nyugodj le! - mondom határozottan, majd oda megyek hogy finoman leszedjem róla a szőrös kis dögöt.
- És kérlek szépen ne visíts már mint egy újszülött kismalac. Ez itt legfeljebb halálra nyalogatni fog…
Misao még mindig nevet, Momo pedig nem hagyja, hogy hozzá érjek. Kétlábra állva igyekszik fenyegetőnek tűnni egy ideig, aztán Misao kinyújtott karjaiba veti magát.
- Még sose láttam senkit így megijedni Momotól. - neveti. - Azt hiszem most nagyon elégedett magával. - a kis vakarcs pedig még vissza is makog neki.
Kenshin a földön reszket és nem reagál egy ideig. Aztán mikor végre ki meri nyitni a szemét, óvatosan felül, és egy szaggatott, mély levegőt vesz. Körülnéz, a szeme pedig megállapodik a vörös kis állaton.
- Oh.. Hogy... Csak egy... - újból felsóhajt és kissé még mindig remegve, de feltápászkodik, leporolja magát.
- Pontosan. Ez csak kicsi, bolyhos állatka. - mondom lassan. Gonosz tőlem de egy kicsit én is mosolygok, bármennyire sajnálom Kenshint ez a jelenet akkor is komikus marad. - Egészen aranyos… és okos kis lények tűnik. Legalább is, azt nagyon jól eltalálta hogy kit kell megijeszteni ha látványos eredményt akar.
Kenshin szégyenkezve lesüti a tekintetét.
- Elnézést kérek…
- Ő Momo. Mint látjátok retenthetetlen, és úgy tűnik megvolt az első nagy győzelme is. Ő a legjobb barátom. - emeli fel Misao az állatot a hóna alatt hogy rendesen megmutassa.
- Szabad megsimogatni? - kérdezem kedvesen.
- Egészen édes - makogja Kenshin félénken. - De örülnék, ha nem próbálna meg megölni legközelebb…
- Megsimogathatod. Ha nem félsz hogy leharapja az ujjaidat. - mondja mosolyogva.
- Sokkal félelmetesebb dolgokkal is kerültem már szembe. - megpróbálom megcirógatni az állat buksiját.
A figyelmeztetés ellenére a bolyhos szörnyeteg Misao kezében nyugodtan hagyja, hogy megsimogassam. Legalább is addig amíg Misao hagyja, mert egy idő után elhúzza a szőrmókot és tüntetően magához öleli. Most hogy már nem tart tőlünk, vissza telepszik a sziklára és a szőrmókhoz bújva megjegyzi.
-Éhes vagyok.
- Akkor talán mégis velünk kéne jönnöd - javaslom - Nem viszünk haza ha nem akarod, csak keresünk egy helyet ahol ehetünk. Biztos találunk valamit ha ügyesek vagyunk. És! Ha még vannak kint árusok és látsz valamit amit szeretnél Kenshin megveszi neked.
Próbálkozom, magam sem hiszem hogy túl hatásosan de azért próbálkozom. Ha nem akarja hogy hazavigyük lehet hogy jobb nem erőltetni, viszont ha csak eljönne velünk… Esetleg a társaiba is belefuthatunk megint, de amennyiben mégsem legalább mi figyelünk rá. Most hogy a saját szememmel is láttam tényleg mennyire gyerek ez srác mentálisan valahogy nem érezném jól magam ha magára hagynánk és szerintem ez a többiekre is igaz.
- Na? Mit szólsz hozzá?
Misao szomorúan megrázza a fejét.
- Nem, nem szeretnék bemenni a faluba... És nem akarom, hogy Keizo aggódjon. Inkább hazamennék. - mondja és jobban magához szorítja a pandát.
Kenshin finoman rámosolyog a fiúra.
- Rendben, elkísérhetünk addig?
- Nem bánom. - vonja meg a vállát. Egy ideig őt és a pandát követve elindulunk az ösvényen nagyjából arra amerről jöttek is aztán rákanyarodunk egy másikra, végül arról is elkeveredünk, és már gyanúsan régóta megyünk és gyanúsan sötétedni is kezdet közben. Misao pedig láthatóan kezd fáradni.
Kenshin jó ideig nem szólal meg, azonban mikor már kezd sötétedni, megköszörüli a torkát.
- Biztos... Jó irányba megyünk?
-Biztos. - ásítja Misao. - Merre másfelé tudnánk menni?- Momo meg megáll elől el szimatolgat és egyre kevésbé mutat hajlandóságot az adott útirány felé.
Eltévedtünk, határozottan eltévedtünk. Kész szerencse hogy nem hagytuk egyedül ezt a srácot, az szőrlabda körülbelül annyira megbízható vezető mint egy szamár amit körülveszel almafával. Hagyom a két srácot menni elöl, de szakadatlanul figyelem a hátukat, hogy maradjon is a létszám, én pedig finoman megbököm Hikari vállát.
