Kaara Ki'osk
Közzétéve: Jun 13, 2020 12:48:07 GMT 1
Post by Lyzy04 on Jun 13, 2020 12:48:07 GMT 1
!FIGYELEM! Novella veszély! (Fajleírás a végén)
Név: Kaara Ki’osk
Nem: Nő
Született: 659
Faj: Noro’wakasu
Huss-sshh! Suhogták a hatalmas szárnyak. Egy éjsötét tollakkal borított démon ért tompán földet a kisgyerek mellett.
A szőke leány felnézett, és bár könnyein keresztül alig látta a fekete, fölé tornyosuló teremtményt, mégis… Csak jobban összeszorult pici tüdeje. A félelemtől nyikkanni se mert. Pupillái pontnyira szűkültek, szíve majd szétdurrant, oly’ hevesen pumpálta az adrenalinnal dúsított vért az ijedt csöppség testébe. Sikított volna, de torka összeszorult. A démon lehajolt hozzá, megsimította a fejét, majd elé térdelt. Szárnyaival hatalmas sátrat képzett maguk köré, hogy védje a gyermeket az esőtől. A lány meg mert volna esküdni, hogy a szörny elmosolyodott. Csak még meglepettebben bámult rá, várta, hogy mikor öli meg. A pillanat azonban csak nem következett… Torz női hang zendült.
-Mondd, eltévedtél aranyom?
Ez most hozzám szólt? Ez most aggódik értem? A lelkemet akarja? Mit akar??? Száguldoztak a gyerkőc gondolatai. Végül bólintott.
-Jaj, kis madárkám… Hát kiestél a fészkedből? Egyet se félj… Visszaraklak.
Az apróság egyre kevésbé értette mi történik.
-K-ki… V-va… gy... Te? –kérdezte remegő hangon
-Hogy ki vagyok? Hmm… Nem tudnám ilyen egyszerűen megmondani. De ha gondolod, mesélhetek egy történetet… A saját történetemet.
A hollószerű alak szemei csak úgy villogtak. Nyelt egy nagyot, majd belefogott a mesélésbe…
-A nevem Kaara… Hajdan, még nagyon-nagyon régen, én is ember voltam, akár csak te… Egy fiatal nő. Hosszú fekete hajam volt, és ha jól emlékszem, gesztenyeszín szemeim.
Mindig kijártam az erdőkbe és mezőkre, szürkületkor a szirten néztem a csillagok egyenkénti fellángolását. Imádtam sétálgatni a szabadban, mert olyankor nem kellett a gondjaimmal törődnöm. Igen… Nehéz időszakon mentem keresztül. Ha jól emlékszem, akkor adtak férjhez. De már terhes voltam a szeretőm gyermekével… Nem tudtam, mi tévő legyek, így egy nap elszöktem végleg. Napokon keresztül barangoltam és egyetlen barátaim az én kedvenc hollóim és varjaim voltak. Mindig mindenhová elkísértek. Van bennük valami, ami mindig is lenyűgözött… Az a csodálatos szépség és intelligencia… A világ legfantasztikusabb madarai, higgy nekem! De lényeg a lényeg… A vadon vált otthonommá, fekete társaim a családommá, puha moha ágyammá, ’s holdfény a takarómmá. Mikor felkelt a telihold, nem jött álom a szememre. Egyik tollas kis őrzőm mellettem aludt, én pedig a tisztásra szűrődő fényben tündököltem. Táncoltam… Szabadon, őszintén. Egy váratlan pillanatban, lábam megbicsaklott, én pedig tehetetlenül zuhantam a földre. A fejem nagy erővel csapódott egy kőnek, vörösre festve annak zöld mohatakaróját… Igen, jól gondolod. Meghaltam. És mégis… Hófehér fényre nyitottam ki a szemem. Egy nő állt előttem.
A Hold boszorkányaként mutatkozott be nekem… Éreztem, hogy árad belőle a mágia, akárcsak az égitestből az ezüstöst sugarak. „Ki vagy te?” kérdeztem, ám a fülemig csak károgás jutott. Kinyújtottam karom, ám helyettük két fekete szárnyat láttam. Megijedtem… „Mit tettél velem?!” visítottam a boszorkányra, ám az csak elmosolyodott és kinyújtotta kezét felém. Azt akarta, hogy ráüljek… Hát rendben. Így tettem. Közelebb emelt magához, és zengő hangon megszólított: „Megmentettelek, Kaara Ki’osk. Hollók ’s varjak királynője… Te fekete gyönyör. Sötét fénnyel ragyogod be holdvilágos éjszakám… megigéztél. Kérlek, légy a társam.”
Nem tudtam hirtelenjében feldolgozni a történteket. Visszanéztem a kőre… Láttam a saját holttestemet. Ott hevertem, fakón, élettelenül… Lassan egy tócsa keletkezett a vérből ami kifolyt… A gyomrom görcsbe rándult, hánytam volna, de nem tudtam. Olyan hangokat adtam ki, amiket nem ismertem fel… Mint egy beragadt malomkő, úgy nyekeregtem. Nem tudtam szavakat képezni… Nem tudtam hogyan kell. A látásom is fura volt… Sőt, minden fura volt. Az egész testem… Mint ha nem is az enyém lett volna. Ami mondjuk nem fura, ha hirtelen emberből madár leszel… De a tárgyra visszatérve… Nem tehettem sokat. A boszi szárnysegédje lettem… Hehe, érted, mert egy madár voltam és annak… Jó mindegy. Szóval… Ő csinálta a… Boszorkányos dolgait. Én meg hű hollója voltam, ki mindig segítette.
