Wladyslaw Dynia
Közzétéve: Jan 30, 2018 11:56:37 GMT 1
Post by Kristóf on Jan 30, 2018 11:56:37 GMT 1
Név: Wladyslaw Dynia
Faj: Madárijesztő
Születési hely: Lengyelország
Kor: 18 év
Magasság:220 cm
Súly: 40 kg
ET
Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot Wladyslaw! Boldog 18 születés napot. 18 év. Milyen sok. Emlékszem arra amikor megszülettem. Sőt egy kevésre arra is ami előtte volt. Hatalmas tengeri mező. Gyönyörű nyári napok voltak azok. De nem tudtam mozogni. De nem is akartam. A kilátás szép volt és élveztem a munkám. Mármint ha munka volt egyáltalán, hogy csak ott ülők és nézem a horizontot. Azok a nap felkelték. Nagyon szépek voltak. Pont rá láttam még a mező végében álló tanyára is. Olyan szép kis rusztikus tanyácska volt. Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy ott éltek az én szüleim. Igen talán ez lenne a jó szó rá. Nem úgy értem, hogy az ő vérszerinti gyerekük lettem volna. Végül is én egy tárgy vagyok ők meg hús vér emberek. Nem lehet köztünk vérségi kapcsolat. De abban a pár napban amikor volt tudatom szerettem úgy gondolni rájuk mint szülők. Bár életemben nem láttam egyiküket sem és már nem is fogom.
Majd pedig megtörtént az a dolog amit nevezhetünk úgy mint életem első önálló tette. A szabad akaratom meglétének a bizonyítéka. Tűz ütött fel a tanyán és a tűz átterjedt a veteményre is. A kukorica lángra kapott és táplálta, szította a tűzet. Nem akartam meghalni akkor és ott. Hisz akkor olyan keveset éltem még. Talán lehettem három napos akkor? Tudtam, hogy vannak dolgok amiket nem láttam, de látni akarok. Nem voltak olyan nagy dolgok. Nem utazásra vágytam. Arra vágytam, hogy megölelhessem Apát és Anyát. Hogy megtudják itt vagyok. Hogy van egy fiúk. Azt akartam, hogy szeressenek. De ehhez nem szabad meghalnom. Erősködtem, ügyeskedtem míg végül a kötél engedet az egyik kezemnél és a másiknál letörtem a fa rudat. Majd pedig sikerült eloldoznom a lábam és menekülhettem. És én menekültem. Futottam. Nem tudtam, hogy kell vagyis tudtam hogy kell futni, de nem tudtam, hogy tudok futni. Menekültem a sárga és vörös lángnyelvek elől. Nem tudom, hogy sikerült ilyen hosszú lábbakkal, de valahogy tudtam futni előlük. Menekültem, tudtam, hogy nem adhatom fel. Bármennyire is nehéz a futás. És végül megbotlottam valamiben és elestem. Szinte éreztem ahogy megmarja a ruhám a láng. de végül egy kis folyóba estem. Nem volt sebes folyású, de elég mély volt ahhoz, hogy ne tudjanak utánam kapni a lángok. Megvártam míg a tűz kialszik és csak utána jötte ma felszínre. Igen ha valaki egy élő tárgy mint kiderült nem kell neki levegő. Bár a víz csúnyán beleivódott a tömésembe és a ruhámat is nehézzé tette. Igen a gyapjú nem szereti a vizet. Ezt akkor megtanultam. Majd a pusztán elindultam visszafelé. Hosszú út volt és mikor oda értem a házat. Mama és Papa házát egy fura sárga szalag vette körül amire a következőt írták „Policja” , nem tudtam mit jelent a szó, de valahogy rossz érzést keltett bennem. Bár lehet elmém legmélyén tudtam mit takar, de nem tudtam a felszínre hozni. Így hosszú lábammal átléptem a szalagon és bejártam azt a helyet ahol szüleim laktak.
