Peleus Zannis

Kinézet: Barna szeme néha kissé fenyegetően mered az emberekre, melynek nem ad túlontúl szimpatikus kontúrt borostás arca sem. Sötétvörös (már-már fekete), dús haja egészen a válláig ér. Nagyjából 175 centi és 96 kiló, testét pedig mindig edzetten, fitten tartja, mely ténylegesen uralkodói küllemet ad neki. Egyetlen szépséghibája a (mára már kifakult) rengeteg seb a hátán és a karján.

Jellem: Akik közvetlen közelről ismerik, gyakran állítják róla, hogy egy álnok kígyó, aki így vagy úgy, de mindig megszerzi, amit akar. Nem fél bemocskolni a kezét, de ezt mindig úgy teszi, hogy a lehető legkevesebb esetben legyen ez közvetlenül hozzá köthető. Annak ellenére, hogy úgy tartják a népéért él, valójában az egész országra, sőt az egész háborúra úgy tekint, mint egy sakk játszmára. Számára minden csak játék… vagy győzünk, vagy vesztünk, de akármelyik is következzen be, őt nem kifejezetten érdekli. Az egyetlen személy, akihez komolyabb érzelmi kötődés fűzi, az a saját húga, akinek boldogságát már-már megszállottan védeni akarja.

- Apja (Patras Zannis) – halott

- Anyja (Zoe Harri) – halott

- Húga (Melaina Zannis) – él /Bratt/

- Nagyszülei – halottak

- Unokatestvérek – nincsenek

-- Anyai nagybátyja (Feodor Harri) – él

- Tűz van! Kigyulladt a királyi szálló!

- Hozzátok a vödröket!

- Francba már hozzátok azt a tetves vizet!!!

- Az uralkodó még mindig benn van?

