Raion

Kor:21

Kaszt: tűzidomár

Nem: férfi

Külső: 186 cm magas, rövid barna haj, kék szem sportos testalkat. Általában ujjatlan ruha van rajta. Nadrág egy alap tűzidomár stílusú ruha. Ezen felül van még egy fekete kabátja és nem utolsó sorban van egy cipője. Ha szolgálatban van vagy repülőt vezet, akkor az ahhoz illő ruházat.

Belső: Szerény, kedves, nyugodt természetű ember. Nem túl bőbeszédű, de ennek ellenére jó el van társaságban is.

Előtörténet: Hol
is kezdhetném a történetem mesélését? Ááá… tudom már. Nem máshol, mint a
születésemnél. Akkor vágjunk is bele. 😊

A nevem Raion köztársaságvárosban születtem egy átlagosnak mondható csalódba. Apám tűzidomár és a Jövőiparának egy munkatársa. Nem dolgozik valami nagy beosztásban, csak egy egyszerű munkás. Vele kapcsolatban még annyi, hogy egy gyarmati tiszti család leszármazottja. Igaz ezt már a nagyapámtól kezdve nem mondható el a családról. Ennyi szó elég is róla jöjjön a másik szülő. Anyám egy déli víztörzséből származó átlagember. Ő a Köztársaságvárosi Kórházban dolgozik, mint ápolónő. Az ő családjával kapcsolatban nincs sok mondanivaló maximum annyi, hogy elvileg az ük- vagy a dédanyám ismerte Katarát. Hát röviden ennyi lenne a szüleimről. Most rátérhetünk a legfontosabb személyre ebben a történetben rám. Áj… mielőtt elfelejteném. Testvéreim nincsenek sajnos, de ez igazából nem bánom, mert sikerült szereznem

olyan barátokat, kiket testvéreimnek nevezhetek. És most már tényleg én jövök. 

Életem első évei átlagos tevékenységekkel teltek evéssel, ivással, alvással és előbbi kettő… hogy is mondjam? Ürítéssel. Asszem ez a jó szó rá. Így ezekről nem mondanék többet. Az első izgalmas dolog, akkor történt velem mikor sikerült anyám haját felgyújtanom. Ekkor voltam öt éves. Én nagyon örültem annak, hogy sikerült tüzet idomítanom, de anyám nem. Meg is értem őt, hogy nem örült a gyors hajrövidülésnek. Apám ekkor valahol az asztal alatt fetrengett a röhögéstől, amit anyám szintén nem díjazott.

Kezdetét vette a tűzidomárrá válásom. Két évig csak az alapokat tanultam, többi csak azután jött. Ez nem volt nagyon az ínyemre, hogy csak ezt tanulom látván, hogy más velem egy korú gyerekek már mást is tudnak. De apám ragaszkodott ehhez, mert úgy vélte jó alapok nélkül kárba vész minden. Ebben igaza volt, de akkor sem tetszett. Gyakran vitt el engem egy dojo-ba a város szélén, ami egy barátjá-é volt. Ő is edzet engem tűzidomításból és vezetett be a villámidomítás rejtelmeibe. Itt nem csak tűzidomítás lehetett gyakorolni. Voltak itt más idomárok is. Például a két fogadott iker gyerekei Uhsi és Muhsi. Uhsi földidomár. Muhsi pedig vízidomár.  Velük is edzettem, mert apám azt is fontosnak tartotta, hogy meg ismerjem a többi idomítási formát, ezzel válva jobb tűzidomárrá. Ezen kívül még fontosnak tartotta a fizikaedzést, mert épp testben épp lélek, a megfelelő étkezést, megfelelő légzés gyakorlását és a meditálást. Eleinte, mint minden gyerek ezt is csak felesleges időpocsékolásnak tartottam, de be kellet látnom, hogy nem. A tüzem egyre erősebb a villámom egyre pontosabb lett, és már az ikreket is le tudtam győzni egyedül, amiért nagyon büszke voltam magamra. Az iskola mellet is volt időm gyakorolni, igaz a szokásos kamasz dolgokból kimaradtam. Csak tanulás és edzés, tanulás és edzés ebből álltak a napjaim. Amiért ki is gúnyoltak párszor, de rájuk se hederítettem, mert tudtam úgy is az én utam lesz a helyes.

Ami még érdekelt a tanuláson és az idomításon kívül az a repülés. Mikor épp pihenőmet töltöttem általában a léghajókat néztem, ahogy a város fölött repülnek. Kíváncsi voltam milyen érzés repülni. Így hát olyan irányba tereltem életem, ahol utamat majd keresztezik-e nagyszerű találmányok. 