- Hikari-chan… - kezdem halkan - Okos fiatal lány vagy tehát gondolom észrevetted, hogy mintha kicsit elkeveredtünk volna. Nem tudnád előhívni a szellemed, hogy körül nézzen kicsit fentről? Én is hívnám az enyémet de valami azt súgja kicsit megorrolna hogyha iránytűnek akarnám alkalmazni, és valahogy nincs kedvem ahhoz a vitához…
-Hmm lehetséges. - mondja Hikari. - Nozomu. - nagyon halkan szólította a szellem mégis azonnal megjelent. - A fákon keresztül nem tudnál körülnézni, keresni valamit, lehet hogy eltévedtünk de talán közel vagyunk. Meg tudod találni az épületet?
-Megpróbálom. - a szellem eggyé válik az első fával amit talál és csak úgy két perccel később bukkan fel újra.
- Van egy ház vagy valami, elég nagynak és lakottnak tűnik. És még valami, egy ember is van nem messze tőlünk, arra. - mutat előre. - Valahogy furcsának éreztem a jelenlétét.
- De nem szellem? - Kérdezi Hikari.
- Nem, egész biztosan ember.
- Pontosan mi benne a furcsa? - kérdezem, de közben már megyek is szólni a két fiúnak hogy álljanak meg.
-Nem is tudom, a fák valami olyasmire utaltak hogy más az esszenciája. De mindenkié megváltozik aki egyszer mágiához vagy szellemekhez nyúl. Kicsit vészjóslóak voltak. De szerintem túloznak.
Bólintok majd a két fiatalember elé sietek.
- Azt hiszem, hogy jobb lenne - szólók oda - ha mostantól én mennék előre. Kértem egy kis… segítséget úgyhogy most már eltévedve sem vagyunk.
-Eddig sem voltunk eltévedve. - jelenti ki Misao.
- Eeeh… Tudom. Csak… rosszul fogalmaztam, mert gyorsan akartam beszélni. Arra céloztam, hogy most még véletlenül sem leszünk eltévedve, mert még többen tudjuk a helyes irányt.
Kenshin csak biccent, bár ezentúl nagyon figyel a háta mögé, tekintve, hogy ő lett így az utolsó a sorban.
Elfoglalom a helyemet elöl és átveszem a vezetést. Nagyon figyelek, igazából mindenre most már, de főleg közvetlenül elénk amerre a “furcsa de biztosan emberi” illető tartózkodik.
Mire elérjük az alakot már sötét van így elsőre csak a körvonalát vehetjük ki ahogy nyugodtan áll mintha csak ránk várna és a legyezőjével játszik. Ahogy Momo kiszúrja rögtön makogva elé fut és elkezd felugrálni a lábára amíg le nem hajol és fel nem veszi. Mikor közelebb érünk Misao is felismeri végre az alakot.
- Keizo! - kiált fel és ő is elé szalad.
- Ti meg merre jártatok? - kérdezi a férfi. - Otthon a kertben már nincs elég virág a karkötőkhöz?- kérdezi miközben finoman fejbe veri Misaot a legyezővel. - Még jó hogy Momo veled volt. Különben még megevett volna egy szellem. És kik a barátaid?



Kenshin meghajol felé.
- Ishida Kenshin vagyok, örvendek a találkozásnak!
- Nakagawa Hagane vagyok - hajolok meg én is.
Ez a férfi már ránézésre valóban eleget tesz a fura fogalmának, sőt ki is meríti azt, már ha átlag ember, vagy fa, szemszögéből nézzük. Kicsit talán több is mint simán fura…
- És ami azt illeti nem mondanám hogy barátok vagyunk, mi igazából csak hazahoztuk…
Miután Hikari és a Nozomu is bemutatkozott, a férfi is fejet hajt, bár éppen hogy nem csak biccent felénk.
- A haza kísérni kicsit túlzásnak tűnik, a birtok még vagy jó tíz percre van innen. A ti tempótokkal talán több is. Meg az irány se volt egészen jó ahogy néztem. - sandít Misaora. - De mindenképp hálás vagyok a szándékért.
- Keizo éhes vagyok. - szól közbe a fiú. Keizo csak elneveti magát és ismét olyan mozdulatot tesz mintha fejbe akarná vágni a legyezővel, amire az be is húzza a nyakát és védekezően felemeli a kezeit.
- Igen? Akkor meg minek mentél ilyen messzire? Na mindegy, hazamegyünk és vacsorázunk. Rendben?- A fiú csak bólint Keizo pedig ismét felénk fordul.
- Csatlakozzatok ti is! Gondolom ti is megéhezhetetek, de ha nem akkor is van bőségesen mit innunk is. És az udvarház jóval közelebb van mint a legközelebbi fogadó. Este pedig tele van az erdő gonosz, bosszúszomjas szellemekkel.
Mikor Kenshin meghallja a "bosszúszomjas szellem" szókapcsolatot, amúgy is sápadt bőre méginkább falfehérré válik.
- Rendben, köszönjük a meghívást! - hadarja. - Nem akarnánk kint maradni éjszaka egy csomó... - nyel egyet. - bosszúszomjas... szellemmel. Igaz, Nakagawa-san? - rángatja meg finoman ruhám ujját.
