Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Jun 1, 2016 21:31:02 GMT 1
Segítség:
A lelkeket kis, marok nagyságú urnában tárolják ebben a világban, amit lezárnak egy dugóval. Amint megölnek egy gyengébb lényt, annak a lelke automatikusan az urnába száll, amíg meg nem telik, ha ez bekövetkezik akkor a következő urnácska kezd töltődni. Az erősebb szörnyek lelkei hatalmasabbak és már kézzel fogható égő gömbszerű dolgokként jelenik meg a gyilkosnál. Az urnákat és a nagyobb lelkeket is egyaránt egy szimpla összeroppantással lehet felhasználni és azoknak minden ereje a felhasználót fogja támogatni.
Illana Armenson
Illana végül teljesen elhatározta, hogy nem fog embereket ölni. Akármilyen nehéz idők is jártak, ő betartotta ígéretét. Szegény lány rengetegszer meghalt, már alig emlékeztetheti valami, régi valójára. A bőre elzöldesedett, a haja csomókban hullott és gyengének érezte magát... Nagyon gyengének. Végül úgy döntött, hogy szörnyekre, démoni lényekre kell vadásznia, hogy begyűjtse a lelküket és ismét visszaszerezze egykori énjét. A lány kitartóan küzdött, de elbukott. Rengetegszer porhüvelyek martalékává vált, de volt, hogy szellemek marcangolták szét. A lány csak tovább felejtett és gyengült. Szinte elsorvadt. Már-már ő is agyatlan porhüvellyé változott, de ő kitartott. Mikor már ereje se volt felkelni, csak ledőlt egy fa tövében és küzdött. Küzdött az épelméjűsége megtartásáért, de évek múltán ismét vesztett. Arról az időről, minden olyan zavaros és homályos. Mennyi idő is teletett el így? Egy? Kettő? Talán már háromszáz esztendő? Ki tudja... De aztán bekövetkezett a csoda. Illana magához tért egy mocsaras, sötét erdő közepén. Mindenhol csak köd és feketeség. A mocsári lények hangos shymphoniába kezdtek, aznap este is. A békák kuruttyoltak, a szúnyogok és az többi bogár, pedig szakadatlanul zümmögtek. A szentjánosbogarak remekül világították be az éjszakát. A koradt fákon növények futottak végig és sokuk tele volt szőve pókhálóval.
Hadrian Blackfire
A feladat egyszerűnek tűnt. A közeli Haran falu lakosai felbérelték Blackfire-t egy munkára. Az utóbbi időkben gonosz lények jelentek meg a környéken. Mégpedig pókok. De nem a kis keresztespókok, amik a fogadók falain szokták szövögetni a kis hálójukat. Ezek a szörnyetegek akár akkorára is megnőhetnek, mint egy ember. Ezekből hetente megjelenik egy-egy és elragad párat az ott lakók közül. A munka innentől egyértelmű volt. Meg kellett találni a fészküket és elpusztítani azt. Vagyis felégetni... 2 urnányi lélek, egy kis mókázásért... Igazán megéri, sőt! A férfi mit sem sejtve az erdőbe vetette magát. Játszi könnyedséggel megtalálta a pókok fészkét, hiszen csak követni kellett az egyre sűrűsödő hálók tömkelegét.
William Bloodstorm
William-nek szép élete volt. Már tartott az átok, amikor megszületett, de szerencséjére sose kellett semmit se nélkülöznie. A szörnyetegek gyilkolásából rengeteg lélekre tett szert a Bloodstorm család és az egész falu is egyaránt. Will csak erősödött és még egyszer se érezte meg a halál ízét. Immáron a nyolcvanadik esztendeje, hogy megszületett. De aztán jött az a nap... A férfi faluját ellepték a boszorkányok, a falut pedig felgyújtották. A férfinak menekülnie kellett. Mindenkit elkaptak, egytől egyig, kivéve a őt. Vajon mit tettek az ott élőkkel? Megölték volna őket? De akkor újraéledtek volna és már biztosan találkozott volna ismerős arcokkal. Vagy fogva tartják őket? Nem tudni, de kész öngyilkosság egyedül visszamenni oda, ahol maga a födi pokol testesül meg, három órával ez előtt. William a lován tért magához a "látomása" után. Teljesen magára maradt. Se fegyvere, se páncélja, se semmije... Ha rátámadnak, szinte semmi esélye nincs. Biztosan végeznek vele. Mondjuk van egy lova, ami jókora előnyt ad neki. De ami még nagyobb előnyt biztosít az az övére akasztott 3 darab kis urna. Ebből egy tele van lelkekkel és a másik kettő pedig valami fekete anyaggal. Ezek azok a tűzbombák, amit Geawold készített az előző héten tesztelésre, de a jelenlétük valahogy elfelejtődött ezidáig.
Robert Sternlook
Egész kellemesnek mondható volt Robert élete. Persze a kínok közti halálát leszámítva... És újraéledését... Meg azt is, hogy arra van kárhoztatva, hogy örökké járja Drangleic homállyal borított királyságát. Viszont az utóbbi időkben nem ment valami jól a sorsa... Kezdjük azzal, hogy pár hete hatalmas pengéje nem bírta tovább a strapát és egy porhüvely levágása közben megadta magát. Szerencsére sikerült elmenekülnie az ellenfelek sokasága elől, de tudta, hogy törött karddal, nem megy semmire.