Kémkedtem neki, híreket szállítottam, őrködtem. Időbe tellett, de megtanultam beszélni, noha a csőr okozta madárakcentussal mai napig nem vagyok kibékülve. Pedig eszem megáll, azóta eltelt már pár száz év! Talán olyan 400… Na de itt még nem ért véget a történet, ó nem. Rájöttem valamire. Minden egyes nappal megnövekedett az erőm… Minden reggel több és több mágia járt át. Először csak növekedett az állóképességem… A szárnyaim ereje… A látásom is élesedett. De évek, évtizedek elteltével, a méretem is elkezdett változni. Lassan de biztosan nőttem. Egyre terebélyesebbé, hatalmasabbá váltam, mígnem akkorává nem hatalmasodtam, hogy könnyedén a hátamra fért több ember is.
A boszorkány csodás fehérsége mellett én voltam a sötét árny… Egy fekete óriás holló, ki éles csőrével embereket harapott félbe, karmaival egy bikát is felnyársalt, ’s szárnyaival oly’ erős széllökéseket tudott kelteni, mivel kicsavarta a fiatalabb fák gyökerét is a földből. Mi voltunk a csodálatos egyensúly… Társak voltunk… Sőt, annál sokkal több… Mi voltunk egymás számára a világ. Mindentől megóvtam az életét, és ő is az enyémet.
Emlékszem egy beszélgetésünkre… Mely a Köd-tó névre hallgató helyen történt. Luna, mert hogy így hívtam, leült a tó közepén álló fa ágai közé. Magához hívott, tollaimba túrt, gyengéden vakargatta a fejem. Mindig imádtam mikor ezt csinálja… Ahogy azt is imádtam, ahogy hozzám beszélt. Hangja oly’ ragyogó volt, mint a Hold maga egy felhők nélküli, tiszta, nyári éjszakán. Zene volt füleimnek… A legkellemesebb dallam, amit valaha hallottam… Aznap, változást éreztem… Ő változott meg. Gyengébb lett… Nem sokkal, de gyengébb. „Hűséges madárkám, fekete szépségem… El kell árulnom neked valamit. Hamarosan magadra kell hagyjalak Kaara. Nem szeretném, de muszáj. Érzem, hogy lassan elér a vég… A bennem élő fény nem holnap, nem azután, de hamarosan kialszik… Már most is érzem, ahogy halványulok… Mikor pedig már nem lesz erőm harcolni, megölnek… Ha velem vagy, téged is meg fognak gyilkolni, amit nem hagyhatok. Az eredeti tested maradványait elhoztam ide, hol senki nem lelheti meg... Ide, hova tán utoljára jöttünk el közösen. Tudd meg barátom, sokkal erősebb vagy, mint hinnéd. Már most is sokat erősödtél, de ez még csak a kezdet. Alakváltó vagy, akárcsak én. Felruháztalak a képességgel, hogy olyan csodálatos légy, amilyen csak akarsz. Élj… Nap napután több mágiát szív majd be a tested… Hamarosan képes leszel irányítani a méreted és kinézeted. Utána a tested, a teljes valód… És ha ügyes vagy, egy fél évezred múlva már ismét felveheted emberi alakod. Visszaváltozhatsz gyönyörű nővé, mint amilyen voltál… De ne feledd. A Hold adja az erőd… Ha huzamosabb ideig nem ér téged az ezüstfehér fény, elgyengülsz. Ne hagyd, hogy ez megtörténjen… Élj. Élj tovább az emlékemmel. Nem akarlak elveszíteni…”
Aznap éjjel helyettem sírt az ég… Könnyek helyett kövér esőcseppek áztatták tollaim… Én pedig elkeseredetten próbáltam magamhoz ölelni az engem kiegészítő másik felet…
Egy évtizednyi szenvedés várt rám. Ennyi időbe telt, mire Luna belső fénye örökre kialudt… Egy keresztes oltotta ki végleg. Egy diófa ágai közül néztem végig az egészet… A boszorkány megparancsolta, hogy ne álljak bosszút halálán, kerüljem a kereszteseket. Eleget tettem utolsó kérésének… Csak figyeltem, míg diónyi szívem majd megszakadt… Ezután teljesen magamra maradtam. –a démon, vagyis Kaara kissé lehajtotta fejét a szomorú emlék hatására- Roppant nehéz volt számomra új életcélt találni… Úgy éreztem magam, akár egy kismadár, kinek lelőtték szüleit, ő pedig csak vár a fészekben, vár, de nem jön senki haza… Eddigre már megtanultam változtatni a méretem, így könnyen be tudtam olvadni a környezetembe, a madárrajokba. Ismét ők váltak egyetlen családommá… Naphosszat játszottam varjú testvéreimmel, majd mikor felkelt a Hold, csillámló fényhullámain szeltem át az eget, ’s bolyhos felhők szolgáltak álmaim termőföldjeként. Az éjszaka leple tartotta melegen tollas kis testem. Nem volt számomra semmi, csak saját fél-életem. Egy új mesterre vágytam… Valakire, akit szolgálhatok, kinek szüksége van támogatásomra. De teltek a napok, hónapok, évek, ’s évtizedek is… Új gazdára nem találtam egyhamar, ám új képességekre igen. Elég mágia halmozódott fel a testemben, hogy elkezdhessem azt átformálni. Először csak hollóalakom változott meg enyhén, ám mire beköszöntött a 10. század, már képes voltam eredeti formámtól különböző testet ölteni… Fenséges griffszerű lénnyé váltam, ki a hegyek lakójaként vált ismerté.
