Bishamon

Név: Bishamon, Bishamonten, Vaisravana
Kor: Sok… nagyon sok.
Faj: Kami (isten)
Nem: Egyértelműen férfi.
Foglalkozás: A harc, az igazság, a törvény, a vagyon és a gyógyítás istene. A hét szerencseisten egyike. A Négy mennyei király egyike (északi irány védelmezője). A nemzet védelmezője és még sok más cím.

Az első hó… Ez jelzi a tél eljövetelét. Már érezni, hogy közel van. Az éjszakai égboltot egy nagyobb település mellett lévő hegyen lévő tűz festi vörösre. A falubeliek mind lent maradtak a faluban, senki sem mer felmenni eloltani a tüzet, melyet a betolakodó nyugati emberek gyújtottak.
A tűz magja egy szentély, nem is akármilyen szentély, Bishamonten szentélye. A falubeliek figyelmeztették a nyugatiakat, hogy ne zargassák a szent helyet, de ők csak kacagtak és kigúnyolták a „hamis istenséget”. Most nem nevetnek.
Egy vézna férfi fáklyával a kezében belépett Bishamon egyik szentélyébe, jéghideg szél fújta át, ami majdnem eloltotta az égő fáklyát. Erre az eseményre morgott valamit a saját, otromba anyanyelvén, és a fáklyával felgyújtotta a szentélyt, s miután kirohant, a kint lévő társaik is rádobálták a félig fából készült építményre a szövétnekeiket.
Csak álltak a tűz előtt, és gúnyolódtak.
– Ez a félelmetes istenük ezeknek a ferde szeműeknek?! Jaj, még véletlen csatlakozik a vasorrú bába az istenséghez és békává varázsol bennünket – mondta az egyik, és a többi ezt mulatságosnak találta.
Hasonlóan otromba tréfákat űztek egy pár pillanatig, mikor egy erősebb szélfuvallat fújta meg őket észak felől. Egy pillanatra megálltak, és megrémült az egyik, mert egy árnyalakot vett ki a tűzben. Hamarosan az összes gyújtogató rájött, hogy valami nincs rendben. Egy viszonylag magas, edzett, ám mégis vékony, karcsú férfit láttak talpig páncélzatban előlépni a tűzből. Oldalán egy katana lógott, kezében lándzsa, hátán íj. A sisakja elfedte arcát, és egy dühös arcot ábrázol. Nem szólt semmit, emberfeletti gyorsasággal ugrott oda a vandálok elé, és az egyik mellkasán átdöfte lándzsáját, mire az halálhörgést hallatott. Ekkor a többi futásnak eredt, de a támadó utána dobta lándzsáját, mire az átszúrta a halandó nyakát.


A maradék ember megtorpant, és fegyvereikkel az ismeretlenre lőttek. A lövéseket a páncélos túlélte, ugyanis egy mozdulattal valami fényes és átlátszó falat emelt. A nyugatiak nem hittek a szemüknek, erre a támadó felugrott a levegőbe, és közvetlen a rongálók mögött esett a talpára.
Kihúzta kardját a hüvelyéből, és egyetlen mozdulattal lemetszette két ember fejét. A földön lévő kicsiny havat pirossá festette a rá kiömlő, gőzölgő vér.
A maradék két ember, letérdelt, és könyörgött, mindenféle magasztaló jelzővel ellátva az idegent. A felfegyverkezett férfi megállt a két térdeplő előtt, és arra nézett, aki a legjobban gúnyolódott.
– Itt a vasorrú – mondta egy fiatal, ám mély, tiszteletet parancsoló hang a sisak belsejéből, majd egyet tapsolt és a humor kedvelő támadó egy békává zsugorodott, majd az idegen eltaposta a teremtményt.
Az egyedül maradt fiatal férfi, aki alig lehetett tizenkilenc esztendős, remegő hanggal kérdezte.
– Ki vagy te?
Az ismeretlen csak kardjával rámutatott a szentély boltozatán található domborműre.
– Én vagyok Bishamon, a nemzet védelmezője. Ti felgyújtottátok a szentélyemet és tiszteletlenül szóltatok. Téged, fiú, megkíméllek. Most menj, és mondd el a falusiaknak, hogy mi történt itt, vidd hírül az itteni eseményeket! Közöld velük, hogyha nem építik újra a szentélyem, akkor megérzik haragom.
A hang hideg volt, de a halandó felpattant, és elindult le a hegyről. Bishamont felajzotta íját, majd az idegre illesztett egy nyílvesszőt. Megfeszítette, és célzott, egyenesen a hegyről lebaktató fiúra. A hadisten elengedte az ideget, mire a nyílvessző süvítve szelte át a teret, majd egyenesen a lefelé igyekvő fiú combjába fúródott. Az felordított, majd egy kis szuszogás után folytatta útját.
A hegyen maradó Bishamon levette sisakját és a földre dobta, majd kihúzta a lándzsáját a húsból, amibe fúródott.
– Ostoba emberek – morogta, majd egy fiúikerpár jelent meg mellette. Bishamon leült egy sziklára, mire a két gyermek szomorúan nézett, az egyik kicsiny kezét az isten vállára tette.
– Mi lesz most, Bishamon-sama? – kérdezte a gyermek és felnézett a hadisten fiatal arcára, az szomorúan nézett vissza.
– Minden rendben lesz, Sora-chan – túrt a férfi a gyermek hajába páncélos kezével, mire a másik iker megszólalt.
– Én vagyok Sora, ő Yosuke.
Erre Bishamon elkezdett nevetni.
– Ne haragudjatok – kért elnézést mosolyogva, majd egy rongyot vett elő és letörölte vele kardját. - Nehéz időknek nézünk elébe.