 Viszont más pedig nem volt. Így azzal folytatta tovább az utazását. A páncélja rozsdás és sok helyen horpadt, a pajzsából kiálló tüskék elcsorbultak és a belefúródott nyílvesszők eltávolítását követően, már úgy nézett ki, mint az ementáli sajt. De még használható! (tűzifának... #poennetorodjvele) Ilyen rossz felszereléssel csoda, hogy túlélte eddig, nem hogy lelkeket szerezzen. De kénytelen volt továbbra is vadászni... Robert jelenleg egy újabb vándorúton tesz meg. Kellenek a lelkek... Egy hosszú egyenes útszakasz tárul elé. Néhol erdős a táj, néha pedig mezők és rétek tárulnak elé. De valami megzavarja menetelésében. Egy alak közeleg a távolból. Egy lovas és pont erre tart. Lehet, hogy pont kapóra jön, hogy megtöltse az övén pihenő üres urnákat lelkekkel. De mi van, ha túl erős? És ha barátságos? (akinek nem esett volna le, Robert és William találkozik)
Frederick Lorensiel Frühschtein
"Igyekszek szövetségesek nélkül túlélni, de..." De nincs sok esély rá... Frederick egyedül rótta a hatalmas világ átkozott vidékeit, miután kedvese végleg a feledésbe merült. Talán ha... Elég lelket üsszegyűjt és megtalálja azt az élőholtat... Még nem aludt ki a remény, de ahogy mondta: Szövetségesek nélkül semmire se megy az ember. Társakra van szüksége! Olyanokra akikben megbízhat és együtt tisztítják ki Drangleic fertőzött vidékeit, egy kis lélek reményében. A következő célpont Majula a kis falu, a tengerparton! Oda csak járnak kalandorok... Vagy nem? De ahhoz, hogy elérje célját át kell vágjon az elesett óriások erdején.
Ewyn
Az élőhalottak élete nem könnyű. Nagyon nem könnyű, ahogy azt Ewyn is megtapasztalta. A Sárkányölő túl nagy kihívásnak bizonyult. Pedig annak a szörnyetegnek legyakásából nem kevés lélekre tett volna szert. Abból megerősödhetett volna és elérhette volna nemes célját. A csapat ötlete helytálló volt, de valahogy sose jött össze. Pedig barátok nélkül szinte lehetetlen elérni a Lordok menedékéig. És azt Ewyn is tudta. De most mindenek előtt, ismét vissza kell változnia teljes értékű emberré, felszerelést szereznie, majd csapatot. Ezek nélkül esélytelen további lelkeket gyűjteni.A következő célpont Majula. Egy kis falvacska pár lakóval és néhány viskóval. Van egy kovácsműhely, a kereskedőnek a lakása is ott áll, végül van egy fogadó.
Ewyn már járt ott korábban is, tehát ismeri az ott élőket. Egészen kedves emberek laknak ott. Kivéve a kovács, Lenigrast... Ő egy tuskó...
 |
|
Deleted
Törölt felhasználó
Posts: 0
Utoljára online: Nov 23, 2024 18:22:53 GMT 1
Nov 23, 2024 18:22:53 GMT 1
|
Post by Deleted on Jun 2, 2016 15:20:38 GMT 1
https Rob egy általa rég figyelt helyre tartott. Vándor útja során töbször is látta a dombot ami tetején egy jókora templom hevert, gondolta jó lehetőség egy urna lélek megszerzéséhez. Minél közelebb ért annál nagyobb és nagyobbá vált a monumentális építmény. A harcos ámultan figyelte a gondos részletességgel megmunkált vizköpőket a tető szélein és a csúcsíves ablakok magasba nyúlását. Lassan a falaihoz ért és azt a pár porhüvelyt ami ott támasztotta a templomot le is vágta. Nem akart a 4-5 méteres főkapun beállítani úgyhogy egy oldalsó ajtón ment be az ellenségektől hemzsegő isten házába. Hosszúkardjával levágta azt a fél tucat őrűltet kik rá vetették magukat de mikor bentebb lépett a padsorok közül közel egy századnyi tápászkodott fel a páncélja rozsdás csörgésére. Megszeppenten állt az oltárhoz vezető vörös szőnyeg közepén, s mikor észhez kapott az ürességtől kongó testek már körülvették. A nyitott ajtóhoz vezető utat sűrün töltötték fel a porhüvelyek úgyhogy az óriási főkapu felé kezdett rohanni miközben kardjával és pajzsával takarította az utat. Ez a döntés azért volt okos, mert a széles padok közötti folyosón az ellenfelek gyűrűje keskenyebb és lazább volt. Gyorsan tört előre, de figyelmetlen suhintása egy porhüvely mögötti márványoszlopot talált el. A rozsdától gyengített penge már nem bírta a megpróbáltatást így eltört, a jó szolgálatot tett kard letört része belefúródott az oszlopba. Robert elvesztette egyensúlyát, de szerencsére gyorsan reagált és csak bukfencezett egyet majd miután gyorsan realizálta fegyvere helyzetét kitört a gyűrűből és a fémkaput nagy erőfeszítéssel nyitotta ki a vaszsaluk nyikorgásának kíséretében.
Miután kipihente magát és az urnát szétroppantva, lelkeit felhasználva emberiebbé tette magát elindult a domb lábától a rengetegbe, egy ösvényt, utat keresve. Abban reménykedett h egy faluba ér ahol rendbe rakhatja magát. Rövid sétát követően egy útra tért fel. Hosszú gyaloglás közben a táj mélységét szemlélte és hirtelen egy lovast vett észre a távolban. A hátán lévő pajzsához és a kardjához nyúlt, de meglátta hogy ellensége fegyvertelen úgyhogy megállt egy helyben két kezében a pajzzsal ha, bármi hirtelent tenne szembe álló fele. Csak bámulta a védtelen embert és várta lépését. Rohamoz? Ő is megáll? Talán elvágtat az ellenkező irányba? Ki tudja? |
|
Mocsok
FRPG Guru
Ismerd el a hibáidat, s temesd el őket illően - különben visszajönnek kísérteni.
