Garavion a Száműzött
Közzétéve: Nov 8, 2017 21:11:41 GMT 1
Post by Mocsok on Nov 8, 2017 21:11:41 GMT 1
Garavion
Garaf (Farkas) + ion (fia)
Garaf (Farkas) + ion (fia)
Ismertebb nevei: Száműzött, magányos farkas, éjtünde, a nagy vadász
Felszerelés: Egy kétélű tünde kard, egy tünde tőr, egy tünde íj és a hozzá járó tegez, teli nyílvesszőkkel, egy könnyű, fekete tünde páncél.
Egy ember élete egy tünde szemében csupán egy pislantásnyi idő. Az én szememben még ennél is rövidebb. Mint népem összes többi tagját, engem is megajándékoztak az örök élettel. Minden tünde úgy hiszi, hogy ez egy áldás. Régen én is ezt hittem, de már tudom, hogy ez nem igaz.
Oly hosszú életkorral büszkélkedhetek, mellyel nem sok fajtám béli. Születésem egészen jóval az első gyűrűháború előttre tehető. Még csupán fiú voltam mikor Oropher, bölcs vezérünk, Eryn Galen ura lett. Édesapám az egyik leghűségesebb követője volt, így már egészen Amon Lancból követte őt.
Apám volt az egyetlen családtagom. A két nagybátyám még a születésem előtt meghaltak, édesanyám pedig nem sokkal a születésem után, testvéreim pedig nem voltak. Egyedül apámra hárult a felelősség, hogy felneveljen. Jó apa volt. Minden tudását átadta, s a hivatalos teendői mellett mindig tudott rám időt szakítani.
A helyi erdőtündék jóval primitívebbnek tűntek a népemnél. Kisebb, egymástól elszigetelt csoportokban éltek, egészen addig amíg nem kovácsoltuk őket egyetlen egységes nemzetté. Tanúja voltam annak, ahogy a népem egybeolvad az övéjükkel. Megtanultam a nyelvüket, ám közben anyanyelvem sem feledtem el, ahogy azt sem, hogy mi vagyok valójában. Az, hogy a tündék sinda ágából származtam mindig büszkeséggel töltött el.
Katonai pályafutásom apám mellett kezdtem meg. Az oldalán rengeteg csatában vettem részt, illetve előszeretettel jártam a fák közt a felderítők élén. Imádtam az erdőt. Gyönyörű volt, hatalmas, és a miénk. Minden egyes részét igyekeztem megismerni, és akár az életem árán is megvédeni, ha arra került a sor. A határ menti területeken rengeteg sikeres rajtaütést vezényeltem. Foglyokat csupán parancsra ejtettem, a többiek pedig nem menekültek.
Végül eljött életem egyik fordulópontjának napja. Mordor első ostroma. A dagorladi csata, melyben, édesapám életét vesztette, királyát oltalmazva. Ám hiába atyám hősies áldozata, nemsokára ura is követte őt a hősies halálba. Igaz, Oropher fia, Thranduil herceg vezetése alatt sikerült újraszerveződnünk és folytatnunk a jó egy hónapon át tartó küzdelmet, de én ekkor már nem voltam ugyan az az ifjú tünde. Végleg elvesztettem az egyetlen személyt akit tiszteltem és szerettem, így a további harcokba hatalmas bosszúvágytól fűtve vetettem bele magam.
Az első sorokban küzdöttem Barad-Dúr ostrománál. Nem érdekelt, hogy élek vagy halok, csupán a sötétség minél több szolgájával akartam végezni. Csillapítani akartam a bennem tomboló dühöt és vérszomjat, és keresve sem találhattam volna a barad-dúri orkoknál alkalmasabb célpontot erre. A végén, a rengeteg kiontott ork vér teljesen feketére festett. Ekkor aggatták rám az éjtünde becenvet.
A harcok a vártnál jobban elhúzódtak, ám végül megjelent maga a sötét úr. Ott voltam Elendil halálánál, Sauron bukásánál és láttam ahogy Isildur kisétál a Végzet Hegyéből. Annyi halál és áldozat... Akkor még azt hittük volt értelme, de Isildurnak hála, ahelyett, hogy véget vetettünk volna gonosznak, csak késleltettük annak győzelmét.
A pokoli küzdelmet követően visszatértünk Eryn Galenbe, ahol folytattam eddigi tevékenységeim. Barad-Dúr ostrománál sikerült kiélnem a vérszomjam, és bár az orkok iránt érzett természetfeletti gyűlöletem nem múlt el, már nem kerestem olyan vadsággal a harcot, mint egy részeges törp.
