Kuroin Yami

Faj: Ryu

Nem: - (Hím megtestesülés)

Kor: 1467 év

A kísérteties felleg lassan mozgott tovább az éjszaka alatt, ahogy
elhaladt a csöndes falu felett. Ahol ő volt, onnan az egész hely, csak aprócska
játékdoboznak tűnt csupán, melyet egy embergyermek is könnyedén a kezébe
foghatna. Nagyjából pár órája nyugodott le a nap, így a falu még nem
szendergett teljesen, ám a hatalmas árny jelenlététől, mint megannyi buzgó
hangya, úgy futott mindenki vissza a házába, becsukva minden ablakot és
elnémítva zajos gyermekeit. A falu fölött szinte azonnal elnémult, kísérteties
csönddel ruházva fel a környéket. Ám ebből az Árny semmit nem vett észre, és csak
lustán libegett tova a messzeségbe, mit sem törődve az alanta keletkezett
következményekről, hisz gondolataiba merült és csak kevés olyan dolog létezett
a világon, mely az éjszakai időkben megzavarhatták volna emlékeit.

Születése pillanatától kezdve tisztában volt, hogy kicsoda és mégis mi
maga ő, hisz ez volt Alkotójának akarata, ki megteremtette a semmiből. Bár
eleinte tanítója védelmezte, csak pár évig tartott, míg maga mellett tartotta „gyermekét”,
ám sok ideig nem élvezhette a „család” fogalmát, ugyanis fiatal porontyként egy
embercsalád mellé helyezte Alkotója, hogy az emberek közt élve bontsa le
magáról bábját. Itt egyszerű, mégis a maga módján magányos életet élt. Mindig
tisztában volt önön hatalmával és hogy mivé válik egyszer majd, ám furcsa mód,
az idő alatt, sosem érezte tehernek, vagy büntetésnek, hogy az emberek közé
lett száműzve. Nem. Mesterének csak egyetlen kérése volt csupán: legyen a híd,
mely átíveli a sárkányok és emberek közt azt a hatalmas szakadékot, mely
jelenleg a két nép között feszül. Ez volt az a válasz, melyre meg kellett
találnia a választ és tudta, hogy mindaddig nem térhet vissza mesteréhez, míg
rá nem lel a válaszra. Se az ember kölykök, se az idősebbek nem tudtak róla
persze, hogy mi is volt ő, hisz az önön biztonsága miatt volt erről szó, ám
ennek ellenére se sikerült egy embernek se a közelébe maradnia. Mindig kerülte
a tömeget és magányosan járta útját, amint elég idős lett emberi mércével arra,
hogy vándorolhasson. Nagyjából korosabb férfivá érett addigra, míg egy véletlen
műveként úgy érezte meg találta a választ a kérdésre. Egy lángokban álló falu
látványa fogadta és mindenfelé menekülő embereket és rájuk vadászó tűz
yokaikat. Eleinte nem tudta mit is reagáljon és saját szeme láttára hullt el a
teljes falu pár perc leforgása alatt a pár nappal még ép és életteli teli
város. Ahogy a szenesedő házak közt járt, egyszer csak egy csecsemű sírása
keltette fel a figyelmét és kíváncsian közelítette meg a hang forrását, hisz
nem hitte el, hogy egy ekkora pusztításnak akadt túlélője. És amit ott látott…
az ekkora vált számára világossá, mire is gondolhatott mestere. Két teljesen
elszenesedett testet fedett fel, kiknek teste teljesen összeforrt a lángok
alatt, amorf széndarabbá változtatva őket. Ám ami a legfurcsább az volt, hogy a
lángoló romokat kiékelő pár gyűrűjében egy aprócska élet, gyenge fénye
pislákolt.

Talán erre gondolt a mestere… gondolta magában, ahogy a kormos, ám már
szuszogó csecsemővel a kezében elhagyta a romvárost. Talán ezzé kell válnia.
Oltalmazó bástáyává, ki megvédi ezt a gyenge népet önmagától és minden rossztól…
míg egyszer csak tán sikerül majd megérteniük egymást.

