Whitewolf
Szerepjátékok Császára
"Wolf maga a háború" Ben
Posts: 849 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Whitewolf on Apr 26, 2020 18:01:16 GMT 1
9:29 Sárkány Két évvel az ötödik veszedelem előtt. A Szabad vidék békében élt. Pusztán Kirkwallban akad némi mozgolódás de ott is csak a templomosok veszik át a hatalmat. A vidék csak a politikusok állandó zajongásától hangos. Néha-néha felbukkannak kalózok vagy éppen agresszívabb Qunarik. Ide érkeznek meg hőseink is. A játékról: Az FRPG rész mellett néha asztali szerepjáték üléseket is fogunk tartani így a szabálykönyvnek ami szerint játszunk jó hasznát fogjátok venni a játék során. A játszható fajok kizárólag ember, törpe, elf és qunari de az archetípusokat hajlandó vagyok reskinelni ha valakinek szüksége van rá. Minden karakter egyes szinten kezd. Valami minimális előtörténetnek örülnék ami elmondja, hogy miként kötöttetek ki a Szabad vidéken (Free Marches). Világvezetők: Aria Whitewolf |
|
Aria
Szerepjátékok Istene
Szeresd ellenségeidet! Azzal kergeted őket az őrületbe.
Posts: 1,043 
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Aria on Apr 26, 2020 18:44:51 GMT 1
Na, itt egy előtörténet: Név: Agnes Diana Cowen Harcstílus: Rogue/Íjász Faj: Ember (Fereldeni nemes background, Szürke Őr)  Kinézet: A haja sötét barnás-vörös, a szemei erőteljesen zöldek, a bőre kissé szeplős. Az arcán több sebhely is húzódik, korábbi csatákból és edzésekről. A haját jellemzően összefogja, hogy ne zavarja az íjászatban, de így is rendszeresen a szemébe lóg. Személyiség: Tipikus fereldeni temperamentum a legfontosabb jellemzője – vagyis nagyon gyorsan, nagyon kis dolgokkal fel lehet idegesíteni. Az agyára megy a nyafogás, a körülményesség, és ki nem állhatja, ha hazudnak neki, ami kissé nyers stílust eredményez. Ő maga kíméletlenül, sokszor durvaságba hajlóan őszinte, és idegenekkel szemben meglehetősen bizalmatlan. A stílusa azonban teljesen megváltozik ismerősök körében – a barátait minden körülmények között próbálja megvédeni, maximálisan megbízható, sőt, kifejezetten kedves hozzájuk. Bátor személyiség, legalábbis törekszik rá, hogy mások ezt lássák, Szürke Őrként olyan hatékonyan uralja mind a rémálmait, mind a bizonytalanságait, hogy sok társa azt hiszi, nem is küzd ezekkel a problémákkal.  Előtörténet: Winter’s Breath Bannorn területén született, Fereldenben… a nemesség körében ritkaságnak egyáltalán nem számító módon Bann Cowen törvénytelen lányaként. A helyzet sok kérdést vetett fel, leginkább azért, mert az anya nem volt teljesen névtelen, a Bannorn hadseregében tisztként szolgált – és határozottan nem akart hallgatni a gyerekről. A Bann számára nagyon kínossá vált a helyzet, nem fogadhatta be a kislányt (abban az esetben a jóhírét tette volna kockára), de nem is utasíthatta el, mert az anyja szava túl sokat ért. A lehetőségek beszűkültek, és végül egy orgyilkosság vezetett a konfliktus végéhez – mielőtt a nő beszélhetett volna, elhallgattatták, a bűntudat enyhítésére pedig a Bann magához vette Agnest, nem, mint saját lányát, hanem mint az egyik legjobb katonájának elárvult gyerekét. Agnes gyorsan tanult, és különösen tehetségesnek mutatkozott az íjászatban. Cowennek egész fiatalkorában hálás volt, jó kapcsolatot ápolt vele, annak ellenére tekintette szinte az apjának, hogy a vérségi kötelékükről semmit nem tudott, a férfi későbbi házasságából pedig született két öccse – ezáltal egyértelműen semmi igénye nem lehetett sem a rangra, sem a vagyonra. Tizenhét éves volt, mikor megtudta az igazságot, az egyik katonától, aki jó barátságot ápolt az anyjával, és éveken át próbált utána járni, mi is történt vele. Agnes paradox helyzetbe került, bosszút akart állni, és megvetette a korábban apjának tartott férfit, de egyben közel állt a családhoz, a körükben nőtt fel, és tudta, hogy mindannyian tönkre mennének benne, ha számon kérné az igazságot. Végül a leggyávább utat választotta – vagyis elmenekült. Az Orlais-i határ felé találkozott a Szürke Őrökkel, amikor a pénze kezdett elfogyni, és bármilyen munkát elvállalt volna, hogy ne kelljen visszafordulnia. Több újonc is volt velük, és általában nem véletlenszerűen választották ki az embereket, akiket felvettek a soraikba – de mégis szerencséje volt, és leülhetett beszélni egy idősebb őrrel, aki a Riordan névre hallgatott. A férfi felfigyelt rá, és a helyzetére is, amikor pedig látta, hogy bánik az íjjal, felajánlotta neki, hogy csatlakozzon. Agnes keveset hallott a Szürke Őrökről, de igazából nem volt már élete, ezért nem is gondolkodott, csak kapott a lehetőségen. A Csatlakozást túlélte, és két éven át Fereldenben szolgált – a vezetéknevét alig használja, a társai is csak Agnesként ismerik. Szoros barátságokat alakított ki, és végre ismét úgy érzi, hogy tartozik valahová… de nem tud szabadulni az érzéstől, hogy a születését övező titkok egy nap még utolérik. A Szabad Vidékre a rend ügyeit intézve került. Képességek: Az asztalihoz a leosztás még folyamatban. Felszerelés: Fegyver: Íj, nyilak, egy hosszú kés Páncél: Könnyű páncélzat (dobás alapján 61 ezüstből vehetek további felszerelést, később kifejtve) Egyéb: Van egy kutyája, de erről majd Wolf ír |
|
Whitewolf
Szerepjátékok Császára
"Wolf maga a háború" Ben
Posts: 849
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Whitewolf on Apr 26, 2020 19:07:46 GMT 1
Woof: Barkspawn Bark bark bark. Bark bark bark bark bark. Bark Woof? Woooof, wooof bark bark bark bark bark. Woof bark woof. Woof. *Whine* -Woof. Woof woof. Bark woof woof bark.- Woof. *Growl* Woof, bark woof woof. Growl. Bark. Woof woof woof woof woof woof woof woof woof. Bark bark woof bark. Bark bark bark bark woof woof. Bark. Groan. *Whine* -Woof woof? -bark woof bark - woof. -Bark bark woof- Whine- woof. *Growl* Bark bark woof woof bark bark. Bark bark bark woof woof. -Woof woof. Bark bark woof bark woof bark woof. Woof bark bark bark woof, groan. Woof, bark, bark bark, woof. Bark bark? Woof woof bark. Bark. Woooof, wooof bark bark bark bark bark. Woof bark woof. Woof. Bark bark bark bark. Woof. Hoooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooooowl. |
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Apr 28, 2020 1:00:36 GMT 1
Faj: Fél-elf
Kor: 26 év
Harcstílus: Rogue (Ranger), de igazából Gyógyító
Háttér: Avvar, majd Dalish elfeknél él egy ideig
Család: báty: Wallan, öccs: Vali, ikerlány: Geirny ikerfiú: Hallad
Kinézet: Viszonylag magas, ám kevésbé izmos alkat. (Régen eléggé az volt, de az évek alatt ez javarészt már leépült) Legszembetűnőbb ismérve derekáig érő egyenes, hófehér haja, melynek csak a szemébe lógó részét fonja hátra, a többit általában leengedve hordja (lásd: képen). Viharszürke szeme kiegészíti ezt a jeges hatást, ami Avvar gyökerei miatt még inkább ijesztőbbé varázsolják. Holott egy rendkívül érzékeny lányról beszélünk. Leginkább a szülőhazájának ruháit preferálja.
Személyiség: Legfontosabb ismérve az az érzékenysége és a kedvessége. Valójában egy nyitott könyv, nem nagyon tudja leplezni az érzelmeit, amit első ránézésre senki nem mondana meg. Azonban Ina nagyon is könnyen, már túlzottan is bele tud helyezkedni mások helyzetébe, át tudja érezni a másikat, akarva-akaratlanul magára vállalja mások problémáit. Addig sem kell a sajátjaival foglalkoznia… Ezeket az erényeket csak később vette fel, ezért előtör belőle néha az Avvar-os nyers modor is, de ezek csak szigorúan közelebbi barátok esetében. Idegenekkel mindig kedves, de nem túlzottan, tehát nem erőlteti másra magát, emiatt sokszor tűnik csendesnek, visszahúzódónak, aki teszi a dolgát, nem zavar sok vizet. Önmagával is sokszor kerül ellentmondásba, amit a történtek okoztak benne. Érzelmileg a lehető leginstabilabb, bár próbálja egyben tartani magát, ha valami erősen emlékeztetné őt a történtekre, szétesne. Nagyon nehezen bízik meg valakiben, de ennek ellenére bárkinek hajlandó segíteni. Sokszor mosolyog.
