Homokfutó Valedyir

Készítő: @seymour
Nemzet: Ashil birodalom
Rang: Király
Nem: Férfi

Homokfutó Valedyir vagyok, Ashil közelében fekvő Mima nevezetű faluban nevelkedtem fel, mely egykor Veron királyság fennhatósága alá tartozott. Anyám, Méregkeverő Arina meghalt a küldöttek párbajában egy baleset folytán, amikor egy vasili lándzsa átszúrta mellkasát. Apám Homokfutó Harath őrzi az Ő apja hagyományát, skorpiókat tör be és ad el a birodalmi hadseregnek. Gyerekkoromat én is a skorpiókkal töltöttem, kiskorukban elhoztam őket a sivatagból, amiért cserébe kaptam pár septimet. Amikor nagykorú lettem, egy nap miután haza értem az aznapi fogással, megengedte hogy válasszak magamnak egyet.

Vállamról letettem a kosarakat a földre, amiből lassan ollók sora nyúlt ki. Egyenként lehelyeztem őket a homokba. Érdekes módon azok nem másztak el hanem felém fordultak. Sokáig vizsgáltam őket, amikor megpillantottam egy hófehér ollóst. Ugyan kisebb volt mint a többi, de éreztem hogy ő más. A hátán egy mosolygó arc minta rajzolódott ki… éreztem, hogy aznap sorsunk összefonódott.

Eljött az ideje hogy igazi skorpió lovas váljon belőlem. Apám volt a tanítóm. Mindig azt mondogatta nekem, hogy „Légy olyan mint ezek az állatok… gyors, kíméletlen, és halálos”. 

Jól éltünk a skorpió kereskedelemből, ez másoknak is feltűnt. Amikor ide költöztünk Mimába, rengeteg kereskedő ment tönkre apám miatt. Ezért sokak szemébe tüske volt a jómódunk. Különösképpen egy Wa’teka nevezetű árus emelt szót ellenünk. Húsz éves lehettem amikor egy éjjel füst szagra ébredtünk Apámmal. Ahogy a homokba vésett házunkból kiléptünk, nap színű láng világította meg az arcunkat. Az egész istálló ahol a skorpiókat tartottuk, lángolt. Egy kifejlett, három méteres példány törte ki az ajtót izzó pernyék kíséretében, és lángolva rohant ki az épület elé. Küzdött az életéért de elkésett, és a fehérre égett állat holtan, arccal előre borult. Ekkor láttam csak meg a hátán az arcot, és tudatosult bennem hogy elvesztettem a hátasomat.

Apám napokkal később öngyilkos lett. A dolgozó szobájában találtam rá, amint az asztalán feküdt. Lila színű Tel’mihri méreggel végzett magával. Ekkor fogadtam meg hogy egy nap bosszút állok mindenkin akinek köszönhetően elvesztettem a családomat, és mindent amit valaha szerettem. Az uralkodó, Septim Vermont nagyon öreg volt már. Ő volt a legidősebb uralkodó a királyságban. Apámmal gyerekkori barátok voltak, ezért amint megtudta, hogy Apám meghalt díszes temetést szervezett, majd felajánlott egy állást nekem mint királyi tanácsnok. Örömmel fogadtam el, így legalább tökéletes rálátásom volt a birodalmi ügyekre.

Pár évvel később Vermont király is meghalt. Halála előtt, az elvégzett munkámért bejegyzett a Kivételesek könyvébe, ami egyet jelentett azzal, hogy részt vehettem a küldöttek párbajában a trónért, ami napokkal később be is következett. A nyitó ünnepségen letettük a harcosokkal a szent esküt, hogy mindenféle alattomos csalástól távol maradunk.

Az első összecsapásom egy gyönyörű nő ellen volt. Mindketten könnyű bőrpáncélt viseltünk. A fegyverzetünk is megegyezett, nála és nálam is lándzsa volt bénító méregbe áztatva. Nem halálos mérgek használata meg volt engedve az ashili törvények szerint.  Hosszú haja hátul össze volt fogva, karját skorpió mintás tetoválások díszítették. Arcát egy színű kendő takarta. Jellegzetes veroni harcos volt. Visszafojtott lélegzettel ott álltunk egymással szemben, a tömeg körülöttünk tombolt arénát formázva.

Egy kürt hang szakította félbe a hangzavart, mely egyben elindította a párbajt.  Egymás felé futottunk, mely minden lépés után hatalmas homok felhőt kavart fel. A porban semmit sem lehetett látni, egyedül a hallásomra támaszkodhattam. Hirtelen egy üvöltést hallottam a hátam mögül, tudatom fel se fogta de reflexszerűen oldalra hajoltam. A lándzsa hegye a fejem mellett haladt el. Guggolásból eltaroltam ellenfelem lábát ennek köszönhetően a földre került. A törvények alapján ha földre sikerül vinni az ellenfelünket a küldöttek párbajában akkor a talpon maradt fél a győztes. Újra felálltunk egymással szemben. A por már oszlásnak indult, a tömeg tovább őrjöngött, senki sem látta a győzelmemet. A nő haja kibomlott amint a szemembe nézett. A lágy gesztenyebarna haját oldalra fújta a szél, úgy hullámzott mint a legforróbb sivatag. Újabb támadást indított. Kemény fák koppanását lehetett hallani amint a lábamra irányuló szúrást hárítottam, majd egy jobbra irányuló vágással megsértettem a lábát. Még egy támadásra maradt ereje, és a homokba zuhant. Lemerevedett a méregtől. Egy segítő lépettbe a harctérre. A földig érő fehér köpenye nyomott húzott a homokban. Amint oda ért színtelen italt itatott meg egy üvegcséből, amitől visszanyerte a mozgás képességét.

Egy másik köpenyes lépett elő az emelvényen, szintén fehér köpenyt viselt. Amint felemelte a kezét a tömeg elcsendesedett. Így szólt: „Homokfutó Valedyir, Harath fia! Ki legyőzte a veroni hercegnőt, Beta Jithrát ezennel megkérlek, hogy foglald el jogos helyed a trónon. Megkértem Jithra kezét.