- Oh hát persze hogy nem… - mondom, kicsit a szememet forgatva - Főleg nem egy ilyen sűrű sötét erdőben, ahol még a sikolyainkat sem lehetne hallani.
Ez az alak most ránk akart ilyeszteni, vagy komolyan mondta? Végül is nem lehet teljesen kizárni a lehetőséget az igaz… De akkor miért érzem azt valami nincs a helyén?
Megrázom a fejem, hogy kicsit még elzavarjam a negatív gondolataimat, ez a nap már így is elég kaotikus, nagyobb balhé nem lehet már innen, hacsak le nem szakad ránk a mennybolt.
A szavaimat hallva Kenshin pár pillanatig belém kapaszkodik, majd gyorsan elenged és bocsánatot kér. De még mindig hallhatóan remeg.
- Igen, azt hiszem, jobb, ha nem maradunk itt... Sokkal jobb - hebegi.
A férfi nevet kicsit a reakciónkon és elindul előre Misao mellet, a vöröspanda közben úgy dönt, ő ma már dolgozott eleget és még útközben békés álomra hajtja a fejét Keizo vállán. Érzem ahogy Kenshin követ mint valami kiskacsa az édesanyját, azt is hallom ahogy bukdácsol a sötétben de szerencsére nem esik pofára. Nemsokára meg is érkezünk a birtokra. Tényleg maximum tizenöt perc séta volt. Az udvarház jó állapotban van de sötétebb mint általában az ilyen helyek szoktak lenni, úgy tűnik akik itt laknak spórolnak a gyertyákkal, mindenhol ki van világítva ahol szükséges, de az udvar és a ház kevésbé használt részei sötétek, pedig még csak kora este van.
Kezd kicsit kellemetlen előérzetem lenni…
- Gyertek be nyugodtan. - invitál Keizo. Megsimogatja Misao fejét. - Neked meg keresünk valamit enni, aztán menj aludni.
- De még nem akarok. - feleli a másik álmosan.
- Rendben, akkor fent maradhatsz ameddig bírod.
- Ti nem vagytok éhesek? - kérdez meg minket is. - Remélem azért nem ment el mindenki, remélem találunk valakit aki előkészíti nektek a szobákat…
- Hát... Azt hiszem, nem igazán ettünk mostanában, mivel sokáig kerestük Misao-sant. Nagyon kedves az ajánlatod, és elfogadom, ha nem okoz gondot. - mondja Kenshin.
Hagyom hogy az udvariaskodás nagyobb részét Kenshin intézze, ez szemmel láthatóan jól megy neki. Persze az alapszabályoknak én is eleget teszek, de emellet a környezetem fürkészésére koncentrálok inkább.
- Úgy látom a legtöbben eltűntek ma éjszakára. Megyek keresek valakit meg valamit enni, addig helyezzétek magatokat kényelembe. - mondja Keizo miután bevezt minket egy kényelmes megvilágított szobába. Misao szinte rögtön utána ugrik és átkarolja a derekát mint egy kisgyerek.
-Én is megyek!
-És akkor ki marad itt a vendégekkel? - Kérdezi miközben lefejti magáról és ismét fejbe csapja a legyezővel. Misao nagyon csalódott arcot vág de azért visszafordul és inkább ő is helyet foglal a szobában.
Kenshin meghajol felé.
- Ishida Kenshin vagyok, örvendek a találkozásnak!
- Nakagawa Hagane vagyok - hajolok meg én is.
Ez a férfi már ránézésre valóban eleget tesz a fura fogalmának, sőt ki is meríti azt, már ha átlag ember, vagy fa, szemszögéből nézzük. Kicsit talán több is mint simán fura…
- És ami azt illeti nem mondanám hogy barátok vagyunk, mi igazából csak hazahoztuk…
Miután Hikari és a Nozomu is bemutatkozott, a férfi is fejet hajt, bár éppen hogy nem csak biccent felénk.
- A haza kísérni kicsit túlzásnak tűnik, a birtok még vagy jó tíz percre van innen. A ti tempótokkal talán több is. Meg az irány se volt egészen jó ahogy néztem. - sandít Misaora. - De mindenképp hálás vagyok a szándékért.
- Keizo éhes vagyok. - szól közbe a fiú. Keizo csak elneveti magát és ismét olyan mozdulatot tesz mintha fejbe akarná vágni a legyezővel, amire az be is húzza a nyakát és védekezően felemeli a kezeit.
- Igen? Akkor meg minek mentél ilyen messzire? Na mindegy, hazamegyünk és vacsorázunk. Rendben?- A fiú csak bólint Keizo pedig ismét felénk fordul.
- Csatlakozzatok ti is! Gondolom ti is megéhezhetetek, de ha nem akkor is van bőségesen mit innunk is. És az udvarház jóval közelebb van mint a legközelebbi fogadó. Este pedig tele van az erdő gonosz, bosszúszomjas szellemekkel.
Mikor Kenshin meghallja a "bosszúszomjas szellem" szókapcsolatot, amúgy is sápadt bőre méginkább falfehérré válik.