Előtörténet:
Az Avvarok-nál született szülei második gyermekeként. Kiskorában nem értette, miért néznek rá egy kicsit máshogy, de hamar meg kellett tanulnia, hogy amiatt, mert édesanyja elf nő volt, aki beleszeretett az édesapjába, így elhagyta családját és klánját, hogy csatlakozzon az emberek közé. Sajnos Ina sosem tudta megszemlélni, milyen lehet egy igazi elf, ugyanis édesanyja meghalt a születésekor. Annyit azonban megtudott, hogy gyönyörű és tiszteletet parancsoló volt, eközben pedig kedves és gondoskodó. Édesapja rendkívül összetört, tényleg őszintén szerették egymást.
A gyásza miatt egy ideig nem bírta elviselni a lányát, mert szerinte miatta halt meg felesége. Emiatt bátyja is ellenséges volt vele, hiszen ezt tanulta apjától, ráadásul ő is gyászolt. Ez ment hat éves koráig, akkor az édesapja megismert egy másik nőt, és végre képes volt újból szeretni.
Hála ennek a nőnek, a családja elfogadta a lányt, és végre szerető családot alkottak. Amíg csak ketten voltak gyerekek a bátyjával, rendkívül meg akart felelni neki, így ő is keményen nekiállt megtanulni a fejsze használatát. Vékony termete és jó reflexei miatt két darab egykezes fejszét használ. Édesapja elismerése gyanánt készített neki egy pár gyönyörű darabot, ő volt ugyanis a klán kovácsa.
Mostohaanyja hat évvel később egy fiúval, Valival, majd rá még öt évre egy fiú-lány ikrekkel, Hallad-dal és Geirny-vel áldotta meg az apját.
Wallan
Vali
Geirny és Hallad
Mivel Ina volt az egyetlen lány a mostohaanyján kívül, rengeteget segített a gyerekek körül, a házimunkában is jeleskedett. Emellett keményen edzett is, vadászni is eljárt, ahol apja megtanította őt és a bátyját az erdő ismeretére, illetve az íjászat alapjaira. Bár bátyja annyira nem értékelte ezt, Ina nagyon is szívesen töltött ott időt, ismerte ki az erdőt, állatait, növényeit.
Idősebb öccse nem kevéssé rajongott nővéréért, ők rengeteg időt töltöttek együtt, nagyon közel álltak egymáshoz. Bátyjával a kapcsolata sosem volt ilyen kedves, ő sosem tudta teljesen feldolgozni édesanyja halálát, így ő kissé mindig hűvösen és lekezelően viselkedett húgával, de a családi morál benne is megvolt, bármit megtennének egymásért, ha olyan helyzet állna elő. Ina különlegesnek számított hófehér haja miatt, hiszen senki másnak nem volt. Anyjától örökölte. Népszerű volt a fiúk körében is, de ő nem igazán értette a céljaikat, ráadásul ő nem érzett semmit egyik iránt sem.
Így éldegéltek, vándoroltak a klánnal együtt, míg egyszer össze nem találkoztak egy Dalish elf klánnal. Természetesen mivel nem támadták meg egymást, kereskedésbe fogtak. Elég jó területet fogtak ki erre, mind a két nép hosszabb időre tervezett maradni. Bár békések voltak, azért zavarták egymást.
Egyik nap a szülők elküldték a gyerekeket az elfekhez vásárolni, hogy legyen egy szabad délutánjuk. Bátyja nem volt éppen segítőkész, amíg neki kellett karjában vinnie legfiatalabb öccsét, kézen fogta ikerhúgát, közben pedig még a túlmozgásos Vali-ra is figyelt, addig a bátyja üzletelt. Ina itt már ifjú hölgyként, 21 évesen több embernek és elfnek is felkeltette az érdeklődését. Az elfek tudták, hogy csak félig ember. Meglátogatták a Vezetőt és tanítványát is, mert kezdtek kifogyni azokból a gyógynövényekből és füvekből, melyeket az erdőben nem tudtak beszerezni.
Az Első fogadta őket. A fiúnak a tekintete is megállapodott Ina-n, aki zavartan nézelődött körbe-körbe, a kisebbeknek próbálta lekötni a figyelmét. A bátyjában persze azonnal beindult a védőösztön, amin az sem segített, hogy közel azonos korúak volt mindkét fiú. Ina-nak nem igazán maradt ideje foglalkozni a fiúval, lekötötték a kisebb testvérei. Az ikrek összevesztek, úgyhogy fel kellett vennie mindkettőjüket. Szerencsére Vali úgy döntött, izgalmasabb a mágus elf és a bátyja társasága, mint a hisztis kisgyerekek, így legalább rá nem kellett figyelnie. Azt azonban még így is érezte, hogy az elf fiú alig veszi le róla a tekintetét. A lány egész végig vörös fejjel álldogált, míg bátyja végzett. Mielőtt elmentek volna, Ina felnézett a fiúra, összetalálkozott a tekintetük. Ina rámosolygott a fiúra, aki egy féloldalas mosollyal válaszolt.
Ezután hazamentek. Ő volt az első fiú, akit nem tudott kiverni a fejéből. Persze nyilván a bátyjának azonnal feltűnt, és nem tetszett neki. Ő nagyon támogatta azt, hogy a klánon belül házasodjanak. Talán felidézte magában az édesanyját és az esetét. Mindenesetre igyekezte lebeszélni róla a lányt. Ő pedig nem igazán tiltakozott, hiszen azt gondolta, hogy úgysem találkoznak többet.
Másnap ő volt a soros a vadászatban. Igazából örült is neki. A kicsik éppen kibírhatatlanok voltak, mindenféleképpen varázslatot szerettek volna látni. Jó volt végre kimozdulni, egyedül lenni a csöndben. Nem felejtette el, hogy két adagot kell vadásznia, hiszen a mostohaanyja egyik ismerősének a férje éppen beteg, így kisegítik őket. Miután felállított pár csapdát, hátha fog valami kisebb termetű állatot is, tovább állt, hogy valami nagyobb vad után nézzen. Érzékelt valami mozgást, csendben felhúzta az íját, majd lövésre készen mozdult meg. Majdnem felsikkantott, ugyanis valami olyan gyorsan suhant el a keze mellett, majd még abban a pillanatban vette ki a kezéből az íjat, hogy először reagálni sem tudott. Azután Ina sem tétlenkedett, azonnal lecsatolta övéről a két fejszéjét, majd védekező pózba állt. De legnagyobb meglepetésére nem akarta senki megtámadni, az a valaki csak az íját nézegette, próbálgatta.
- Ez nem éppen a legjobb fajta, igaz? – mosolygott rá féloldalasan a tegnap látott fiú. Ina megint elpirult. Erre aztán tényleg nem számított.
- Mit csinálsz te itt? – kérdezte óvatosan a lány, leengedte a fejszéit. – Talán követtél engem? – kérdezte gyanakodva.
- Nem, én csak abszolút fegyvertelenül szeretek vadászni az erdő legmélyén. Ez a hobbim… - mondta gunyorosan a másik. Ina csak a szemét forgatta. A fiú visszanyújtotta a lánynak a fegyverét.
- Értem, tehát akkor tulajdonképpen nem is kell amiatt aggódnom, hogy egészen ijesztő módon idáig követtél, világos… - válaszolta szintén cinikusan a lány. A fiú csak felkuncogott, aztán komoly arcot vágott.
- Jogos érv, de én csak, nem is tudom… - látszott rajta, hogy nehezen nyögi ki a szavakat. – Csak úgy megfogott valami benned. Gondoltam, teszek egy próbát, hátha neked is van kedved beszélgetni – rántotta meg a fiú a vállát. Ina felhúzott szemöldökkel nézett rá egy pillanatig, majd elnevette magát. Egy percig csak nevetett, szegény fiú pedig egyre kínosabban érezte magát.
- Jaj, ne haragudj, nem rosszindulatból, csak… Próbálkoztak már nálam néha, de ilyen módon még sosem, csak tetszett, hogy ilyen… egyedi vagy, ennyi – mosolygott rá most már kedvesen. Majd kinyújtotta felé a karját. – Ina vagyok, örülök, hogy megismerhetlek! – A fiú most már sokkal nyugodtabban szorította meg a lány karját. Belenézett a szemébe.