Villámcsapás fénye ragyogta be a vidéket, ahogy az erőteljes sugarak
áthatoltak a pikkelyeken és erőteljes áramütés okozta fájdalom oly erőteljes
ordítást produkált a hatalmas bestiától, mely túlharsogta még a mennydörgés
robaját is. A hatalmas nemes kígyó ekkor még fiatal testén vörössé hevült és
feketévé szenesedett hús vált láthatóvá, ahogy a nappali fényben meggyengül,
pikkelyek megadják magukat a hatalmas erőnek. A hirtelenül jött fájdalom
olyannyira meglepte, hogy az elektromosságtól a földnek csapódva párat még
megrándult, mielőtt feleszmélt volna. Nem számított ily váratlan fogadtatásra,
és pillanatnyi hezitációja nyomán újabb villámütés találta el. Ezúttal nem
központosították annak erejét, hanem egész testét átfedő sokként kínozták
tovább. Üvöltése ekkor már tajtékzott a dühtől és szájából ébenfekete lángok
törtek elő, melyek kiszívták a meleget a környezetéből és kiszáradt porhüvellyé
változtatta az árnyakat érintett növényzetet. Bár támadása célt tévesztett az
őt ostromló energia felhő elmúlt, mely nyomán teste fölött ismét átvette a
hatalmat, vagy legalábbis nagyobb részt. Sérülései nyomán el-elmosódott a
világ, így rögtön úgy döntött, hogy visszavonulót fúj. Még hallotta az őrült
hangot maga mögött „Úgyis megszerzem a Gyöngyöd, ha addig élek is! Erősebbé
válok! Erősebbé és akkor senki se szórakozhat többé velem!”, ám lassan a felé
cikázó villámok sora lassan elcsitult, majd végleg abbamaradt, hogy kimerült
testtel végül a porba zuhanjon. Ez volt az első alkalom, hogy ilyen komoly
sérülést szenvedett el, és az első, hogy ilyen szörnyű megalázást kellett
elviselnie. Azonban gyöngye sértetlen volt gyomra mélyén, így tudta, hogy
biztonságban van élete… viszont az enyhülni nem akaró fájdalom és a kudarc íze
fájdalmas órák elé állították. Ez időben talált rá egy embernő, ki látszólag
nem rémült meg a hatalmas bestia nyomán. Bár az Árny megpróbálta elkergetni,
amaz rendíthetetlen arcot vágva megközelítette a hatalmas lényt. Ez volt az
első alkalma, hogy emberi lényekkel érintkezett, vagy legalábbis azóta mióta
sárkány mivoltját magára tudta venni. A nő gyengéd közeledése és gondos
viselkedése, ahogy megpróbálta ellátni a sebeit, figyelmeztetése ellenére,
meghatotta. Az emberek mindegyike menekült, mikor meglátta, és a szellemek közt
is nagyon kevés volt, kik elviselték, még ily fiatalon is a közelségét. Ám
mégis… a nő ott volt és nem egy hatalmas lényt, hanem egy sérült alakot látott
csupán. Persze a nő segítség nyújtása nem segített rajta, vagy ha segített is,
nem volt számottevő különbség az öngyógyító képeségein, ám értékelte a nő
gesztusait, így mikor Végre ismét ereje teljében volt, úgy döntött meghálálja a
nő segítségét. A nő már jóval idősebb volt, mikorra sikerült megtalálnia őt,
számára csak pár pillanatnak tűnt, de az ember nőneknek egész évek teltek el.
Állapotos volt, könnyű volt felismerni, hisz dudorodó hasa minden elárult. Emberi
formámban voltam, hisz másképp nem tudtam volna feltűnés mentesen idejönni. Némán
átadtam neki az ébenfekete nyakéket, melyet pikkelyemből készítettem, még ha
látszólag valami fémnek tűnt volna inkább, majd pár lépés után elnyelt az
árnyak. Éreztem, hogy bár eleinte a nő nem ismert fel, mire távoztam, addigra
tudta ki volt az, ki az ékszert átadta neki és biztos voltam benne, hogy nagy
kincsként fogja őrizni.

Végül a sötét árny emlékeinek képe szertefoszlanak, ahogy tudat alatt
felismeri a Fujin magasló mivoltját. Egykor itt kapa a sebet, melyet egy eltorzult
Kami okozott neki. A lény azóta Onivá változott, ám a Árny haragját képtelen
volt elkerülni és végül ugyanúgy porrá hullt ő is, mint azok kik kihívták az
éjszaka démonát és gyengébbnek voltak nála. A sárkány szerzet egy elégedett morgással
emlékezett vissza erre a kis szösszenetre, majd tovasiklott a hegy felé, hogy
megpihenjen egy kicsit.