Nie Yan
Közzétéve: Oct 2, 2017 18:36:56 GMT 1
Post by Ben on Oct 2, 2017 18:36:56 GMT 1
Készítő: Renegade
Rang: Császár
Nemzet: Manjil birodalom
Nem: Férfi
Sosem ismertem a szüleimet. Őszintén szólva, nagyon hosszú ideig nem voltam tisztában a 'család' koncepciójával. Az ilyeneket nem tanították nekünk. Tanítottak viszont rengeteg hasznos dolgot; hogyan lopózzunk hangtalanul háztetőről háztetőre, hogyan vágjuk el valakinek a torkát egyetlen tiszta, hangtalan mozdulattal - a trükk abban rejlik, hogy nem is vágni kell, egy gyors, határozott döfés a gégébe sokkal elegánsabb, és biztosabban megoldja a problémát. Arra is megtanítottak minket, hogy az információ, ha jó helyről származik, többet ér bármennyi aranynál.
A nevem Nie Yan. Legalábbis azt mondták nekem, én pedig nem ellenkeztem. Azaz megpróbáltam, de ők gyorsan leszoktattak róla. Hogy kicsodák ők? Maga az Alvilág.
Az utca söpredéke alatt, meghúzódva az árnyékban, kihasználva a sötétséget felépítettek egy birodalmat. Állításuk szerint már legalább száz éve léteznek anélkül, hogy bárkinek is a tudomására jutott volna. Hogy kicsodák ők? Bűnözők. Csempészek. Tolvajok. Orgyilkosok. Mindenki, akit megtalálsz az olyan helyeken, ahol nem szabadna lenniük. Több százan vannak, szerte a Manjil birodalomban.
Úgy hívják magukat: a Némák. Azért némák, mert nem beszélnek. Olyanoknak nem, akiknek nem szabad tudniuk róluk. Az a szóbeszéd járta, egyszer fogjulejtették egyiküket. Mire a vallatókhoz vitték, már halott volt. Senki nem tudta, mibe halhatott bele. Persze, rajtuk, nem, rajtunk kívül.
Öt éves voltam, amikor elvittek. Már akkor is az utcán éltem, viszonylag ügyes voltam, ha tudtam, loptam ételt, ha nem, kéregettem. A lopás jobban ment, és kifizetődőbb is volt, így végül már csak loptam. Egészen addig, amíg egyszer le nem buktam.
Gyors voltam, kicsi, és olyan helyeket is ismertem a városban, amiket az őrség hírből sem hallott, ők viszont ezren voltak, én pedig egyedül. Hárman voltak, akik utolértek és bekerítettek egy lakatlan sikátorba. Öt éves létemre meglehetősen tiszta képet alkottam már a halálról: nem hittem a buta mesékben, miszerint Shigot visz el kézenfogva, hogy az ő birodalmába vezessen. Tudtam, ha itt és most előveszik a kardjaikat, megszűnik az élet. Az éhség. A nyomor. A lopás. Az állandó menekülés.
Akkor és ott a halál nem is tűnt olyan rossz választásnak.
Természetesen nem haltam meg, s bár utam során többször is azt kívántam, bár ott ért volna utol a vég, így visszanézve örülök, hogy így alakult.
Az őrök közeledtek, kaján vigyorukat sosem fogom elfelejteni. Persze csak addig vigyorogtak, amíg az egyikük kést nem rántott, és nem döfte szíven a másik kettőt. Két villámgyors mozdulat, gyermek-agyam nem is volt képes talán felfogni.
A megmaradt őr odajött hozzám, lehajolt, mondott valamit, amit nem hallottam a fülemben dobogó szívemtől, majd egy tű érintését éreztem a nyakamon.
A következő emlékem az volt, hogy 'ott' ébredek. Több, hasonló korú vagy idősebb gyerekkel egy, hűvös kőpadlón.
Nem akarom részletezni ottartózkodásomat. (itt kiszedtem egy részt, mert kezd viszonylag hosszú lenni az egész előtörténet. ) Az emberek, akik elraboltak, szigorúak voltak, többször is megütöttek. Főleg akkor, ha kérdeztem. Sokat kérdeztem.
Ugyanakkor tanítottak is. Nem asztronómiára, nem nyelvekre vagy földrajzra. Túlélésre.
Később megtudtam, azért vittek el, mert volt tapasztalatom abban, hogy hogy járjak a városban észrevétlenül, hogy lopjak, illetve kicsi és fürge is voltam, fürgébb a társaimnál.
Ez hamar kiderült, így időről-időre különórákat kaptam. Olyan dolgokat tanítottak, mint a többieknek, de sokkal több részletbe avattak be.
Hét évig nem hagytam el a helyet, amiről a mai napig nem tudom, hol van. Hét évig edzettek, képeztek és tanítottak arra, ami hosszú ideig a hivatásom volt. Információszerzésre.