Lehetőségeim tárháza megnövekedett… Erőm megsokszorozódott. Néha hegymászókba botlottam, kik ha bajba kerültek, segítettem nekik. Sajnálatos módon voltak olyanok, akik levadászni akartak, hogy kitömjenek és trófeává váljak… Milyen kár, hogy ezt sosem tudnák elérni, hisz ha ezen testem elpusztul, szétporladok és újjászületek... Legalábbis képes vagyok rá úgy tudom. Hosszú volt ez az idő… De megérte. Egy barátra tettem szert… Említettem a hegymászókat, igaz? Nos… Volt egyszer, hogy egy férfi hágott fel a hegyoldalon egymagában. Mindenféle kötél nélkül, csak úgy önerőből… Lenyűgözött bátorsága, ám féltettem testi épségét, így követtem. Szemmel tartottam minden mozdulatát. Még jó, hogy így tettem… Egy kapaszkodójául szolgáló szikla úgy döntött, hogy amint súlyt helyez rá, letörik. A hegymászó próbálta visszanyerni stabilitását, azonban nem sikerült neki. A mélybe zuhant, akár egy letört faág… Emlékszem mennyire ijedten zihált még akkor is, mikor pelyhes hátamon landolt. Majdnem le is esett megint, de sikerült belém kapaszkodnia. Óvatosan felszálltam vele a szirtre hová tartott és a földre ereszkedtem. Megvártam míg lepottyan a nyakamból. Elrendeztem tollaim és ránéztem. Hátraesett rémületében, azt hitte, hogy vacsorára hoztam, így leültem elé, békés szándékom kifejezve. „Azt a leborult…” mondta halkan. Mozdulatlan volt, csak a mellkasa liftezett fel-le. Barátságosan gurguláztam és vártam, hogy közelebb jöjjön. Pár perc után felkelt és elkezdett közeledni felém. „Jó kis madárka… Ugye nem bántasz?” Értettem minden szavát, megráztam a fejem. Még közelebb jött és kitartotta kezét, óvatosan megfogta a csőröm, megsimította fejem. A kezének nyomódtam, hisz nagyon rég éreztem az emberek szerető közelségét. „Megmentetted az életem… Köszönöm.” suttogta. „Szívesen!” válaszoltam neki. Ettől megijedt és hátralépett. „Te tudsz beszélni??” kérdezte meglepetten. „Igen… Bár nehezen.” valóban nehéz csőrrel beszélni. Néha nem is érteni amit mondok. Őszinte csodálat ült az arcára és ismét közelebb jött, végignézett rajtam. „Tanulmányozhatlak??” Kérdése meglepett, ámbár szórakoztatott. Fejemet kicsit oldalra döntve gondolkoztam, majd bólintottam. Elmesélte, hogy ő egy tudós, aki a hegyekbe jött az állatokat és növényeket megismerni. Mindenről írt ér rajzolt is, ahogy rólam is. Később még repült a hátamon… Olyan boldog volt… Maradt néhány éjszakára, mikor is nekem dőlve aludt el, én pedig szárnyaimmal öleltem magamhoz… Fájó szívvel vittem haza, mert nem akartam elválni tőle. Meglepetésemre… Újra feltűnt a hegyekben. Megvárta, míg odamegyek hozzá, átölelte a nyakamat, majd megkért, hogy hadd látogasson gyakrabban. Persze igent mondtam, mert nagyon megkedveltem. Ericnek hívták egyébként. Magas volt, vékony, kócos szőke hajjal és méregzöld szemekkel. Elképesztően helyesnek találtam… Kár, hogy ő ember volt, én pedig nem… Nagyon hamar beleszerettem. Rendszeresen járt hozzám, sokszor hozott pácolt, fűszerezett, prémium húsokat, miknek íze a mennyekbe repített. Mindig együtt aludtunk, együtt repültünk, együtt szórakoztunk… Nem tudta, hogy én lélekben ember vagyok, mert nem mondhattam el neki… Túl… Fura lett volna. –nagyot sóhajtott- Emlékszem az érzésre, amit akkor éreztem, mikor többé nem láttam… Utolsó közös éveinkben mindig a családjáról mesélt, hogy milyen boldog velük, hogy a falusiak is mennyire kedvelik… Annyira irigy voltam! Én is boldog akartam lenni… Egész akartam lenni újra. De egy olyan átok ült rajtam, amit nem tudtam feloldani… Eljött az idő, mikor újra nem volt senkim, én pedig még üresebbnek éreztem magam, mint azelőtt. De hogy valami boldogítson is, már kezdtem egyre emberszerűbbé válni. Képes voltam két lábon járni, karokkal, szárnyak nélkül. Úgy néztem ki, mint egy szörny a legsötétebb rémálmaidból, de hát most is úgy nézek ki…
Boldogsággal töltött el, hogy haladok afelé, hogy újra emberi alakot ölthessek. Másra sem vágyok jobban, mint hogy újra olyan legyek, mint voltam… Azóta, hogy nem varjúként vagy hollóként mászkálok, mindenki rám támad… Szörnynek hisznek… Ami talán igaz is. Valószínűleg az vagyok… De én akkor sem érzem magam vérszomjasnak… Nem akarom, hogy bántsanak.