- Rendben, köszönjük a meghívást! - hadarja. - Nem akarnánk kint maradni éjszaka egy csomó... - nyel egyet. - bosszúszomjas... szellemmel. Igaz, Nakagawa-san? - rángatja meg finoman ruhám ujját.
- Oh hát persze hogy nem… - mondom, kicsit a szememet forgatva - Főleg nem egy ilyen sűrű sötét erdőben, ahol még a sikolyainkat sem lehetne hallani.
Ez az alak most ránk akart ilyeszteni, vagy komolyan mondta? Végül is nem lehet teljesen kizárni a lehetőséget az igaz… De akkor miért érzem azt valami nincs a helyén?
Megrázom a fejem, hogy kicsit még elzavarjam a negatív gondolataimat, ez a nap már így is elég kaotikus, nagyobb balhé nem lehet már innen, hacsak le nem szakad ránk a mennybolt.
A szavaimat hallva Kenshin pár pillanatig belém kapaszkodik, majd gyorsan elenged és bocsánatot kér. De még mindig hallhatóan remeg.
- Igen, azt hiszem, jobb, ha nem maradunk itt... Sokkal jobb - hebegi.
A férfi nevet kicsit a reakciónkon és elindul előre Misao mellet, a vöröspanda közben úgy dönt, ő ma már dolgozott eleget és még útközben békés álomra hajtja a fejét Keizo vállán. Érzem ahogy Kenshin követ mint valami kiskacsa az édesanyját, azt is hallom ahogy bukdácsol a sötétben de szerencsére nem esik pofára. Nemsokára meg is érkezünk a birtokra. Tényleg maximum tizenöt perc séta volt. Az udvarház jó állapotban van de sötétebb mint általában az ilyen helyek szoktak lenni, úgy tűnik akik itt laknak spórolnak a gyertyákkal, mindenhol ki van világítva ahol szükséges, de az udvar és a ház kevésbé használt részei sötétek, pedig még csak kora este van.
Kezd kicsit kellemetlen előérzetem lenni…
- Gyertek be nyugodtan. - invitál Keizo. Megsimogatja Misao fejét. - Neked meg keresünk valamit enni, aztán menj aludni.
- De még nem akarok. - feleli a másik álmosan.
- Rendben, akkor fent maradhatsz ameddig bírod.
- Ti nem vagytok éhesek? - kérdez meg minket is. - Remélem azért nem ment el mindenki, remélem találunk valakit aki előkészíti nektek a szobákat…
- Hát... Azt hiszem, nem igazán ettünk mostanában, mivel sokáig kerestük Misao-sant. Nagyon kedves az ajánlatod, és elfogadom, ha nem okoz gondot. - mondja Kenshin.
Hagyom hogy az udvariaskodás nagyobb részét Kenshin intézze, ez szemmel láthatóan jól megy neki. Persze az alapszabályoknak én is eleget teszek, de emellet a környezetem fürkészésére koncentrálok inkább.
- Úgy látom a legtöbben eltűntek ma éjszakára. Megyek keresek valakit meg valamit enni, addig helyezzétek magatokat kényelembe. - mondja Keizo miután bevezt minket egy kényelmes megvilágított szobába. Misao szinte rögtön utána ugrik és átkarolja a derekát mint egy kisgyerek.
-Én is megyek!
-És akkor ki marad itt a vendégekkel? - Kérdezi miközben lefejti magáról és ismét fejbe csapja a legyezővel. Misao nagyon csalódott arcot vág de azért visszafordul és inkább ő is helyet foglal a szobában.

Megvárom amíg a házigazdánk léptei elhalnak a házban, majd a földre dobom a táskámat és a botomat azután én magam is vízszintesbe vágódom és elterülök mint egy szekér által kilapított béka.
- Basszameg… - suttogom - Az összes istenség aki ma rajtam szórakozott, ott basszák meg ahol vannak! Végre nyugalom van…
Mikor észreveszem, hogy a többiek bámulnak, kicsit összeszedem magamat és felülök.
- Khm… elnézést… Azt hiszem már korábban egy kissé besokalltam és most jött ki…
- I-igen... Látom... - motyogja Kenshin. - De azért lehetnél egy kicsit... tisztelettudóbb. Mégiscsak vendégségben vagyunk…
Még a földön hemperegve egy ismerős hangot hallottam közvetlenül a fülem mellett.
-Legyél óvatos. Különös aurája van ennek a helynek - mondta Taki. És nagyon úgy tűnik hogy csak én hallottam a hangját. Alig hogy befejezte pedig hangos trapolás és kiabálás hangzik fel kint ami egyre jobban közeledik hozzánk aztán egyszer csak berobban Momo és végig trappol a padlón rajtam majd Kenshint dobantónak használva az asztalon és végül Misao nyakába veti magát, majd még a karjaiban is reszketve mondja a magáét az ajtó felé.
Kenshint egy hajszál választja el attól, hogy megint sikítson, de halálra rémülten kapkodja a tekintetét ide-oda, majd felpattan és felkapja a katanájat is maga mellől.
- Mi történt?? - néz reszketve Misaora.