Minden leéget. Nem maradt semmi abból a tanyából csak megszenesedett fa cölöpök amik az ég felé merednek. A törmelék azok is mind megfeketedtek. Végig jártam mindent és sehol sem találtam egyetlen egy embert sem. Se élőt se holtat. Hol lehetnek? Nem. Nem halhattak meg. Vagyis akkor azt gondoltam. Reménykedtem benne, hogy a sose ismert, de annyira idealizált szüleim élnek még. Csak most távol vannak. Majd vissza jönnek. Igen vissza kell jönniük. Hisz itt hagytak engem. Apa nem halhatott meg gondoltam. Hisz a képzeletemben úgy létezet mint egy erős ember, kinek dagadnak az izmai és makacs mint egy bivaly, de közben kedves lenne. Mindig szakítana időt, hogy játszón velem, majd pedig megtanított volna később arra amit csinál. Nem tudom mit csinált, de arra biztos megtanított volna. És anya. Anya se halhatott meg hisz ott volt apa aki biztos megmentette, gondoltam én. Neki lett volna a legszebb hosszú szőke haja. Olyan szőke mint az én szalma hajam. És ő sütötte volna a legfinomabb süteményt. Olyan aranyos lett volna. Vaskosabb lett volna mint én, de alacsonyabb is. Bár az nem lett volna nehéz, hisz több mint két méter magas vagyok. Ebben talán apára ütöttem. Ő lett volna még ilyen magas. Vagyis legalábbis így képzeltem el őket. És annyira akartam, hogy ez legyen a valóság. Nem. Ez a valóság. Ők így néztek ki és kedvesek lettek volna hozzám. Szerettek volna, hisz a fiúk vagyok. Vagyis azt hiszem fiú vagyok. Nem tudom. Nem tudtam volna megmondani. Én szeretnék fiú lenni. És én egy fiú vagyok! Igen. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem. Én fiú vagyok és mama és papa hamarosan haza kell érjen.
Én vártam. Türelmesen vártam az udvaron. Majd harmad napra esni kezdett. Menedék kellett. Nem mintha megbetegedhetnék vagy valami ilyesmi, de valahogy olyan viszkető érzés lesz úrrá rajtam, ha esik az eső. Mintha viszketne a tömésem és a ruhám is elnehezedik. És miközben valami biztonságos helyet kerestem megtaláltam a pince lejárót. Lent pedig ott volt minden amiért a szüleim annyit dolgoztak. Volt itt krumpli az egyik sarokban, a másikban hasogatni való fa, egy polc tele befőttel. egy harmadik sarokban alma és körte vegyesen . Sőt voltak itt még más dolgok is. Egy kasza a falon, egy balta a tűzifa mellett és egy egér csapda amibe sikeresen beleléptem első alkalommal. Olyan meghitt volt a hely, bár kicsit nyirkos. Úgy döntöttem itt fogom megvárni amíg a szüleim haza érnek.
Ennek már vagy 18 éve. És én még mindig várok. Sose hagytam el ezt a tanyát. Néha feljárok a felszínre és az udvar közepén várok, de senki se jön ide. A gaz lassan megpróbálja vissza szerezni a tanyát. A krumpli, alma és körte rég megromlott, talán már a kompot is. A tűzifát meg már mind elégettem amikor meg akartam száradni. Én valamicskét dolgozok a ház körül. Gyomlálok ahol tudok és próbálkoztam a krumpli vetéssel is, de nem igazán tudtam, hogy hogyan is kell azt. Sose sikerült egy darabot ki keltenem. csak olyan fura bokrok nőttek ki belőlük.
Ebben az időben kezdtem felfedezni testem korlátait is. Kiderült, hogy szörnyen gyenge és törékeny vagyok. És mégis lehetek beteg. Ha meg penészesedik a tömésem ami szalmából van érzem, hogy elhagy az erőm. A testem pedig hát…Mondhatni azt hogy vékony csontú vagyok, de nincsenek csontjaim sem. Ami elég fura mert azt hiszem anélkül össze kellene, hogy essek. De én nem esek össze. Ó és arra is rájöttem, hogy könnyen szakadok. Volt ebből sírás-rívás is az első években, de azóta kicsit tanultam foldozni-toldozni és varrni is. Így a kisebb bajokat mindig sikerült orvosolni. Bár mostanában történt egy apró balesett. Leszakadt a jobb karom. Igen…He..He..Ez egy vicces történet. Úgy történt, hogy egyik nap sétálok az udvaron és eldöntőm, hogy felmászok az egyik cölöpre mert talán magasabbról előbb meglátom amikor mama és papa érkeznek. Hát egész nap fent ücsörögtem a cölöp tetején, de semmi. Akkor se értek haza. Így elkezdtem lejönni, de fél utón beakadhatott a szövet egy része és leszakította a karom. Így belegondolva nem is annyira vicces történet.
