Raven
Közzétéve: Jun 12, 2017 19:41:33 GMT 1
Post by Raven on Jun 12, 2017 19:41:33 GMT 1
fabi.byethost13.com/megoszto/gky_uploads/2017/06/1497292564-500-x-750px-4eedb91edcc09a22d11521df35bb8dba.jpg
Név: Raven
Kor: 19
Faj: Ember
Jellem: Találékony, érzéketlen, kissé gyerekes és folyton éhes.
Külső leírás: Nem vagyok egy ijesztő alak a magam 156 cm-vel és a törékeny alkatommal. Ha nincs rajtam a csukja, az első, amit az emberek észrevesznek a hosszú fehér, - jól olvasod nem szőke, fehér - hajzuhatag, ami szinte mindent elnyel. Bár a bőröm is lehetetlenül fehér, ezért is hordom mindig a koszos nagykabátot, amit egy szerencsétlen flótásról loptam még nagyon régen, így nem ég le rögtön a bőröm. Persze ha van ideje, az ember később a szememet is kiszúrja. Igen, a szemem olyan mintha az íriszem mindig vérezne. Vörös, furcsa a hosszú fehér szempillákkal, de nem zavar, amúgy is csak párszor láttam magam eddig. Nem nagyon kedvelem a tükröket a tetoválás miatt, ami a testemet fedi. Nem igazán emlékszem már, hogy miért került rám, csak arra, hogy mennyire fájt.
Felszerelés: Kétkezes pallos (130 cm), egy kisebb díszes kés tokkal (szintén lopott), egy rongyos táska, egy öreg napló (amibe néha rajzol), egy grimm-meséskötet (Hansen end Gretel).
Előtörténet: Ravennek hívnak, legalábbis nagyon ritkán, a „varjú” és a „vészmadár” már sűrűben fordul elő. Hogy ez nekem szól-e vagy Edgárnak azt nehéz megmondani. Az emberek nem nagyon válaszolnak, miután egy kést nyomsz a torkukba vagy keresztül szúrod őket egy pallossal, inkább csak vicces hangokat adnak, aztán szépen meghalnak. Most biztos azon gondolkodsz, mégis milyen gyakran ölhet embereket egy ilyen törékeny kislány, mint én? Hát, ha megéhezem elég gyakran. Jó, jó, tudom, elmesélem: Még kicsi voltam, amikor a szüleink meghaltak és rabszolga kereskedők „vettek magukhoz” minket. Engem és a bátyámat. Már arra sem emlékszem, hogy hogy hívták, csak arra, hogy milyen jó volt vele. Nem fáztam, nem voltam éhes, és nem éreztem fájdalmat mellette. Legalábbis miután megszöktünk a rabszolga kereskedőktől. De aztán a bátyám beteg lett az éhségtől vagy a hidegtől nem tudom. De már nem is számit. Miután meghalt, nem tudtam őt csak úgy ott hagyni. Mintha megszállt volna valami, talán az éhség… Akkor már napok óta nem ettem hát megettem azt, ami belőle maradt. Mindent, amit csak lehetett. Már nincs tőle semmim csak a könyv, amiből felolvasott. Egy testvérpár van a borítón pont, mint mi. Szép képek vannak benne, de a történetre már nem emlékszem és sajnos nem tudom elolvasni mivel nem tudok olvasni sem pedig írni, de a naplóba néha rajzolok, a legfontosabb dolgokat.
És öhm… Edgar, róla még nem meséltem neked ugye? A legjobb barátom fiókakora óta. Miután rájöttem, hogy az ember könnyű préda, arra is rájöttem, hogy a varjak és hollók segítenek megtalálni őket. Ők követik a maradékot, amit az emberek hátra hagynak, én pedig követem őket egyszerű nem? Így találkoztam vele is. Még majdnem fióka volt és meg is sérült. Épp egy kövér utazóból ettem, azt hiszem ő is hasonlót akart velem, mert mielőtt elvágtam a torkát ő maga jött el a társai mellől és arra kért vegyem le a ruhám. Hah, ha tudta volna, mit rejt, biztos nem kellet volna neki, de így legalább lett majd egy heti husim. Elkalandoztam, szóval odajött ez a vicces beteges madár és arra gondoltam, pár rágósabb falatot ő is kaphat, végül is túl nagy volt az ember, hogy elvigyem. Onnantól mindenhova követett egy jó darabig csak a földön, aztán a levegőből is. Ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem és egy idő után válaszolni kezdett. Nagyon kísérteties hangja van, de én nagyon szeretem, ahogy ismételgeti a szavaimat. Bár furcsa hogy milyen nagyra megnőtt, biztosan a köd miatt.
Szóval ennyi lenne, ketten bolyongunk, a kihalt világba. Nem tudom hova megyünk, de legalább ketten vagyunk, megesszük, aki ártana nekünk, (vagy csak nagyon finninek tűnik) és messze elkerüljük a rabszolga kereskedőket, mert a tetoválás a hátamon és a karomon már így is túl sok emlékeztető.
