Tiffany Roseblade

Név: Tiffany Roseblade (leánykori neve: Tiffany Marakov)
Kor: 25
Kaszt: Sárkány mester
Magasság: 168 cm

Külső: Saját stílusát hanyag eleganciának nevezi, melyből nem hiányozhat a kalap és a kesztyű. Szeme barna. Viszonylag hosszú barna haját általában kontyba fogja.

Jelleme: Kedves, jószívű, barátságos, intelligens nő. Nem rejti véka alá az érzéseit, de nem is melodrámázik feleslegesen. Határozott, képességét nem rest időnként felhasználni céljai eléréséhez.

Ostor: Kezén lévő kesztyű, mellyel képes manipulálni az emberek gondolatait. Jelenleg csak úgy tudja használni, ha fizikailag hozzáér az illetőhöz. El tud ültetni gondolatot az egyén fejében, de akár, ha nem túl nagy az illető védelme, el is tudja altatni. A saját lelkiállapotától is függ a képességének használata.

Előtörténet:

Gondolataimba meredve bámulok ki az ablakon, mikor kopogást hallok.
- Szabad! – szólok ki.
Az egyik szolgálólányunk jött be. Layla magas, kecses és mindig kedvesen mosolyog. Ha nem ez lenne a munkája, és rangja is lenne, csak úgy futnának utána a férfiak. Egy tálca süteményt tesz le mellém.
- Az édesanyja küldi.
Kissé szomorúan mosolyogtam rá.
- Köszönöm! Hogy van?
Ő is szomorúan néz rám.
- Az utóbbi pár órában jól volt. Önre is emlékezett, de nagyon kimerült. Lefektettem aludni.
Bólintottam. Felvillan bennem egy halovány reménysugár, hogy hátha most… De már máskor is volt ilyen… Azt hittük felépülhet, de rövid időn belül rosszabbul lett.
- Később meglátogatom. Van más is? Ha nincs, kérlek hagyj magamra.
A lány megrázta a fejét, biccentett és elhagyta a szobát. Újra magamra maradtam. Nagyot sóhajtok Megint az a gondolat foglalkoztat, hogy miért kellett így történnie…? Merengésemet kopogás zavarta meg, de nem az ajtó felől. Apró mosoly húzódott az arcomra, ahogy megláttam az üveget a fejével kopogtató Nastyat. Gyorsan beengedtem, mielőtt még betöri nekem az üveget. A kis sárkány duruzsuló hangot adva tesz egy-két kört a szobában, mielőtt még az ölemben landolna. Már megszoktam, hogy ezt csinálja, így minden Nastya biztosan van, ami törékeny.
- Hol jártál, rosszcsont? – kérdem gyengéden.
- Mókus… fogócska…
- Ugye nem bántottad?
- Nem. Lenni új ijedt barát.
Még inkább elmosolyodom. Simogatni kezdem, mire ő hamarosan elalszik. Majdhogynem csak Ő maradt nekem, akire számíthatok… Mélyet sóhajtok. Nem volt ez mindig így…