Másik ilyen dolog magammal kapcsolatban, hogy bár nincs szám tudok beszélni. Hallom a hangom. És nem csak én az állatok is. Igen néha beszélgetek a kóbor kutyákkal akik néha idetévednek. Általában annyit, hogy „TAKARODJ” . De ez is beszélgetés. Vagyis remélem, hogy van hangom is és nem azért mennek el mert hadonászok és ugrálok. Aztán ott van a legfontosabb dolog amire nem találtam választ. Az pedig, hogy én tényleg élek? Mármint vannak gondolataim és van egy személyiségem is. De ez elég ahhoz, hogy élőnek nevezzem magam? Vajon van nekem olyanom ami miatt az emberek élők? Nem beszélgettem még egy emberrel sem, de láttam már őket. Fentről a cölöpökről vagy amikor magányosan egyhelyben, mozdulatlanul állok az udvaron és csak meredek magam elé. És innen az emberek olyan élettel teliek . Nem olyanok mint én. Én valahogy úgy érzem hiányzik belőlem valami. Valami fontos. Ó és egy újabb érdekesség rólam. Nem kell aludnom és ennem, hogy életben maradjak. Csak a tömésemet kell rendszeresen két-három évente cserélnem. Nem rég születés napom alkalmából pedig cseréltem már tömést. Az kicsit csikis érzés. Az is vicces érzés amikor az egerek és patkányok bele másznak a tömésembe. Na jó annyira nem. Inkább kényelmetlen és főleg kínos. Mi van ha így látnak majd a szüleim?
Hát igen a szülők. 18 évig mélyen hittem bennük, hogy eljönnek. Legalább most. De nem jönnek. Ha nem jönnek akkor nekem kell őket megkeresni. De lehet tényleg meghaltak? Nem. Nem lehet igaz. Apa erős volt és bátor és nem hagyta volna azt. Én fogom megkeresni őket. Holnap neki is vágok a nagy útnak. Ó egyébként van nevem is. Minden rendes gyereknek kell, hogy legyen egy neve. Én nem tudtam mi legyen elsőre az enyém, de végül találtam egy régi fém darabot amin a következő ált: Wladyslaw Barkács Áruház és gondoltam milyen jó név lehet ez a Wladyslaw már csak egy család név kellett ami szerintem a családom neve lehetett pedig a Dynia. Így lett a nevem Wladyslaw Dynia.
Faj: Madárijesztő
Születési hely: Lengyelország
Kor: 18 év
Magasság:220 cm
Súly: 40 kg
ET
Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot! Boldog Szülinapot Wladyslaw! Boldog 18 születés napot. 18 év. Milyen sok. Emlékszem arra amikor megszülettem. Sőt egy kevésre arra is ami előtte volt. Hatalmas tengeri mező. Gyönyörű nyári napok voltak azok. De nem tudtam mozogni. De nem is akartam. A kilátás szép volt és élveztem a munkám. Mármint ha munka volt egyáltalán, hogy csak ott ülők és nézem a horizontot. Azok a nap felkelték. Nagyon szépek voltak. Pont rá láttam még a mező végében álló tanyára is. Olyan szép kis rusztikus tanyácska volt. Azt hiszem mondhatjuk azt, hogy ott éltek az én szüleim. Igen talán ez lenne a jó szó rá. Nem úgy értem, hogy az ő vérszerinti gyerekük lettem volna. Végül is én egy tárgy vagyok ők meg hús vér emberek. Nem lehet köztünk vérségi kapcsolat. De abban a pár napban amikor volt tudatom szerettem úgy gondolni rájuk mint szülők. Bár életemben nem láttam egyiküket sem és már nem is fogom.
