Kuromitsu
Közzétéve: Apr 10, 2018 20:51:36 GMT 1
Post by Raven on Apr 10, 2018 20:51:36 GMT 1
Kuromitsu
Kor: 604
Nem: Nő
Faj: Vámpír
Magasság: 157 cm
Származás: Japán
1397-ben születtem egy samurai lányaként. Tudtam mi a köteleséggem mikor hozzáadtak egy nagy család fiához. Kötelességről beszélek, de akkor szerencsésnek éreztem magam, Nagyából tíz év volt közöttünk, de ezt sosem éreztette velem és cserébe én is igyekeztem boldoggá tenni amennyire csak tudtam. Egy samurai lányából egy másik feleségévé váltam, három év volt csupán, de boldog voltam, már nem emlékszem az arcára, sem a hangjára, néha még bevillan ugyan az álmaimban, de tudom hogy valójában sosem volt olyan. A samuráiok kódexe hűséget követel meg a shogun és a császár felé, és tudom, hogy a férjem sosem árulta el ezt a kódexet, mégis megölték, kivégezték mint egy árulót, még a becsületes halál esélyét sem adták meg neki. 17 évesen először szembesültem az igazságtalansággal és szenvedéssel amiről azelőtt nem is tudtam. Hozzám másnap eljött a shogun, a megbocsátás és egy újabb házasság ígéretével. Hogy én kérjem az ő bocsánatukat? Azzal a wakhizashival akartam végezni vele amit visszahozott, nem tudom mit gondoltam akkor, sosem lettem volna képes hozzáérni, kész szerencse, hogy nem volt erőm kitépni magam a szolgálók karjaiból. Aznap egész este azt a kardot néztem végeztem volna magammal, mert inkább az, mint azzal élni aki elvette őt tőlem, de nem tehettem meg, nem vihettem magammal a gyermekem. Három napig tudtam húzni az időt, de aztán válaszolnom kellett. A szökés volt a válaszom, az egyetlen amit el tudtam képzelni, Fogtam a wakizashit és amit össze tudtam szedni és elszöktem.
Nem jutottam messzire. Azt sem láttam mi kapott el, csak a súlyát éreztem magamon és a fogakat ahogy megmarnak, esélyem sem volt küzdeni ellene, tudtam hogy meg fogok halni. Mikkor befejezte láttam, hogy nem olyan mint mi, ma már tudom a démon nem az én földemről való volt. Beszélt hozzám a saját nyelvén, de egy szót sem értettem, valahogy mégis tudtam, ha kérem nem hagy ott meghalni, ha kérem akkor megkaphatom amit adni tud, legyen az bármi is. A halhatatlanság volt, a vérétől részegen a halál ajtajában, éreztem ahogy mindent elveszítek, aztán, az enyém lett az éjszaka, az összes elkövetkezendő éjszaka.
Nem mentem vissza a házba bosszút állni, többé nem tűnt fontosnak, sem pedig ésszerűnek. A démont nem láttam soha többet, de hamar kiismertem az ajándékát, nem tartott soká ráébredni miféle démon is lettem. Egy régi kunyhóban leltem menedékre, azokból ettem akik erre tévedtek, és halállal büntettem, ha nem tartották be a megállapodásunkat. Nem kellet kimozdulnom a hegyekből, tudtam miféle pletykák keringenek a démonról, aki az erdőben él és nem öregszik. De sosem zavartak igazán.
Nem tudom hány száz év telt el így. Egyedül, csak én, a ház és a vendégeim, az áldozataim. Aztán rátaláltam. Nem tudom melyik családhoz tartozott, csak azt tudtam hogy nem köz katona, a fegyverei és a páncélja is régi emlékeket idézet. Alig élt amikor megtaláltam, már akkor magamhoz szólíthattam volna, és eszembe is jutott, de meggondoltam magam. Szállást adtam neki a házban, és elláttam a sebeit. Ahogy egyre jobban lett már biztos voltam benne hogy nem tévedtem, nemes samurai volt és jól eset vele beszélgetni. Rettegtem a napot amikor elég jól lesz ahhoz hogy elmenjen, többször eszembe jutott hogy tehetek ellene, magamhoz szólíthatom és akkor nem lesz más választása, mint maradni. De nem tudtam megtenni. És a távozásának a napja egyre közeledett. Én pedig ugyanúgy vágytam az ölelésére mint az undorára. Mennyivel könnyebb lenne úgy elengedni, hogy tudom, gyűlöl. De képtelen voltam neki megmutatni az igazi valóm.
Majd végül eljött a búcsú napja. És akkor bukkantak fel ők, fogalmam sincs honnan tudtak a házról, a ninják mégis tökéletes pontossággal érkeztek. Annyi áldozat után is meglepetésként ért a fájdalom, ahogy az egyik kardja keresztül szaladt a testemen. Kicsit túlzónak éreztem 8 ninját egy ember ellen, de úgy voltam vele akkor, itt a vége, ez lesz a búcsúnk. De láttam ahogy megindul felém, az ostoba, saját maga helyet egy halottat ment, és hármat már le is vágott, pedig ezek valódi ninják, látszik a ruhájukon... Nem bírt el velük, nem bírt el mind a nyolccal. De még éppen túlélte mikor kettőnek kitéptem a szívét, nem volt nehéz, nem számítottak rá hogy még életben vagyok, amíg megzavarodtak még egyet sikerült leszúrnia az utolsóba pedig én mártottam egy összeszedet kést. Persze ezután se élte volna túl magától, és nem voltam benne biztos nem-e az lenne helyes ha hagynám menni, de akkor már tudtam, hogy erre képtelen vagyok. Letérdeltem elé és feltettem a kérdést, de valójában, nem érdekelt a válasz, szükségem volt rá mert ha még egyetlen évet egyedül kellet volna leélnem nélküle akkor abba beleőrülök.
Azon az éjszakán ért véget a remeteségem az ő életével együtt.
A 80-as években láttuk először az új világot, előtte Kuronosuke nyomására bejártuk európát, egyedül sosem hagytam volna el az erdőt, és először el sem hittem hogy ilyen hatalmas a világ, préda pedig mindenhol akad. Az egyetlen dolog amit magammal hoztam a kis faházból a wakizashi, talán hogy, emlékeztessen milyen volt amikor még nem állt körülöttem az idő, nem tudom,de nehezen válnék meg tőle. Kuronosuke megtanított bánni a karddal is, úgy ahogy, ragaszkodott hozzá, hogy legyen nálam egy. Az én kezemben még a természetfeletti erővel is épen csak megállja a helyét, az ő tudásával viszont ezzel az erővel a háta mögött valószínűleg senki nem versenyezhet vele.
Személyes felszerelés: Címeres Wakizashi
Egy katana (piros tokban, szép munka de nem különleges)
Kuronosuke
(Kuronosuke cuccai: Egy katana (Tudom egy samurainak kettő van + a wakizashi de elhagyta, az alatt a 400 év alatt), és egy motor hogy a mesélő örüljön )