- Örvendek, Erlion Cairic vagyok!
Így kezdődött ismerkedésük. Ezután mindennap találkoztak. Beszélgettek, ismerkedtek, együtt vadásztak, járták az erdőt vagy csak egymás klánjában járkáltak. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, holott tisztában voltak vele, hogy az idejük véges, alig pár hónapjuk van, mielőtt valamelyik klán tovább nem áll. Mégsem tudtak mit kezdeni a helyzettel, csak sodródtak, ki akarták élvezni azt a kevés időt, ami van nekik.
Egyik nap kedvenc vízesésük partján üldögéltek pihenő gyanánt, mikor Erlion hosszú hallgatás után megszólalt.
- A vezetőnk azt mondta, hogy legkésőbb egy héten belül tovább indulunk – szakadt ki belőle halkan. Néma csend támadt közöttük. Mindketten tudták, hogy eljön ez az idő, de mégsem akarták elhinni. A fiú Ina-ra kapta a tekintetét, majd látva riadt arcát megsimogatta a haját, aztán egy pillanatnyi habozás után gyengéden magához húzta és megcsókolta. A lány nem hitte, hogy Erlion meglépi ezt, így most meglepetésében élesen beszívta a levegőt. Egy pillanatig nem is tudott mit reagálni, aztán megfogta a fiú arcát és visszacsókolt. Néhány másodperc után eltolta magától a lányt, belenézett a szemébe.
- Gyere velem! Beszéltem a vezetőnkkel, azt mondta, befogadnánk, látott téged segíteni nálunk… Boldogok lennénk, elvégre félig te is elf vagy, közénk is tartozol. Kérlek, legalább gondold át! – mondta neki szinte könyörögve. A lány csak fájdalmasan lehunyta a szemeit, potyogtak a könnyei. A fiú tudta, hogy most jobb, ha nem mond semmit, így csak magához ölelte.
Ina időt kért. Pár napig nem akart találkozni a fiúval, hogy gondolkodhasson. A családjával sem beszélt erről, ők meg voltak győződve arról, hogy ez csak egy futó románc, ami elmúlik, ha külön válnak. De fél év együtt töltött időt nem lehet semmibe venni. Azonban egy életen át támogató családot sem. Tanácstalan volt a lány. Még aznap kapott az ikrektől egy általuk gyártott vékony bőr karkötőt azzal címezve, hogy ez rájuk emlékezteti Ina-t, de tud majd tetszelegni Erlion-nak is. Nem dobta fel a dolog, sőt… De felrakta a jobb kezére. Ugyanazon a kezén hordta a Vali-tól kapott fémgyűrűt is, amit első kovács munkájaként apjuk mellett készített, majd nővérének ajándékozta.
Három nap után azonban nem bírta elrejteni a dolgot, a családja már így is naponta többször megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Így harmadik nap vacsora alatt kibukott belőle.
- Erlion azt szeretné, ha velük mennék a következő héten… - mondta el az asztalt bámulva. Néma csend ereszkedett az asztalra. Wallan pokoli mérgesen felpattant és az asztalra csapott.
- Nem megmondtam, hogy el sem kellett volna kezdeni ezt az egészet?! Elcsavarta a fejedet, most meg képes lennél itt hagyni minket egy fiúért, akit fél éve alig ismersz?! Esküszöm, megölöm… - tajtékzott a fiú. A kicsik nem értették pontosan, mit jelent ez, csak a feszültséget érzékelték, így sírva fakadtak, majd az anyjukhoz siettek. Az édesapjának valami nosztalgikus, fájdalmas kifejezés ült az arcán. Érthető volt, hiszen vele és Ina édesanyjával ugyanez történt. Pont ezért volt számára nehéz visszatartani lányát, mikor ő ugyanezt tette anno.
- Nincs itt senki, aki érdekelne? Tényleg az a fiú az…? – kérdezte akadozva. Ina tétován bólintott. Vali aggasztotta a legjobban. A fiú először elárult arckifejezést öltött tátott szájjal párosulva, de most már csak az asztalt bámulta szótlanul.
- Vali? Mondd, mit gondolsz? – kérdezte tőle nővére. Először úgy tűnt, nem fog semmit reagálni, aztán felkapta haragos arcát.
- Nem mehetsz el! Mi vagyunk a családod! – aztán kétségbeesetté vált, miközben potyogni kezdtek a könnyei. – Nem hagyhatsz itt engem…
Most már a lány is sírt.
- Nem tudom, mit tegyek… - suttogta összetörten. Ekkor apja emelkedett fel határozottan, tiszteletet parancsolóan.
- Szereted? – kérdezte.
- Igen.
- Ugye tudod, hogy ha elhagysz minket miatta, akkor nem igazán van visszaút? Ez egy komoly döntés, mert ha valami mégis félresikerül, akkor… Nem tudsz mit tenni, ott kell maradnod vele. Jól gondold meg, mit teszel. Ha engem kérdezel, ez nem egy okos döntés. Tudom, velem is ez volt. De mi hosszabb ideje ismertük egymást anyáddal. Ez a kapcsolat csak túl fiatal ahhoz, hogy ekkora rizikót bevállalj. Ez a véleményem, de tiszteletben tartom a döntésed! – azzal elvonult az asztaltól, hogy feldolgozza magában a történteket.
- Miért nem ő költözik hozzánk? Én szívesen osztozom vele az ágyamon, ha ez a bökkenő! – mondta sírós arccal Vali. Ina szomorúan elmosolyodott.
- Nem lehet… Ő az Első, ha a vezetőjük meghal, neki kell átvennie a klán vezetését. Nem hagyhatja el őket… - suttogta elhalóan a lány. Mostohaanyja felkapta az ikreket, kézen ragadta Vali-t, majd elvitte őket lefeküdni. Ketten maradtak a bátyjával.
- Képtelen vagyok megérteni, hogy gondolhatott arra, hogy majd elvisz! Milyen helyzetbe hoz téged?! Ha igazán szeretne, tudná, neked mi a legjobb és hagyna elmenni, ehelyett most ígyis-úgyis összetöri a szíved!
- Ne mondd ezt! Neki sem könnyű, hidd el! – támadt vissza agresszívan Ina.
- Esküszöm, most odamegyek és kikaparom a szemét... Mit képzel magáról?! – tajtékzott még mindig a fiú. De tényleg induláshoz készülődött.
- Ne! Wallan, ne tegyél butaságot! Ne szíts haragot! – kérlelte kétségbeesetten Ina a bátyját. Belekapaszkodott a karjába, az pedig húga érintésére mintha kissé magához tért volna.
- Jó, nem megyek, de ígérd meg, hogy velünk maradsz!
- Nem… Nem tudom, mi lesz – hebegte a lány. Bátyja csak felmordult.
- Kérlek, hozz egy kis hideg vizet… - mondta higgadtabban. Ina örült, hogy sikerült lenyugtatnia a fiút, így kiment, hogy hozzon friss vizet. Ám mire visszatért, a fiúnak nyoma sem volt. Ina tudta, hogy hova ment a bátyja...
Lélekszakadva futott át a másik táborba, de természetesen elkésett. Addigra Wallan már kirángatta szegény elf fiút és most hangosan vitatkoztak. Wallan kifejezetten agresszívan viselkedett, lökdöste, elhordta mindennek a másik fiút, aki csak védekezni próbált. A lány hiába próbálta kiabálással rávenni a bátyját, hogy hagyja Erlion-t, túl messze volt még. Mikor odaért, Erlion vette észre először. Egy pillanatra el is vonta a figyelmét, de addigra már bátyja is észrevette.
- Ne merj még csak hozzászólni sem, te… te… - a bátyja ekkor rántotta le az elfet a földre, verekedni kezdtek. Mindketten elég jó formában voltak, így nem volt egyszerű dolguk. A hangzavarra többen előbukkantak, és hamarosan szétválasztották a verekedőket. Wallan-t kidobták a táborból. Mielőtt a húga csatlakozhatott volna hozzá, Erlion magához húzta. Hiányzott neki a fiú. Biztonságot nyújtott neki az ölelése. Előkapott egy rongyot, és a fiú felhasadt száját kezdte ellátni.
- Hogy vagy? – kérdezte csendesen tőle szerelme. A lány nem válaszolt. A fiú csak felsóhajtott. – Három nap múlva indulunk pirkadatkor – Azzal eltolta a lányt, megsimogatta az arcát és visszament a sátrába.
Ina hazament, ellátta a bátyját is, de nem szóltak egymáshoz egy jó ideig.