- Ja lakókat számítva végképp fura… - suttogom a szellemnek. Tudtam, hogy tényleg mellettem lesz majd de ettől függetlenül, kicsit zavaró, hogy egyszer csak a fülembe sutyorog… Azon kívül túl újat sem mondott. Az hogy egy pillanatra el mertem engedni magamat pedig még nem bűn. Mielőtt tovább folytathatnám a határozottan privát beszélgetésemet, Momo úgy viharzik be a szobába mint a puskagolyó. Kenshint követve én is talpra állok, bár én kevésbé olyan jelleggel mint aki a világból is ki akar menekülni. Nem hiszem el, hogy már megint történik valami… Nem akarom, hogy megint történjen valami! Na de mi is az a valami? Úgy fest hamarosan megtudjuk. Hatalmasat sóhajtok, majd elkezdek a vöröspanda érkezési irányába figyelni és várom a mai következő problémámat.
Mire mindenki harckészültségbe vágja magát, meg is érkezik az ajtóba a lassú léptek gazdája. A magas sötét kócos hajú férfi hanyagul lép be az ajtón. Momo úgy makog mintha csak mindennek el akarná átkozni az alakot Misao arcáról viszont lassan eltűnik a félelem és az aggodalom, gyakorlatilag azonnal egy mély sóhajjal vissza ül a helyére és igyekszik fogva tartani Momot hogy a dühödt csipogás ne menjen át támadásba. Az alak pedig hideg tekintettel lassan nyugodtan végígmér minket. még a bejáratban.



Kenshin kissé felsóhajt, mikor látja, hogy Misao is megnyugszik, tehát nincs baj.
- Jó estét! Ishida Kenshin vagyok, vendégségbe hívtak engem és a társaimat. Örvendek a találkozásnak, kit tisztelhetek személyedben?
Látva hogy az egyetlen akit az új jövevény jelenléte még mindig zavar csak vörös szőrcsomó, ismét kevésbé feszült leszek. Mivel úgy néz ki Misao ismeri így valószínűleg, a férfi is a lakók közé tartozik és csak véletlenül riasztotta meg valamivel a fiú állatkáját, ezért akarja most széttépni a vöröspanda. A kötelező bemutatkozási köröm után visszazuttyanok a tatamira.
A férfi csak felsóhajt mire végez a végig mérésünkkel, Kenshin kérdésére csak egy bólintással és egy hanyag szóval válaszol.
- Susabi. - Momo még mindig szét akarja tépni de nem igazán foglalkozik ezzel ő is beljebb lép a szobába.
- Ráléptél Momora? - kérdezi Miaso, mire Susubi halkan morog egy sort aztán bele fésül a hajába miközben bólint. Ebben a pillanatban ér vissza a házigazda is aki a keretnek támaszkodva élvezi a látványt.
- Mindig sikerül rálépned vagy felrúgnod, vagy keresztül esned rajta valahányszor megérkezel. Nem is csoda hogy utál. - neveti.
- Nem életcélom hogy kedveljen a vörös rágcsálód Ikari.
- Aucs. - közben Keizo mögül egy fiatal fehér hajú nő lép be. Higanbana az akivel már találkoztatok korábban.
- Susabi-sama örülök hogy megtisztelsz minket.
- Momo is biztosan örül . - csipkelődik tovább a férfi.
- Sadaie ne legyél gyerekes. - közben belép a kezében egy nagy tálcával, amin rizs van és valamilyen ragu hozzá.
- Nahát. Ti vagytok azok! Nem gondoltam volna hogy tényleg ti fogjátok megtalálni. Tényleg megérdemlitek a vacsorát. Még egy kis borral is meg tudunk vendégelni ha kértek. Nemsokára biztosan csatlakoznak majd a többiek is.
Kenshin csak úgy kapkodja a fejét. A "Sadaie" névre érezhetően megváltozik az arca. Az eddigi értetlenséget először a totális sokk, majd düh váltja fel.
- "Sadaie"? - kérdez vissza élesen, anélkül, hogy bármi másra reagálna.
-Hmm? Ismered a nevet?- Kérdez rá Higanbana, mivel ő van a legközelebb Kenshinhez. És bár Sadaie nem reagál közvetlenül, de egy kicsit azért azért hidegebb lesz a kisugárzása, és élesedik a figyelme is. Ahogy ez után Susabi is figyeli a férfit.
Kenshin ökölbe szorítja a kezét az oldala mellett.
- Egy Sadaie nevű szellem támadta meg a húgomat... - sziszegi, majd gyorsan lehajol a kardjáért... de a lendület továbbviszi, és pofára esik. Azonnal összekapja magát, és a katanát kivonva felpattan.
- Ha te vagy az a Sadaie, esküszöm megfizetsz! - egyelőre nem mozdul, de látszik rajta, hogy kész harcolni, még ha nagyon szánalmasan is fest remegő térdekkel.