Posts: 337
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Mocsok on Jun 2, 2016 19:47:26 GMT 1
img0.picup.hu/9dq1llf.jpg - Ne!
Tértem ordítva magamhoz. Meglehetősen ismerős érzés volt. Olyan üresnek éreztem magam. Fáradt voltam, kimerült, meggyötört. Testem több ponton is sajgott, és megterhelőnek éreztem minden mozdulatot Mintha most rugdostak volna vissza a pokol kapujá...
- A rohadt életbe! Már megint?
Szokáshoz híven ismételten alig emlékeztem valamire. Rémlett néhány pók, meg a szokásos égő falu és... ő... A világosbarna tincsei amivel úgy játszik a szél akár egy lehulló falevéllel. A csábos ajkak, amiknek íze akár a méz. És a szemei. Azok a ragyogó kék szemei amik még a legdrágább gyémántnál is szebben csillogna...
- Nem! Takarodj ki a fejemből! Hagyj már békén te átkozott némber!
Kiáltoztam a semmibe. Mire végre sikerült összekaparnom magam, megcsodálhattam a pókok által teljes mértékben elárasztott falut. Remek alkalom lett volna arra, hogy eltereljem a gondolataimat arról a nőről, de sajnos most a tűzcsiholás nem ment olyan jól, mint ahogy az a helyzet megkövetelte volna. Lógó orral és kusza emlékekkel indultam hát el a legközelebbi lakott település irányába. Elég nehéz volt ilyen állapotban a fél napi séta, de sikerült. Igaz, az utolsó pár métert már kúszva kellett megtennem, de végül csak ráleltem az első falusira.
- Segítség! |
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914 
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Jun 2, 2016 21:30:08 GMT 1
http Azt hittem túlélhetem, ha nem ölök. Persze, amilyen naiv vagyok, tévedtem. Mert rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerű. Hiszen hiába maradtam teljes értékű ember, voltak olyanok, akik többre vágytak. Akik erősebbek lettek. Én pedig ezáltal gyengévé váltam. De a kislány után megígértem, hogy csak vészhelyzet esetén ölök, és ezt meg is tartottam. Ahogyan az összes ígéretemet is. De ezzel nem jártam jól. Mert még egy-két halál után azt mondtam, jó még belefér… De aztán egyre jobban gyengültem, és mire észbe kaptam, elkéstem. Túl gyönge voltam ahhoz, hogy visszahozzam magamat az életbe. Elfelejtettem mindent, ami kedves volt rég a számomra, és csak egy állat, egy porhüvely maradt belőlem. Egy bizonyos ponton előtört belőlem az az éhes énem, amit csak nagy nehezen tudok kontrollálni. Annyira erőtlen voltam, hogy nem tudtam elnyomni, így felkeltem, és szörnyek meg démonok után nézelődtem. Elvakított az a bizonyos éhség, a javulás érzete, és észre sem vettem, hogy milyen erősekkel állok szemben, csak tébolyodottan küzdöttem. Persze sikertelenül. Vajon hányszor haltam meg? Én nem tudom… De ha így haladok, akkor hamarosan nem marad belőlem túl sok…
***
Lassan és nehezen nyitom ki a szememet. Minden homályos. Semmit sem látok tisztán, ráadásul a fejem is zúg. De mintha minden zöld lenne körülöttem. Még a bőröm is… Nagyon fáradt vagyok… Talán pihennem kéne. Alszom egy órácskát, talán addigra elmúlik a fejfájásom. Lehunyom a szememet, és egy mélyet sóhajtok. Ekkor azonban valami felébreszti bennem a vadászó énem, és kipattan a szemem, majd nagyon fájdalmasan, de felülök, és körbenézek. Kell néhány perc, mire minden tisztán kivehető, de rájövök, hogy nem csak a látásommal van baj, hanem a tájjal is. Fekete és ködös. És nedves… És hangos, ami nem tesz jót a fejfájásomnak, és dühös leszek. Hogy kerültem ide? Egy fának dőltem, így most ebbe kapaszkodva feltápászkodom. Ám legalább kétszer hasra esem, annyira gyenge vagyok. Egy kép jelenik meg. Valami hatalmas szörny cipel a szájában, borotvaéles fogai a testembe mélyedtek. Az elején még sikoltok, de aztán már csak nyöszörögni tudok... Egy pillanattal később újra az erdőben találom magamat. Újra egy mélyet sóhajtok. Vissza akarok ülni… De nem fogok… Ha találok embereket, porhüvelyeket, akármit, amit meg lehet ölni, akkor azzal megpróbálok végezni, és remélem, sikerül visszaszereznem eredeti külsőm, erőm, tudásom és emlékeim egyaránt. Hiszen nem sokra emlékszem. Ha sikerül, akkor rendesen megyek, ha nem, akkor nagy nehezen a hasznavehetetlen íjamra támaszkodva megyek tovább, amikor valami egészen különleges dogot látok meg. Egy kedves kis tisztást látok, ezért arra igyekszem. Szinte teljesen belepi a víz, de ezt csak akkor érzem, amikor már benne gázolok. Szerencsére nem mélyül. Olyan selymes! Egy ideig csak a vízzel szórakozom, majd mielőtt tovább mehetnék, az íjam hatalmas reccsenést hallatva kettétörik, én pedig elesem, egyenesen a vízbe. Megérzem a víz ízét, ezért ha nem mérgező, akkor elég sokat megiszom belőle, és