Skyrim

Eris Bratti

A "hősies, félelmet nem ismerő" kísérőid csak bólogatnak a tevedre. Az Atronach-ot sikeresen megidézed. Viszont ahogy megjelenik a Viharköpenyesek egyből felfigyelnek rátok. Az íjászaik pontosan titeket céloznak. A harcosok pedig mint egy fal úgy állnak közétek és az íjászaik közé. A Chain Lighting varázslatod sikeresen az ellenség közelharcosai sorai közé küldöd. Megrázza őket a varázslat. Felordítanak és egy kis időre meg is állnak. Ezt az Atronach-od ki is használja és az egyiket sikeresen elrepíti egy Thunderbolt-al. Ekkor nyilak zápora hullik rátok. Az egyik nyíl a bal válladba áll. A társaid közül egyet lábon talál, aztán pedig még három eltalálja a testét. Ő a földre zuhan. Nagy az esély rá, hogy meghalt. Meggyógyítani viszont időtök sincs hiszen két Viharköpenyes előttetek terem. Az egyik Viharköpenyes egy csatabárddal próbál meg lesujtani rád. Az Atronach-od őt is elrepíti egy Thunderbolt varázslattal. Ám ekkor egy hatalmas csapást érzel a fejeden és a következő pillanatban minden homályos lesz majd pár másodperc mólva elsötétedik minden. "Hátulról leütöttek" valószínűleg ez az utolsó gondolatod.


Később hatalmas fejfájással ébredsz fel egy cellában. A sebeid elvannak látva egyik sem fáj, csakis a fejed. De a fájdalom helyén nincs seb. Egy leszakadt ágyon kelsz fel. Veled szembe egy sötét fal összekarcolva, nagyrészt vonalak vannak belekarcolva és egy hatalmas Birodalmi jel. Tőle balra pedig a rácsok. Amikor felkelsz az ágyból és a rácsok elé állsz egy nő jelenik meg előtted a semmiből a rács túloldalán.



- Végre felébredtél. Az én nevem Lyarra. Ennek a Viharköpenyes erődnek a vezetője vagyok. Remélem ez a egy mondat sokmindent elmond arról, hogy mégis hol vagy és miért vagy itt. - a földről felvesz két követ és azokat összecsapva meggyújt egy fáklyát. Utána azt egy tartóba helyezi. - Nos először is. Lenne hozzád pár kérdésem. - itt vár pár másodpercet, ha visszamész és lefekszel az ágyba akkor elmegy, ha a rácsnál maradsz akkor pedig felteszi a kérdéseket. - Ki vagy te? Röviden. Miért támadtál rá arra a Viharköpenyes osztagra? Mégis mi célból utaztál arra városőri kísérettel? Mikor akarsz innen kiszabadulni? - majd keresztbefonja karjait maga előtt, aztán ráüt a sisakjára - A legfontosabbat mindig elfelejtem.... - jegyzi meg halkan - Hogy vagy? Fájnak még a sebeid? 

Barthel Raion

Rorald kérdésére a nő teljesen normál hangnemben válaszol, nem ideges Rorald beszédstílusa miatt.

- Varjú vagyok. És téged kereslek! - mutat a nő Barthel-re - Megtudtam, hogy a cicák miért támadtak ránk a kocsmába. Felbérelte őket egy fura ősi maszkot viselő csuklyás valaki. Csakis mindket akart megölteni. Azokat akik akkor a fogadóban voltak. - egy kis ideig elbambul a jobb vállán ülő varjúra, utána visszatér közétek - Óhh! Azt is említette, hogy Riften közelében egy törp romnál találkoztak az alakkal. 

Rorald arcára hirtelen komolyság ül ki, ezt te éppen megtudod pillantani. Majd hirtelen visszatér a komolytalansága.

- Áhááá értem. Igen értem. Szóval igen. Teljesen tiszta minden. Hölgyem kérem maradjon itt Fehérvágtában amíg mi megkeressük a többi félnótást.

Varjú kezébe nyom egy sütyő Septimet majd megfogja a kezed és magával ránt. Nem szól semmit, egészen az istállóig rángat téged. Ott elengedi a kezed és feléd fordul egy halálkomoly arccal.

- Elkell jutnunk Riftenbe. Nem! Nem! Nem érdekel semmilyen kifogás. Út közben elmagyarázok mindent. - felszáll az ott álló lovaskocsira majd a lovashoz vág mégegy kis sütyő Septimet - Riften-be legyen szívés. 

Ezután Rorald mutogat neked, hogy szállj már fel. Ha nem akarsz felszállni akkor leszáll és addig rángat amíg fel nem ülsz vele a lovaskocsira. Közben pedig ezt mondogatja folyamatosan:
- Barthel! Kérlek! Barthika! Gyere máááár! Magnus szerelmére! Rohadtul fontos dologról akarok veled beszélni!