A vendéglátóink között lejátszódó rövidke közjátékot igazából egészen kellemesnek találom figyelni, van egyfajta családias hangulata az egésznek. Elhangzik két eddig nem említett név, bár ha az ember elég ügyes rájöhet, hogy mindkettő az általunk eddig Keizo-nak ismert férfihoz tartozik. Bár… jobban belegondolva eddig csak Misao szólította úgy és mintha a szabályos bemutatkozást ezután egyszerűen mellőzte is volna… Minden esetre a második név hallatára Kenshin teljes hangulat változáson megy át.
- Kenshin…?
A légkör kezd kellemetlen lenni, aztán, bár nem túl előkelően, de előkerül a kard is. Ám Kenshin egyvalamiben téved, tekintve Sadaie, bár az átlagostól messze van, nem szellem.
Mindenesetre már megint jól beállunk a szarosvödör alá, gondolom ahogy a biztonság kedvért én is talpra tornázom magam.
Sadaie csak furcsa szánalommal néz Kenshinre, nemhogy fegyvert nem ránt de még a legyezőjét sem nyitja ki. Susabi csak némán bámulja az eseményeket. Misao annyira meglepődött a jeleneten hogy elengedte Momot aki viszont célpontot váltott és vadul húzni kezdte hátrafelé Kenshin nadrágját. Nemsokára Misaonak is sikerül összeraknia valamennyit a történtekből és úgy dönt ő sem hagyja sorsára a jótevőjét, felugrik és hátulról átkarolja Kenshin derekát. Erre a látványra Sadaie már nem tud visszafojtani egy halk nevetést.
- Idefigyelj kölyök. Fogalmam sincs miről beszélsz. A húgodat talán megette egy szellem? Mi köze ennek hozzám?
Kenshin lepillant Momora, majd hátra Misaora is, de csak megpróbál elhúzódni, egyébként egyáltalán nem bántja őket.
- Nemrég az éjszaka közepén elrabolták a húgomat, és váltságdíjat követeltek érte. Aki ezt tette, a Sadaie nevet használta.
- Miért talán valami rosszat tett? Nem hallottad még, hogy a szellemektől (itt rendes szellem szellemre gondol) csak azoknak kell félniük akik valami rosszat tettek? Egyébként bármit is hallottál egy szellem sem szokott váltságdíjért elrabolni valakit.
Kenshin kissé lejjebb ereszti a fegyvert.
- Én... nem értem... Nem te voltál? És... Egyáltalán nem is szellem volt? Akkor ki volt?
A férfi vállat von.
- Ki tudja, mostanában a Sadaie név kezd kellemetlenül ismert lenni. De kezdjük ott hogy én sem vagyok szellem. Nem igaz? - néz rá az onmyojikra, Hikari csak megrázza a fejét. - Számít egyáltalán hogy ki volt.Valószínűleg úgyis halott mostanra. - ezután Susabi is megszólal.
- Mostmár eltehetnéd azt a kardot mielőtt kiszúrod vele a szemed.
Elég gyorsan rájövök, hogy fölöslegesen állok, itt még a semminél is kevesebb fog történni, esetleg ha Kenshinen múlik másodjára is eltaknyol, de azzal is csak magának árt. Ahogy kezdem előttem összeállni mi is történik észreveszem, hogy próbálok nem nevetni. Nem mintha valóban olyan erősen komikus lenne a helyzet, de azt hiszem ezen a ponton már nem tudom máshogy kezelni a szekunder szégyent amivel jár. Mikor Sadaie hozzánk fordul megerősítésért ember létére vonatkozóan megpróbálom rendezni az arcvonásaimat.
- Nem… Nem szellem. Csak furcsa.
Kenshin még mereng egy ideig, majd újból ismét egészen rémültté válik, és hamar elrakja a kardot. Utána rögtön mélyen meghajol.
- Ezesetben bocsánatot kérek az elhamarkodott vádaskodásért! - hadarja. - Őszintén sajnálom! - ahogy felegyenesedik, a fejéhez kap. - Pedig... pedig ráadásul még be is engedtél minket a házadba, és-és-és minden és... Annyira udvariatlan vagyok! - az arcát a tenyerébe temeti, majd megint meghajol. - Sajnálom sajnálom sajnálom!
Ha ezek után Susabi megjegyzése nem tenné, Kenshi bocsánatkérő műsora ismét elindítja bennem kuncogás sárlavináját. Édes jó istenek… Ilyen mikor valakinek kezd elmenni az esze?
Misao lassan bizalmatlanul leakaszkodik Kenshinről és Momo is elengedi, aztán büszkén Sadaie-hoz szalad, mintha csak eldicsekedne vele milyen ügyes volt.
- Nem mintha nem lenne semmi hasonló a rovásán… - motyogja Higanbana.
- Most hogy ezt tisztáztuk. - kezdi a házigazda. - Vacsorázzunk, hogy Misaoék elmehessenek aludni .- a srác erre felháborodva visszavág.
- De én nem vagyok fáradt.
- Nem baj. Momo fáradt és nem szeret egyedül aludni. Nem igaz Momo? - Az állatka pedig még vissza is csipog mintha csak értené.
Kenshin félénken bólogat, és megint meghajol.
