Tsuki Mia

Név: Tsuki Mia
Kor: 13
Faj: Vemhes

Jellem: Kedves, bár túlságosan is. Nagyon jószívű és igazi sértetlen gyermek jellem. Látszik rajta, hogy még nem mocskolta be a világ mocska és számára minden olyan, mintha a katasztrófa soha be sem következett volna. Szülei végig titkolták előtte a Föld sorsát, bár mostanra tudata kissé homályos lett a Vemhesség miatt, s bár egyéb komolyabb tünete nincs, sajnálatos módon emiatt örökre furcsa módon fog állni a világhoz. A szülei oktatási elve szerint a saját élete többet ér másoknál, ha veszélybe kerül, s mivel ez az erkölcsi tanítással semmilyen más dolog se szállhat szembe, így az esetleges gyilkolási kényszerülés nem döntené le túlzottan a lábáról, ám mivel soha nem hagyta el még a családi bunkert, így nincs fogalma a világról.
Külső leírás: Nagyon aranyos és gyermeteg külsővel rendelkezik, mely egyöntetűen mutatja korát. Puha, szürkés bőrén semmilyen árulkodó jel nincsen arra, hogy ő maga vemhes, annak ellenére, hogy már több óta szenved ebbe a „betegségbe”. A szervezete mindig is jól bírta a külső hatásokat, emiatt is lehet, hogy kevésbé látszik meg rajta a kór, ám rögtön lebukhat, mikor kinyitja a szemeit. Ugyanis amellett, hogy szemeinek fehérjés része szürkés színűek, az egészet különös hályogszerű réteg borítja (ennek köszönhetően szinte alig lát, emiatt többségében lehunyja a szemeit). Ruhái megviseltek, de tiszták, és a haja is viszonylag ápolt.

Felszerelés:
- hosszú fémpálca (szemei miatt használja, leginkább vakvezető segédeszköz céljából)
- vadászkés (anyja utasítására tartja mindig az derekára köthető bőrtokban)

Előtörténet:
A múltam szinte egy kis apró morzsácska csupán csak az emberiség történelmében, de még egy kis falatka is, ha anyám múltjával hasonlítjuk össze. Emiatt is vagyok kissé zavarba, hogy pont az én életemre kíváncsi valaki… ez… olyan izgalmas! Hát jó. Akkor elmesélem mi történt velem, bár nem lesz hosszú történet.

