Ricard Bryton
Közzétéve: Sept 4, 2017 16:11:36 GMT 1
Post by Ben on Sept 4, 2017 16:11:36 GMT 1
Készítő: Arnion
Ricard Bryton
Kor: 27
Rang: Nagymester
Város: Moulvre
Nem: Férfi
Egyéb nevek/titulusok: A Tűzlovag, A Sötétség elűzője, Ric.
Vallás: Az ég isteneinek vallása
A családomról keveset tudok. Az apám még születésemkor hat meg banditák keze által, az anyám a szülésbe halt bele. Csecsemőként vett magához ez a lovagrend, a Tüzes Rózsa, apám iránti tiszteletükből. Az apám tagja volt eme rendnek és ráadásul a Nagymester jó barátja volt.
A lovagrendben való nevelkedésem alatt rengeteg fegyvert megtanultam használni, így a rendem egyik legjobb kardforgatója lettem, amellett, hogy bármilyen fegyverrel képes voltam harcolni. Mesterelettem a fattyúkardnak és dobófejsze használatának meg az egykezes kard tőrrel való kombinációjának. De megtanultam úszni, és a stratégia alapjait.
Alapvetően jó gyerek voltam, így a Brandon Nagymesternek nagyon kevés gondja akadt velem. Ő nevelt fel és tanított meg majdnem mindenre, amit most tudok. Elég fiatalon sorra nyertem lovagi tornákat. Mindig próbáltam megőrizni a hidegvérem. A fegyverteleneket nem bántottam. És védtem a gyengébbeket, ahogy azt a lovagság megkívánta. Mindent elszántsággal tanultam és a lovamat, hollótis úgy törtem be 8 évesen, hogy amikor egyszer levetett magáról akkor vissza szálltam. A végére a lovam nagyon közeli barátom lett. Mindig minden emberhez úgy szóltam, ahogy az illett.Megpróbáltam minta lovag lenni, olyan, mint azok akiknek a történetein nőttem fel.
16 éves koromban a várostól nem messze volt egy banditatábor. Rengeteg bandita gyűlt össze, épp annyi, amennyivel már az akkori város béli zavargások végett nem bírtunk foglalkozni. Nagyjából 100 szabad lovag volt akkor elérhető, hisz a többiek az utcákon kellett, hogy járőrözzenek. A banditáktól kezdett minket elkerülni a kereskedelem, majd lassan kezdtünk kifogyni a készleteinkből, a farmokat feldúlták. Káosz uralkodott.
Egy éjjel beosontam a banditák táborába 49 emberrel rajtam kívül, akiket én vezettem. Rajtuk ütöttünk. Egy kis alkohollal segítettünk a tábor elégésére. Nem éppen lovagias mód támadtuk meg őket, amire nem is voltam büszke, de biztosak akartunk lenni benne, hogy ebbe a táborba már vissza nem térnek, tehát a földé tettük egyenlővé az egész kócerájt. És hát… a cél szentesíti az eszközt.
A harc hosszú volt és sokan voltak, de végül a vezérük feladta magát. A Nagymester parancsára elfogtuk, majd városba szállítottuk, ahol ki akarták végezni az összes emberével. Nem hagytam, hogy a rablókirály le legyen mészárolva. Cserébe a tömlöcbe vetettem mindegyiküket. Ám a tömlöcben megölték egymást. A vezér maradt utoljára, de az ő elméje teljesen megbomlott mostanra.
A város népe is megszeretett engem, hisz kimozdítottam a várost a gazdasági mélypontról. Elkezdett egy pletyka keringeni arról, hogy én az ég isteneihez imádkozva meggyújtottam a kardom és lángoló kardal űztem el a Sötét Rendet. Ez hazugság... nem a kard meggyújtásáért imádkoztam és nem is isteni jelenség gyújtotta meg a kardot. Egyszerűen alkoholba mártottam és bele tartottam az egyik égő sátor tüzébe.
Az emberek elkezdtek engem a Tűzlovagnak és a Sötétség Elűzőjének szólítani, bár eme nevekért ma sem rajongok, hisz semmi különöset nem tettem.
Három évvel ezután a Nagymester elhunyt köszvényben. A betegség nagyon gyorsan elvitte, az egykor erős karok, melyek ütése elkábított bármilyen ember, már nem voltak képesek megemelni a kardját se. A halálos ágyán engem hagyott meg örökösének, de ezt egy idősebb lovag nem akarta hagyni. Én se nagyon értettem, hogy miért pont én, de lehet, hogy azért, mert a fiaként szeretett vagy azért mert engem talált a legalkalmasabbnak rá. Nem tudom, de nagy feladatot akasztott ezzel a nyakamba.