Közben nekem is sikerül visszanyernem a nyugalmamat, milyen szerencse, hogy Kenshin rendezett akkora előadást, hogy velem nem annyira foglalkoztak. Bár ha belegondolok, nem is mi vagyunk jelen helyzetben a furcsábbik fél. Egy keveset azért várok még mielőtt, esetlegesen, ismét felzavarom a légkört. Ha már mindenki elhelyezkedett, esetleg már el is kezdődött a vacsora és a körülményekhez mérten normális hangulat állt be majd pont jó is lesz.
- Khm… Előre is elnézést kérek az idill megtörésért, de gondolkodtam… és rendkívüli módon kíváncsivá váltam; hogyha a házigazdánk nem szellem, akkor mégis micsoda? - kezdem nyugodtan - Mert az elég nyilvánvaló, hogy nem egészen hétköznapi alak, ahogy a háztartásban más sem. - itt finoman végig pillantok a társaságon, majd a fehér hajú férfin állítom meg a tekintetemet - Tehát amennyiben nem vagyok túlságosan indiszkrét… Mondd meg nekem milyen fajta ember költözik, a rendhagyó társaságával, egy “elátkozott” kúriába, az erdő közepén, Sadaie… -san?
Sadaie-nek szinte az arca is alig rezdül, ugyanígy Higanbanának.
- Micsoda kérdés ez? Csak mert fehér a hajunk még egyszerű emberek vagyunk. Nem igaz kis hölgy? - kérdezi Hikarit, aki majdnem bele is fullad a falatjába. A férfi elneveti magát.
- Csak óvatosan. - jegyzi meg. - Azt mondod furcsák vagyunk? - kérdez vissza. - Végül is lehetséges. De ki nem az ebben a világban? Ami a házat illeti ne aggódjatok. Nincsen átok rajta. Az emberek ezt mondják, mert az előző tulajok elég szerencsétlen körülmények között hagyták itt. És ha valaki hát Higanbana-san garantálhatja hogy kósza lelkek sincsenek itt. Viszont így hogy az emberek így hiszik, nem is háborgatnak minket. És az igazat megvallva ez elég kényelmes.
- Szerintem szép a fehér haj - szólal meg félénken Kenshin. - Még ha nem is túl mindennapi... És meg tudom érteni, hogy miért éltek itt. Tényleg békésen hangzik - bólogat, miközben falatozik.
- Nem emlékszem, hogy mondtam volna bármit is a külsőségekről. - húzom fel kicsit az orromat - Különös alatt inkább az aurádra céloztam… Tényleg nem akarok udvariatlan lenni, csak egyszerűen szeretem tudni, hogy ha egy házban álomra hajtom a fejem, másnap reggel fel is ébredek ott. - mondom könnyed, csevegő hangon - De természetesen az is lehet, hogy a megérzéseim szórakoznak velem. Noha nem szokásuk, de minden megeshet…
Kenshin megszólalására Sadaie hangosan elneveti magát és a nő arcán is átsuhan valami furcsa mosoly. A háttérben pedig Hikai is elpirul egy kicsit. Miután kicsit megnyugodtak a kedélyek férfi megpróbál kicsit lenyugodni.
- Amíg nem tesztek semmi meggondolatlant , nincs mitől tartanotok. Ami engem illet úgy hiszem hogy ember vagyok, mások esküsznek rá hogy démon. Ki tudja mi lehet az igazság.
Kenshin értetlenül pislog, és kicsit össze is húzza magát, mikor a férfi felnevet.
- V-valami rosszat mondtam?
- Nem, dehogy. - mondja nevetve a férfi. - Szerintem is egész mutatós, és a kisasszonynak is nagyon jól áll. - mondja Hikarinak mire szegény lány, természetesen fehér arca szinte normális embert megszégyenítő pírt ölt. - Bár bevallom azért kellett egy kis idő amíg megszoktam.
- Keizo így néz ki jól ! - kiabál bele Misao.
- Csak Keizo? - kérdez rá Higanbana, aki még mindig ott térdel Kenshin és Misao mellett.
- Higa-Onechan is szép. - mondja a srác és gyerekekre jellemző ártatlansággal a nőre mosolyog, amit ő is egy kedves mosollyal viszonoz.
- Az istenek talán. Bár szerintem a legtöbb, amit tudnak az, hogy hogyan csesszenek ki náluk alacsonyabban lévőkkel. - mondom a férfi hozzám intézett válaszára. Nagyon úgy tűnik ezzel zárul is a téma és ismét a fehér hajnál tartunk. Van valami ami zavar ebben az alakban… Normális ember nem hagyná, hogy ilyesmikkel gyanusítgassák a, ha fogalmazhatok így, saját házában. Persze én is jó nagy barom vagyok csak így felhozni mindenki előtt…De ha már barom ez a szamuráj fiú teljesen hülye? Na nem mintha nyilvánvaló kéne legyen számára, hogy mitől szokott kifehéredni az ember haja már fiatal korában úgy, mintha a századik évét taposná de… Bár tényleg meg kell hagyni, hogy a valószínűsíthető eredetével ellentétben, a szín tényleg nem csúnya.