Majd pedig megtörtént az a dolog amit nevezhetünk úgy mint életem első önálló tette. A szabad akaratom meglétének a bizonyítéka. Tűz ütött fel a tanyán és a tűz átterjedt a veteményre is. A kukorica lángra kapott és táplálta, szította a tűzet. Nem akartam meghalni akkor és ott. Hisz akkor olyan keveset éltem még. Talán lehettem három napos akkor? Tudtam, hogy vannak dolgok amiket nem láttam, de látni akarok. Nem voltak olyan nagy dolgok. Nem utazásra vágytam. Arra vágytam, hogy megölelhessem Apát és Anyát. Hogy megtudják itt vagyok. Hogy van egy fiúk. Azt akartam, hogy szeressenek. De ehhez nem szabad meghalnom. Erősködtem, ügyeskedtem míg végül a kötél engedet az egyik kezemnél és a másiknál letörtem a fa rudat. Majd pedig sikerült eloldoznom a lábam és menekülhettem. És én menekültem. Futottam. Nem tudtam, hogy kell vagyis tudtam hogy kell futni, de nem tudtam, hogy tudok futni. Menekültem a sárga és vörös lángnyelvek elől. Nem tudom, hogy sikerült ilyen hosszú lábbakkal, de valahogy tudtam futni előlük. Menekültem, tudtam, hogy nem adhatom fel. Bármennyire is nehéz a futás. És végül megbotlottam valamiben és elestem. Szinte éreztem ahogy megmarja a ruhám a láng. de végül egy kis folyóba estem. Nem volt sebes folyású, de elég mély volt ahhoz, hogy ne tudjanak utánam kapni a lángok. Megvártam míg a tűz kialszik és csak utána jötte ma felszínre. Igen ha valaki egy élő tárgy mint kiderült nem kell neki levegő. Bár a víz csúnyán beleivódott a tömésembe és a ruhámat is nehézzé tette. Igen a gyapjú nem szereti a vizet. Ezt akkor megtanultam. Majd a pusztán elindultam visszafelé. Hosszú út volt és mikor oda értem a házat. Mama és Papa házát egy fura sárga szalag vette körül amire a következőt írták „Policja” , nem tudtam mit jelent a szó, de valahogy rossz érzést keltett bennem. Bár lehet elmém legmélyén tudtam mit takar, de nem tudtam a felszínre hozni. Így hosszú lábammal átléptem a szalagon és bejártam azt a helyet ahol szüleim laktak.
Minden leéget. Nem maradt semmi abból a tanyából csak megszenesedett fa cölöpök amik az ég felé merednek. A törmelék azok is mind megfeketedtek. Végig jártam mindent és sehol sem találtam egyetlen egy embert sem. Se élőt se holtat. Hol lehetnek? Nem. Nem halhattak meg. Vagyis akkor azt gondoltam. Reménykedtem benne, hogy a sose ismert, de annyira idealizált szüleim élnek még. Csak most távol vannak. Majd vissza jönnek. Igen vissza kell jönniük. Hisz itt hagytak engem. Apa nem halhatott meg gondoltam. Hisz a képzeletemben úgy létezet mint egy erős ember, kinek dagadnak az izmai és makacs mint egy bivaly, de közben kedves lenne. Mindig szakítana időt, hogy játszón velem, majd pedig megtanított volna később arra amit csinál. Nem tudom mit csinált, de arra biztos megtanított volna. És anya. Anya se halhatott meg hisz ott volt apa aki biztos megmentette, gondoltam én. Neki lett volna a legszebb hosszú szőke haja. Olyan szőke mint az én szalma hajam. És ő sütötte volna a legfinomabb süteményt. Olyan aranyos lett volna. Vaskosabb lett volna mint én, de alacsonyabb is. Bár az nem lett volna nehéz, hisz több mint két méter magas vagyok. Ebben talán apára ütöttem. Ő lett volna még ilyen magas. Vagyis legalábbis így képzeltem el őket. És annyira akartam, hogy ez legyen a valóság. Nem. Ez a valóság. Ők így néztek ki és kedvesek lettek volna hozzám. Szerettek volna, hisz a fiúk vagyok. Vagyis azt hiszem fiú vagyok. Nem tudom. Nem tudtam volna megmondani. Én szeretnék fiú lenni. És én egy fiú vagyok! Igen. Ezek a gondolatok kavarogtak bennem. Én fiú vagyok és mama és papa hamarosan haza kell érjen.
Én vártam. Türelmesen vártam az udvaron. Majd harmad napra esni kezdett. Menedék kellett. Nem mintha megbetegedhetnék vagy valami ilyesmi, de valahogy olyan viszkető érzés lesz úrrá rajtam, ha esik az eső. Mintha viszketne a tömésem és a ruhám is elnehezedik. És miközben valami biztonságos helyet kerestem megtaláltam a pince lejárót. Lent pedig ott volt minden amiért a szüleim annyit dolgoztak. Volt itt krumpli az egyik sarokban, a másikban hasogatni való fa, egy polc tele befőttel. egy harmadik sarokban alma és körte vegyesen . Sőt voltak itt még más dolgok is. Egy kasza a falon, egy balta a tűzifa mellett és egy egér csapda amibe sikeresen beleléptem első alkalommal. Olyan meghitt volt a hely, bár kicsit nyirkos. Úgy döntöttem itt fogom megvárni amíg a szüleim haza érnek.