Kém lettem, nem olyan, mint a császári udvar által alkalmazott hírszerzők. Az én munkámban nem volt semmi etika, semmi elegancia. Megtanítottak a fegyverhasználatra; vívtunk karddal, lőttünk puskával, de harcoltunk chui-val és félhold alakú őzszarv pengékkel, wushu tizennyolc karjával, guandaoval, Jivel és rengeteg más fegyverrel is. Tizenkét éves koromra mindet kezelni tudtam, a kedvencem viszont mindig a podao volt; hasonló volt az egyszerű manjili kardokhoz, egy méter hosszú, enyhén hajlított penge, ám a markolat még hosszabb volt; könnyű, ám kemény fából készült, rézdrótozott, majd selyemmel lefedett felülete kényelmes és erős volt, hossza miatt pedig rengetegféle-képpen lehetett használni. Ha beltéri küzdelemre került a sor, a nyél nagy részét le lehetett csavarni, amit az összecsapás után ugyanolyan könnyen helyére lehetett illeszteni, így egyszerű kardként is megállta a helyét.
Tizenkét évesen megkaptam a Némák tetoválását. Egy kis x forma a bal hüvelyk és mutatóujj között, a kézfejen. Kaptam mellé egy nagyon rövid tűt is. "Ha valaha elkapnak, bökd a tűt a tetoválásba. A tű feje egy speciális, könnyen bomló ezüstfajta. Bökd a tűt a tetoválásba, és kezdj imádkozni az istenekhez, akikben hiszel." Ott és akkor megértettem az elfogott Néma rejtélyes halálának történetét.
A tű most is itt van nálam, de annak, hogy sosem kellett használnom, nincs ékesebb bizonyítéka, mint az, hogy itt állok.
Hat évig voltam ügynök az utcán. Ígéretes újoncokról adtam le jelentést, akik aztán sorra tűntek el a városból, hogy ugyanazon a kiképzésen essen át, amin annak idején én.
Embereket öltem, akiket mások halottnak akartak látni.
Leveleket, császári pecsétes dokumentumokat loptam.
Összeesküvéseket segítettem és buktattam meg.
Sosem kérdeztem semmit az adott feladatról; elmentem az egyik titkos állomásunkra - rengeteg van az országban, szebb napokat megélt kocsmák pincéjében, utaktól messzi barlangokban, elhagyatott öblökben és más helyeken-, felvettem a küldetést, legtöbbször még aznap teljesítettem.
Én voltam a legjobb.
Egy napon összehívtak bennünket. Nagyjából tizen vagy tizenketten lehettünk, s bár egyikünk sem tudta a másik nevét, külső ismertetőjegyekről hamar megállapítottuk, hogy a Némák legjobbjai lettek összemustrálva. Soha nem volt ehhez hasonló példa, ám a következő dolog még ennél is meglepőbb volt: találkoztunk Mesterrel.
Mester... Senki nem tudta, tényleg létezik -e, mindenesetre ő volt szervezetünk eszmei vezetője. A küldetéseinket mindig 'a Mester nevében' végeztük el, vérünket ha kellett, érte hullattuk.
Legtöbbünk istenségként dícsőítette Mestert, fanatikus módon neki áldozva életét, ám én nem. Már öt éves koromban sem hittem istenségekben.
Egyből megértettem egy dolgot; az, hogy most látjuk, ki ő valójában, azt jelenti csupán, hogy a következő feladatunkról nem jövünk vissza élve.
A császárnak meg kell halnia.
Ez az egyetlen mondat hangzott el a szájából, majd segédei kiosztották a borítékokat mindnyájunknak, minden szükséges információval. Jin Tian császár gyermektelen volt, és sok nemes az országban nem bocsájtotta meg a családjának, amikor elfogadták a Grayce birodalom békéjét. Annak ellenére, hogy maga Jin sem barátkozott meg életének során a fegyverszünet ötletével, az udvar és a tanács sok tagja árulóként tekintett rá.
És amikor valami nem tetszik Manjil népének vezetőinek, ám maguktól képtelenek tenni ellene, egy frakció van, ahova fordulni tudnak: a Némák.
A feladat nem volt egyszerű; behatolni a palotába, megölni a császárt és minden szemtanút. Nem volt egyszerű, de nem volt lehetetlen; nem olyanoknak, mint mi.
A probléma itt kezdődött. A feladat szerint, miután megöltük Jin Tiant, meg kellett halnunk.
Pontosabban szólva hagynunk kellett, hogy az akkori tábornok, Sun Yao és pár válogatott embere 'rajtakapjon' bennünket, és igazságot szolgáltasson a nép szeme láttára. Kétség sem fér hozzá, az egész attentát a hős tábornok megkoronázásával ért volna véget.
Az összegyűltek közül páran nemtetszően morogtak, néhányan hitetlenkedve keresték a Mestert, aki ekkor már sehol nem volt, ám nagy részük vasakarattal fogadta a feladatot. A borítékokat végül elégettük.
Én? Én csöndben voltam.