Az első emlékem nagyjából 4-5 éves koromban van, ha jól emlékszem. Alig telt el pár év, hogy világra jöttem, de szüleim máris átszoktak arra, hogy egy szájjal többet kell etetniük. Anyu tudniillik tanár volt, apu pedig orvos. Mindig szívesen hallgattam, ahogy a munkájukról mesélnek, de sosem árulták el, miért is hagyták abba ezeket a jó munkákat, hisz mikor előadták minden olyan tökéletes volt. Akkor miért? Mindegy is. Most nem ez a lényeg. Anyu és Apu gondosan neveltek engem, ők maguk tanítottak olvasni és írni, sőt főzni, mosni és mindenféle különös dolgot is, melyeket igazából nem is tudok megfogalmazni. Ilyen például, amikor Apu elvitt egy kisebb szobába, ahol sooook-sok különösebbnél-különösebb (és hangosabb) gépek voltak. Apu ezeket akarta megtanítani nekem, hogy mi mire való, hogyan kell megjavítani őket és még sok minden… természetesen.. egy 6-7 éves gyermeknek ezek nem mondtak túlzottan sok mindent, meg bevallom, hogy kissé röstellem, de többször inkább elszórakoztam a dolgokat. Anyu és Apu szemében láttam a rosszallást, de őket is mindig elárulta az az apró jóleső mosoly az arcukon, hogy igazából nem haragudnak rám. Maga a volt a paradicsom. Az egyetlen problémám csak az volt… hogy mindössze ez csak egy apró kis folt volt a végtelen világba. Tudniillik egy földalatti bunkerbe lakunk, amely 5 hataaaaalmas helyiségből áll meg több kisebb részlegből. Egyszer megkérdeztem Anyuékat miért épült ez. Ők bevallották, hogy mindig is féltek a világvégétől, így rendkívül korán kezdtek el gyűjtögetni, alakítgatni, míg létre nem jött ez, amit most látunk. Jelenleg a 10. életévemet töltöm, anyu pedig most 57 éves… érdekes belegondolni, hogy milyen fiatalon mennyi ideig el nem jutottak. Bár az is igaz, hogy nem tudni, hogy mikor jöttek le, Anyuék csak az árulták el, hogy régen. Az első komolyabb változás ebben a 10. életévemben történt meg. Apu, aki úgy tűnik súlyosan megbetegedett kénytelen volt meghúzni egy komoly döntést. Máig emlékszem arra a pillanatra, amikor kisebesedett, elszürkült bőrrel még egy utolsó szomorkás tekintettel ránk nézett, majd kilépett a vasajtón és többé soha nem tért vissza. Ezután kezdődtek el nem sokkal a mi életünk megnehezülése is. Anyu, akit megviselt Apu távozása, kissé szétszórtá vált az elkövetkezendő pár hónapba, és szinte sírva fakadt, mikor ágynak estem egy betegség miatt. Kezdetben láznak hittem, hisz szinte kómás állapotba sajgott a fejem és már-már égett körülöttem a világ. Anya gondomat viselte, de látszott, hogy ő is elkapott valamit. Tekintete fáradt volt és bőre elszürkült. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem abba a pár hétbe. Kómába estem. Nem tudom mikor, mennyi időre, de egy rövid időszak teljesen eltűnt belőlem. Mire kinyitottam a szemeim, nem láttam mást, csak egy homályos világot, elmosódott körvonalakkal. Megvakultam. Legalábbis majdnem. Emlékszem, mikor Anyu megtörve roskadt le mellém, s bár arcát nem láttam, éreztem könnyeinek melegét arcomon. Nem láttam tisztán, de érezni éreztem… Anyu… furcsa szagot áraztatott. Olyan szaga volt, mint a nyers húsnak, melyet még régen apa hozott haza egy vadászatból, mikor a felszínen járt. Két év telt el így. Nehezemre esett, hogy megszokjam az új környezetem. Szinte ismét fel kellett fedeznem a világot, hisz minden olyan más volt, mint eddig. Hamarosan, bár nehéz volt, képes voltam hozzászokni magam a dolgokhoz. Anyám utasítására, volt hogy elhagytuk egy rövid időre a föld alatti bázist, hogy egy kisebb séta közben hozzászoktassam magam a fönti terephez is. Állítása szerint előfordulhat, hogy legközelebb, mikor feljövünk, többé nem mehetünk már le… el kell mennünk. Ez talán egész eddigi életem során, még reménykedéssel is eltöltött volna… ha szemeim előtt nem mosódna el a táj, mely szinte itt van még az orrom előtt. Kínkeserves voltak az utak, de pár kiruccanás után ezt is megszoktam, főleg azután, miután Anyu adott nekem egy fémpálcát, amivel képes voltam kitapogatni az előttem lévő területet. Az életünk, bár teljesen felborult, nagyjából kezdett visszazökkeni a rendes kerékvágásba. Az elkövetkezendő fél év zökkenőmentes volt, bár rendkívül csöndes. Se Anyu, se én nem beszéltünk már egy ideje. Mindketten éreztük a feszültséget a levegőbe, de nem mertük megtörni a csendet, félve attól, hogy valami olyant mondunk, amit nem kellene. Szörnyűséges fél év volt, talán az egyik leglassabb is az életembe. De a sors továbbra se hagyott békén. Ismét belém akart rúgni. Anyám keltett fel az egyik éjjelen. Nem értettem mit mondott. Szavait eltorzították könnyei és jajgatásai. Mondta, hogy szeret és sajnálja, hogy ez történt, kérte, hogy bocsássak meg. Nem tudtam mit akar. Úgy éreztem Anyu is el fog távolodni tőlem. Szinte fel sem eszméltem, hogy arra kérem, hogy ne menjen. Egy szóval nem mondta, hogy elmegy, de éreztem, hogy többé nem látom anyám. A szavak és a könnyek egybefolytak, s bár emlékeimbe az a nap fájdalmai örökre bennem maradnak… de a történésekre… már egyáltalán nem emlékszem. Anyám aznap elhunyt. Elhunyt, de mégis életben volt. Nem szólt többet és csak hümmögve, nyögögetve sétálgatott össze-vissza. Hiába szólítgattam, hiába próbáltam ételt, vagy italt adni neki… semmi sem reagált. Végül rájöttem. A betegség… biztos elvette az eszét… Anyuból üres báb lett… egy báb, ami képtelen a józanészre. Aznap, mikor rájöttem álomba sírtam magam. 13 vagyok, mégis elvesztettem a szüleimet, s bár anyám itt van, többé nem az, akit ismertem. Dögszag lengi be a menedéket, s bár a szellőzők jól működnek, mégse csillapodik Anyám szaga, bár fél alatt szó mi szó, hozzászoktam. Feladtam, már a reményt, hogy ismét normális lesz, bár minden este beszéltem hozzá, inkább csak saját magam miatt, mint miatta. A kulcs, ami az ajtót nyitja eltűnt, legalábbis nem találtam eddig még meg, bár többször kerestem. A szabadidő, mint fogalom pedig teljesen megszűnt az életemből. Üres, dolgos napok szakadtak a napjaimba. A növényeket kellett locsolnom, a gépeket kellett átnéznem (ezek néha kisebb-nagyobb sérülésekkel i jártak, de semmi komoly), de ez minden időmet fel is emésztette. Tudatában voltam, hogy koromra és állapotomra tekintettel léve nem fogom ezt tudni örök időkre folytatni… vagy belehalok... vagy megtalálom a kulcsot. Ez a két választásom maradt, bár szerencsére, előbbihez még azért hosszú időre lesz szükség.

