Erelar Ceal

Név: Erelar Ceal (ejtsd: Erelár Cíl)
Nem: Férfi
Faj: Ghealph
Kor: 21
Magasság: 114 cm
Testsúly: 44 kg

Kinézet: Ceal a saját fajtájához képest is különcül néz ki bár ennek
oka a múltjában keresendő. Első ránézésre egy páncélzattal rendelkező
Ghealphnek tűnik, de valójában, ha az ember megnézi ezek a „páncélok”
tökéletesen illeszkednek a testéhez, ugyanis ezek kibernetikus végtagok. Ceal
elvesztette a bal karját, lábát, és szemét, illetve az alsó állkapcsát,
melyeket mind kibernetikus végtaggal pótolt, bár ezek a korhoz képest kissé
visszamaradottak (kivétel a szem és az állkapocs). Bőre és szőrzete sötétkék,
míg ép szeme aranysárga (robotikus szemének „pupillája” tompább sárgán
világít). Mivel robotikus végtagjaira mindig szükség van, így nemigen látni
ezek nélkül, maximum akkor, amikor karbantartáskor a testvére leszereli róla.

Jellem: Csöndes és magának való, s mikor nagy ritkán felszólal (mely a
hangközvetítő miatt néha elég tors), akkor is mogorva és zsémbes kissé. Ez
természetesen nem érdekli őt, hisz leginkább magányos farkasként él egyedül,
leginkább csak a nővérét tűri meg maga mellett hosszabb időkre. Nehezen bízik
meg az emberekben, de pénzért szinte bármit megcsinál, amennyiben ez a
szereléssel kapcsolatos. Nemigen csinál, mást csak bütyköl, vagy valami
újdonságot, vagy éppen a jelenlegi munkáját.  Nem szereti, ha átverik és nem fél alantasabb „trükköket” is bevetni, hogy egy-két rossz fiút helyre tegyen… vagy éppen el, láb alól.

Előny:
- Képzett szerelő
- Képzett pilóta, de csak a kisméretű hajókat képes elvezetni<
- Jól kezeli a nagyható távú fegyvereket

Hátrány:
- A kibernetikus karjai, lábai nem bírják a hosszú, kemény
megerőltetéseket
- Fizikai erő hiányában van (méretéből, felépítéséhez mérten)

Előtörténet:

Nem kifejezetten szeretem a múltamat. Azt hiszik az emberek, hogy olyan
nehéz életük van nekik. Jaj hát milyen szegények… Szakítottak a barátnőjével? A
szüleik nem engedtek meg neki valamit? Nem ugrik mindenki az első szavára? Oly
kis szegények… hogy sajnálom őket… Hogy… rühellem őket. Tudjátok bármit
megadtam volna egy normális életért. Egy normális életért, ahol csak azért
kellett volna csak aggódnom, hogy mikor fejeződik már be a munka, vagy mi lesz
otthon ebédre. Nekem sajnos mindez nem igen adathatott meg. Anyám még fiatal
volt, mikor várandós lett velem és a húgommal. Egy csavargó Ghelphel hentergett
össze, egy vígabb nap után. Igen. Minden anyák legjobbika. Aztán megszült engem
és a nővéremet. Ikreknek adott életet… egy hajón… munka közbe. Igen. Példás
anya. Mindig is utáltam, mint anyát, számomra olyan volt ő, akinek szinte bűn,
hogy van gyereke, még ha én magam is vagyok az. Fiatalon meg tanultunk
önellátásunkról gondoskodni, hisz nővérem és én alig számíthattunk valamicskét
tulajdon anyánkra. Egyetlen szerencsénk talán az volt, hogy mindig magával
ráncigált minket a munkahelyére. Szállító hajón volt pilóta, nem is akármelyik
cégnél, hanem a Feeri Transnál. Anyám mint pilóta természetesen nem igen
törődhetett volna velünk, még ha nagyon akart volna se, de az égnek hála
munkatársa (név szerint Sarah) úgy tűnt maga az angyal. Sarah volt a hajó
karbantartója és egyben igen anyáskodó jellem. Volt egy-két ideges szóváltásuk,
mikor először megjelent két csecsemővel a munkahelyen, de egy idő után belátta,
hogy teljesen felesleges vele szót érteni, egyszerűen túl makacs ahhoz, hogy
felfogja a mondottak súlyát. Így szépen lassan Sarah lett a nevelőnk, maga
mellé vett minket és minden egyes úton a gondunkat viselte. Ha választanom
lehetett volna… inkább az ő gyermeke lettem volna szívesen. Természetesen
nővérem, aki mindig is jámbor volt és balga kissé, sosem tudott volna haragudni
tulajdon anyánkra, aki az évek során szinte már eltaszított minket magától.
Végül szépen lassan, de felcseperedtünk és a nővéremmel (hisz túl sok
választásunk nem volt) úgy döntöttünk segítünk Sarahnak a munkájába ott ahol
tudunk ő cserébe fizette az oktatásunkat, mikor épp nem a cég szállításaival
voltunk elfoglalva. Tehetségesek mind a ketten, hisz mégiscsak olyan fajból
valóak vagyunk, akiknek vérükben van a bütykölés, mégis kettőnk közül inkább én
voltam a jobb tanítványa Sarahnak. Telt múlt az idő, s bár az utak többsége
viszonylag békés volt, természetesen az élet mindig cudar dolgokat művel. Az
egyik alkalommal, mint kiderült az egyik megrendelőnknek nem volt kedvében sőt,
továbbmegyek. Egy kalózbanda előre megtervezett rajtaütése volt az egész.
Mondanom sem kellett, hogy nem igazán volt itt sem igazán szerencsém, mint az
életbe sohasem. A fenyegető szóváltásokat hamarosan puskák durranása és
gránátok robbanása követte. Az egyik ilyen robbanás épp a közelünkbe ért, s
hiába védelmeztem a testvérem úgy éreztem már mindkettőnknek vége. És valóban.
Aznap egy darab meghalt bennem… valamilyen szinten… ez szó szerint is igaz. A
robbanást követően elvesztettem az eszméletem, de mikor magamhoz tértem egy
kórházba találtam magam. Az ápolók elmondása szerint a kiérkező mentőcsapatok
csak engem és a húgomat találták meg élve, de minket is a romok alól bányásztak
ki. Húgom, aki csak kisebb karcolásokat szenvedett ekkor is ott ült mellettem…
és könnyáztatott szemmel nézte mi vált belőlem. Egyszerű gép lettem…
legalábbis… csak részleg… bal lábam, mely leszakadt a robbanásban teljesen
elveszett, mint ahogy a bal szemem is, melyet egy szilánkdarab vakított meg.
Egyedül a karom nem a robbanásban veszett el, azt az orvosoknak kellett
levágniuk a túlzott elszenesedés miatt, amelyet a lángok okoztak. Ezek helyére
az orvosok implantátumokat, mechanikus végtagokat szereztettek, és egy olyan
kiberszemet is kaptam, mellyel képes vagyok látni, és a kiberhálózatra is
rácsatlakozni gondolat útján (képernyő segítségével). A karokat és a lábakat
leszámítva csúcs modern készülőkék. Hát igen… a bal oldalam… teljesen
elgépesedett. De nem ez volt a legrosszabb. Húgom jó ideig nem volt képes rám
nézni, hisz arcomat egy csúf maszk fedte el annak a sérülésnek a helye, mely
talán a legnagyobb hatással volt rám. Az állkapcsom alsó fele hiányzott. Nem
tudni hogy szakadt le, nem tudni hogyan éltem túl ezt a sérülést… de túléltem…
és a többi végtaggal együtt, ez is „modernizálódott”. Ez volt anyám cégének a
kárpótlása, amiért elvesztettem a családtagomat…  és a szerettemet. Sarah, aki nem rendelkezett