Soha nem feledem el azt a napot, mely gyökerestül változtatta meg az életemet. A füst tömény szaga, a pánik fülsiketítő zajongása, a lángokban álló toronyház émelyítő látképe… Ez mind… olyan… gyönyörű volt. A távolból figyeltem, ahogy atyám lakótornyát elemésztik a lángok elsöpörve mindent, ami hozzá volt köthető, beleértve őt magát is. Igen. A többi esztelenül rohangáló emberrel ellentétben én élveztem a helyzetet. Élveztem, hisz én magam rendeztem így. Minden egy óvatos, de jól megfontolt terv része volt, mely végre megszabadít a legveszélyesebb elemtől, mely a kárhozatba taszított volna minket. Engem… és a húgomat. De hogy ezt egy kívülálló megérthesse, előbb vissza kell menni egy kicsit, hogy a történelem elfeketedett lapjait egyúttal ismét előtérbe helyezhesse. Tizennyolc évvel ezelőtt jöttem világra a királyi család első fiúgyermekeként. Egyértelmű tehát, hogy első várományosként eléggé nagy felelősség nehezedett rám, még igen aprócska korom ellenére is. Azonban nem egyedüli gyermek voltam. Anyám ugyanis ikreknek adott életet. Én és húgom alkottuk az eljövendőt, mi voltunk a jövő és a jelen. A mi kezünkbe lesz egy ország súlya egyszer. És fel kell majd nőnünk ehhez. De volt egy kis bökkenő. Két életért cserébe, a Sors egyet visszakövetelt: anyánk aznap este végkimerültségbe elhunyt. Igazából sosem tudtam eldönteni, hogy az a tény, hogy anya nélkül számomra fájdalmas, vagy közömbös, hisz a családi szeretetet a saját szüleinktől sosem kaphattuk meg. Ha atyánkon múlott volna nagyeséllyel az életet sem igazán élvezhettük volna ki, de szerencsére anyai nagybátyánk, Feodor Harri „igényt tartott” a neveltetésünkre, és atyánk engedélyével ő lett a mi új gyámunk. Feodor már inkább volt az atyánk, mint a valós, vérszerinti apa, hisz utóbbi csak eldobott magától minket, míg előbbi magához vett minket és felnevelt. Annak ellenére, hogy királyi sarj voltunk a trónra szinte alig tudtak felkészíteni minket. Jobban mondva engem, hisz húgom nem örökölhetett semmi, hisz nőági örökösödésről ki hallott már… legalábbis a törvények szerint. Mindenek ellenére nagybátyánk megtett mindent, amit csak tudott, s bár a tudás nagyon csekély volt, amit így szereztünk, az írás-olvasás elsajátítása után, a birtok könyvtárát bújva, hamar kiegészítettem kezdetleges, hiányos ismereteimet. Ezen felül az udvaron található gyakorlóteret mindennap kötelező jelleggel megjártam, edzettem és tanultam a harcászat mesterségét. Sok minden mozgatta a fantáziámat, de semmi se jobban, a harc okozta örömnél. Tehetséges kard és lándzsaforgató voltam, szinte nem akadt olyan fegyver, amelyet közép és közel távban ne tudtam volna elsajátítani. Egyetlen egy készség elsajátítása okozott csak problémát. A távolsági fegyverek. Úgy tűnt testvéremmel ellentétben (aki nagyszerű íjász volt) én borzalmasan használtam a dobó, lövő fegyvereket, talán ez volt az ellensúly, ami a közelharci készségeimhez voltak köthetőek. Mindenesetre hagytam, hogy húgom saját kénye kedvére alázhasson meg a rendszeres íjászversenyeken, hisz bár a vesztés igaz fájt, de testvérem mosolya minden bánatot megért. Hosszú éveken keresztül képeztem és edzettem magam, mígnem ismételten kitört a háború, mint a történelem folyamán oly sokszor. Ez természetesen engem és húgomat is ugyanúgy érintett, mint bárki mást, sőt minket talán jobban is, hisz annak ellenére, hogy el lettünk dobva, mégiscsak királyi sarjak vagyunk. Így kénytelen kelletlen, de vissza lettünk hozva a „családi fészekbe”. Kimondom kerek-perec, hogy életem legszörnyűségesebb pillanatait itt éltem meg, a kastélyba, mely előbb nézett ki, egy kísérteties hóhérvárosnak, mint egy pompás várnak. De nem volt választásunk. Atyánk egy iszákos vadbarom volt, aki állandóan terrorban tartotta a húgit és engem is megpróbált (bár én mindig ellenálltam a megfélemlítéseinek, a fenyítéseket én se úsztam meg). Előszeretettel vert és pofozott minket minden egyes hibáért, amit más követett el. Mindenért mi voltunk a hibásak. Egyik éjjel például, mikor vesztesen tért haza, korbácsot ragadva esett nekem. Balszerencsémre húgom, aki épp ekkor lépett be a terembe szemtanúja volt az esetbe, így atyánk egyetlen csapással őt is díjazta. Ez volt az első alkalom, hogy meg akartam ölni. Csak húgom volt képes ekkor visszafogni, aki saját testével tartott ellen, s bár könnyen el tudtam volna lökni magamtól, ezt a tettet soha nem bocsájtottam volna meg magamnak. Telt múlt az idő, a háború folytatódott, az ország pedig romokban volt. Félő volt, hogyha a vérengzés továbbra is fennáll, akkor a háború elemészti mind a két országot, ám mivel atyánk nem is akart hallani békéről, így a másik fél, Manjil tette meg az első lépést, miszerint fegyverszünetet kérvényezetett. Mint említettem a király nem akart békét, sőt, folytatni akarta a végsőkig ezt az értelmetlen szarságot. A hírnököt tömlöcbe vetette és elrendelte, hogy másnap újabb frontot indítunk. Ám… keresztülhúztam a számításaimat. Egyetlen égő fáklya, bortól és kurváktól elkábított palotaőrök, és egy részeg király, aki úgy horkol, akár egy állat. Mire a füst elszállt a királyból és az őreiből elszenesedett csontok maradtak csupán. A tűznek csak 7 áldozata volt, ők is csak azért haltak meg, mert mire észrevették a tüzet, már nem voltak képesek menekülni. Elértem a célom. A király halott. És a kivizsgálások során is úgy határoztak, hogy egy felborult gyertyás edény okozta a tüzet (persze kisebb manipuláció azért volt ebben az eredménybe). Fiatal voltam ekkor még, de tény, hogy már most jelentkezett jó pár dolog, melyet atyámtól örököltem.  De engem nem zavart… most hogy a nép által én kerültem a trónra. És most tartunk itt. Hosszú idő telt el a koronázásom óta. Tíz év. Tíz hosszú és fárasztó év. A Manjilok megkapták a kért békét, és míg ők is, úgy én is minden eszközt és tervem bevetettem, hogy az ország ismét stabil legyen. És működött. Béke volt és jó lét. A trón közelben egy olyan személy sem maradt, ki akár nyomokban is hű volt atyámhoz. A bizottságom, sőt a papság is a kezeim között voltak. Ha valaki ellenállt, azt eltüntettem, úgy hogy semmilyen úton nem kapcsolódhatott az egész hozzám. S bár ezek a tisztogatások uralkodásom elején még eléggé gyakoriak voltak, mivel béke volt senki sem állt komolyabban az utamba. Hisz mindent… a kezemben tartottam. Már csak egyetlen dologról kellett gondoskodnom. A Manjilokról. Az egyetlen ország népéről, akik még talán az utamba állhatnak.