- Vele fogsz menni, igaz? – kérdezte lemondóan Wallan.
- Nem tudom… Talán – válaszolta.
- Láttam, hogy néztetek egymásra… Tényleg szeret téged, de akkor sem tetszik ez nekem. Túl korai… Kérlek, maradj velünk… - sírta el most már a mindig erős bátyja is magát. Ina csak magához ölelte, úgy vigasztalta.
Nehéz három nap következett számukra. Ina sosem mondta ki, hogy mi a döntése, mert ő maga sem akarta beismerni magának. Félt. Mi van, ha rosszul dönt? Eljött az utolsó este. Tudták, hogy holnap indulnak az elfek.
- Bár nem tetszene, ha velük mennél, dönts bárhogy is, én szeretni foglak… - mondta az apja. Felállt és odament a lányához és átölelte. Hamarosan az egész család egy hatalmas ölelést alkotott.
- Szeretlek titeket – mondta halkan a lány.
De akkor már döntött. Tudta, hogy a fiúval érzi a lehető legteljesebbnek magát. Egész éjjel nem aludt, összepakolta azt a kevés cuccát, ami volt. Majd búcsúzkodni kezdett. Gyáva volt, így csak akkor búcsúzott el, mikor a többiek már aludtak. Mindenkinek nyomott egy csókot a fejére, és mindenkinek hagyott egy saját készítésű bőrkarkötőt a keze mellett, hogy legyen valami, ami rá emlékezteti őket. Mikor azonban apja és mostohaanyjáékat hagyta volna maga mögött, a nő fojtott hangon utána szólt.
- Ina, várj! - a lány pont ezt akarta elkerülni. Ám a nő nem tűnt szomorúnak, kedvesen mosolygott. – Szerintem jól döntesz, én támogatlak. Mellette a helyed! Csak adni akarok valamit… - Azzal elővett egy gyönyörűen megmunkált íjat és tegezt nyilakkal.
- Ez édesanyádé volt, elf munka. Apád neked akarta adni, mikor férjhez mész, csak hát… Nem így gondolta. A tied. Illetve vidd magaddal Draleon lovadat is. Úgyis csak te tudod megülni, másnak nem engedi… - Azzal magához ölelte nevelt lányát.
Miután mindenkitől elköszönt, felnyergelte lovát, felpakolta a holmiját, és éppen felszállt volna, mikor libbent a sátor, és előbukkant bátyja és öccse. Vali azonnal a nővére karjaiba vetette magát, a bátyja csak szigorú arccal, karba tett kézzel nézte őket. Öt percig ölelték egymást, de aztán Ina-nak indulnia kellett. A bátyjához lépett, csak pár másodpercig megfogta a kezét. Aztán még egy csókot nyomott az öccse homlokára, karjára tette a karkötőt, amit készített neki, majd felszállt a lovára, és elindult. Egyetlenegyszer nézett hátra. Az öccse zokogott, a bátyja továbbra is hidegen bámulta. Sosem fogja megbocsátani nekem…
Éppen az utolsó pillanatban ért oda, hiszen az elfek már indultak. Erlion reménykedve nézte a másik tábort, míg végre tényleg megpillantotta a lányt. Elészaladt, lekapta a lováról, szorosan magához ölelte, majd szenvedélyesen megcsókolta.
- Már azt hittem… - kezdte volna, de a lány csak megrázta a fejét. Zokogott. Örült, hogy itt van, de hiányzott a családja. Így indult el a csapat legvégén elhagyva a családját…
A következő négy év békésen és boldogságban telt. A fiatalok a lehető legjobban ápolták kapcsolatukat. Már a Bonding-ot tervezték. Erlion közben rendkívül sokat fejlődött a mágiában, Ina pedig megtanult rendesen íjászkodni, illetve tanult egy kis jó modort, lejjebb adott nyers stílusából, és teljesen háta mögött hagyta gyerekkorát, most már higgadt, összeszedett hölggyé vált és meglepő módon kecses volt. Bár családjára mindennap gondol, nem bánta meg döntését. A klán vezetője lassan, de biztosan készítette fel Erlion-t arra, hogy átvegye a vezetést. Minden a legjobb irányba haladt, amíg el nem következett az a szörnyű nap…
Ina éppen egyedül volt vadászaton. Aznap nem volt jó zsákmány. Sokáig kutakodott. Feltűnt neki, hogy elég elhagyatott a hely, de nem gyanított semmit. Végre megjelent egy vad, azonnal sikeresen becserkészte. Azt azonban nem tudta, hogy a terület, ahol járt, elátkozott volt, és így most már az élőhalottak követik bárhová, amíg meg nem ölik. Az erről mit sem sejtő lány vidáman ment haza. Aznap délutánra érkeztek meg az élőhalottak. Rengetegen voltak, nem számítottak támadásra. Szörnyű, véres harc kezdődött. A szörnyek Ina-t vették célpontba, mert ő lépett be a területükre. Hatalmas túlerővel kellett szembeszállniuk, de végül bár nagy veszteség árán, de nyertek.
Mikor vége lett a küzdelemnek, mindenki sebesült volt, rengetegen meghaltak. Őrült nagy fejetlenség tört ki. Találgatták, ki lehetett a bűnös, de nem kellett messzire menni, azonnal világossá vált mindenkinek, hogy Ina volt az. A vezetőt hívták, hogy büntesse meg Ina-t, akit addigra megkötöztek, úgy rángatták. De sehol nem találták a férfit. Végül Erlion emelkedett fel az egyik holttest mellől. Mikor Ina megnézte, kik azok, látta, hogy a fiú családja: anyja, apja, kishúga és a húga, mellette pedig a klán vezérének holtteste feküdt. A fiú húgának védelmezése közben halt meg. Valami akkor megváltozott a fiúban. Tudta, hogy helyt kell állnia új vezetőként és ki kell vívnia a népe bizalmát és szeretetét. De ez ekkor tökéletesen szembement a szerelme sorsával. Kiismerhetetlen arccal nézett kedvese szemébe, aki ettől megijedt. Nem akarta, hogy gyűlölje őt.
- Erlion, én nem tudta… - kezdte a lány, de a klán új vezére egy legyintéssel beléfojtotta a szót. Csak úgy sugárzott róla a határozottság. Jéghideg hangon szólalt meg.
- Inatris Aeris, bűnösnek találtattál. Akarva-akaratlanul, de idevezettél egy halálos szörnysereget, mely klánunk létszámának felébe került. Ez megbocsáthatatlan bűn, de figyelembe véve, hogy nem volt szándékos, csak el kell hagynod a klánt még ma sötétedésig. Ha nem teszed, halállal lakolsz, érthető voltam?
- Most kéne megölni! Miatta halt meg ennyi családtagunk, barátunk, társunk! – kiabált be valaki. Erlion összehúzta a szemét. Hirtelen nagyon fáradtnak tűnt.
- Nem szokásunk gyilkolni, vagy arra kérsz, hogy rúgjam fel e jó szokásunkat? – kérdezte komolyan a fiú.
- Csak azért könyörülsz meg rajta, mert szereted – mondta az az elf, aki Ina-t tartotta, majd a földre lökte a lányt. Látta, hogy Erlion arca megvonaglik, de nem segíthette fel. Hát, mégsem gyűlöl teljesen.
- Lehet, hogy így van. De ez így is nagyobb büntetés neki. Elvesztette a családját, elveszti a másodikat is. Azzal a bűntudattal kell együtt élnie, hogy ennyi társát megölte, ráadásul magányra kényszerül. Ez nem elég büntetés szerinted? – kérdezte Erlion. Senki nem válaszolt. Ina a kedvese szemét kereste, egy pár pillanatig egymásra néztek. A fiú szeme először borzasztóan szomorú volt, nem akarta elhagyni a lányt, aztán a halott családjára nézett. Mikor újból a lányra nézett, nyoma sem volt gyengédségnek. Csak haragnak, fájdalomnak, jéghideg tekintetnek…
Ina még aznap elhagyta a tábort. Jobb ötlet híján Szabad Vidék felé vette az irányt. A csata óta követte egy csóka. Valószínűleg az elátkozott területről jött. Rendkívül idegesítette a lányt, hiszen folyton a történtek jutottak eszébe. Azonban egy idő után megkedvelte, annyira egyedül volt a lovával. Ő még hajlandó volt ránézni egyáltalán...
Képtelen volt megbocsátani magának. Elveszített mindent és mindenkit, aki fontos volt számára. Olyan szinten magába fordult társaság híján, hogy önmagát kezdte el bántalmazni, egyre durvábban. Szinte sosem tudott aludni a visszatérő rémálmaitól.