A rend az én öröklésemet támogatta, de a Felső Hétből 4 tag őt támogattaés így nagyjából egálban voltunk.
Ő is a Felső Hét tagjai közé tartozott, akárcsak én, akik a mester után vannak rangban. Dicon volt a neve és nagyon jó harcos volt. Kihívott egy párbajra, hogy ezzel dőljön el az öröklés dolga én elfogadtam a kihívást. Nos a párbaj kimenetele odáig jutott, hogy Dicon elvesztette 2 úját és egy szúrást szerzett a combjára. És meg egy csinos kis vállficamot, amikor elgáncsolt, de ő rosszabbul
járt. Hát igen… az én kezemben egy tökéletesen kialakított acél fattyúkard elég halálos fegyver lehet.
Tehát én kerültem a nagymesteri székbe. A város irányítása az én kezemben volt, persze Dicon ki lett tagadva, ezért ő leugrott a város falról. Azóta nem telik el nap, hogy ne imádkoznék az Ég isteneihez
Elkezdtem megerősíteni a városfalakat, védelmi mechanizmusokat építtetni és a zavargásoknak is véget vetettem az éhezéssel együtt. Jelenleg béke és csendesség honol a városban a kívüli viharok ellenére is. A rendünk vadássza a környéken a rablókat és a banditákat. A városon belül már elenyésző a bűnözés mértéke. A szegényeknek adományokat adok a saját zsebemből és ott segítek nekik ahol tudok. Megpróbálom követni a lovagi kódexet, bár ez néha elég nehéz amellett, hogy uralkodnom is kell. Valljuk be, hogy az uralkodásnak vannak egyáltalán nem lovagias részei is. Immáron nyolcadik éve ülök a nagymesteri székben őrizve a békét és a harmóniát a városban.
A Felső Hét a személyi „testőrségem” és közeli barátaim, akik nem Nagymesternek, hanem csak egyszerűen Ric -nek szólítanak. Közöttük a legjobb barátom és bizalmasom Gergori. Szövetségeseket kell szereznünk és a városállamokkal összefogni, hisz az elkövetkezendő háborút csak úgyvészelhetjük át, hiába… nem maradhatnunk semlegesek örökre.
Ricard Bryton
Kor: 27
Rang: Nagymester
Város: Moulvre
Nem: Férfi
Egyéb nevek/titulusok: A Tűzlovag, A Sötétség elűzője, Ric.
Vallás: Az ég isteneinek vallása
A családomról keveset tudok. Az apám még születésemkor hat meg banditák keze által, az anyám a szülésbe halt bele. Csecsemőként vett magához ez a lovagrend, a Tüzes Rózsa, apám iránti tiszteletükből. Az apám tagja volt eme rendnek és ráadásul a Nagymester jó barátja volt.
A lovagrendben való nevelkedésem alatt rengeteg fegyvert megtanultam használni, így a rendem egyik legjobb kardforgatója lettem, amellett, hogy bármilyen fegyverrel képes voltam harcolni. Mesterelettem a fattyúkardnak és dobófejsze használatának meg az egykezes kard tőrrel való kombinációjának. De megtanultam úszni, és a stratégia alapjait.
Alapvetően jó gyerek voltam, így a Brandon Nagymesternek nagyon kevés gondja akadt velem. Ő nevelt fel és tanított meg majdnem mindenre, amit most tudok. Elég fiatalon sorra nyertem lovagi tornákat. Mindig próbáltam megőrizni a hidegvérem. A fegyverteleneket nem bántottam. És védtem a gyengébbeket, ahogy azt a lovagság megkívánta. Mindent elszántsággal tanultam és a lovamat, hollótis úgy törtem be 8 évesen, hogy amikor egyszer levetett magáról akkor vissza szálltam. A végére a lovam nagyon közeli barátom lett. Mindig minden emberhez úgy szóltam, ahogy az illett.Megpróbáltam minta lovag lenni, olyan, mint azok akiknek a történetein nőttem fel.
16 éves koromban a várostól nem messze volt egy banditatábor. Rengeteg bandita gyűlt össze, épp annyi, amennyivel már az akkori város béli zavargások végett nem bírtunk foglalkozni. Nagyjából 100 szabad lovag volt akkor elérhető, hisz a többiek az utcákon kellett, hogy járőrözzenek. A banditáktól kezdett minket elkerülni a kereskedelem, majd lassan kezdtünk kifogyni a készleteinkből, a farmokat feldúlták. Káosz uralkodott.