A sötét éjszakában lopódzunk a hófödte tájon. Egy közeli erdőben közelítjük meg az erődöt. A legjobb öt íjász halad elöl. Én rögtön mögöttük, hogy biztosítsam az akció működését. Az egyik csapatnak egy létrával át kell majd rohannia a túloldalra. Míg az itteniek várakoznak. Ha bármit elrontunk akkor ennek az egésznek vége.
A környéket csupa hó fedi. Aranyos. Kicsit olyan, mint egy porcukros sütemény. De hamarosan egy mészárszék lesz.
Azt viszont a hidegben ülve várjuk, szavak és mozzanatok nélkül. Amelyik légiós csak mozdulni mer, ideges tekintetemre rögvest elhallgat.
Figyeljük a helyet, várva, hogy a felhők kitakarják a holdat. A tökéletes sötétségben tudjuk majd észrevétlenül megközelíteni a helyet. Addig halandó nem szúrhat ki minket hacsak át nem esik a vonalunkon.
A felderítőink tökéletes munkát végeztek, minden kő helyét ismerjük így mikor végre eljön az idő, zavartalanul tudjuk megközelíteni az ellenség állásait. Jelt adok és reménykedek benne, hogy minden a terv szerint halad.

A fák közül nyilak röppennek elő és a bástyákat őrző őrök a alá zuhannak. Az ellenségnek nem kell majd sok idő, hogy kiszúrja a halott társaikat, de pont eleget nyertünk ahhoz, hogy észrevétlenül át tudjunk rohanni a túloldalra a létránkkal.
Nagy léptekkel sprintelünk végig, nekitámasztjuk a létrát a falnak és nekilódulunk. A túloldalon én landolok elsőnek. Egy zavart fickóval találom szembe magamat. Valószínűleg csak pisálni jött ki a kocsmából és most értetlenül néz rám. Tekintetünk egy pillanatra találkozik mielőtt átszúrom a torkát. Így már nem fog sikoltani.
A hátam mögött, a hóban hallom ahogy a többi légiós landol. Tudják a dolgukat, körbezárunk minden nyílást a kocsma körül, néma csendben. A csapat egyik fele velem együtt pedig megkezdi a sátrak környékének tisztogatását, az íjászokkal karöltve. Innen még másodpercekbe telik mire megszólal a riadó. A kiabálásra és harangverésre mindegyikük talpra ugrik, megpróbálnak kiseregleni a nyílt terepre. ez viszont számunkra csak egy újabb jel. A kijelölt emberünk bezúdítja a kocsma közepére a tábori mágusunktól kölcsönvett tűzlabda tekercset. Az lángtornádóként borítja be az épületet azonnal sikolyokkal megtöltve az éjszakát. Aki menekülni próbál azt az ajtóban levágjuk. Ekkor még nagy a káosz. Nincs sok időnk így rögvest az épület belseje felé vesszük az irányt. Ekkor már szerveződik a nordok tábora is. Minden irányból ellenség tör ránk. Párat nekem is kardélre kell hánynom, és a pajzsomból is kiáll pár nyílvessző mire elérjük az épület kapuját.
Mivel minden figyelmet magunkra vontunk a második hullámunk könnyedén kerül az ellenség háta mögé egy újabb létrával. Ügyesen csinálták, ez rengeteg nyomást levesz a vállunkról. De még így is veszítünk, ha nem teszünk valamit gyorsan. Kiadom a parancsokat, hogy el kell foglalnunk a bástyát. Onnan az íjászaink gond nélkül halált tudnának osztani az ellenségre.

A kaput hálistennek nem kell berúgnunk. Bajban lennénk, ha kéne, de az elf mindig számolhat a nordok ostobaságával. Megpróbálnak onnan lerohanni minket és ránktörnek szemből. Ebből az egyik rögtön a fejét veszti ahogy találkozik a pengémmel. A másodiknak a hóna alá fut be a kardom. Az én csapásaim után gyalulja le őket a rendezett birodalmi alakzat. Bent kevesebben vannak, mint kint, a hosszú fegyvereik az épületeken belül nem jelentenek sok előnyt. Így az ajtókban mindig meg tudjuk fogni őket tömegesen és míg a hátunk is védve van, előre törünk. Így is túl kevesen maradtunk azonban mindenhez. Úgy döntök, hogy a csapat legjava a toronyra kell, hogy koncentráljon, illetve az utóvédünkre. Én majd egyedül elintézem a pincét.