Nos ez volt az én kis történetem. Cuki nem?

Egyéb:
- A bázis annak ellenére, hogy jó állapotú még, Miának kevés a tapasztalata, hogy egyedül is képes legyen fenntartani a jelenlegi állapotát, illetve szemei miatt lassan képtelen lesz bármit is rendbe rakni magától, emiatt könnyen a távozás mellett kell majd döntenie. (lényegében csak kezdés szempontjából fontos nekem ez a terület, hogy meg legyen magyarázva a jelleme meg a többi a későbbi sorsáról még nem döntöttem kifejezetten)
- Fontos megjegyezni, hogy Mia szülei nem zombi apokalipszisre készültek, hanem gazdasági összeomlást és ehhez tartozó anarchikus világra, így fel voltak készülve a teljes önfenntartásra, ám a zombi fertőzésekre nem, éppen emiatt fertőződhettek meg ők maguk is, hisz bár van szellőző, nincs komplett légszűrő rendszer, így a fertőzések őket is elérték. A bunker alapja, már a szülők előtt, a nagyszülők által épült, akik szintén hasonló hóbortban szenvedtek, így a legtöbb alap előkészület már hamar fogadta őket.
- A menedék rövid összefoglalója: Egy földalatti bunker, mely valahol az Ismeretlen Területeken lehet, bár nem túl távol az újjáépült fővárostól. Egy kis csatornafedélhez hasonlító bejárata van, melytől egy létra vezet lefele. A bunkert egy vasajtó zárja (kulccsal nyitható) védve a tartalmát. A bunker maga öt fő helyiségből áll. A legnagyobb helyiség a kisgazdálkodás, ahol kisigényű növények termesztésére van lehetőség, a második legnagyobb helyiség a kamra és tároló ahol rengeteg konzerv és egyéb nem romlandó élelem, illetve néhány puska és a hozzátartozó töltények találhatóak. A középső, központi helyiség a hall, ahol egy kanapé, egy könyves polc és a konyha foglal helyet. Innen vezet az út a hálóba, ahol egy franciaágy van. Az utolsó helyiség pedig a gépszoba, mely a legkisebb, de legszűkösebb (itt található áramtermelő egységek, víztisztító gépek és hasonló túlélő gépek). Ezen kívül több apróbb helyiség van (komódok, WC, stb.).