meg is mosakodom, és ekkor bizonyosodom meg afelől, hogy zöld a bőröm, és a hajam is valami förtelem. Előtör belőlem a női énem, és egy hangosat fújolok. Azonnal lelkeket kell szereznem, ha nem akarok ilyen gyönge és csúnya maradni… Viszont az a valami… Nagyon vonz… Ezért egy pillanatra meg is feledkezem erről, és újra a titokzatos valami felé megyek, ami nem tudom, miért, de nagyon húz maga felé. Vagyis ezt érzem. A farönkbe kapaszkodom, majd közelebbről is megnézem azt a botot. Vajon ez varázserővel bír, azért húzott magához? Nem tudom… De gyönyörű! Lenyűgöznek a minták rajta és a gömb is, tágra nyílt szemmel nézem, még a szám is kinyílik. Látom, hogy tökéletesen sima, de nem lesz könnyű kiszedni onnan. De nem érdekel. Ki kell szednem onnan. Mindkét kezemmel a tüskék közé nyúlok. Érzem, ahogyan folyamatosan sérti fel a kezemet. Egyre hevesebben ver a szívem. Több tüske belém is áll valószínűleg, és van, amelyik mélyebb, van, amelyik csak felületi seb. De nagy nehezen sikerül elvergődni odáig. Még egy mély lélegzetet veszek, majd az ujjaimat ráfonom, és kihúzom a bokorból…picup.hu/3xc1lle.png (ezt muszáj volt  de kiszedem, ha kell  ) |
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Jun 2, 2016 21:59:00 GMT 1
Illana Artmenson
Illana nagy nehézségek árán, de kihúzza a botot. A tetején lévő gömb gyönyörűen csillog a sötétben. Már-már rendellenesen fényes. Mintha világítana a kezében. Ezzel könnyedén eligazodhat az éjszakában, ám egyszer csak megremeg a föld. A tó közepétől vízgyűrűk indulnak meg a part felé, majd egyszer csak megmozdul a korhadt rönk és elsüllyed a vízben. Úgy néz ki, hogy a tavacska másik vége mélyebb. Csend... A mocsár már zavarba ejtően nyugodt és csendes... De akkor hirtelen a víz alól felemelkedett egy hatalmas fa. Egy korhad fa, lábakkal, karokkal és fejjel. A két karját a földre rakja, hogy meg tudjon rendesen állni. Egy hatalmasat üvölt a lányra, majd futásnak ered, egyenesen Illana felé.
Menekülnie kell, ha nem akar palacsinta lenni. Ez a hatalmas szörnyeteg valószínűleg a varázsbot őrzője lehet és nem túl boldog, hogy megfosztották az egyetlen kincsétől. Ha menekülésnek ered, megpillanthat egy férfit a bokáig érő vízben. Van a hátán egy íj és pár pengéjét is megláthatta az oldalához rögzítve a lány. (Frederick) Talán tud segíteni és le tudják együtt győzni a szörnyet. De lehet, hogy vannak lelkei és inkább menekülni kellene...
|
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Jun 4, 2016 20:17:51 GMT 1
Hatalmas, sötét fellegek gyülekeztek. Érezni lehetett a levegőben a vihar előszelét. A távolban pedig már óriásiakat mennydörgött és néha egy-egy másodpercre az egész eget fényesre festették a villámok. Itt az ideje, hogy mindenki menedék után nézzen. A majulai fogadó tökéletesen megfelel a célnak. Akit Hadrian elsőnek észrevett a kis faluban, az egy zöld csuhát viselő alak volt. A férfi nem bírta tovább és kimerültségében térdre rogyott a zöld ruhás ember előtt, akinek csuklya volt a fején. Egy hosszú, barna hajú nő, szerzetesi, vagy papi öltözékben.
A kocsmában csak fogadós volt, aki feltett lábbal aludt az egyik asztalnál és a kezében szorongatott egy üres borosüveget. Aki ismerte azt az embert, csak Duli-nak nevezte. Ő egy kövér, kopasz, lecsúszott kocsmáros. Ami életben tartotta, az egyedül a vendégek (akik ritka látványnak bizonyultak) által kipengetett kevés lélek.
|
|
Ben
Szerepjátékok Istene
"Supreme excellence consists in breaking the enemy's resistance without fighting."
Posts: 1,151
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Ben on Jun 5, 2016 11:27:14 GMT 1
A lovamon tértem magamhoz egy kitaposott földúton. A kardom sehol, viszont a robbanóbombáim és az emlékeim megvannak. Meghaltam volna? Nem hiszem, ha így történt volna, valamit biztos veszítettem volna a kardomon kívül... Legalábbis a halálról szóló történetek szerint ez lenne a logikus. Irdatlanul fáj a fejem, nincs időm ezen rágódni, egyedül a kardom hiánya az, ami idegesít. A bombák legalább megvannak, bár nem tudom, hogy az egészségemre nézve mennyire lenne biztonságos használni őket így úgy döntök, hogy amíg nem szükséges nem használom.
Persze a sors máshogy gondolja, velem szemben egy állig páncélban lévő, törött kardos férfi ácsorog. Elmosolyodom, mert tudom, hogy nekem van nagyobb esélyem. Gyorsabb vagyok, a páncélja nehéz és lassú és ott vannak a bombáim is, neki pedig... ha jól látom csak egy törött kardja. Nem tudom, hogy hány lelket rejteget és nem is érdekel.
- Állj félre az utamból, ez az első és az utolsó figyelmeztetésem.