Felsőosztálybéli családba születtem. Apám az egyik állami autógyár vezetője, anyám sokáig tanárként dolgozott. Két bátyámmal nem szenvedtünk hiányt semmiben, egyedül csak apánk figyelmében. Elfoglalt ember, aki mindig csak az üzlettel tudott foglalkozni. Leginkább anyánk és a szolgálók neveltek. Bátyáimmal mindig is jó volt a viszonyom. Dimitrijt, az idősebbiket mindig is kalandvágyás jellemezte. Sokszor belerángatott minket apróbb túrákba városszerte, aminek szüleink nem feltétlenül örültek. Na jó, nem is kellett minket rángatni, mentünk magunktól… De sosem kellett félnünk, hisz Dimitrij öt évvel idősebb, erős, határozott fiú volt, akire mindig számíthattunk. Ivan valamivel visszahúzódóbb, inkább a könyvtárban ücsörgő srác volt, de azért Ő is jött, hisz nem akart kimaradni a mókából. Ő csak két évvel idősebb nálam, így bizonyos helyzetekben jobban megértjük egymást. A tanulmányainkra mind a hárman nagy hangsúlyt fektettünk. Tizennégy éves voltam, mikor először szóba jött, hogy ki örökölje apánk vállalatát? Mindenképp szerette volna nekünk továbbadni, de nem ragaszkodott ahhoz, hogy Dimitrij vegye át. Idősebb bátyám nem akarta átvenni. Őt a repülés foglalkoztatta és pilótának tanult. Ivant nem vonzotta az üzlet. Ő az a típusú ember, aki szereti megkapni a feladatát és egyedül dolgozni rajta. Nekem még nem volt ötletem arra, hogy mivel is szeretnék foglalkozni, de végül is tetszett apám munkája, így belementem abba, hogy én legyek a leendő örökös. Ennek megfelelően tanultam a későbbiekben.

A diplomám átvétele több szempontból is meghatározó volt az életemben. Végre befejeztem az iskolát és dolgozni kezdhettem apámnál. Illetve kaptam egy vőlegényt. Igen, kaptam. Még mindig rosszul esik, hogy apám csak úgy közölte egyik nap, hogy társszerződést kötött az egyik nagyobb alkatrészekkel foglalkozó vállalattal, és annak vezetőjének fiával eljegyeztek minket. Na jó, nem csupán rosszul esett, egyenesen dühített. Épp randizgattam egy fiúval, akit az egyetemen ismertem meg és eléggé kedveltem. De dobhattam őt a levesbe. Kiabáltam apámmal, mindenféleképpen tiltakoztam a házasság ellen, de hajthatatlan volt. Néhány napon belül bemutattak a vőlegényemnek.

Alec Roseblade elsőre egy eléggé rideg, távolságtartó fiúnak tűnt. Próbáltam vele beszélgetni, de nem igazán ment. Többször is találkoztunk, de az eredmény nem lett jobb. Borzasztóan zavart, hogy egy ilyen emberrel kell összekötnöm az életem. Nem akartam és rengeteget gondolkodtam azon, hogyan kerülhetném el. Nem volt rá mód. Elérkezett a nagy nap. A gyönyörű habos-babos ruhában az oltár elé vonultam, majd jött a boldogító igen és a többi. Mindenki gratulált, a vállalat nagy jövőjét látták bennünk, de én csak a fenébe kívántam az egészet.
Családjainktól kaptunk egy nagyobb házat néhány szolgálóval, ahol elkezdhettük közös életünket. Mindketten a vállalatnál dolgoztunk. Folyamatosan tanultunk, fejlődtünk. Szerettem a munkám, egyre biztosabb voltam abban, hogy át akarom majd venni apám helyét, azonban ez a házasság… maga volt a katasztrófa. A férjem nem volt hajlandó kommunikálni velem, csak a legkisebb mértékben. Nem értettem, mit vétettem, amivel ezt érdemeltem. Próbáltam megtudni, de esélyem sem volt.

Egy év telt el az esküvőnk óta, mikor megtörtént a baleset. Anyámat elütötte egy figyelmetlen autós. A fejét nagyon beütötte. Nem halt bele a sérülésbe, azonban amnéziás lett. Néha egészen emlékezett ránk, de sokszor azt se tudta, hol van. Borzalmas volt így látni. Nehezen viseltem. Kikészültem. Anyám, aki mindig ott volt mellettünk ilyen állapotba került… Rengeteget sírtam. Esténként is felriadtam és csak ültem… kattogott az agyam, hogy hogyan segíthetnék… Hirtelen egy ölelést éreztem. Férjem gyengéden átkarolt. Először megijedtem, hisz korábban nem csinált ilyet. Nem szólt egy szót sem, csak simogatta a hátam. Ijedtségem hamarosan elmúlt. Megnyugodtam és elaludtam a karjaiban. Nem számítottam arra, hogy valami ilyesmi esemény lesz az, ami elindítja közöttünk a kommunikációt. Szépen lassan kezdett megnyílni nekem. Ő sok évvel ezelőtt vesztette el az édesanyját hosszú betegeskedés után. Apja újra nősült, amit Ő sosem bocsátott meg neki. Egyre többet beszélgettünk, egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Megszerettem és már örültem, hogy a férjemnek nevezhetem. De nem tarthatott sokáig a boldogságunk.

