Nojiko

Név: Nojiko
Faj: félsárkány
Kor: 20
Magasság: 160 cm
Képességek: láva gólem (ryuu), melyet kedvére irányíthat
Felszerelés: néhány darab ékszer a képen látottak közül, egy kisebb táska a hamuban sült pogácsával némi ennivalóval és egy kulacs vízzel, a katanája

Gyermeksírás töltötte be a barlangot.
- Jól, van, Kicsim, nem lesz semmi baj!
A nő próbált mosolyogni a csöppségre, de igyekezete sírásba torkollott. Próbálta tartani magában a lelket, erősnek lenni, de egyszerűen nem ment. Hol késik? Itt kellene lennie… Léptekre figyelt fel. Már épp kezdett reménykedni. Végre! De csalódnia kellett… Egy tengu lépett be. Talán a gyermeksírás vonzotta őt oda. A nő először megijedt, szorosabban magához ölelte a gyermeket. Szerencsére az idegen csupán kérdőn nézett rá. Fanyar fél mosoly húzódott a nő szájára.
- Mire is számítottam? – kérdezte inkább csak magától. Egy horkantás szerű hang után csak mosolyogva csóválta meg a fejét. – Nem jön vissza, ugye?
Volt benne egy halovány remény, hogy talán találkozott az urával, de a további kérdő pillantásra csak sóhajtott.
- Reina vagyok, Elron, a Káprázat papnője. Kis gyermek koromtól kezdve szolgáltam őt. Korai felnőtt éveim során beleszerettem. Úgy tűnt, viszonozza az érzéseim. Úgy tűnt, boldog, mikor elmondtam neki, hogy a gyermekünket hordom a szívem alatt. De ezek szerint mégsem voltam számára elég fontos… Voltak intő jelek, de ezekre nem figyeltem. Vajon minden csak káprázat volt, ahogy a neve is tartja? Nem akarom ezt hinni…
Mélyet sóhajtott. Kicsit mintha elgondolkodott volna. Csak percekkel később szólalt meg újra.
- Azt hiszem, ennyi volt. Megbocsátok neki. Még ha most nincs is itt – talán okkal – akkor is. Voltak szép pillanataink.
Rámosolyog a csöppségre, majd még egyszer utoljára a tengura néz.
- Kérlek vigyázzatok rá!
Felé nyújtotta a lányt, majd amint biztos kézbe került hátradőlt és kilehelte lelkét. Hogy a tengu miért nem segített rajta? Nem tudta volna megmenteni. Ezt már belépésekor látta. Egy biztos: a gyermek életben maradt és most a karjában pihen.



A Dübörgő Föld. Aranjia.
A legidősebbike vagyok saját fajtámnak, régeben élek, mint ahogy az első ember lába érintette volna a világot. Akkor miért gondolják ezek a férgek, hogy joguk van magukénak nevezni rajta bármit is? Milyen jogon pusztítanak halomra más élőlényeket a saját maguk örömére? És ami a legfelháborítóbb... Ki nevezte ki őket leghatalmasabb igazságnak ezen a világon? Pont őket, akikben semmi becsület nincsen. Pár fémes kavicsért kiontják egymás vérét. Halomra gyilkolják egymást ostobaságukban, mert akinek van, annak sok van és akinek nincs, annak semmilye sincs. Már évezredek óta nézem ezt a pusztítást, ezt a gyalázatot, amit művelnek. A testvéreimmel esküt tettünk, hogy nem avatkozunk a dolgaikba. Ha megtehetném én magam pusztítanám el mindannyiukat, ne szennyezék tovább ezt a világot, de nem lehet.
Aranjia vagyok, A Dübörgő Föld vagyok. Én vagyok a föld, amiből eszel, én vagyok a föld, amelyből házaid építed és én vagyok a dübörgés, ami elpusztítja ezeket. Az ősök legöregebbike vagyok. És most rám bíznátok egy félsárkányt?
A földek úrnője a maga százötven centijével olyan dühösen néz a tengura és a mellette álló szolgára, akik a gyermeket hozták ahogy csak tud.
-Úrnőm emlékeztesselek, hogy Ryuként…
-Csak ha az életed további részét kavics gyűjtéssel szeretnéd tölteni. - Mondja gyerekes, mégis komoly hangján. - Bánom is én, tőlem maradhat. Tokage nevezd el!
-Én?
-Miért ő? - Hangzik egyszerre.
-Nem érdekel melyikőtök nevezi el. És Tokage mi van az ebéddel?
-Azonnal úrnőm.



A gyermek a Nojiko nevet kapta. Nem volt különösebb jelentése, csak jól hangzott. Évek teltek el azóta… A lány vagy inkább fiatal nő megtorpant a kapuban és visszanézett a hatalmas épületre. Hiába az elhatározása, nem könnyű elhagynia az otthonát, a családját. A tengut, aki, ha éppen nem volt úton apróbb dolgokra tanította és szórakoztatta őt. Tokagét, aki a kardforgatás művészetére tanította. Remélte, majd ha egyszer újra visszatér már méltóbb ellenfele lehet a férfinek. Hiányozni fog továbbá a történelem, művészeti tanításai, valamint a főztje. Már előre sajnálta, hogy az útra kapott elemózsia néhány napon belül el fog fogyni.
És végül, de nem utolsó sorban Aranjiát, aki befogadta őt. Aki mellett amolyan kis hercegnő féleség lehetett a hébe-hóba felbukkanó emberek szemében. Aki tanította őt. Vagyis hát… olyan helyzetekbe hozta, ahol kénytelen volt tanulni… Az összes különcsége ellenére az évek során különleges kapcsolat alakult ki közöttük. Nojiko nem nevezte volna anya-lánya viszonynak, de tudta, hogy számíthat rá. Valamint azt is, hogy meg fogja érteni a döntését. Nagyot sóhajtott. Indulnia kell, mielőtt még észreveszik az elbizonytalanodását. Ha minden jól alakul úgy is viszont látják egymást. Lábai lassan megindultak. Ahogy haladt, úgy lett egyre izgatottabb. Végre megismeri a világot! Végre van arra esélye, hogy választ kapjon a kérdéseire. Végre bebizonyíthatja Aranjiának, hogy az emberek nem annyira rosszak. Persze nem kételkedett abban, hogy a sárkány szavaiban ott az igazság. De maga akart utána járni.