Semmi ártó szándék nincs bennem, bár nagyon szar világ ez, embertársaink lemészárlása nem old meg semmit. Én nem fogok támadni, de ha nem lép el az útból szemrebbenés nélkül legázolom.
aZC334pT1-6
Ha ellép biccentek felé, majd tovább haladok és meg nem állok az első biztonságos, érintetlen településig.1-6
|
|
Deleted
Törölt felhasználó
Posts: 0
Utoljára online: Nov 23, 2024 18:22:53 GMT 1
Nov 23, 2024 18:22:53 GMT 1
|
Post by Deleted on Jun 5, 2016 14:22:51 GMT 1
A harcos csak figyelte a lovast, aki lassan közeledett felé. Szinte tudomást sem vett Robról. ~Félkegyelmű fajankó...~ Mikor William szólt neki hogy lépjen arrébb Robert oldalt állt és utat adott lovasnak és nézte. ~Merész kis ember, 2 fekete urnával indult el a semmibe. Nem csodálnám ha hamar meghalna.~ Miközben fürkészte pajzsát visszarakta hátára és utána szólt. -Bocsáss meg faragatlanságomért, de gondolom ahogy te is tudod a mai világ tele van veszélyekkel. Ha tudnál segíteni, hogy e utak merre tartanak meghálálnám például azzal hogy elkísérlek célodig. Butaság lenne egy ilyen ajánlatot elutasítani, hisz fegyvered nincs ami megvédjen és lovad gyorsaságával sok vad felveszi a versenyt.- A férfi várja a választ és persze arra is készen áll ha felé dobná urnáit a boszorkányvadász.
|
|
Mocsok
FRPG Guru
Ismerd el a hibáidat, s temesd el őket illően - különben visszajönnek kísérteni.
Posts: 337
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Mocsok on Jun 5, 2016 17:28:56 GMT 1
Hiába volt a cél oly közel mégis rettentően távolinak hatott. Csupán pár lépés választott el a zöld köpenyes alaktól, mégis térdre rogytam. Már nem éreztem magamban erőt.
- Segítség!
Nyögtem ki újra nehézkesen, mire az alak megfordult. A látásom a kimerültségtől elhomályosult, de így is sikerült rájönnöm, hogy egy nő előtt térdelek. "Milyen megalázó." Gondoltam magamban. A nő valami fényesett vett elő ruhája egyik zsebéből majd a kezembe nyomta. Sejtettem mi volt az, ezért megpróbáltam összeroppantani, de pár másodpercnyi hiábavaló próbálkozás után a nő ismételten kisegített.
Éreztem ahogy az lassan felmelegedek. Ahogy az erő átjárja a testemet. Ahogy a testemet beborító sebek lassan eltűnnek. Már nem éreztem magam olyan fáradtnak. És ahogy ez menni szokott egy újabb lélekkel egy újabb emlékképem került vissza a jogos helyére. Egy véres tőr képe. Markolatán ismerős mintázattal. Ennyi semmi több. Megköszöntem volna a zöld köpenyes kedves gesztusát, ám valami felett nem tudtam elsiklani.
- H... Honnan tudod a nevem?
A nő nem válaszolt, csak besétált az egyik romos épületbe, én pedig követtem. Nem tudtam, hogy kicsoda vagy micsoda ez az alak, de úgy tűnt sokat tudott.. Ha szerencsém van talán elárulhat valamit a múltamról. Mire beléptem a nő már ott ült az asztalnál. Rajta kívül csak a fogadóst láttam még a teremben.
- Kihalt egy hely...
Morogtam az orrom alatt, majd helyet foglaltam a zöld köpenyes nővel szemben. Ismét fel szerettem volna tenni az előző kérdést, de még mielőtt szóra nyithattam volna szám, megelőzött. Valami prófécia szerűséget közölt velem, bár az igazat megvallva kissé nehezemre esett mindent megérteni. Hiába nyelhettem el egy lelket, akkor is csak pár órája támadtam fel. Mindenesetre a hatalmas erőt az eszembe véstem. Szükségem volt az újabb lelkekre. Nem csak az emlékezetem miatt, hanem azért is, mert így kissé nehezemre esett felgyújtani ezt-azt. Villám csapott le a közeli földekre, méghozzá oly erővel, hogy kicsapta a fogadó ajtaját. Az ezzel együtt betörő szél eloltotta az összes gyertyát. Az eddig békésen szunyókáló fogadós erre felriadt, majd odarohant, hogy bezárja az ajtót. Ezt követően, kezemet az asztalon lévő gyertya felé emeltem, majd egy erős koncentrációt követően újra lángra lobbantottam a gyertya kanócát. Ekkor viszont a nő már sehol sem volt. Őszintén szólva a története olyan volt akár egy tündérmese, én pedig öt éves módjára el is hittem.
"Ewyn, Frederick, Illana, Robert, William."
Még csak elképzelésem sem volt arról, hogy mégis kik lehetnek ezek, de ha a nő nem tévedett, bármelyik pillanatban betoppanhatnak.
- Az óriás, Cardinal vára, a tűz haldoklik.
Véstem az emlékezetembe a kulcsszavakat, majd csendben vártam a halvány gyertyafénynél, végig a kanócot dézsmáló láng játékát figyelve.
"Milyen apró és silány?"
|
|
Martha
Lelkes fórumozó
Everywhere I go...
Posts: 56
|
Post by Martha on Jun 5, 2016 20:30:24 GMT 1
A bal zsebéből elővett egy lapot. Egy szakadt, kopott és bomló térkép volt. Csak két írást tudottnkiolvasni. Az egyik egy város név volt a tenger partján, a másik meg egy erdő, amelyen egy út megy keresztül Majulahoz.
~Elesett óriások erdeje? Hmm...
Teltek-múltak az órák és az erdő szélehez ért. Megállt egy pillanatra. Elöntötte valamilyen furcsa érzés. Valami nyomasztó. De ennek ellenére tovább ment, mert ez a legrövidebb út. Furcsa hangok ütötték meg a fülét. Többször is körbenézett, de nem látott semmi fenyegetőt. Csak pár hollót a korhadt fákon. A biztonság kedvéért levette a hátáról az íjat és fegyverkészültségben haladt tovább. Nem sokkal később a bokáig érő víz elkezdett fodrozódni. Hátranézett és megpillantott egy zöld bőrű, kócos hajú lányt menekülni egy nagy tönkszörny elől. Az idő hirtelen lelassult. Elgondolkodott, hogy vajon megmentse vagy meneküljön. Az ösztöne azt mondta menekülj. De az a lány Mariahra emlékeztette. Így hát megfeszítette az öreg íjat és lőtt. A szemeire célzott. Ha sikeresen eltalálta őket akkor megállította a lányt.