Tanúja voltam annak ahogy megválasztják az új királyt, s az elsők közt voltam akik hűséget esküdtek neki. Remek király vált belőle. Talán még az apján is túltett.
Az ezt követő időszak látszólag békét ígért. Sokan tudták, hogy a gonosz visszatér majd, és fel kell készülnünk egy újabb támadásra, én viszont kiélveztem a pillanatnyi békét és nyugalmat. Megismerkedtem egy Meluineth nevű fajtársammal, majd évekkel később el is vettem. Egyetlen fiunk született, akinek a Fuinion nevet adtuk.
A béke azonban hamar véget ért. Rontás ütötte fel a fejét az erdőben. A sötétség megvetette lábát otthonunkban és gonoszságot terjesztett. A fák megváltoztak, s az egykor tündöklő erdő sötétté s kihalttá vált. Igyekeztem mindent megtenni amit csak tudtam. Küzdöttem a betolakodók ellen, remélve, hogy megáll a fertő, de csak rosszabb lett. Királyunkhoz fordultam segítségért, de ő sem tett semmit. Türelemre intett, így vártam. Türelmesen, nézve ahogy hőn szeretett otthonomat elemészti a gonoszság. Egészen addig míg az én, Meluinethem el nem gyengült. Ahogy az erdő haldokolt, őt is kezdte elhagyni az ereje. Végig mellette voltam. Beszéltem hozzá, simogattam gyönyörű orcáját, csókot leheltem homlokára. Egyedül a remény maradt, számomra, hogy rendbe jön, de nem lett így. Megfogtam a kezét, s szorítása egyre gyengébb lett, míg végül apró keze le nem csúszott az enyémről.
Ugyan azt a fájdalmat éreztem melyet Dagorladnál. Ugyan az a harag, ugyan az a vérszomj. Felöltöttem hát fekete páncélom és egy nagyobb csapat élén kérdés nélkül Dol Guldurba vonultam. Tudtam, hogy a gonosz azok közt a romok közt bujkál. Készen álltam arra, hogy felkutassam és levadásszam őket, csupán az engedély kellett hozzá. Ezek után viszont nem vártam meg.
Mint kiderült, egy csapdába sétáltam. Sötét mágia fedte el az ellenséget mindvégig. Bár harcosaim derekasan helytálltam, a nagy létszámú ork horda maga alá gyűrte mindegyikük. Egyedül az áldozatuk árán sikerült elmenekülnöm. Egytől egyig hősi halált haltak, akármilyen értelmetlen is volt, s ha a korok múlásával el is feledik nevüket, én örökké emlékezni fogok mindegyikükére.
Visszatérésemet követően pont abban a fogadtatásban részesültem mint amilyenre számítottam. Elvették rangom, megszégyenítettek, s száműztek. Holott halált érdemeltem volna. Fel voltam rá készülve ám, Thranduil pedig tudta, hogy ez számomra már nem lenne büntetés, csupán megváltás. Pontosan ezért döntött a száműzetés mellett. Egyedül a fiamtól búcsúztam el. Meghagytam neki, hogy ne lépjen a nyomdokaimba, s sose hagyja, hogy a düh elhomályosítsa elméjét, majd ezt követően magamhoz vettem a legfontosabbakat, s végleg elhagytam a Bakacsinerdőt... Az egyetlen otthonom.
Ezt követően céltalanul vándoroltam. Bejártam egész középföldét, s megküzdöttem a gonosz összes szolgájával, mely az utamban állt, keresve a megérdemelt halált, de egyik sem bizonyult méltónak. Több ezer éven át a harcnak szenteltem életem, nem hagyhattam, hogy egy egyszerű kis ork semmivé tegye a tudásom... sőt a művészetem.
Utazásaim során bejártam a Eriadort, Arnort, Gondort, Rohant, még a fagyos északot is. Jártam a magányos hegynél, a Tóvárosban, Suhatagban. Küzdöttem gondori kószák oldalán, együtt vágtattam harcba Rohan népével, és csupán egyszer, de együtt ittam a szürke mágussal a Megyében. Ellátogattam Imladrisba, Szürkerévbe sőt, egyszer még Lothlorienben is jártam. Ám hiába a sok utazás, látnivaló és kaland, nem telt el egyetlen nap sem, hogy ne gondoltam volna a Bakacsinerdőre, Meluineth vagy Fuinionra...
A gonosz ismét mozgolódik. Érzem a zsigereimben, hogy újabb háború közeleg. Megteszek mindent annak érdekében, hogy szabotáljam a sötét úr terveit, s ha a háború megkezdődik, ismét önként menetelek majd a csatába...