Név: Raven
Kor: 19
Faj: Ember
Jellem: Találékony, érzéketlen, kissé gyerekes és folyton éhes.
Külső leírás: Nem vagyok egy ijesztő alak a magam 156 cm-vel és a törékeny alkatommal. Ha nincs rajtam a csukja, az első, amit az emberek észrevesznek a hosszú fehér, - jól olvasod nem szőke, fehér - hajzuhatag, ami szinte mindent elnyel. Bár a bőröm is lehetetlenül fehér, ezért is hordom mindig a koszos nagykabátot, amit egy szerencsétlen flótásról loptam még nagyon régen, így nem ég le rögtön a bőröm. Persze ha van ideje, az ember később a szememet is kiszúrja. Igen, a szemem olyan mintha az íriszem mindig vérezne. Vörös, furcsa a hosszú fehér szempillákkal, de nem zavar, amúgy is csak párszor láttam magam eddig. Nem nagyon kedvelem a tükröket a tetoválás miatt, ami a testemet fedi. Nem igazán emlékszem már, hogy miért került rám, csak arra, hogy mennyire fájt.
Felszerelés: Kétkezes pallos (130 cm), egy kisebb díszes kés tokkal (szintén lopott), egy rongyos táska, egy öreg napló (amibe néha rajzol), egy grimm-meséskötet (Hansen end Gretel).
Előtörténet: Ravennek hívnak, legalábbis nagyon ritkán, a „varjú” és a „vészmadár” már sűrűben fordul elő. Hogy ez nekem szól-e vagy Edgárnak azt nehéz megmondani. Az emberek nem nagyon válaszolnak, miután egy kést nyomsz a torkukba vagy keresztül szúrod őket egy pallossal, inkább csak vicces hangokat adnak, aztán szépen meghalnak. Most biztos azon gondolkodsz, mégis milyen gyakran ölhet embereket egy ilyen törékeny kislány, mint én? Hát, ha megéhezem elég gyakran. Jó, jó, tudom, elmesélem: Még kicsi voltam, amikor a szüleink meghaltak és rabszolga kereskedők „vettek magukhoz” minket. Engem és a bátyámat. Már arra sem emlékszem, hogy hogy hívták, csak arra, hogy milyen jó volt vele. Nem fáztam, nem voltam éhes, és nem éreztem fájdalmat mellette. Legalábbis miután megszöktünk a rabszolga kereskedőktől. De aztán a bátyám beteg lett az éhségtől vagy a hidegtől nem tudom. De már nem is számit. Miután meghalt, nem tudtam őt csak úgy ott hagyni. Mintha megszállt volna valami, talán az éhség… Akkor már napok óta nem ettem hát megettem azt, ami belőle maradt. Mindent, amit csak lehetett. Már nincs tőle semmim csak a könyv, amiből felolvasott. Egy testvérpár van a borítón pont, mint mi. Szép képek vannak benne, de a történetre már nem emlékszem és sajnos nem tudom elolvasni mivel nem tudok olvasni sem pedig írni, de a naplóba néha rajzolok, a legfontosabb dolgokat.
És öhm… Edgar, róla még nem meséltem neked ugye? A legjobb barátom fiókakora óta. Miután rájöttem, hogy az ember könnyű préda, arra is rájöttem, hogy a varjak és hollók segítenek megtalálni őket. Ők követik a maradékot, amit az emberek hátra hagynak, én pedig követem őket egyszerű nem? Így találkoztam vele is. Még majdnem fióka volt és meg is sérült. Épp egy kövér utazóból ettem, azt hiszem ő is hasonlót akart velem, mert mielőtt elvágtam a torkát ő maga jött el a társai mellől és arra kért vegyem le a ruhám. Hah, ha tudta volna, mit rejt, biztos nem kellet volna neki, de így legalább lett majd egy heti husim. Elkalandoztam, szóval odajött ez a vicces beteges madár és arra gondoltam, pár rágósabb falatot ő is kaphat, végül is túl nagy volt az ember, hogy elvigyem. Onnantól mindenhova követett egy jó darabig csak a földön, aztán a levegőből is. Ő volt az egyetlen, akivel beszélhettem és egy idő után válaszolni kezdett. Nagyon kísérteties hangja van, de én nagyon szeretem, ahogy ismételgeti a szavaimat. Bár furcsa hogy milyen nagyra megnőtt, biztosan a köd miatt.
Szóval ennyi lenne, ketten bolyongunk, a kihalt világba. Nem tudom hova megyünk, de legalább ketten vagyunk, megesszük, aki ártana nekünk, (vagy csak nagyon finninek tűnik) és messze elkerüljük a rabszolga kereskedőket, mert a tetoválás a hátamon és a karomon már így is túl sok emlékeztető.