-Gyere! El kell tűnnünk innen!-majd karon fogta és elfutottak.
Ha nem sikerült akkor a pár pillanat alatt amíg a szörny a belé fúródott nyilakkal volt elfoglalva Lorensiel felkapta a lányt a vállára és elfutott.
Amikor biztonságos helyre értek elengedte/lerakta a lányt, majd lehuppant a földre. A maszkján keresztül végigszemlélte a lányt.
-Nem vagy túl jó bőrben.
Ha a lány mondott bármit is ezután nem vettefigyelembe. Csak csendben ült és magába mélyedt. A pihenés után feltápászkodott.
-Én tovább megyek Majulába. Ha jönni akarsz most döntsd el.-megfordult és elindult az úton a város felé.
|
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Jun 5, 2016 21:07:01 GMT 1
Sötét fellegek gyülekeznek az óriások erdeje fölött is. Viszont Illana-t és Frederick-et ez, egy csöppet sem érdekelte. Sokkal nagyobb gondjuk volt, minthogy az időjárás miatt aggodalmaskodjanak. Egy gigantikus fa volt az ellenfelük, aki nagy sebességgel üldözte őket. Fred elővette az íját és egyenesen, az ellenfele szemeire célzott. Ha nyílvesszeje célba talált, akkor jó pár percig lebénította a hatalmas szörnyeteget és a két élőholtnak alkalmuk nyílt, a menekülésre. Viszont ha elhibázta, az csak még jobban felbosszantotta, majd a férfinak ugrott és agyontaposta. Ha meghalt, akkor Majulától nem messze éledt fel. Ebben az esetben Illananak alkalma nyílt a menekülésre, hiszen a szörny az íjásszal volt elfoglalva.
1-3-ig ---> Egyenesen a szemébe!
4-6-ig ---> Mellé!
NjLq1xHc1-6
1-6
|
|
Geri
Lelkes fórumozó
Posts: 61
|
Post by Geri on Jun 5, 2016 21:51:17 GMT 1
Pár napig halálom után csak magamban kerestem azt a helyet, mely a legközelebb van most hozzám, és egyben biztonságosnak, azaz megfelelőnek mondható ahhoz, hogy kicsit felfrissüljek és esetleg szerezzek magamnak egy ideiglenes botot, mely megfelel a varázslásra. A falut elég jó ismerem, hiszen már többször jártam ott és egyszer, bár ha jól emlékszem olyan 100 évvel ezelőtt, de meg is mentettem egy porhüvelycsoporttól. Nem sokan élnek ott, de akikre emlékezem kedvesek és segítőkészek voltak, bár az a Kovács... Na de mindegy is, elvégre ezzel ki is gondoltam úti célomat.
Útnak is vettem Majulát, és bár igyekeztem közben ellenségekbe, rosszakarókba, vagy valami effélébe botlani, nem volt szerencsém. Így mikor megérkeztem nem volt nála más csupán az az ezer lélek mely előző életemből megmaradt tartaléknak. Bot nélkül nem sokat tudok varázsolni, de egy fénygömböt emelek magam elé, hogy azzal világítsam utamat.
Az első ház ami utamba esett az nem más volt mint Lenigrast kovácsműhelye, ahol reméltem találok egy botot, mely nélkül a varázslattal nem sokra megyek, na de ne szaladjunk ennyire előre, elvégre egy jó bot általában nem olcsó mulatság. Mikor bemegyek a kovács rögtön megszólít a megszokott, kissé goromba módján, de látom rajta, és mondandójából ki is derül, megismert. Ennek örülök, hiszen így talán olcsóbban juthatok hozzá fegyverhez.
- Jó napot Lenigrast, jó önt újra látni, és semmi gond, sokan elfelejtik a nevem, bár arcomat nem szokták. A nevem Ewyn.. Sajnos most nem csak a szél fújt errefelé, hanem a szükség küldött. Szükségem lenne egy varázserővel bíró fegyverre, mint például egy varázsbot, melyet használhatnék. Remélem akad nálad egy valahol, ugye számíthatok segítségedre?
Végighallgatom mondandóját, és bár örülök, hogy egyharmad áron adná a fegyvert melyet előhúzott, és bár ránézésre nem a legszebb, de egy e-fajta fegyvernél nem ez számít. Mikor a kezembe veszem érzem az erőt amit átitat és érzem ahogy hozzám fonódik, és kötelék alakul ki. Tudom, hogy meg kell vennem a fegyvert, mert ilyen kötelék nincs minden mágus és botja közt, legalábbis, az én botjaim közül még egyikkel sem kötött össze egyformán a sors és mindet kicsit, vagy nagyon másképpen kellett használnom, mint a többit. Ez persze függ kialakulásától és erejétől is. Kár, hogy így nem marad egy szem lelkem se, de ezzel a fegyverrel majd szerezhetek magamnak és így meg is tudom magam védeni az esetleges támadásoktól és nem csak a tőrre támaszkodhatok.
-Köszönöm, megegyeztünk. Jó társam lesz a harcban, úgy érzem.
Átnyújtom a lelkeket a kovácsnak, majd határozottan bólintok, udvariasan elköszönök és elégedetten távozom. Mikor kiérek a térre, látom, hogy egy zöld csuklyás nő kísér be egy épp feltámadó félben lévő alakot a fogadóba. Nincs más választásom, utána kell néznem a dolognak. Mikor a fogadóba érnék hirtelen besötétedik az ég és egy villám csap le a közelben, vagyis pontosabban abba a bálványba ami a falucska szélén áll és az ajtó pár méterrel előttem kivágódik majd a fogadós elindul, hogy becsapja, de én megelőzöm és belépek az ajtón, majd bezárom magam mögött.