Szabad Vidéken találkozott egy öreg törpével, aki nagyon értett a gyógyfüvekhez, gyógyításhoz. Ina először csak altatót és nyugtatót vásárolt tőle, de aztán érdekelni kezdte az egész gyógyászat, orvoslás, és a törpe mellé szegődött tanoncként. Amit még a hegyekben tanult apjától, igen hasznosnak bizonyult. Kiderült, hogy tehetséges a dologban, gyorsan tanult. Az öreg igen ismert és népszerű orvos volt, így volt mit tanulni. Azóta is mellette van, de már szinte teljesen kitanulta a szakmát. Rengeteget változott ez alatt a fél év alatt. Sokkal sápadtabb lett, karikás szemekkel, ám a külvilág felé vidám arckifejezéssel. Feltette az életét arra, hogy életeket ment, hátha ezzel kárpótolja azokat, akiket megölt. Mindenkivel nagyon kedves, ott segít, ahol tud, csendben teszi a dolgát, nem szeret a figyelem középpontjában lenni. Sokszor álmatlanságban és pánikrohamokban szenved, ezért alkalmanként gyógyszert kell rá szednie.
Így telik élete azóta, de mindennap eszébe jut családjának elárult és megsértett arcai, hogy nem tudják megbocsátani, hogy elhagyta őket, illetve szerelme arca, akit azóta sem tudott elfeledni, kiben láthatóan viaskodott a szerelem és a gyűlölet azért, amit tett és akiket elvett tőle. Reméli, egy nap meg tudja nekik élőben mutatni, hogy mi jót tett azóta. Reméli, egy nap még találkozhat velük, és elmagyarázhat nekik mindent…
|
|
nemosharr
Lelkes fórumozó
Posts: 30
Utoljára online: Sept 19, 2020 8:19:04 GMT 1
Apr 28, 2020 16:07:46 GMT 1
|
Post by nemosharr on Apr 30, 2020 14:22:06 GMT 1
Név: Yna Wulff
Felvett név: Uthenera (Ősi elf szó; szó szerinti fordításban „örökös éber álom”; a halhatatlan elfek ősi rítusának neve, akik megfáradva az élettől már csak „aludnának”.)
Faj: Ember
Kor: 21
Háttér: Fereldeni Körmágus
Kinézet:
Előtörténet:
A Bannorn területén születtem egyszerű, földműves családba. Szüleim dolgos parasztemberek voltak, első csemetéjükként bőségben és szeretetben láttam meg a napvilágot. A mi asztalunkon mindig volt friss kenyér és édes tej. Engem még számos öcsike és húgocska követett, de őszintén szólva nem igazán emlékszem már rájuk. Ők nagyon picik voltak még, én is alig értem fel az almafa legalsó ágait, amikor először varázsoltam. Éjszaka volt, és nekem ki kellett surrannom az árnyékszékre. Mélységes sötét vett körül, csillagtalan sötétségben próbáltam kitapogatni a tárgyakat magam körül. A szobám ajtaja, a fal, a kisszekrény, amin Andraste házi oltára állt, a bejárati ajtó, a külső fal, már nem lehet messze… Hirtelen görcsösen összerándult mindenem, és a világ kifordult körülöttem. A földre zuhantam, és minden porcikám sajogni kezdett. Hiába tapogattam magam körül, csak levegőt értek az ujjaim. Bepánikoltam, és keservesen sírni kezdtem. Megijesztett a sötét és az egyedüllét.
Fényt akartam.
A kezeim ragyogni kezdtek. Megnyugtató, puha, gyertyaláng szerű fény áradt a tenyereimből, és nem féltem többé. A szemem gyorsan hozzászokott az ismerős fényviszonyokhoz. A lábam előtt keresztben egy hanyagul odalökött kapa feküdt, abban botlottam el. Csak egy buta kis esés volt, sok hasonlóban volt már részem. Felálltam, leporoltam magam, letöröltem a könnyeim, és elvégeztem azt, amiért felkeltem az éjszaka közepén. Attól az estétől kezdve minden éjjel előhívtam a fényecskéket, így kóboroltam a ház környékén. Nem mentem messzire, a szántó végéig is csak néha-néha sétáltam el. Az éjszakai állatok szétrebbentek a fényemnél, és én hatalmasnak, rettenthetetlennek éreztem magam.
Nem telt bele sok idő, értem is eljöttek.
A Kör tornya -igaz, nagyon távolról- látszott a házunk tetejéről. Apám azt mondta, a sok engedetlen gyereket tartják ott fogva. Azzal riogatott, hogy ha nem fogadok szót, jönnek a páncélos emberek, és bezárnak a sok rossz gyerek közé. Ezért hát mindig szófogadó voltam. Most mégis ott álltak a házunk ajtaja előtt, talpig páncélban a tűző napsütésben, és egy lepecsételt tekercset nyújtottak át apámnak, aki -az összes Fereldeni parasztemberhez hasonlóan- természetesen nem tudott olvasni. A szüleim nem akartak elengedi. Az utolsó pillanatig kitartottak mellettem, és minden Fereldeni büszkeségüket összeszedve rekedtre ordibálták magukat értem.
Attól a naptól kezdve a Kör volt a családom és az otthonom. Pontosabban, ezt mondták nekem a mágusok, miközben a templarok pontosan azt éreztették, mint amit édesapám hangoztatott: itt tartják bezárva a sok rossz gyereket. Felnőttem egy olyan toronyban, aminek nincsenek ablakai, és egyetlen, zárt főkapuja van, nehogy kiszökhess a külvilágba. Nem láthattam többé a napot, nem sétálhattam a búzatáblák között, nem mászhattam létráról almafára. Tudom, apróságnak tűnik ez…
A mágusok megtanítottak arra, hogyan kontrolláljam és formázzam meg azt a hatalmas erőt, ami bennünk, mágusokban háborog. A Körben gyakorlatilag semmi mást nem csinálhatsz. Evés, alvás, tanulás, olvasás, gyakorlás, gyűlések. Ahogy felcseperedsz, egyre jobban berántanak a különféle Körön belüli frakciók, és a vége mindig ugyanaz: oda sodródsz, ahová a mestered irányít. Én Uldred alatt tanultam, és a függetlenség vágya az évek alatt észrevétlenül rágta bele magát a fejembe. Szerencsésnek mondhatom magam, mert Uldred remek mágusmester, és nem tagadott meg tőlem tudást, mint ahogy sok más növendéktől hallottam. Felkészített mindenre.
Felkészített az Alászállásra.
A megelőző éjjelen semmit nem aludtam, így szédülve, hányingerrel küszködve, árok mély szemekkel érkeztem meg az Alászállás Termébe. Valamit mondtak arról, hogy mi lesz a feladatom, és hogy meghalhatok… vagy megölhetnek? Biztos ilyesmit mondhattak, ez a protokoll szöveg. Nem emlékszem tisztán, mert annyira rosszul voltam, hogy a lábaimon alig álltam. Erre a pillanatra készültem minden egyes nap. Átlépni a Fátylon. Átlépni a Fade-be.
Mindenki másképp éli meg az Alászállást. Én egy szigetdarabon álltam, amit semmibe folyó patakok határoltak, és a teljes sötétséget csak az örökkön változó égen átcikázó villámok törték meg. Lámpások gyúltak, és megvilágítottak egy fahidat, ami egy hasonlóan kietlen földdarabra vezetett. El kellett indulnom. A lépteimet feketére aszalódott növények övezték. Minden olyan valóságos volt. Én magam is valóságosnak éreztem a jelenlétemet. A rosszullétem eltűnt, mintha sosem lett volna. Valahol egy démon leselkedik rám. Egy démon, amit Uldred elmondása szerint a főmágus fogott be és gyengített le. Nekem csak annyi a dolgom, hogy végezzek vele, és ne engedjem, hogy megszálljon. Egyszerűnek hangzik. Úgy éreztem, az ürességben sétálok. Át a hídon, át a földön, át egy újabb hídon, bele a semmibe, a koromsötétbe, a bizonytalanságba. Valahol magasan, a villámok között egy holló repült át. Ahogy felkaptam a fejem, a felhők között megpillantottam a Fekete Várost. Még ilyen messzeségből is nyomasztóan hatalmas és büszke épület volt. A Teremtő palotája. Egy pillanatra összepréselte a lelkemet is.
Összerezzentem. Nem is olyan messze tőlem csámcsogás és ropogó csontok hangja kúszott be alattomosan a villámcsapásoktól zajos ürességbe. Egy éhségdémonnal kellett szembenéznem. Egyike a legalantasabb, leggyöngébb démonoknak, akik oly alacsonyra süllyednek, hogy akár holtakat is megszállnak, csak hogy rövid ideig a Fátyol másik felén lehessenek. Megkönnyebbültem. Uldred tehát elintézte, hogy gyors és könnyű Alászállásom legyen, ahogy arra többször is utalt. Csekély erőfeszítéssel pusztítottam el a démont, szót sem érdemel igazán. Már épp visszatérni készültem volna, amikor egy közeli, halott ágra leszállt egy holló.