Határozott léptekkel lépek át jópár nord és egy-két birodalmi holttestén, kivont kardomat előre szegezve. Itt már nem hallatszik olyan hevesen a csatazaj, tudom hallani a saját halk lépéseim kopogását. Nem sokáig. Egy nord, díszes páncéljából ítélve a tábornokok egyike, vár rám kivont karddal. Egy dicsőséges párbajra akar hívni valószínűleg. Egy az egy ellen. Ostoba nord. Eltáncolok a kard suhintása elől és csak elengedem magam. Pajzsostul zúgok felé és még, meg is lököm magam a lépcsőfokról. Együtt zuhanunk le a lépcsők mélyére. A vaskos testével lassítja a zuhanásomat, de cserébe a nyakát is szegi az esés közben.
Nincs időm rápillantani a foglyokra. A sötét sarkokból már is ketten jönnek rám. Könnyen megjósolható merről jönnek, a bűzüket megérezni már Whiterunból is.
Elhajolok egy kalapács ütés elől. A kardommal közben lecsapva valakinek a karját. Ekkor érzem meg a brutális lökést a pajzsot tartó karomban. Kipördülük és a földre zuhanok. Érzem a zsibbadást, ami végigfut az alkaromból egészen a vállamig. Elönti a testemet. A karom, amin immáron csak az egykori pajzsom odaszíjazott darabjai lógnak ezután még holnapután is fájni fog.
Csak káromkodni van időm mert rögtön kiszúrom, hogy a sérülésemet okozó láncos buzogány ismételten felém száguld. Igaz csak egy gyertyatartót tör ripityára mert pont van időm előle kikerülni.
Hiába pattanok fel ő ismételten lendíti a fegyverét. Tudom, hogy ilyen szűk helyen mindenképpen eltalálna. A kardommal tudnám csak hárítani a buzogányt, de azt kitépné csak a kezemből és akkor nem tudnám megölni. Tudom mit kell tennem.
Előre vetődök és a sérült bal kezemet egyenesen a buzogány útjába tolom. A golyó centikre húz el az arcomtól. A heves ránc rátekeredik a karomra rászorítva önmagát a vérző sebemre. Felordítok és mint egy levezetésképpen a pengémet, a zavart, fegyvertelen ellenfelem szívébe döföm.

Egyszerre kezd minden zuhanni a föld felé. A hulla, a kezem körül meglazuló buzogány és még én is.
Térdre kényszerülve, fogom a karomat. Úgy fáj mint még soha semmi. Közben pedig hevesen zihálok.

Ez a hang, miért cseng olyan ismerősen a fejemben? Odakapom a tekintetemet. Egy pillanatra elfeledkezem a fájdalmamról. 
-Eris? Te vagy az?- igen ez ő. Ki más lenne. De itt? Most? Miért? 
Nem érdekel, hogy hozott össze a Tribunal minket. A fájós karommal nem törődve kezdem el átkutatni a sötétben az őröket a kulcs után. De túl rosszak a fényviszonyok nem látok szart se. Izgatottságtól és a dühtől vezérelve inkább csak felkapok a földről egy nehézfegyvert és a levegőbe emelem. 
-LÉPJ HÁTRA.- Egy hatalmas ordítással meglendítem a kardot és lecsapom a zárat az ajtóról. 
Ezután a saját sebeimet ignorálva lépek oda a lányhoz. 
-Tényleg te vagy? ... Ugye nincs semmi bajod? ...ha akármelyik bántani merészelt kivégezhetjük itt helyben a férget...
Ekkor már elejtek mindent a kezemből, hogy a sérült karomat tarthassam. Igyekszem azonban nem felhívni rá a figyelmet. Eris az első.

A nő mondandója érdekes, bár fogalmam sincs, miért akarnának engem megölni. Deadra imádókon, vámpírokon és néhány nekromantán kívül nem öltem senki olyat meg. De nincs kizárva, hogy még is.
Túl sok töprengeni való időm nincs, mert Rorald amilyen gyorsan beszél olyan gyorsan el is rángat a kezemnél fogva.
A kezemet gyorsan kiszabadítom és egy „nem tetszik, amit csinálsz” nézés után követem.
Mikor az istállóhoz érünk meg állok, és gyanús arckifejezést vágok.
És nem azért, mert egy vadidegen férfi az istállóhoz rángatott a kezemnél fogva, hanem a sápadt nővel való beszélgetésen kezdtem el agyalni. És hirtelen belém hasít a megfejtés.
Még Rorald rángatós, kérlelése is nehezen térít vissza.
Ismét kiszabadítom a kezem, és dühösen a város felé veszem az irányt.
- Meg vár a dolog, azonban az nem várhat, hogy egy hulla gyalázó legyen egy városban is. Amint megöltem jövök, addig várja itt. – mondom határozottan.

TherealKREY