Egy éjjel beosontam a banditák táborába 49 emberrel rajtam kívül, akiket én vezettem. Rajtuk ütöttünk. Egy kis alkohollal segítettünk a tábor elégésére. Nem éppen lovagias mód támadtuk meg őket, amire nem is voltam büszke, de biztosak akartunk lenni benne, hogy ebbe a táborba már vissza nem térnek, tehát a földé tettük egyenlővé az egész kócerájt. És hát… a cél szentesíti az eszközt.
A harc hosszú volt és sokan voltak, de végül a vezérük feladta magát. A Nagymester parancsára elfogtuk, majd városba szállítottuk, ahol ki akarták végezni az összes emberével. Nem hagytam, hogy a rablókirály le legyen mészárolva. Cserébe a tömlöcbe vetettem mindegyiküket. Ám a tömlöcben megölték egymást. A vezér maradt utoljára, de az ő elméje teljesen megbomlott mostanra.
A város népe is megszeretett engem, hisz kimozdítottam a várost a gazdasági mélypontról. Elkezdett egy pletyka keringeni arról, hogy én az ég isteneihez imádkozva meggyújtottam a kardom és lángoló kardal űztem el a Sötét Rendet. Ez hazugság... nem a kard meggyújtásáért imádkoztam és nem is isteni jelenség gyújtotta meg a kardot. Egyszerűen alkoholba mártottam és bele tartottam az egyik égő sátor tüzébe.
Az emberek elkezdtek engem a Tűzlovagnak és a Sötétség Elűzőjének szólítani, bár eme nevekért ma sem rajongok, hisz semmi különöset nem tettem.
Három évvel ezután a Nagymester elhunyt köszvényben. A betegség nagyon gyorsan elvitte, az egykor erős karok, melyek ütése elkábított bármilyen ember, már nem voltak képesek megemelni a kardját se. A halálos ágyán engem hagyott meg örökösének, de ezt egy idősebb lovag nem akarta hagyni. Én se nagyon értettem, hogy miért pont én, de lehet, hogy azért, mert a fiaként szeretett vagy azért mert engem talált a legalkalmasabbnak rá. Nem tudom, de nagy feladatot akasztott ezzel a nyakamba.
A rend az én öröklésemet támogatta, de a Felső Hétből 4 tag őt támogattaés így nagyjából egálban voltunk.
Ő is a Felső Hét tagjai közé tartozott, akárcsak én, akik a mester után vannak rangban. Dicon volt a neve és nagyon jó harcos volt. Kihívott egy párbajra, hogy ezzel dőljön el az öröklés dolga én elfogadtam a kihívást. Nos a párbaj kimenetele odáig jutott, hogy Dicon elvesztette 2 úját és egy szúrást szerzett a combjára. És meg egy csinos kis vállficamot, amikor elgáncsolt, de ő rosszabbul
járt. Hát igen… az én kezemben egy tökéletesen kialakított acél fattyúkard elég halálos fegyver lehet.
Tehát én kerültem a nagymesteri székbe. A város irányítása az én kezemben volt, persze Dicon ki lett tagadva, ezért ő leugrott a város falról. Azóta nem telik el nap, hogy ne imádkoznék az Ég isteneihez
Elkezdtem megerősíteni a városfalakat, védelmi mechanizmusokat építtetni és a zavargásoknak is véget vetettem az éhezéssel együtt. Jelenleg béke és csendesség honol a városban a kívüli viharok ellenére is. A rendünk vadássza a környéken a rablókat és a banditákat. A városon belül már elenyésző a bűnözés mértéke. A szegényeknek adományokat adok a saját zsebemből és ott segítek nekik ahol tudok. Megpróbálom követni a lovagi kódexet, bár ez néha elég nehéz amellett, hogy uralkodnom is kell. Valljuk be, hogy az uralkodásnak vannak egyáltalán nem lovagias részei is. Immáron nyolcadik éve ülök a nagymesteri székben őrizve a békét és a harmóniát a városban.
A Felső Hét a személyi „testőrségem” és közeli barátaim, akik nem Nagymesternek, hanem csak egyszerűen Ric -nek szólítanak. Közöttük a legjobb barátom és bizalmasom Gergori. Szövetségeseket kell szereznünk és a városállamokkal összefogni, hisz az elkövetkezendő háborút csak úgyvészelhetjük át, hiába… nem maradhatnunk semlegesek örökre.