Soha, ilyen gyönyörű lényt még nem láttam. Mintha a viharból született volna, szemei és különös rúnákkal tarkított szárnyai villámok kékségétől izzottak. Drágakövekkel kirakott nyaklánc és hasonló, varázslatos kövekkel díszített lábgyűrű ékesítette. A legjobban mégis a tekintete vonzott. A kék izzás mögött egy mély, bölcsességgel és kíváncsisággal teli szempár fürkészte az arcomat, és én életemben először zavarba jöttem. Lehetséges lenne, hogy egy másik démon…? A szívem hevesebben kezdett verni. Nem juthat be ide egy másik démon. Éreztem a pánikot, ahogy a torkom felé kúszik. A Fade egy elszigetelt részén vagyunk, amit teljes kontroll alatt…
- Kérlek, ne félj tőlem. – Emberi hang jött ki a torkán. Lágy, gyöngédséggel teli férfihang. – A nevem Abelas. Mágus vagyok, ahogy te is.
Hezitáltam. A Fade a halálon túli világ. Járhatják holtak ezeket a vidékeket. Igaz?
- Valaha emberek vezetője voltam. Őrző és útmutató. – A hangja tele volt melegséggel.
Egy démonnak nem lehet ennyire emberi hangja. Hallottam már démont, hisz nemrég végeztem egyel. A démonoknak ocsmány, inhumán hangja van. Igaz?
- Kérlek, beszélj hozzám. – Zavartnak tűnt. – Ugye látsz engem? Ugye hallasz?
Bár itt lenne Uldred, hogy tanácsaival segítsen. Végül elkövettem a hibát, amitől Mesterem végig óvni próbált, először csak ziháltam, majd pánikba estem. Sarkon fordultam, és rohanni kezdtem.
- Legalább mondd meg a neved! – Szomorú, kétségbeesett hangja bekúszott a bőröm alá.
Elöntött a gyengeség. Úgy éreztem, összetörtem a szívét, és ez ólomsúlyként nehezedett rá a mellkasomra. Semmi mást nem akartam, csak kijutni innen. Vissza a toronyba, bármi áron. A démont megöltem, nincs itt helyem többé.
- A démont megöltem… – Mondtam ki hangosan is.
Az Alászállás termében álltam. A főmágus, a vezető magiszterek, a templarok parancsnoka és a kivégzésemre rendelt templar mind engem bámultak. Mélységes csend követte a szavaimat, és nekem torkomban dobogott a szívem. Riadtan pillantottam Uldred felé, aki finoman biccentett. Átmentem. Irving főmágus befogadó beszédet mondott, Greagoir lovagparancsnok méltató szavakkal illetett; egy emberi hangra nem emlékszem abból a délutánból.
A fejem és a szívem is megtelt…
Attól a naptól kezdve felnőttnek és teljes jogú, „szabad” mágusnak mondhattam magam. Már amennyire egy körmágus lehet szabad vagy éppen felnőtt. A Körben nem építesz valódi kapcsolatokat. A templarok folyamatosan felügyelnek, nehogy két mágus - vagy még rosszabb, egy mágus és egy templar – közelebb kerülhessen egymáshoz. Sem érzelmileg, sem fizikailag. Hidd el, semmi nem hiányzik nekik kevésbé, mint egy terhes mágusnő. Így hát a romantikát, a szerelmet, a vonzódást, a szenvedélyt mind tiltották, amennyire csak tiltani lehet egy embernek az érzéseket. Ez a fizikai és főleg érzelmi elszigeteltség egy kinyílóban lévő, fiatal nőnek egyszerűen elviselhetetlen kín. A szívem, a testem szomjazott. Kapcsolódni akartam. Mindegy kihez. Álomba merülve újra és újra ott jártam, a próbám helyszínén, bolyongtam némán a nihilben, keresve a hangot.
„Legalább mondd meg a neved… eved… ved…” A kongó üresség visszhangzott az emlékétől. Ott volt mindenben.
- Abelas… - Suttogtam elgyötörten.
A fa előtt feküdtem a porban. Nem tudom mikor érkeztem, mióta heverhettem ott kavicsként. A Fade-ben másképp telik az idő.
- Abelas…
Mit csinálok itt? Miért vagyok itt?
Nem tudom, mikor érkezett. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, és már ott ült az ágon. Fenséges, villámtól tündöklő holló képében nézett rám, és fejét - mint legutóbb - kíváncsian forgatta oldalra.
- Itt vagy hát. – Mondta gyöngéden. – Eljöttél.
Lassan felültem. Gombóc volt a torkomban, egyszerre öntett el izgalom és rettegés. És ha mégis démon?
- Szólj hozzám, Lath. – Kérlelt.
Olyan édes volt a hangja, hogy csaknem összezúzta a szívemet.
- Mutasd magad. – Suttogtam, mert a hangomat megemelni már nem volt erőm. – Mutasd meg az igazi arcod.
Hezitálni látszott, de csak egy pillanatra. Talán képzeltem. Egy pillantás volt, míg felrebbent az ágról, egy másik, míg előttem állt. Magas, rövid hajú, fenséges férfi volt, karizmatikus kiállással és egy olyan kéken izzó tekintettel, ami lyukat égetett a szívembe. Ha volt is kétségem emberségét illetően, valahol a józan eszem és felfogásom utolsó szikrájával hamvadt el. Lehajolt hozzám, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen. Megbabonázva nyúltam érte. A bőre meleg volt. Ott álltunk egymással szemben, és én képtelen voltam levenni róla a szemeimet.
- Itt vagyok. – Mondtam zavaromban, s mert nem bírtam elviselni a csendet.
- Itt vagy, igen. – Boldog mosoly terült el az arcán. – Átkeltél a halál örökké változó vidékén, hogy megtalálj.
- Megtaláltalak. – Kapaszkodtam a szóba, ahogy belé is.
- Mondd, miért jöttél, Lath? – Kérdezte puhán.
- Legutóbb elfutottam, de itt hagytam valamit. Vissza kellett jönnöm érte.
- Mit hagytál itt? – Igazán úgy kérdezett, mintha nem tudná.
- A szívemet…
A Fade az álmok birodalma. Mindenki ott jár, amikor alszik, és én attól a naptól kezdve igazán sokat aludtam. Napi 10, sokszor 12 órát töltöttem a Fade-ben Abelas társaságában, ami volt, hogy napokat jelentett odaát, Vele. Napokat, amik úgy repültek el, mintha pillanatok lettek volna. Boldog voltam. Tartoztam valakihez, és tartozott hozzám valaki. Szerelmes voltam. Uthenerának, Lelke Tiszta Tükrének nevezett. Megosztotta velem a gondolatait, az érzéseit, a vágyait, és én övé voltam érzelmileg és fizikailag is. Abelas lett az új Mesterem. Mágiára tanított, és megmutatta, hogyan formázhatom kedvemre a Fade apró szegleteit. Kalandokra vitt magával, és én máguskirálynőnek álmodtam magam az oldalán. Hatalmasnak, rettenthetetlennek éreztem magam az éjszakában.
A nappalok kínkeservesen vánszorogtak előre. Nem volt igazi feladatom a toronyban, a raktárban segítettem be, de napról-napra fogyatkozó erővel és lelkesedéssel. Hónapok teltek el tétlenséggel, s bár Uldred bíztatott, hogy folytassam a tanulmányaimat, már nem babonázott meg úgy, mint régen. Szavai – „Végre beavathatlak a magasmágiába. Csatlakozz hű tanítványaim sorába. Nagy dolgokra vagyunk hivatottak, te és én. Megváltoztatjuk a Kört, majd az egész világot.” – sokszor már a fülemig sem jutottak el. Végül nem keresett többé. Lemondott rólam.
Nem úgy Irving. A főmágus szeme éles volt. Túl sokszor találkoztam vele éber óráimban, nem kívánt figyelmét egyre gyakrabban éreztem a hátamon. Végül magához hivatott. Hosszasan beszélt arról, hogy látja, milyen hatással van rám a Kör, a bezártság, és valami olyasmit is említett, hogy nem tarthat egy ilyen tehetséges mágust a raktárban elrejtve. Nem tudom már felidézni a monológját, gondolataim messze jártak. Biztos, hogy látta rajtam, mert egy jó ideje ült már teljesen csendben, fürkésző pillantással, amikor végre ráemeltem a tekintetemet.
- Ha így folytatod, el fogsz sorvadni, Yna. Alig eszel, a könyvtárba pedig hetek óta be sem tetted a lábad. Úgy alszol minden nap, mintha láz gyötörne.