Üzemi baleset. Vagy szándékos gyújtogatás. Nem tudom, melyik volt, csak azt, hogy a férjem és több remek szakember odaveszett. Lesokkolt a hír. Nem akartam elhinni… egy éven belül elvesztettem a férjem és félig az anyám. Szörnyen éreztem magam. Mivel érdemeltem ezt ki? Dimitrij és Ivan akkoriban sokat látogatott. Rengeteget beszéltem velük, örültem, hogy számíthatok rájuk. De Alec nagyon hiányzott.
Néhány hétig még a közös házunkban laktam. Még kicsit ott akartam lenni, ahol Ő is aludt. Egyik este megjelent álmomban. Egy réten ültünk. Nyugtatóan simogatta a hátam, hogy jó helyen van és szeretne adni egy ajándékot. Értetlenül néztem rá, hogy hogyan akarna bármit is adni, mire hirtelen vijjogni kezdett, majd harapdálta a kezem. Összerezzentem, nem értettem, mi történik. Felriadtam. Szegény apróság repült egy kicsit az ágyon a legyintésemtől. Kissé rémülten néztem a jövevényre. Nem akartam hinni a szememnek… egy sárkány volt. Kicsi, piros, érdeklődő tekintetű lény.
- Mami?
Mami? Értetlenül néztem, ahogy esetlenül odabukdácsol hozzám és fejét a karomhoz dörgöli. Te meg hogy kerültél ide? Körülnéztem. Semmi nem utalt arra, hogy betört volna, meg valljuk be… ahhoz túl kicsi… Észrevettem a polcon lévő széttört golyót. Apósoméktól kaptam nászajándéknak. A családban öröklődő szerencsehozó kőnek tartották. Hát elég nagyot tévedtek… Egy sárkány tojás… egy aprócska sárkány… érdeklődve néztem… óvatosan megvakartam a fejét, mire dorombolásszerű hangra váltott. Aranyos volt. Bevillant az álmom. Ő lenne az ajándékom? Elmosolyodom. Érdekes… Mégis csak lett „gyerekünk”… Ránézek a kis Picúrra, aki menet közben elaludt.
- Hogy tetszik a Nastya név? – kérdem.
Nem ellenkezett, úgyhogy ez lett a neve.

Az elkövetkező néhány évem már szerencsére nyugalmasabb volt. Haza költöztem a szüleimhez. Rendbe hoztuk a gyárat. Munka mellett anyával foglalkoztam meg Nastyaval. Kis sárkányom szépen fejlődött, öröm vele minden egyes perc. Kértem tanácsot néhány sárkánymestertől, hogy is érdemes tanulnom, tanítanom kis sárkányom. A képességemet is lassan megtanultam használni. Elég jól passzolt hozzám és mivel a kesztyűmet mindig is hordtam, így nem volt feltűnő, ha időnként ilyen módon érvényesítettem az akaratom.
A világban azonban mozgolódás támadt. Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogyan kéne részt vennem benne… Egyáltalán… van szerepem? Majd kiderül…

Jármű: robogó

Sárkány:

Nastya szint 1, nőstény



Kistermetű borzasztóan aranyos vörös sárkány. Tekintetéből árad az érdeklődés és a játszani akarás. Nem túl intelligens, de annál barátságosabb. Úgy viselkedik, mint egy kis gyerek. Nem nagyon tud ártani másoknak, maximum csak egy kisebb tűz csóvát tud dobni vagy csúnyán nézni. Esetleg harapni.