Kenshin kiereszt egy megkönnyebbült sóhajt, és elmosolyodik. Majd kicsit összeráncolja a szemöldökét.
- Démon...? Nem szép ilyet mondani... Hisz ember vagy. És eddig nagyon kedves is voltál velünk... Csak azért hívnak annak, mert fehér a hajad?
Sadaie halkan felkuncog kicsit.
- Nem azt hiszem nem ez az egyetlen oka. De most inkább vacsorázzunk végre mielőtt Misao elalszik az asztalnál. - int a fiú felé aki tényleg úgy tűnik mintha ülve aludna Momoval az ölében. Csak a megjegyzésre ébred meg. A fáradtságtól könnyes szemekkel amilyen határozottan tud a férfire néz.
- Nem alszok! Nem vagyok fáradt!
A fiú azonnal bólint és bocsánatot kér, amiért húzta az időt.


A következő óra alatt amíg megvacsorázunk, szépen sorban bukkanak fel a többiek is élükön a délelőtti társasággal. Miután már elég sok fogyott az ételből és Misao már sokadszor tűnik úgy hogy azonnal elalszik. Végül Sadaie elkíséri őt a szobájába. Mire vissza ér pedig előkerülnek a szakés üvegek és a csészék is. Amiből rögtön minket is megkínálnak.
Miközben esznek, feltűnnek a többiek is, akikre Kenshin kíváncsian pislog néha, de evés közben azért nem kezd el beszélgetni velük. Amikor viszont a végén előkerül a szaké, nagyot nyel.
- Köszönöm, nem kérek - mondja finoman.

Ahogy Sadaie is visszaér és az este folytatódik Kenshinnek is egyértelmű lesz hogy senkit nem fog zavarni, hogy, ő maga nem iszik mert mindenki más megteszi helyette. Ahogy lassan megtöltik az emberek a helyet, egyre egyértelműbb lesz, hogy ez a hely nem olyan mint egy nemes háza vagy ilyesmi, egyre inkább egy bandita odúra kezd emlékeztetni. Minden második férfinél van valamilyen feltűnőbb fegyver, nagyrészt kardok, bár egyikük sem mestermunka. Ushishi néha körbe járkál, és megpróbálja a részegebbektől összegyűjteni a fegyvereket, de ezen kívül senki nem foglalkozik velük. Amilyen gyakran csak lehet megkínálnak minket az italokkal, de senki nem erőlteti ha egy ponton visszautasítjuk. Hikari pedig úgy a harmadik körnél már el is oson valamerre, levegőzni vagy egyenesen lefeküdni.

Nem iszom túl sokat, bár tudom, hogy nem bírom kritikusan rosszul az alkoholt, nem lenne célszerű berúgni, még nagyon becsípni sem. Főleg, hogy nagyon is úgy tűnik megint alaposan valaminek a közepében vagyunk. Persze lehetne sokkal, sokkal rosszabb is… Az emberek nagy többsége például, kivéve ha ő maga is közéjük tartozik, nem túl gyakran tölt kellemes, laza estéket egy bandita fészek közepén. Ha minden rendben megy reggelre senki nem emlékszik majd se Kenshin… előadására se pedig az én indiszkrét kérdéseimre, összeszedelődszködünk majd és mintha itt sem lettünk volna.
Na igen… Így utólag talán kicsit jobban átgondolhattam volna azt a néhány mondatot.
Már csak ezért sem lenne jó túlzásba vinni az italozást.

Bár korábban is megfordul a fejemben, hogy én is előbb elvonuljak végül úgy döntök nem hagyom magára a szerencsétlen “szamurájomat” a ház népével. Amint azonban úgy dönt ő is elvonul, úgy mint Hikari, rövid várakozás után én is illedelmesen elvonulok. Igaz én nem egészen lefeküdni…

Elmosolyodom, ahogy beszívom a kellemes éjszakai levegőt. Egy kis séta a kertben lefekvés előtt igazán nem fog ártani. Különben is ha valaki megint beszélni szeretne egy kicsit, esetleg ismerkedni, célszerűbb nem mindenki előtt. Habár… talán nem is tartanák feltétlenül különösnek, ha a levegővel sustorgok… De azért mégis jobb itt kint. Ha csak a saját gondolataimmal is leszek, egyedül, akkor is kellemes. Egy ilyen nap után ne lenne?
Persze én választottam ezt az életmódot, mind a vándort, mind az onmyojit és nincs is benne megbánás, de… Mindenesetre van min gondolkodnom bőven. Leginkább azon, hogy merre tovább. Nem mintha dajkát akarnék játszani a kislány vagy a szamuráj fiú felett de… Az egyik túl fiatal, egyedül utazgatni mindenképpen, a másik pedig túl… túl… életképtelen? Önveszélyes? A lényeg, hogy nem lenne szívem teljesen magára hagyni. Legalább a következő városig kénytelen leszek mindkettejüket kísérni. Utána, ha úgy alakul egyedül megyek tovább.
Nos… már amennyire hátralévő életemben ténylegesen egyedül leszek ezentúl…