- Jól vagyok. – Határozottnak szántam, de a torkom teljesen ki volt száradva. Meg kellett köszörülnöm, hogy beszélni tudjak. – Én csa…
- Döntöttem. – Vágott közbe meglepő keménységgel Irving. – Starkhavenbe küldelek.
Azt hittem, rosszul hallok.
- De… hogy… mi…ért? – Még mindig nem találtam a hangomat.
- Beszéltem velük levélfordultával, örömmel látnak, mint fiatal, tettre kész, tanulni vágyó mágust.
- Starkhaven… De hát az nem is ebben az országban van.
- Free Marches-ra mész, tanulni fogsz, és Enchanterként térsz vissza hozzánk. – Ellentmondást nem tűrően jelentette ki, de végül meglágyult a hangja és a tekintete. – Tudom, hogy ez nagy változást jelent a számodra, de biztos vagyok benne, hogy helyt állsz majd, és megbirkózol az eléd állított akadályokkal.
- Én… - Nagyon lassan ocsúdtam a rám telepedett agóniából. - … elhagyhatom a tornyot?
- El kell hagynod a tornyot. – Nyomta meg a szót Irving. – De ne aggódj. Természetesen nem egyedül utazol majd.
Civilizált utazásra készültünk. Két nyeregtáskányi helyem volt, jobbára csak ruhákat pakoltam el. Eltettem még egy üres könyvet, pennát, és egy jól lezárt üvegcse tintát; tudtam, hogy soha, egy betűt sem fogok írni bele. Útitársnak Reldan-t, a fiatal középkorú templar férfit rendelték mellém. Kísérőmként hivatkoztunk rá, de mindketten tudtuk, hogy igazából a fegyőröm. Udvariasan viselkedett, nem beszélt durván velem, és nem utasított semmire, amit magamtól ne tettem volna. Ő volt az úr az életem felett, igen, de nem volt köztünk feszültség. Egyszerű ember volt, egyszerű vágyakkal: el akart jutni velem biztonságban Starkhavenbe, és évek múltán vissza Fereldenbe.
Mámoros volt elhagyni a tornyot. Újra szabadnak éreztem magam. Lóval mentünk, lépésben, lévén nekem út közben kellett megtanulni lovagolni. Reldan kellemes társaságnak bizonyult, szerette a könyveket, a nagy beszélgetéseket és türelmes tanító volt. Üdítő változatosság volt a toronyban tapasztaltak után. Ahogy Irving megjósolta, kezdtem újra erőre kapni. Kevesebbet aludtam - alig 8 órákat -, sokat ettem, és folyamatosan mozogtam. A nappalok így könnyedén teltek.
De az éjszakák…
Abelas tele volt fájdalommal. Sebzettnek tűnt, kételkedni kezdett kettőnk jövőjében. Tartott tőle, hogy az új életem örökre elmar majd mellőle, és én nem győztem bizonygatni nap- nap után feltétel nélküli hűségemről és szerelmemről. Bármit megtettem volna, hogy újra boldognak lássam. Akármit. De hiába beszéltem, ha a tetteim nem engem igazoltak. Sokkal kevesebbet voltam vele, és már nem tudtam úgy mesélni neki a mindennapjaimról, hogy az ne mélyítse a szenvedését. Én éltem, gyermekkorom óta először, ő soha többé nem élhetett, és ez éket vert közénk. Már nem kalandoztunk, már alig beszéltünk. Csak feküdtünk az elszenesedett fa alatt, és mély agóniában kapaszkodtunk egymásba.
Reldan hajnalban keltett. Mindig keltett. Vidáman, energikusan, tettre készen. Lendülete átragadt rám is, és nem törődtem a problémákkal. Lassan értettem meg, hiszen mély álomból ocsúdtam, de Reldan minden egyes nap igyekezett jobb kedvre deríteni. Vadállatokat figyeltünk meg együtt, mesélt a kedvenc könyveiről – egyiket sem ismertem -, ha kellett tréfálkozott, esténként pedig lelkesítő tábori dalokat énekelt. Örömöt hozott az életembe.
Én pedig halált az övébe.
Egyik nap Reldan meglepett egy marék mezei virággal. Gyomok voltak, persze, de a gesztus számított igazán. Az egyiket még a hajamba is tűzte, és én nagyon csinosnak éreztem magam ettől. Aznap éjjel nem akartam elaludni. Nem akartam elaludni soha többé. Nem akartam számot adni arról, miért érzem jól magam az élők között, és feszengve a holtak világában. A mágusokat megtanítják arra, hogyan vágják el magukat alvás közben a Fade-től, így védve magukat és a környezetüket. Kár, hogy már semmire nem emlékeztem azokból a gyakorlatokból. Próbáltam meditálni, de valójában a nyers rettegés tartott ébren. Két napig bírtam így, de már hidegrázás és láz gyötört. Nem kívántam az ételt, és amit leszuszakoltam a torkomon, kihánytam. Zavarosak az emlékeim. Valamikor megállhattunk, mert egy tábori ágyon feküdtem. Reldan a homlokomat borogatta, és azt mondta, pihennem kell.
- Nem szabad. Nem engedheted. – Emlékszem, hogy könyörögtem neki. - Ébren kell maradnom. Nem alhatok el…
Ott álltam a sziklákon, a villámok fényében. Éreztem a jelenlétét, mint még soha. Lassan megfordultam. Abelas lazán összefont karokkal, légiesen támaszkodott a fa törzséhez. Egyszerre töltött el kirobbanó öröm és mardosó rettegés. Egész testemben reszketni kezdtem.
- Uthenera. – A hangja gyöngéd volt és megnyugtató. – Olyan jó újra látni.
Rég volt már ennyire kiegyensúlyozott és magabiztos. Ahogy sokszor ezelőtt, ölelésre nyitotta karjait.
- Uthenera, olyan rémültnek tűnsz. Gyere hozzám. - Szinte susogta. – Engedd, hogy megnyugtassalak, ahogy mindig.
Finoman, lépésről-lépésre közeledett. Letaglózó hatalom áradt belőle, mégis, egész lénye békét, megértést sugárzott.
- Így. Igen. – Összezúzott érzelmileg. - Nincs több veszekedés. Nincs több menekülés.
Meg sem próbáltam ellenállni neki. Minden porcikámmal akartam, hogy helyre álljon a régi, boldog világunk. Ahogy a karjait körém fonta, már teljesen feloldódtam benne. A fejem a vállába fúrtam, együtt lélegeztem vele, s ez a lélegzet egyre lassult, minden szívdobbanással.
- Bízol bennem, Lath? – Azt hiszem bólintottam. - Összekötöd velem az életedet? - A földre rogytunk. - Leszel Uthenerám egy életen át? – Már a szememet sem tudtam nyitva tartani.
Lecsukódó pilláim mögül láttam, ahogy árnyéka az ég felé nyúlt, egyre csak nőtt, torz holló-szörny formáját vette fel, hat szeme villámkéken izzott.
Sötétség borult rám.
Szalmán ébredtem, lószőr és trágya illat vett körbe. Egy istállóban feküdtem, öt ló társaságában. Három lovat azonnal felismertem, a mi hátasaink voltak azok, leszerszámozva, kikötve. Ahogy felültem, a három a ló forgatni kezdte a szemét, felnyihogtak, és földrengésszerű toporgásba kezdtek. Egy fiatal lány szaladt be, és rögtön a lovak csitítgatásába kezdett. Nehezen, de sikerült megnyugtatnia az állatokat, s rögtön utána hozzám fordult.
- Felébredtél! – Mondta vidáman. – Azt hittük, elveszítünk téged is.
- Hol vagyok? – Kérdeztem kótyagos fejjel, és lassan feltápászkodtam.
- A farmunkon. – Látva az értetlenséget az arcomon, még gyorsan hozzá tette. – Fereldenben.
- Mi történt velünk? Hol van Reldan? – A lány nem válaszolt, és ettől gombóc kúszott a torkomba. – Hogy értetted azt, hogy elveszíteni engem… is?
- Ezek szerint nem emlékszel… - Motyogta megszeppenten. – Medve támadott a táborotokra, mindent széttépett. A barátod… nem élte túl. A lovak is csak azért, mert eltépték a kötőféket. Halálra rémültek.
Csak tátogni tudtam. Medve… hogy tudtam átaludni egy medvetámadást? Medve volt egyáltalán? Vagy… valami más? Levert a víz.
- Jól érzed magad? – Kérdezte félénken.