Kaara nagyot sóhajtott, majd várta, hogy a kislány reagáljon valamit. Az szomorúan, megértően nézett rá, majd átölelte.
-Szerintem te egy kedves szörny vagy, akinek van szíve… De a kisbabáddal mi lett?
Óvatosan átkarolta a törékeny testet
-Szétmállott az eredeti testemmel együtt… -mondta hidegen, csalódottan. Majd jobban átölelte a lánykát, remélve, hogy nem töri össze-
-Most már haza kell menned… Felveszlek és oda repülünk. A magasból már biztos látni fogod merről jöttél.
Azzal a lendülettel pedig jól megragadta a kislány testét és a sajátjához ölelte, majd a magasba emelkedett. Hamar megtalálták az utat, hol Kaara letehette a szőke csöppséget.
-Köszönöm Kaara!
Majd elbandukolt. Kaara pedig ismét magányosan sétált tovább, vissza az erdő mélyére…
A lány otthon lerajzolta Kaarat, ahogy emberként képzeli el. Később újra, újra, és újra. Neki köszönhetően terjedt el a kép a fekete hajú nőről, sötét madarakkal körülvéve, szárnyakkal.
A magányosan vándorló fekete madáralak csak a 17. század idejére tudta elérni, hogy képes legyen emberré válni. Addig sok csatát vívott keresztesekkel és egyszerű szörnyvadászokkal, felbőszült falusiakkal. Nagy ritkán új barátra tett szert, de őket is mind elveszítette, vagy, mert elérte őket a korai halál, vagy, mert megrágta őket az idő vasfoga…
Átéltem az emberiség felemelkedését… Akkor születtem, míg még a fél világot sem értettük, mikor még Amerikáról nem tudtunk, ’s mikor még olyan, mint áram vagy gépek, álmainkban sem léteztek. Én mégis, lassan de biztosan, minden ilyet megismertem. Csodálatos volt átélni a különböző korszakokat… Ahogy változott a nyelv, a zene, az építészet… Kettőt pislogtam, és már vonatok száguldoztak síneken, az emberek szárnyak nélkül is repültek, az épületek csúcsa pedig a felhőket karcolta. Én pedig egyszerű, fekete tollú madárból újra emberré váltam.
Fajleírás: A Noro’wakasu egy olyan faj, melynek tagjai átmenetet képeznek több mágikus faj között. Kivétel nélkül alakváltók, valamilyen állati formájuk van eredetileg, ahogy pedig erősödnek, egyre több alakot képesek felvenni. Mindegyiküknél nagyjából 1000 év míg újra képesek emberi bőrbe bújni. Teljesen más állattá nem képesek alakulni. Eredetileg emberek, vérfarkasok vagy egyéb élő faj tagjai mind, kiket haláluk pillanatában feléleszt egy boszorkány és Noro’wakasu-vá változtatja. Csak nagy erejű boszorkányok képesek ilyen lényeket létrehozni, így elég ritkák.
Kaara ereje a Holdból származik, így ha sok ideig nem éri holdfény, fokozatosan elveszti erejét. Pár nap után már nem képes emberré alakulni. 2 hét után visszaesik holló alakba. 1 hónap után minden ereje visszacsökken egy átlagos varjú szintjére és úgy is marad, amíg nem töltődik fel újra holdfénnyel. Erről a szintről a felépülés szintén 1 hónapot vesz igénybe. Ha több hónapig vagy évig nem éri holdfény, végtelenül legyengül és a mozgásra sem lesz képes, de nem hal meg. Csak úgy lehet megölni, ha lefejezik, eredeti testét pedig elégetik. Ha nem égetik el, lelke a Földön marad és újjászülethet a kezdeti állapotában. Újholdkor nem képes használni erejét és szintén varjú alakban ragad. Ugyan ez vonatkozik a Holdfogyatkozásra is.
Egy idő után az emberi alakjukat is képesek megváltoztatni bármilyen módon. Nem tekinthetők élőnek. Nem dobog a szívük, nincs szükségük oxigénre, se táplálékra. Nem folyik vér ereikben. Ellenben bőrük nem hideg, általában kellemes hőmérsékletű, valamint megszokásból lélegeznek és esznek is. Az érzékeik ugyan úgy működnek, ahogy ki is tudnak fáradni. Erőnövekedésük nagyon lassú, ellenben életük „természetes” módon nem érhet véget. Szinte mindig szolgálnak valakit. 5000 éves korukig nem rendelkeznek semmiféle varázserővel, olyan értelemben, mint mondjuk a boszorkányok. Utána sem sokkal, minimális hatással vannak a környezetükre. Nagyjából 10 000 év után lesznek képesek a varázslásra, akkor is csak egyszerű mágiára: telekinézis, álmok irányítása, fény és/vagy tűz idézés, ködösítés, sötétítés.
Név: Kaara Ki’osk
Nem: Nő
Született: 659
Faj: Noro’wakasu
Van, mikor már annyira szeretsz valamit, hogy lélekben azzá válsz. Én testileg is átalakultam valami sokkal erősebbé… Veszedelmesebbé…
Megváltoztam. Testileg, lelkileg. Noha nem én kértem, hogy ez történjen, nem ám! Azonban mégis így történt, ezt pedig már soha nem fogom tudni visszafordítani. Talán nem is akarom...