Ennek már vagy 18 éve. És én még mindig várok. Sose hagytam el ezt a tanyát. Néha feljárok a felszínre és az udvar közepén várok, de senki se jön ide. A gaz lassan megpróbálja vissza szerezni a tanyát. A krumpli, alma és körte rég megromlott, talán már a kompot is. A tűzifát meg már mind elégettem amikor meg akartam száradni. Én valamicskét dolgozok a ház körül. Gyomlálok ahol tudok és próbálkoztam a krumpli vetéssel is, de nem igazán tudtam, hogy hogyan is kell azt. Sose sikerült egy darabot ki keltenem. csak olyan fura bokrok nőttek ki belőlük.
Ebben az időben kezdtem felfedezni testem korlátait is. Kiderült, hogy szörnyen gyenge és törékeny vagyok. És mégis lehetek beteg. Ha meg penészesedik a tömésem ami szalmából van érzem, hogy elhagy az erőm. A testem pedig hát…Mondhatni azt hogy vékony csontú vagyok, de nincsenek csontjaim sem. Ami elég fura mert azt hiszem anélkül össze kellene, hogy essek. De én nem esek össze. Ó és arra is rájöttem, hogy könnyen szakadok. Volt ebből sírás-rívás is az első években, de azóta kicsit tanultam foldozni-toldozni és varrni is. Így a kisebb bajokat mindig sikerült orvosolni. Bár mostanában történt egy apró balesett. Leszakadt a jobb karom. Igen…He..He..Ez egy vicces történet. Úgy történt, hogy egyik nap sétálok az udvaron és eldöntőm, hogy felmászok az egyik cölöpre mert talán magasabbról előbb meglátom amikor mama és papa érkeznek. Hát egész nap fent ücsörögtem a cölöp tetején, de semmi. Akkor se értek haza. Így elkezdtem lejönni, de fél utón beakadhatott a szövet egy része és leszakította a karom. Így belegondolva nem is annyira vicces történet.
Másik ilyen dolog magammal kapcsolatban, hogy bár nincs szám tudok beszélni. Hallom a hangom. És nem csak én az állatok is. Igen néha beszélgetek a kóbor kutyákkal akik néha idetévednek. Általában annyit, hogy „TAKARODJ” . De ez is beszélgetés. Vagyis remélem, hogy van hangom is és nem azért mennek el mert hadonászok és ugrálok. Aztán ott van a legfontosabb dolog amire nem találtam választ. Az pedig, hogy én tényleg élek? Mármint vannak gondolataim és van egy személyiségem is. De ez elég ahhoz, hogy élőnek nevezzem magam? Vajon van nekem olyanom ami miatt az emberek élők? Nem beszélgettem még egy emberrel sem, de láttam már őket. Fentről a cölöpökről vagy amikor magányosan egyhelyben, mozdulatlanul állok az udvaron és csak meredek magam elé. És innen az emberek olyan élettel teliek . Nem olyanok mint én. Én valahogy úgy érzem hiányzik belőlem valami. Valami fontos. Ó és egy újabb érdekesség rólam. Nem kell aludnom és ennem, hogy életben maradjak. Csak a tömésemet kell rendszeresen két-három évente cserélnem. Nem rég születés napom alkalmából pedig cseréltem már tömést. Az kicsit csikis érzés. Az is vicces érzés amikor az egerek és patkányok bele másznak a tömésembe. Na jó annyira nem. Inkább kényelmetlen és főleg kínos. Mi van ha így látnak majd a szüleim?
Hát igen a szülők. 18 évig mélyen hittem bennük, hogy eljönnek. Legalább most. De nem jönnek. Ha nem jönnek akkor nekem kell őket megkeresni. De lehet tényleg meghaltak? Nem. Nem lehet igaz. Apa erős volt és bátor és nem hagyta volna azt. Én fogom megkeresni őket. Holnap neki is vágok a nagy útnak. Ó egyébként van nevem is. Minden rendes gyereknek kell, hogy legyen egy neve. Én nem tudtam mi legyen elsőre az enyém, de végül találtam egy régi fém darabot amin a következő ált: Wladyslaw Barkács Áruház és gondoltam milyen jó név lehet ez a Wladyslaw már csak egy család név kellett ami szerintem a családom neve lehetett pedig a Dynia. Így lett a nevem Wladyslaw Dynia.