Hála a tábornok árulásának, a palotába és a császári termekbe való bejutás könnyebb volt, mint terveztük. Egy alkalommal két őr meglátott minket, de mire a csapat valamelyike megszabadult volna tőlük, ők elfordultak, és tovább folytatták délutáni beszélgetéseik egyikét. A katonák egyszerűk, egyszerű embereket pedig egyszerű megvenni.
A király két Felesküdött Kardja négyünkkel végeztek, mire sikerült levágni őket.
A császárral én magam végeztem. Tizenhárom év alatt egy szemernyi érzelmet sem hagytak bennem; nem volt más érzés, mint beledöfni a késem a vacsorául szolgáló nyúlba.
Szerencsém volt, nem volt nála fegyver, ám ígyis kétségen kívül állt, hogy kiváló harcos volt. Mostanában elgondolkodom, hol lenne a birodalom, ha még élne. Valószínűleg jobban vezetné, mint én valaha is fogom, de ezt már nem fogjuk megtudni.
A tábornok emberei nem sokkal azután rontottak be a hálóterembe. Legtöbbünk ellenállás nélkül hagyta, hogy vágóhidat csináljanak a szobából, az a néhány, aki megpróbált ellenálni, gyorsan követte őket, ám sikerült levágniuk egy jó pár embert, mire elérte őket a vég. Végül hat katona és a tábornok állt velem szemben.
Én maradtam utolsónak.
A tábornok kaján mosolyát figyelve lassan kihúztam a zsebemből egy borítékot. Sun Yao arcáról lefagyott a mosoly, hisz tudta, mit tartalmaz.
Ilyen hibát nem hagynak a Némák; a gyűlés előtt átmotoztak mindegyikünket, semmit nem vihettünk be, a küldetés kiosztása után pedig ellenőrizték, ahogy az összes boríték elég.
És ez így is volt.
Az egyik katona, látva a tábornok határozatlanságát, előrelépett, kivette a kezemből a borítékot, majd kinyitotta. Egy fél másodpercig értetlenül bámult a teljesen üres papírra, majd saját vérében fuldokolva rogyott össze, ahogy a tőröm átvágta az artériát. Ugyanezzel a mozdulattal elhajítottam egy másikat, a tábornok halk puffanással zuhant a padlóra.
Négyen rámvetették magukat, az egyik elfutott segítségért. Ő halt meg következőnek.
A küldetés kiosztása után egy hónapunk volt felkészülni a műveletre. Az időm nagy részét én is felkészüléssel töltöttem. Felkészültem arra, amire tanítottak: túlélni.
Kihallgattam a tábornokot, kihallgattam az embereit, információt gyűjtöttem egészen addig, amíg a teljes terv össze nem állt a fejemben. Tudtam, ki vesz részt benne, tudtam, ki hol lesz, és tudtam, kinek van szüksége pénzre.
Két másik katona is a földre hullott; a társaik szúrták le őket.
A katonák egyszerűek, az egyszerű embereket pedig egyszerű megvenni.
Mozgásra lettem figyelmes, az egyik félhomályban rejtőző sarokban egy szobalány guggolt, megrémülve a történtektől. Két katonával és egy pengével az oldalamon nem volt nehéz meggyőzni, hogy tanúskodjon: a tábornok elárulta a császárt, ám három embere igazságot szolgáltatott, és végzett az árulókkal.
Három hónappal később az udvar nemesei összeültek új uralkodót választani. A tizenhatból két szék üres volt, nyolcan pedig idegesen nézegettek ide-oda. Egy kilencedikben én ültem. Először talán meglepően hangozhat, ám nem volt nehéz elérni. A nép szeretett, mint a hőst, aki megbosszulta imádott császáruk halálát. A nemeseknek nem volt válaszátsuk, ha nem akartak polgárháborút, ígyhát befogadtak soraik közé. Ezzel megnövekedett az a kör, ahonnan információt szerezhettem. Rengeteg Néma döntött úgy, hogy elhagyják az egyesületet és elpártolnak a Mestertől, akit azóta sem látott senki. Ezek az emberek lassacskán elkezdtek nekem dolgozni. Egy új hálózat, a tanács belsejéből irányítva. Nem tartott sok ideig, amíg a többi nemes titkait ellopva és eladva magasabb pozícióba tornáztam magam, a választások idejére pedig legtöbbjük rettegett tőlem, az a kettő pedig, akik nyíltan szembeszálltak velem, valamelyik sikátorban rohadnak már napok óta.
Így lettem én, egy utcagyerek, egy névtelen senki, egy kém, egy agymosott, érzéketlen gyilkos Manjil birodalmának új császára, és így kezdődött a Yan dinasztia.
A szolgálólányt feleségül vettem, nem sokkal azután pedig szívinfarktusban életét vesztette, a két hűséges katonát uralkodásom első napján felakasztattam felségárulásért, az információhálózatomnak köszönhetően a többi nemes ház politikai hatalma egyre gyengébb, én pedig élvezem az új életemet.
Többször is elgondolkozom azon, vajon hol a határ egy ügyes tolvajnak?