saját családdal ránk hagyott mindent, ám az ő halála nem érhetett föl számomra
semmilyen kinccsel… őt… már nem kaphattam vissza. Húgom persze megsiratta
anyánkat is (én rideg közönnyel fogadtam ez hírt), de Sarahért is ugyanúgy
zokogott. Két anyát vesztettünk el aznap… és alig belépve a tinédzser korba…
már rögtön magunknak kellett ellátni a napi betevőt. Hamar nevelt minket
felnőtté az élet. De nem panaszkodhatok. Ilyen élettel… nem tehetem meg. Az
első pár év volt a legnehezebb. Bár Sarah és anyám hagyatékából egy ideig el
tudtunk élni, míg keresetet nem találtunk a következő 1-2 év maga volt a
szenvedés. Számomra is hosszú idő volt, míg átszoktam a robotikus testrészekre,
de viszonylag hamar túltettem magam ezen a traumán… bár beszélni egyre
kevesebbet beszéltem. Eleinte nem volt választásunk legtöbbször azt a munkát
végeztük el, amit kiadtak nekünk, nemigen volt miből választanunk. Volt olyan
kegyetlen időszak, mikor húgom több szexuális kérelmet is kapott, de ezt minden
egyes alkalommal visszautasította, főleg azért mert mikor mindig felhozta a
témát ép szemem szinte úgy villogott, mintha azon nyomban megölnék valakit, ha
megtenné. Volt olyan érzésem egy kis ideig, hogy életünk fabatkát sem ér, és
olyan kínkeserves éhhalálunk lesz, hogy még következő életünkbe is szenvednénk
miatta. Persze rögtön változás jött, mikor végre viszonylag új „állást”
szereztem. Bár legálisnak nem pont nevezhető, de munka volt. És eben az időben
nem volt választásunk. Így hát csempészettel foglalkoztam. Kisebb, kevésbé
feltűnőbb hajókat kezdtem el vezetni, mely az elején kissé bonyolult volt, de
talán anyámtól is örökölhettem ezt, azt, ugyanis elég gyorsan belerázódtam a
munkába. Ez egy ideig még biztos keresletet eredményezett, de miután egyszer kis
híján lebuktam egy szúrópróba szerű ellenőrzésen úgy döntöttem inkább nem kísértjük
többet a sorsunk. Bár a börtön élet biztosabb, az ember hamar leveszti ott az
önbecsülését, vagy épp más félten őrzött erényét igen rövid időn belül.  Végül szépen lassan azért összeszedtük
magunkat. Húgom és én is egyre kevesebbet és egyre kevésbé megterhelő munkákat
végeztünk el, ahogy egyre jobban fizető állásokat szereztünk, míg egy nap végül
meg nem nyithattuk közös műhelyünket. Saját vállalkozást nyitottam egy senki
földjén, egy bolygón, mely kinn esett a törvények hatómezejéből… igazából… csak
így élhettük túl eddig. Hosszú évekig éltünk így nővéremmel, aki végül egyre
ritkábban járt haza. Talált új állást egy törvényes bolygón, így kénytelen volt
itt hagyni. Nem bántam az egyedül létet. Néha kifejezetten jól esett, és ha
magányos is voltam, húgom gyakran meglátogatott. Több törvényes és törvénytelen
húzásom is volt az évek folyamán, s mint szerelő sikerült nevet szereznem magam
a környéken. Természetesen ez leginkább annak volt köszönhető, hogy nem
válogattam az ügyfeleken, bár ez néha csúfos véget ért. Több alkalommal is
megpróbáltak eltenni láb alól, mikor végeztem a munkával, s bár túléltem a
fizetés nélkül távozó ügyfelek sajnos elvitték a bevételeimet. Ez vezetett
ahhoz, hogy kénytelen voltam kicsit brutálisabb módszereket alkalmaznom. Vettem
magamnak egy lőfegyvert, mely bár a közelharcok során nem igazán használatos,
de a testfelépítésemhez híven el akartam kerülni a közelharcokat. Ezután
szabadidőmbe a lövészetet gyakoroltam, ha nem bütyköltem, vagy dolgoztam. A
fegyver (mely ami eddig hiányzott az összképből) néha hasznomra vált, de
leginkább csak elijesztés céljából tartottam mindig magamnál, vagy a közelben.
Természetesen nem bíztam csupán a véletlenre. Mivel a személyekben nem igazán
bíztam, mindig mikor szereltem biztonság kedvéért néhány robbanó töltetet is
elhelyeztem olyan helyekre, ahol nem vehették észre. Ezeket mindig
eltávolítottam, ha fizettek, és az évek során, csak egy alkalom volt, hogy fel
kellett robbantanom a hajót, amikor fizetés nélkül próbáltak távozni a
kuncsaftok. Azóta nem is történt ilyen többet. Úgy tűnt megérte vesződnöm az
imidzsemmel. A módszereimtől eltekintve azért megkaptam a nekem kijáró
tiszteletet. Amit megszereltem az garanciás volt, nem ment tönkre, ha valamihez
nem értettem, szimplán átküldtem a hajót, eszközt egy másik szerelőhöz, aki még
kedvezményes áron meg is csinálta az illetőnek. Jól ment az üzlet. Néha
előfordult olyan alkalom, mikor fegyver-fegyverért kiáltott, de többségében…
egész tűrhető volt az életem…  bár ahogy
szerencsémet ismerem… hamarosan úgyis minden meg fog változni.