Megváltoztam. Testileg, lelkileg. Noha nem én kértem, hogy ez történjen, nem ám! Azonban mégis így történt, ezt pedig már soha nem fogom tudni visszafordítani. Talán nem is akarom...
Huss-sshh! Suhogták a hatalmas szárnyak. Egy éjsötét tollakkal borított démon ért tompán földet a kisgyerek mellett.
A szőke leány felnézett, és bár könnyein keresztül alig látta a fekete, fölé tornyosuló teremtményt, mégis… Csak jobban összeszorult pici tüdeje. A félelemtől nyikkanni se mert. Pupillái pontnyira szűkültek, szíve majd szétdurrant, oly’ hevesen pumpálta az adrenalinnal dúsított vért az ijedt csöppség testébe. Sikított volna, de torka összeszorult. A démon lehajolt hozzá, megsimította a fejét, majd elé térdelt. Szárnyaival hatalmas sátrat képzett maguk köré, hogy védje a gyermeket az esőtől. A lány meg mert volna esküdni, hogy a szörny elmosolyodott. Csak még meglepettebben bámult rá, várta, hogy mikor öli meg. A pillanat azonban csak nem következett… Torz női hang zendült.
-Mondd, eltévedtél aranyom?
Ez most hozzám szólt? Ez most aggódik értem? A lelkemet akarja? Mit akar??? Száguldoztak a gyerkőc gondolatai. Végül bólintott.
-Jaj, kis madárkám… Hát kiestél a fészkedből? Egyet se félj… Visszaraklak.
Az apróság egyre kevésbé értette mi történik.
-K-ki… V-va… gy... Te? –kérdezte remegő hangon
-Hogy ki vagyok? Hmm… Nem tudnám ilyen egyszerűen megmondani. De ha gondolod, mesélhetek egy történetet… A saját történetemet.
A hollószerű alak szemei csak úgy villogtak. Nyelt egy nagyot, majd belefogott a mesélésbe…
-A nevem Kaara… Hajdan, még nagyon-nagyon régen, én is ember voltam, akár csak te… Egy fiatal nő. Hosszú fekete hajam volt, és ha jól emlékszem, gesztenyeszín szemeim.
Mindig kijártam az erdőkbe és mezőkre, szürkületkor a szirten néztem a csillagok egyenkénti fellángolását. Imádtam sétálgatni a szabadban, mert olyankor nem kellett a gondjaimmal törődnöm. Igen… Nehéz időszakon mentem keresztül. Ha jól emlékszem, akkor adtak férjhez. De már terhes voltam a szeretőm gyermekével… Nem tudtam, mi tévő legyek, így egy nap elszöktem végleg. Napokon keresztül barangoltam és egyetlen barátaim az én kedvenc hollóim és varjaim voltak. Mindig mindenhová elkísértek. Van bennük valami, ami mindig is lenyűgözött… Az a csodálatos szépség és intelligencia… A világ legfantasztikusabb madarai, higgy nekem! De lényeg a lényeg… A vadon vált otthonommá, fekete társaim a családommá, puha moha ágyammá, ’s holdfény a takarómmá. Mikor felkelt a telihold, nem jött álom a szememre. Egyik tollas kis őrzőm mellettem aludt, én pedig a tisztásra szűrődő fényben tündököltem. Táncoltam… Szabadon, őszintén. Egy váratlan pillanatban, lábam megbicsaklott, én pedig tehetetlenül zuhantam a földre. A fejem nagy erővel csapódott egy kőnek, vörösre festve annak zöld mohatakaróját… Igen, jól gondolod. Meghaltam. És mégis… Hófehér fényre nyitottam ki a szemem. Egy nő állt előttem.
A Hold boszorkányaként mutatkozott be nekem… Éreztem, hogy árad belőle a mágia, akárcsak az égitestből az ezüstöst sugarak. „Ki vagy te?” kérdeztem, ám a fülemig csak károgás jutott. Kinyújtottam karom, ám helyettük két fekete szárnyat láttam. Megijedtem… „Mit tettél velem?!” visítottam a boszorkányra, ám az csak elmosolyodott és kinyújtotta kezét felém. Azt akarta, hogy ráüljek… Hát rendben. Így tettem. Közelebb emelt magához, és zengő hangon megszólított: „Megmentettelek, Kaara Ki’osk. Hollók ’s varjak királynője… Te fekete gyönyör. Sötét fénnyel ragyogod be holdvilágos éjszakám… megigéztél. Kérlek, légy a társam.”
Nem tudtam hirtelenjében feldolgozni a történteket. Visszanéztem a kőre… Láttam a saját holttestemet. Ott hevertem, fakón, élettelenül… Lassan egy tócsa keletkezett a vérből ami kifolyt… A gyomrom görcsbe rándult, hánytam volna, de nem tudtam. Olyan hangokat adtam ki, amiket nem ismertem fel… Mint egy beragadt malomkő, úgy nyekeregtem. Nem tudtam szavakat képezni… Nem tudtam hogyan kell. A látásom is fura volt… Sőt, minden fura volt. Az egész testem… Mint ha nem is az enyém lett volna. Ami mondjuk nem fura, ha hirtelen emberből madár leszel… De a tárgyra visszatérve… Nem tehettem sokat. A boszi szárnysegédje lettem… Hehe, érted, mert egy madár voltam és annak… Jó mindegy. Szóval… Ő csinálta a… Boszorkányos dolgait. Én meg hű hollója voltam, ki mindig segítette.