- Á Duli, remek újra látni barátom, hogy telnek a napjaid? Látom vendéged is van. Én Ewyn vagyok, a fény őrzője, ki segíti a gyengéket és legyőzi a gonoszt. De persze csak, ha tudom. - Mosolygok rá az illetőre - Kihez örvendhetek?
|
|
Dogorn
FRPG Guru
"I have respect for people who live a fulfilled life."
Posts: 565
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Dogorn on Jun 5, 2016 22:21:14 GMT 1
- Jó, jó! Rendben van, csak add ide a lelkeket és lépj le... Ne lábatlankodj körülöttem, míg dolgozok! - Mondta morogva Lenigrast, majd levette a kis urnáról a fedőt és a mutató ujjával kevergetni kezdte benne a lelkeket. Egy kis halovány mosoly ült az arcára, aztán ismét elkomorodott és kalapálásba kezdett. Ewyn soha nem látta még Emerald-ot és nem is volt idevalósi. Duli mikor megpillantotta a varázslót, nagyon meglepődött. Gyorsan mellé sietett és hangosan kacagva megveregette a hátát. - Végre, egy ismerős arc! Jó viszont látni Ewyn! Mit hozhatok? - Amikor Hadrian felől érdeklődött, csak megrántotta a vállát. - Nem tudom, hogy ki ez, de nem szimpatikus. Még egy korsó sört se kért... - Mondta bánatosan, miközben végignézett a tűzmáguson, aki meredten a kanóc lángját bámulta. Mikor Ewyn bemutatkozott, a fogadós elnevette magát és beleütött a férfi karjába. - Már majdnem el is felejtettem, hogy te ilyen csodabogár vagy! - Kacagott. - Folytatom a pihenőmet, addig vigyázz, nehogy szétverjék a vendégek a kocsmát... - Nézett összeráncolt szemöldökkel, a fogadó egy szem ismeretlen vendégére, majd leült az egyik székre és ismét felrakta a lábát az asztalra. Amilyen hirtelen fölriadt nemrégiben, ugyan olyan gyorsasággal álomba is merült. - Még, hogy őrző... - Mondta mosolyogva félig-meddig aludva, majd hangos horkolásba kezdett.
|
|
Mocsok
FRPG Guru
Ismerd el a hibáidat, s temesd el őket illően - különben visszajönnek kísérteni.
Posts: 337
Elfoglaltság: Elfoglalt
|
Post by Mocsok on Jun 6, 2016 20:35:45 GMT 1
A fogadós szinte rohant az ajtóhoz, hogy becsukja azt, ám valaki megelőzte. Egy köpenyes férfi jelent meg az ajtóban és még a mordtalan tulaj előtt bezárta az ajtót. Első ránézésre mágusnak tűnt. Legalábbis a botból és a köpenyből ítélve. Talán ő lehet az egyik azok közül akiket a nő megemlített. Ettől a gondolattól kezdtem izgatott lenni. Ez az izgalom viszont addig tartott míg az ürge ki nem nyitotta a száját. Ez után kénytelen voltam eloltani a gyertyám lángját, majd lehajtott fejjel ülni és reménykedni abban, hogy nem vesz észre...
Iiiigen... nos lassan, de tudatosult bennem, hogy rajtunk kívül egy rohadt lélek sem volt ebben az átkozott fogadóban szóval, sokra nem mentem ezzel. Ráadásul: "Ewyn? Várjunk csak! Hogy égnél szénné te koszos szajha!"
- Atyám, de hosszú neved van... na de persze az illem. Én Hadrian vagyok, a tűz ura, ki hamuvá égeti gyengéket és... nos a gonoszt is hamuvá égetem. Általában megterhelő dolog különbséget tenni a kettő között, arról nem is beszélve, hogy nem zárják ki egymást.
Rövid monológom után, a kedves mosolyát egy némileg ijesztő vigyorral viszonoztam. Egyszerűen nem volt szimpatikus az ürge. Önzetlen hős aki megmenti a gyengéket? Manapság? Ugyan már. A gyengék arra vannak, hogy mi erősek erősebbek legyünk. Mindenesetre reméltem ezzel sikerült elriasztanom a társaságomtól. Meg amúgy is... ÜRES AZ EGÉSZ TETVES FOGADÓ!
|
|
Bratti
Szerepjátékok Császára
"Ez a világ kegyetlen... De egyben gyönyörű is." - Mikasa Ackerman
Posts: 914
Elfoglaltság: Mesélést & Játékot vállal
|
Post by Bratti on Jun 6, 2016 21:56:19 GMT 1
Amint hozzáérek, különös érzés fog el. Egyrészről jó, mert érzem a kapcsot, de valami nyugtalanít az egészben, és nem tudom, mi az. Viszont gyönyörűen világít, és ez lenyűgöz egy-két percre. El is indulnék, de ekkor remegni kezd a föld. Nem, én nem érzem, annyira el vannak tompulva az érzékeim, hogy észre sem venném. Csak a víz fodrozódásából tudom megállapítani. Nagyon lassan körülnézek, hiszen ennél gyorsabban nem megy. Mellettem egy fa emelkedik ki a vízből, ami szintén elvonja a figyelmemet, hiszen azt hiszem, hogy valami jó dolog kerül ki onnan. De tévedek, hiszen rám üvölt, aminek következtében vagy két métert repülök odébb, és a vízbe esem. Alig bírok felkelni, de ekkor elhatalmasodik rajtam a túlélő ösztön, és fogalmam sincs, hogyan, de futni kezdek. Persze közel sem olyan gyorsan, mint tudnék, de futok. Szerencsémre a szörny lassú, azonban én hamarabb fáradok, mint ő. Sajnos, egyre közelebb kerülök hozzá. Viszont ez még nem tudatosul bennem, hiszen messzebb tőlem valamilyen alakot vélek felfedezni. A fegyvereit is ki tudom venni. Úgy tűnik, még ha ennyire gyenge is vagyok, a látásom azért még így is jó. Nem csoda, hogy az volt a kiemelkedő tulajdonságom. Viszont így sem látom sok esélyt, hogy nekitámadjunk, ezért elkiáltom magamat, hogy még időben észrevegyen.
