Jonathan
Közzétéve: Mar 16, 2016 21:23:53 GMT 1
Post by Geri on Mar 16, 2016 21:23:53 GMT 1
Hogy ki a francos fene is vagyok én, arról elég sokat lehetne beszélni, így csak a legfőbb dolgokat mondom el magamról. Kezdjük mondjuk azzal ki voltam régen. A régi szép idők, de jó is volt mikor még nem volt minden méteren egy izgő mozgó emberevő dög. Akkor még én se mászkáltam nyakig göncben meg fegyverben. Akkor csak simán munkába jártam aztán haza az asszonyhoz meg a kölykökhöz. Fizika és matek tanár voltam, de igazán megvallva sose rajongtam a munkámért, főleg mert olyan szar volt a fizetésem, hogy éjjelenként másodállásban építkezéseken voltam villanyszerelő. Nem sok szabadidőm volt, főleg a srácaim miatt, mikor otthon voltam egész idő alatt a nyakamban lógtak. Hétvégén néha elmentünk a haverokkal paintballozni meg bowlingozni. Tehát akkoriban is elég fárasztó heteim voltak. De ugye ez azóta megváltozott. Számomra az egész úgy kezdődött, hogy egyik nap azzal jött haza az idősebbik fiam a suliból, hogy rosszul érzi magát és le akar feküdni. Persze a kisebbik rögtön odabujt hozzá, hiába volt neki beszélve....az elsők között voltak. Másnap reggel a arra ébredtem, hogy a feleségemből lakmároznak a konyhában. Amint kiszúrtak rátámadtak, nem volt más választásom, végeztem velük. Nagyon megviselt az eset, lelkileg még mindig egy roncs vagyok és a humort nem nagyon kedvelem azóta. Ezzel az egésszel én is megváltoztam. Egy komor gyilkológép lettem, aki a kegyelmet hírből sem ismeri.
Összeszedtem az otthon talált cuccaimat egy nagy hátizsákba, elmentem bevásároltam tartós kajából és kartonszámra vízből. A puskámat rendbe raktam amivel lövöldözni jártam. Bepakoltam a paintball puskámat meg hozzá pár száz lőszert - ha másra nem is leterelésnek jó lesz. Vettem a mesterlövészpuskám mellé egy spéci shotgunt, egy pisztolyt, meg egy szép nagy machetét, a város fegyverboltját pedig kivásároltam a lőszerből, kivettem az összes kreditünket a számláinkról, felvettem a biztosításokat és felpakoltam a kocsit. Nem tudtam volna ott maradni abban a házban, betöltötte a vér és a halál borzalmas szaga. Undorodtam a helytől, ami egykor a boldogságot, az életemet és a mindenemet jelentette.
Kicsit felturbóztam a kocsimat. Lemezeket hegesztettem rá, meg pár alkatrészt, hogy strapabíróbb legyen és elviselje ha elcsapok vele mondjuk egy ... dögöt.
Mire elindultam rengeteg dög volt mindenfelé. Ekkor kezdtem el őket aprítani, mert biztos voltam benne, hogy erre a kibaszott nyavalyára az egyetlen ellenszer a halál. Beálltam hivatásos halálosztónak, egy zombiirtónak, egy vérengző vadállat lettem. Több százat, sőt ezreket irtottam ki hetente. Igyekeztem a machetét használni, vagy mást ami nem használ lőszert, de persze így is eléggé fogyott a töltény, így többször is meg kellett állnom a készletet feltölteni, de szerencsére mindig találtam valami fegyverboltot vagy egy raktárat ahonnét nem vittek el mindent, úgyhogy lőszerből nem volt és nincs is hiányom. Viszont a víz és az étel nagyon fogyó dolog tud lenni, mostanra lassan el is fogyott minden tartalékom, így muszáj keresnem valami kisebb várost vagy valami effélét.
Most éppen egy domb tetején állok és a rádióba beszélek:
- A nevem Jonathan, 45 éves vagyok, jó lövész és értek az elektromos berendezésekhez, tehát mindenhez, amire a mai világba szükség van. Elfogyott az élelmem és a vizem, menedék kellene, cserébe dolgozom amit csak kell. Ezen a sávon elérhető vagyok minden nap, hacsak el nem patkolok, ha bárki bármilyen infóval tud szolgálni egy ilyen helyről szóljon, köszönöm.
Ez az adást elmondom minden nap, de soha nem érkezik válasz, tovább várok, hátha ma szerencsém lesz. Fél óra múlva újra bemondom a szöveget és mikor végzek elkezd recsegni az adóvevő. Emberi hangot hallok, emberit és nem csak egy dög hangját. Eléggé recseg, de pár szót kiveszek belőle: kis város, Spritfallban, Ben Davidson a főnök. Ennél több nem is kell. Begyújtom a kocsit és rálépek a gázra. Irány Spritfall...