Kémkedtem neki, híreket szállítottam, őrködtem. Időbe tellett, de megtanultam beszélni, noha a csőr okozta madárakcentussal mai napig nem vagyok kibékülve. Pedig eszem megáll, azóta eltelt már pár száz év! Talán olyan 400… Na de itt még nem ért véget a történet, ó nem. Rájöttem valamire. Minden egyes nappal megnövekedett az erőm… Minden reggel több és több mágia járt át. Először csak növekedett az állóképességem… A szárnyaim ereje… A látásom is élesedett. De évek, évtizedek elteltével, a méretem is elkezdett változni. Lassan de biztosan nőttem. Egyre terebélyesebbé, hatalmasabbá váltam, mígnem akkorává nem hatalmasodtam, hogy könnyedén a hátamra fért több ember is.
A boszorkány csodás fehérsége mellett én voltam a sötét árny… Egy fekete óriás holló, ki éles csőrével embereket harapott félbe, karmaival egy bikát is felnyársalt, ’s szárnyaival oly’ erős széllökéseket tudott kelteni, mivel kicsavarta a fiatalabb fák gyökerét is a földből. Mi voltunk a csodálatos egyensúly… Társak voltunk… Sőt, annál sokkal több… Mi voltunk egymás számára a világ. Mindentől megóvtam az életét, és ő is az enyémet.
Emlékszem egy beszélgetésünkre… Mely a Köd-tó névre hallgató helyen történt. Luna, mert hogy így hívtam, leült a tó közepén álló fa ágai közé. Magához hívott, tollaimba túrt, gyengéden vakargatta a fejem. Mindig imádtam mikor ezt csinálja… Ahogy azt is imádtam, ahogy hozzám beszélt. Hangja oly’ ragyogó volt, mint a Hold maga egy felhők nélküli, tiszta, nyári éjszakán. Zene volt füleimnek… A legkellemesebb dallam, amit valaha hallottam… Aznap, változást éreztem… Ő változott meg. Gyengébb lett… Nem sokkal, de gyengébb. „Hűséges madárkám, fekete szépségem… El kell árulnom neked valamit. Hamarosan magadra kell hagyjalak Kaara. Nem szeretném, de muszáj. Érzem, hogy lassan elér a vég… A bennem élő fény nem holnap, nem azután, de hamarosan kialszik… Már most is érzem, ahogy halványulok… Mikor pedig már nem lesz erőm harcolni, megölnek… Ha velem vagy, téged is meg fognak gyilkolni, amit nem hagyhatok. Az eredeti tested maradványait elhoztam ide, hol senki nem lelheti meg... Ide, hova tán utoljára jöttünk el közösen. Tudd meg barátom, sokkal erősebb vagy, mint hinnéd. Már most is sokat erősödtél, de ez még csak a kezdet. Alakváltó vagy, akárcsak én. Felruháztalak a képességgel, hogy olyan csodálatos légy, amilyen csak akarsz. Élj… Nap napután több mágiát szív majd be a tested… Hamarosan képes leszel irányítani a méreted és kinézeted. Utána a tested, a teljes valód… És ha ügyes vagy, egy fél évezred múlva már ismét felveheted emberi alakod. Visszaváltozhatsz gyönyörű nővé, mint amilyen voltál… De ne feledd. A Hold adja az erőd… Ha huzamosabb ideig nem ér téged az ezüstfehér fény, elgyengülsz. Ne hagyd, hogy ez megtörténjen… Élj. Élj tovább az emlékemmel. Nem akarlak elveszíteni…”
Aznap éjjel helyettem sírt az ég… Könnyek helyett kövér esőcseppek áztatták tollaim… Én pedig elkeseredetten próbáltam magamhoz ölelni az engem kiegészítő másik felet…
Egy évtizednyi szenvedés várt rám. Ennyi időbe telt, mire Luna belső fénye örökre kialudt… Egy keresztes oltotta ki végleg. Egy diófa ágai közül néztem végig az egészet… A boszorkány megparancsolta, hogy ne álljak bosszút halálán, kerüljem a kereszteseket. Eleget tettem utolsó kérésének… Csak figyeltem, míg diónyi szívem majd megszakadt… Ezután teljesen magamra maradtam. –a démon, vagyis Kaara kissé lehajtotta fejét a szomorú emlék hatására- Roppant nehéz volt számomra új életcélt találni… Úgy éreztem magam, akár egy kismadár, kinek lelőtték szüleit, ő pedig csak vár a fészekben, vár, de nem jön senki haza… Eddigre már megtanultam változtatni a méretem, így könnyen be tudtam olvadni a környezetembe, a madárrajokba. Ismét ők váltak egyetlen családommá… Naphosszat játszottam varjú testvéreimmel, majd mikor felkelt a Hold, csillámló fényhullámain szeltem át az eget, ’s bolyhos felhők szolgáltak álmaim termőföldjeként. Az éjszaka leple tartotta melegen tollas kis testem. Nem volt számomra semmi, csak saját fél-életem. Egy új mesterre vágytam… Valakire, akit szolgálhatok, kinek szüksége van támogatásomra. De teltek a napok, hónapok, évek, ’s évtizedek is… Új gazdára nem találtam egyhamar, ám új képességekre igen. Elég mágia halmozódott fel a testemben, hogy elkezdhessem azt átformálni. Először csak hollóalakom változott meg enyhén, ám mire beköszöntött a 10. század, már képes voltam eredeti formámtól különböző testet ölteni… Fenséges griffszerű lénnyé váltam, ki a hegyek lakójaként vált ismerté.