Szédülni kezdtem. Meghalt a templar, aki felügyelt rám. Meg kell jelennem Starkhavenben a templarral az oldalamon, különben… rám fogják verni a gyilkosságot. Elhurcolnak, megkínoznak, és nyilvánosan kivégeznek. Összerogytam, a lány kapott el, és finoman a szalmára fektetett.
- Sajnálom. Nem akartalak felzaklatni. – Láthatóan megriadt. – Várj, hozok neked ebédet. Egy jó ragut. Attól majd erőre kapsz.
Az apjával együtt tért vissza. Ő hozott ételt, az apja pedig két dagadó nyeregtáskát és egy nyerget. Mondania sem kellett, értettem belőle: eszem és elhagyom a házukat. Megkérdeztem még, merre vagyok, és mint kiderült alig pár óra járásra állt a házuk a tábortól, ahonnan nagyjából tudtam az utat tovább, északra. Megköszöntem az ételt, a segítséget, és az egyik lovukon távoztam, lévén a sajátjaink pánikrohamot kaptak csak attól, ha közeledtem feléjük. A nyeregtáskákat később áttúrtam, és az egyikben a holmim volt, a másikban tartósabb elemózsia.
Elindultam vissza a táborba. A fejem felett sötét madártömeg zúgott el, és nekem csak még jobban összeszorult a gyomrom. A szagot már távolról éreztem. Fémes, napon rothadt hús szagát hordozta a szél. Lovamat jobbnak láttam kikötni, egyedül sétáltam be a táborba. Szédelegtem a látványtól. Valami cafatokra tépte a sátrunkat, az ágyakat. A rombolás közepén egy felismerhetetlenségig szétszaggatott massza hevert; a néhai Reldan. Rá sem bírtam nézni. Rosszulléttel küszködve hátráltam el, és nagy puffanással estem át a nyeregtáskáján, ami kettészakadva hevert a sátor romjai mellett. Megtaláltam a naplóját, az erszényét és a térképet is, ami alapján idáig tájékozódtunk.
Ezekkel a kincsekkel felfegyverkezve indultam neki a hosszú útnak észak felé.
Free Marches-ba tartottam, a megbeszéltek szerint, minden nap azon őrlődve, hogy apostate vagyok -e, vagy továbbra is számíthatok a Starkhaveni Kör befogadására. Elolvastam Reldan naplóját, amiből kiderült, hogy Irving határozott utasításokkal látta el azzal kapcsolatban, hogyan kezeljen, hogyan bánjon velem udvariasan, előzékenyen, és hogyan hozza vissza az életkedvemet. A templar a rábízott feladatot bizarrnak, társaságomat pedig sokszor félelmetesnek vagy épp visszataszítónak találta. Csinálta, mert ezt adták neki parancsba. Kedvességét, bizalmat építő rítusait sokszor emlegetett könyveiből tanulta el. Hogy nem vettem észre a párhuzamot?
Nem emlékszem már, mikor keltem át a tengerszemen. Pénzem volt -elegendő két személynek is-, senki nem faggatott, senki nem zargatott. Lassan haladtam, és egyre többet aludtam. Lassan visszakúsztak a napi 10-12 órás alvások, a Fade-ben töltött éjszakák, és a teljes összefonódás Abelassal…
|
|
eru
Kezdő tollforgató
Posts: 12
Utoljára online: Jun 16, 2021 23:16:05 GMT 1
May 6, 2020 14:37:25 GMT 1
|
Post by eru on May 15, 2020 20:01:11 GMT 1
Név: Zevrith (Zev) Faj: Elf (City) Harcstílus: Rogue (közelharci) Kinézet: Közepesen magas, normál testalkatú. Hosszú, nagyon sötét barna (már-már fekete) haja van, amit általában egy kendővel köt meg úgy, hogy ne lógjon bele zöldes-sárga színű szemébe. Öltözetnek a könnyű bőrruházatot preferálja, de mindíg feldobja egy pár színfoltal. Személyiség: Nehéz hátteréből adódóan elég összetett személyiség. Már az első pillanattól látszik, hogy nagyon figyel minden apró részletre. Első találkozássra a stílusa meglehetőssen cinikus és kicsit lekezelő, az arcát legtöbbször egy magabiztos, talán egy kicsit önelégült félmosoly díszíti. Egyfajta védekezésként használja ezt, így nem enged senkit se túl közel. Ezzel szemben semmire se vágyik jobban, minthogy valahova tartozzon ahol szeretik és megbecsülik.  Előtörténet: Zevrith a Denerim-i zárványban született és nőtt fel, így rengeteg előítélettel és rosszindulattal találta magát szembe, már mióta az eszét tudta. Mivel nem egy meghunyászkodó egyéniség, ezért jópár helyen megutáltatta magát, és egy helyen se dolgozott pár napnál többet. Forrott benne az elfek büszkesége, ki akart törni a zárvány illetve a város korlátai közül és csatlakozni a szabadon élő Dalish-ekhez. Mivel más megélhetése nem nagyon akadt, ezért legtöbbször zsebtolvajlásból vagy apróbb lopásból szerezte a napi betevőjét. Egész ügyes lett benne, viszont óhatatlanul egyszer lebukott, és miután elkapták, Denerim börtönébe került. Itt valamikor az éjszaka közepén ébredt fel az őr és egy ismeretlen alak beszélgetésére. - Mit találtál nekem, Stefan? - Még egy semmirekellő hosszúfülűt. - Mondta az őr hallható undorral a hangjában. - Remek-remek, ezzel meg is lesz a szállítmány, itt az ígért jutalmad. Ezután az őr belépett a cellába, és egy hatalmas ütést mért Zev tarkójára. A következő dolog amire emlékszik, hogy egy nagyon kicsi sötét térben ébred, megkötött kézzel és lábbal. - Csodálatos... - Gondolta, és megpróbálta jobban szemügyre venni, hogy milyen szituációba keveredett. Hmmm, ebben az átkozott sötétben semmit se látni. Gondolta. Viszont, furán ingadozik alattam a talaj... és ez a csapkodás...- Hogy a francba kerültem egy hajóra? - Kiáltott fel. Közben kintről tompa hangok szűrűdtek be, emberek kiabáltak - feltehetőleg a fedélzeten - ahogy próbált közelebb kerülni a hang forrásához, egy hatalmasat zökkent, és bozaztóan beverte a fejét. Nagyon kellett koncentrálnia hogy ne ájuljon el. Borzasztóan le volt gyengülve, és a sötét se segített a helyzeten. Egy újabb zökkenés után kezdett leesni Zevnek, hogy itt valami baromira nincs rendben. Nagyon figyelmesen próbálta hallgatni a kinti hangokat, közben sikerült először a kezén lévő kötelekből kibújnia, ezután a lábát kiszabadítani már gyerekjáték volt. Ahogy felegyenesedett és közelebb lépett az egyetlen apró fényforráshoz (amiről úgysejtette, hogy az ajtó lehet a fedélzet felé), egy hatalmas roppanást hallott. Hát ez nem hangzik
jól. Morogta a fogai között. Kint a hangok hirtelen felerősödtek, mindenki elkezdett kiabálni. Hallani lehetett, hogy kezd elurakodni a pánik a hajón, ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hajó elkezdett süllyedni. A következő pillanatban kiszakadt az ajtó, és hátravetette Zev-et a beömlő víz nyomása. Ki KELL jutnom innen, különben itt fogok ezen a szaros ladikon megfulladni. A falba kapaszkodva lassan, de biztosan elindult előre az ajtón kifelé. Amikor kijutott, látta hogy a fedélzetről már mindenki eltűnt. Kicsit felegyenesedett, hogy jobban körülnézzen, viszont ez hatalmas hibának bizonyult, mivel egyből kirántotta a lábát egy hullám, ami felcsapott a hajó fedélzetére. A legközelebbi tárgyban megkapaszkodott, viszont, ahogy pillanatok múlva realizálta, ez a darab fa már nem volt a hajóhoz rögzítve. A hullám lesodorta a hajóról, bele a háborgó vízbe. Kapaszkodott, ahogy tudott a fadarabba, amit sikerült megragadnia, minden tagja fájt, borzasztó erőtlennek érezte magát. Magamnál kell, hogy maradjak, nem adhatom fel, ezt túlélem, és szabad vagyok.Órák hánykolódása után, az éberség határán a vihar csillapodni kezdett, és Zev csodával határos módon a part felé sodródott, közel eszméletlenül. Ahogy a partra mosták a hullámok, csak egy megkönnyebbült vigyor kerekedett az arcára. Megcsináltam! Gondolta, és abban a pillanatban elvesztette eszméletét. Másnap déltájban ébredhetett, ahogy a nap az arcát égette. Körülnézett a partra sodort törmelék között, magához vett pár dolgot és elindult egy új, szabad élet felé, tele lehetőségekkel. |
|
