Melaina Zannis

Külső: átlagos magasságú, hosszú, derékig érő, sötétebb vörös hajú, zöldes-kék szemű, koránál fiatalabbnak tűnő lány. Alapvetően szenvtelen arckifejezést szokott felvenni, de ezt könnyen levetkőzi, hiszen ezt még az apja nevelte belé.  

Belső: fiatalabb korában naiv és álmodozó volt, de apjának hála felnőttkorára már kissé gyanakvó, távolságtartóbb, merevebb lett. Azonban teljesen nem tudta kinevelni belőle a naivságot és az alapvető jó szándékot. Már túlságosan hisz a jó cselekedetekben, és annak gyümölcsében. 

Előtörténet: Édesanyjuk a húg születése után végelgyengülésben meghalt, így a testvérpár egyedül maradt az édesapjukkal. Azonban ő nem igazán törődött velük, ezért már csecsemőkorukban az anyai ágon lévő nagybátyjáékhoz kerültek, és ott is nevelkedtek tizenhárom éves korukig. Ez az időszak volt számukra a legbékésebb és legboldogabb. Melaina megtanulta az úrihölgyek minden szabályát és fortélyát. Továbbá a könyvek, a testvére és a nagybátyja segítségével egy minimális kormányzást és rendszerezést is tanult. A hímzés közben gyakran nézegette a bátyját, ahogy harcolni tanul, de a kedvence az íjászkodás volt. Addig unszolta a nevelőszüleit, amíg megengedték neki, hogy a bátyjával eddzen. Ebben az egyben állt a testvére felett. Mivel jó koncentrációkészsége, önkontrollja, hidegvére és magabiztossága volt, szinte mindig eltalálta a célpontot, ellentétben a bátyjával, aki pocsék íjász volt. Ezen kívül mást nem engedtek neki, és ahogy egyre nagyobb lett, nem is akart már. Kezdett felnőni a nemesi életre, a hölgyek pedig nem forgatnak kardot. De az íjászkodással sosem hagyott fel. 

A nagynénje jó szíve rá is nagy hatással volt, ezért mindig igyekezett segíteni és kedves lenni. Aztán megindult a háború, és az apjuk – akit életükben nem láttak még , csak festményeken és pénzérmen – hazaparancsolta őket. Melaina pozitívan állt az apjához, örült, hogy végre megismerheti, nem úgy, mint a bátyja. Őt nem érdekelte ez az egész. Azonban mikor megérkeztek az új pompás, de komor otthonukba, egyből megcsapta őket a rosszindulat és az emberekre nehezedő nyomás. Az apjuk pedig maga volt a gonoszság. Melaina nem is értette, hogy hogyan lehetséges. Innentől kezdve szépen folyamatosan fordult befelé, nehezebben nyílt meg, csak ha biztosra ment, akkor. Addig a hűvös, távolságtartó, de udvarias stílusban kommunikált. Az sem tette szerethetőbbé az apját, hogy bármilyen véletlenszerűen pillanatban pofonvágta szegény lányt, például ha nyugtatni próbálta, vagy ha egész egyszerűen csak útban volt. Ezért egy minimálisan tart a férfiaktól. Egyedül a bátyját érezte közel magához, csak felé mert közeledni, mindig megvigasztalta, ha szüksége volt rá. Természetesen előfordult, hogy összekaptak, de ezek sosem tartottak hosszabb ideig. Azt azonban sosem értette, miért sebes a testvére. Azt hitte, az edzés. Aztán egyszer szemtanúja volt, mikor az egyik pofon után visszament az atyjához, hogy a bátyja kiállt érte a pofon miatt. Ezért pedig büntetést kapott. Hatalmas verést. Nem csak ártatlan pofonokat és rúgásokat, hajtépéseket, mint ő. Rendes verést. Melaina megrendült. Sosem gondolta volna, hogy eddig elmennek. Rosszul érezte magát. Émelygett. Megtámaszkodtam az ajtófélfában. Aztán összeszedte magát, mikor látta, hogy az apja egy korbácsot emel, és belépett. Elkiáltotta magát, hogy hagyja békén. Az apja felnézett rá, majd hidegen elmosolyodott. 

- Drága kislányom… Egyszer végre meg kéne tanulnod, hogy a büntetés, az büntetés, és aki megérdemli, meg is kapja… Utálom, ha megkérdőjelezik azt, amit teszek – vicsorogta haragosan, majd lesújtott a lányra. Melaina az arca elé emelte a kezét, így a kézfejét és egy minimálisan az arcát érte csak a csapás. A lány megtántorodott, majd elvesztette az egyensúlyát, és a testvérére esett. Igyekezett visszafogni a bátyját, és szerencsére szép szóval és ésszerű érvekkel sikerült is, hogy ne támadjon az apjára. Aznap este senki sem aludt.

Manapság:

Ezután egyre gyanakvóbb lett, majd tizennyolc éves korában megtörtént: az apja meghalt. Örült neki, hiszen a nép végre fellélegezhetett, és őket sem bántotta már így senki. Azonban azért szomorú volt, hogy ezeket gondolja a saját apjáról. Szeretnie kellene. És szerette is. Ezek ellenére is szerette, bár erősen tartott tőle, és nem értett egyet vele. De ennek a kornak már vége lett. 

A bátyja átvette a trónt. Sokkal jobb lett a helyzet, hiszen helyreállította a gazdaságot, békét kötött azzal országgal, akivel az apja folytatta volna a kilátástalan háborút. Viszonylag sikerült békét teremtenie. Melaina azonban felismerte apja néhány rossz tulajdonságát Peleus-ban. Erre igyekezett odafigyelni, hogy belőle ne válhasson olyan szörny, mind édesapjukból. Szerencsére ezeket csak nagyon ritkán látta.

Peleus tanítgatta még, ha esetleg vele történne valami, a húga átvehesse a vezetést. Bár Melaina rendszerint csak a főváros dolgait intézte. Közben igazi hölgy lett belőle. Udvarias, tisztességes lány lett, bár örökre vele maradt az apja és a tőle kapott „ajándékok”. Mint például az ostorcsapás nyoma is. 

Azonban mióta a bátyja van a trónon, feléledt benne egy érzés, melyet tizenkét éves kora óta nem érzett: a reményt egy jobb világra.