Lehetőségeim tárháza megnövekedett… Erőm megsokszorozódott. Néha hegymászókba botlottam, kik ha bajba kerültek, segítettem nekik. Sajnálatos módon voltak olyanok, akik levadászni akartak, hogy kitömjenek és trófeává váljak… Milyen kár, hogy ezt sosem tudnák elérni, hisz ha ezen testem elpusztul, szétporladok és újjászületek... Legalábbis képes vagyok rá úgy tudom. Hosszú volt ez az idő… De megérte. Egy barátra tettem szert… Említettem a hegymászókat, igaz? Nos… Volt egyszer, hogy egy férfi hágott fel a hegyoldalon egymagában. Mindenféle kötél nélkül, csak úgy önerőből… Lenyűgözött bátorsága, ám féltettem testi épségét, így követtem. Szemmel tartottam minden mozdulatát. Még jó, hogy így tettem… Egy kapaszkodójául szolgáló szikla úgy döntött, hogy amint súlyt helyez rá, letörik. A hegymászó próbálta visszanyerni stabilitását, azonban nem sikerült neki. A mélybe zuhant, akár egy letört faág… Emlékszem mennyire ijedten zihált még akkor is, mikor pelyhes hátamon landolt. Majdnem le is esett megint, de sikerült belém kapaszkodnia. Óvatosan felszálltam vele a szirtre hová tartott és a földre ereszkedtem. Megvártam míg lepottyan a nyakamból. Elrendeztem tollaim és ránéztem. Hátraesett rémületében, azt hitte, hogy vacsorára hoztam, így leültem elé, békés szándékom kifejezve. „Azt a leborult…” mondta halkan. Mozdulatlan volt, csak a mellkasa liftezett fel-le. Barátságosan gurguláztam és vártam, hogy közelebb jöjjön. Pár perc után felkelt és elkezdett közeledni felém. „Jó kis madárka… Ugye nem bántasz?” Értettem minden szavát, megráztam a fejem. Még közelebb jött és kitartotta kezét, óvatosan megfogta a csőröm, megsimította fejem. A kezének nyomódtam, hisz nagyon rég éreztem az emberek szerető közelségét. „Megmentetted az életem… Köszönöm.” suttogta. „Szívesen!” válaszoltam neki. Ettől megijedt és hátralépett. „Te tudsz beszélni??” kérdezte meglepetten. „Igen… Bár nehezen.” valóban nehéz csőrrel beszélni. Néha nem is érteni amit mondok. Őszinte csodálat ült az arcára és ismét közelebb jött, végignézett rajtam. „Tanulmányozhatlak??” Kérdése meglepett, ámbár szórakoztatott. Fejemet kicsit oldalra döntve gondolkoztam, majd bólintottam. Elmesélte, hogy ő egy tudós, aki a hegyekbe jött az állatokat és növényeket megismerni. Mindenről írt ér rajzolt is, ahogy rólam is. Később még repült a hátamon… Olyan boldog volt… Maradt néhány éjszakára, mikor is nekem dőlve aludt el, én pedig szárnyaimmal öleltem magamhoz… Fájó szívvel vittem haza, mert nem akartam elválni tőle. Meglepetésemre… Újra feltűnt a hegyekben. Megvárta, míg odamegyek hozzá, átölelte a nyakamat, majd megkért, hogy hadd látogasson gyakrabban. Persze igent mondtam, mert nagyon megkedveltem. Ericnek hívták egyébként. Magas volt, vékony, kócos szőke hajjal és méregzöld szemekkel. Elképesztően helyesnek találtam… Kár, hogy ő ember volt, én pedig nem… Nagyon hamar beleszerettem. Rendszeresen járt hozzám, sokszor hozott pácolt, fűszerezett, prémium húsokat, miknek íze a mennyekbe repített. Mindig együtt aludtunk, együtt repültünk, együtt szórakoztunk… Nem tudta, hogy én lélekben ember vagyok, mert nem mondhattam el neki… Túl… Fura lett volna. –nagyot sóhajtott- Emlékszem az érzésre, amit akkor éreztem, mikor többé nem láttam… Utolsó közös éveinkben mindig a családjáról mesélt, hogy milyen boldog velük, hogy a falusiak is mennyire kedvelik… Annyira irigy voltam! Én is boldog akartam lenni… Egész akartam lenni újra. De egy olyan átok ült rajtam, amit nem tudtam feloldani… Eljött az idő, mikor újra nem volt senkim, én pedig még üresebbnek éreztem magam, mint azelőtt. De hogy valami boldogítson is, már kezdtem egyre emberszerűbbé válni. Képes voltam két lábon járni, karokkal, szárnyak nélkül. Úgy néztem ki, mint egy szörny a legsötétebb rémálmaidból, de hát most is úgy nézek ki…
Boldogsággal töltött el, hogy haladok afelé, hogy újra emberi alakot ölthessek. Másra sem vágyok jobban, mint hogy újra olyan legyek, mint voltam… Azóta, hogy nem varjúként vagy hollóként mászkálok, mindenki rám támad… Szörnynek hisznek… Ami talán igaz is. Valószínűleg az vagyok… De én akkor sem érzem magam vérszomjasnak… Nem akarom, hogy bántsanak.