- Hé! Jobban tennéd, ha elhúznál innen, minél messzebb ettől a szörnytől… - Erre hát nem ez ellen cselekedik? Hát de… Céloz és lő. Egy újabb emlékkép. Egy folyóparton sétálok, de sokkal fiatalabb vagyok. Nagyon ügyetlen vagyok az íjjal, látszik, hogy először használom. De sikerül elejtenem vele az első áldozatomat, egy mókust. Újra a mocsárban vagyok. Ekkor támolyognék odébb, de elkapja a kezemet, majd magával húz. Nem szó szerint értettem a „Jobban tennéd, ha elhúznál innen” címzetű mondatot, de mindegy… Nem értem, hogy van gusztusa hozzám érni… Hiszen rosszabbul nézek ki, mint az a szörny, akit az előbb támadt meg. Nem nagyon bírom a futást… Minél tovább megyünk, annál többször esem hasra, de végül sikerül biztonságos helyre kerülnünk. Már amennyire. Hiszen roppant nagy vihar készülődik. Ezt már most érzem. Az eget fürkészem, közben az újonnal szerzett botomat szorongatom, mikor az alak megszólal. Odakapom a fejem, majd megforgatom a szememet.
- Zseni vagy… Mégis honnan jöttél rá? – Kérdezem ironikusan-keserűen, hiszen szégyellem magamat, de aztán eszembe jut, hogy lényegében neki köszönhetem az életemet, így csak megadóan sóhajtok egyet, majd békítően ennyit mondok.
– Bocs… És köszönöm, hogy kihúztál a csávából, jövök neked eggyel… Bár nincs mit adnom neked… - Azonban láthatóan nem érdekli, amit mondok, ezért újra az eget fürkészem. Amikor az első villám becsap, újra felébred bennem az éhes énem, és egy pillanat alatt előrántom a törött kardomat, ami a férfi felé néz. A szemem villog, a nyálam is kicsordul. Mintha megvesztem volna. Azonban mielőtt rátámadhatnék, a másik kezemmel lefogom a kardot markolót, majd remegve kényszerítem magamat, hogy eldobjam, ami hangos csattanással ér földet. Remegve hajtom le a fejemet, majd csak ennyit suttogok a férfinek újra normálisan.
- Azt hiszem jobb, ha egyedül mész Majulába… Én majd maximum tisztes távolságból követlek. Csak hogy ne forduljon elő még egyszer ilyen… - Ha elindult, akkor egy jó száz-kétszáz méter után kezdem csak követni. Mégis mi történt velem? Rá akartam támadni egy emberre… Muszáj lelkekhez jutnom, de nem akarok ölni… Mit tegyek? A vihar egyre erősebben tombol, én pedig élvezem ezt. A szél tépi mocskos hajamat, az eső pedig lemossa rólam a mocsárban szerzett piszkot és némi vért, amit a horzsolásokból szereztem. Útközben szinte magamba szívom a vihar erejét, olyan jól esik. De közel sem haladok elég gyorsan, így jócskán szednem kell a lábaimat, ha nem akarom szem elől téveszteni megmentőmet. Vajon ez azt jelenti, hogy nem mehetek ember közelébe? Mintha eddig sem éltem volna túl sokat emberek között… Egyre rémisztőbb a vihar, és figyelnem kell, hogy ne vigyen el engem vagy a botomat a szél. De egyszer csak meglátom a falut, és gyorsabban kezdem szedni a lábam, azonban ekkor elesem, és egy percig csak fekszem. Könnyebb lenne elaludni. Hiszen olyan fáradt vagyok… De újra felállok. Nem véletlenül szereztem meg ezt a fegyvert… Tegyünk érte… Elindulok, és gyötrelmes fél óra alatt elérem a falu szélét, amikor mellettem vagy száz méterre becsap egy villám, és kitárul egy ajtó. Egy alak besurran, de ahogy elnézem megmentőm is oda igyekszik, ezért követem. A szél egy hatalmasat taszít rajtam. Nehezen nyitom ki az ajtót, majd mihelyt becsukódott, körülnézek, majd halkan, de azért hallhatóan köszönök. Két alak beszélget, és a férfi, akit követtem, nagy valószínűséggel itt van. A tulajdonoshoz lépek.
- Elnézést… Nem tudna nekem valami normális ruhát adni? Esetleg néhány lelket? Sajnos, semmivel nem tudok fizetni, de reménykedem, hátha megszán engem… - Ha kapok, -és jobb, mint az előző- akkor átöltözöm, ha nem akkor ez csak kimarad. Ha nagy szerencsémre kapok lelkeket, - ami valószínűtlen -, azokat felhasználom. Viszont szégyellem magamat és külsőmet is, ezért a legsötétebb helyre ülök a fogadóban, a botomat nézegetem, és azon gondolkodom, hogy mégis mit tudnék én ezzel kezdeni. Hiszen én ha jól emlékszem, csak karddal és íjjal harcoltam… Vagy mégsem?
|
|
/1c/5e/8d1c5e29825bb1d8e79e1c65f4b85326.jpg
de kiszedem, ha kell 
)