Kaara nagyot sóhajtott, majd várta, hogy a kislány reagáljon valamit. Az szomorúan, megértően nézett rá, majd átölelte.
-Szerintem te egy kedves szörny vagy, akinek van szíve… De a kisbabáddal mi lett?
Óvatosan átkarolta a törékeny testet
-Szétmállott az eredeti testemmel együtt… -mondta hidegen, csalódottan. Majd jobban átölelte a lánykát, remélve, hogy nem töri össze-
-Most már haza kell menned… Felveszlek és oda repülünk. A magasból már biztos látni fogod merről jöttél.
Azzal a lendülettel pedig jól megragadta a kislány testét és a sajátjához ölelte, majd a magasba emelkedett. Hamar megtalálták az utat, hol Kaara letehette a szőke csöppséget.
-Köszönöm Kaara!
Majd elbandukolt. Kaara pedig ismét magányosan sétált tovább, vissza az erdő mélyére…
A lány otthon lerajzolta Kaarat, ahogy emberként képzeli el. Később újra, újra, és újra. Neki köszönhetően terjedt el a kép a fekete hajú nőről, sötét madarakkal körülvéve, szárnyakkal.
A magányosan vándorló fekete madáralak csak a 17. század idejére tudta elérni, hogy képes legyen emberré válni. Addig sok csatát vívott keresztesekkel és egyszerű szörnyvadászokkal, felbőszült falusiakkal. Nagy ritkán új barátra tett szert, de őket is mind elveszítette, vagy, mert elérte őket a korai halál, vagy, mert megrágta őket az idő vasfoga…
Átéltem az emberiség felemelkedését… Akkor születtem, míg még a fél világot sem értettük, mikor még Amerikáról nem tudtunk, ’s mikor még olyan, mint áram vagy gépek, álmainkban sem léteztek. Én mégis, lassan de biztosan, minden ilyet megismertem. Csodálatos volt átélni a különböző korszakokat… Ahogy változott a nyelv, a zene, az építészet… Kettőt pislogtam, és már vonatok száguldoztak síneken, az emberek szárnyak nélkül is repültek, az épületek csúcsa pedig a felhőket karcolta. Én pedig egyszerű, fekete tollú madárból újra emberré váltam.
A legeseménydúsabb időszakom a 20. század volt. A világháborúk rendesen kiforgatták a világot önmagából… Aktívan részt vettem benne. Inkább nem részletezném most… A 21. század felfedezései pedig egyenesen lenyűgöztek. Még alig kezdődött el, de tudom, hogy érdekes időnek nézünk elébe…
Fajleírás: A Noro’wakasu egy olyan faj, melynek tagjai átmenetet képeznek több mágikus faj között. Kivétel nélkül alakváltók, valamilyen állati formájuk van eredetileg, ahogy pedig erősödnek, egyre több alakot képesek felvenni. Mindegyiküknél nagyjából 1000 év míg újra képesek emberi bőrbe bújni. Teljesen más állattá nem képesek alakulni. Eredetileg emberek, vérfarkasok vagy egyéb élő faj tagjai mind, kiket haláluk pillanatában feléleszt egy boszorkány és Noro’wakasu-vá változtatja. Csak nagy erejű boszorkányok képesek ilyen lényeket létrehozni, így elég ritkák.
Kaara ereje a Holdból származik, így ha sok ideig nem éri holdfény, fokozatosan elveszti erejét. Pár nap után már nem képes emberré alakulni. 2 hét után visszaesik holló alakba. 1 hónap után minden ereje visszacsökken egy átlagos varjú szintjére és úgy is marad, amíg nem töltődik fel újra holdfénnyel. Erről a szintről a felépülés szintén 1 hónapot vesz igénybe. Ha több hónapig vagy évig nem éri holdfény, végtelenül legyengül és a mozgásra sem lesz képes, de nem hal meg. Csak úgy lehet megölni, ha lefejezik, eredeti testét pedig elégetik. Ha nem égetik el, lelke a Földön marad és újjászülethet a kezdeti állapotában. Újholdkor nem képes használni erejét és szintén varjú alakban ragad. Ugyan ez vonatkozik a Holdfogyatkozásra is.
Egy idő után az emberi alakjukat is képesek megváltoztatni bármilyen módon. Nem tekinthetők élőnek. Nem dobog a szívük, nincs szükségük oxigénre, se táplálékra. Nem folyik vér ereikben. Ellenben bőrük nem hideg, általában kellemes hőmérsékletű, valamint megszokásból lélegeznek és esznek is. Az érzékeik ugyan úgy működnek, ahogy ki is tudnak fáradni. Erőnövekedésük nagyon lassú, ellenben életük „természetes” módon nem érhet véget. Szinte mindig szolgálnak valakit. 5000 éves korukig nem rendelkeznek semmiféle varázserővel, olyan értelemben, mint mondjuk a boszorkányok. Utána sem sokkal, minimális hatással vannak a környezetükre. Nagyjából 10 000 év után lesznek képesek a varázslásra, akkor is csak egyszerű mágiára: telekinézis, álmok irányítása, fény és/vagy tűz idézés, ködösítés, sötétítés.