Mivel nem volt olyan sok pénzünk, ezért tizenöt éves koromtól rendszeresen jártam az erőműbe, ahol pénzszerzés céljából hasznosíthattam villámidomítási képességem. Így össze tudtam szedni annyi pénz, hogy egy nívósabb gépészképző iskolába jelentkezzek. Ezzel egy lépéssel közelebb kerültem célom felé. Hogy bent is tudjak maradni az iskolában a jó tanulmányok mellé pénz is kellet. Ezért rendszeresen jártam dolgozni az erőműbe. Ekkor adták az ikrek az ötletet, hogy be kellene neveznünk az Idomárarénában zajló egyik bajnokságba. Az ötlet nekem is tetszett, de a szüleimnek és az ikrek mostoha apjának nem. Mivel az idomár ellenes tevékenységek egyre jobban fokozódtak. Így hát maradt a gürizés az erőműben. Mikor már egyre jobban élesedett a helyzet az átlagemberek és az idomárok között apám jónak látta azt, hogy kiruccanjunk egy kicsit vidékre és itt hagyjuk a várost pár napra. Szerencsére épp tanítási szünet volt az iskolámban.

Hat hetet töltöttünk távol a várostól és az maga volt a paradicsom. Jól eset kicsit kilépni a monotonitásból és a természetben lenni. Mikor megtudtuk, hogy a városban elszabadult a pokol azon aggódtam, hogy az ikrek jól vannak-e, de később kiderült, hogy apám nekik is tanácsolta a város elhagyását. Olyan érzésem támadt, mintha tudta volna, hogy ez lesz. De nem kerítettem neki túl nagy feneket.

Mikor visszatértünk a városba örömmel nyugtáztuk, hogy a lakásunk épp. Mindenki folytatta a megszokott életvitelét. Egy nap az iskolába egy pár északi vízidomár érkezett pontosabban kettő. Ami elégé szokatlan volt. Nem volt szokás csak úgy második évre beengedni valakit. Vagyis jöttek olyanok, de azoknak vizsgát kellet tenni. Rövid időn belül meg is tudtam ennek az okát. Kedves új társaink befolyásos nemesi családok tagjai voltak, akiknek biztosítani kellet a tanításukat az itt tartózkodás idejére. Ezzel nem is lett volna problémám. De a Musuno nevű vízidomár a maga arrogáns, beképzelt, bunkó stílusával kivívta az ellenszenvem. Ez még nem is lett volna annyira probléma, de minden ilyen személynek kellet egy olyan ember, akit piszkálgathatott finoman szólva. És ki volt ez a személy, hát én. Gyorsan sikerült a középpontba kerülni-e és én voltam a minden napos áldozat. Nem tudtam tenni ellene semmit, mert annak csak én láttam volna kárát. Eddig nem utáltam senkit, de őt… nem is mondok semmit. A lényeg annyi, hogy ez az év egy örökké valóságnak tűnt és nagyon rossz. Egyetlen fénypont az Miara volt ebben az évben. Kedves és segítőkész kész volt velem szemben, ami miatt én odáig voltam meg vissza. Jókat beszélgettünk

és bebiztosított arról, hogy nem minden északi olyan, mint Musuno. De a vele való barátkozás még jobban rontott a helyzeten, mert így Musuno még jobban rám állt. És így ezt is mellőznöm kellet. Már csak Miara látványa fényesítette be az iskolában töltött időmet. Pár hónap múlva már a többi diáktársaim is felbátorodtak, így számukra is céltábla lettem. Teltek a hetek és bennem csak egyre nőt a feszültség. Míg nem kirobbant belőlem. Meg elégelve a piszkálódást összekaptam Musuno-val, ekkor szereztem a bal szememnél lévő sebhelyet. A vége azzal zárult, hogy szegény párának megrázó élményben volt része. Ami után valahogy a többieknek nem volt kedvük piszkálni. Ez gazából nem jelentet jót. Közel kerültem a kirúgáshoz, de pont ekkor tértek vissza északra így kaptam még egy esélyt. Sajnos Miara is ment, aminek nem örültem.

A húzós év után már nyugisabb idők jöttek, vagyis reméltem, hogy azok. Eleinte az volt. Apám elvitt a munkahelyére és örömmel véltem felfedezni, hogy az Egyenlőségiek által használt repülőket is elkezdte gyártani a Jövőipara. Sokkal izgalmasabb volt ezeket a gépeket nézni, mint a léghajókat. Ez még jobban feltüzelt és már semmi sem állhatott terveim útjába. Csak késleltetni tudták azt. Egy hatalom mániás északi képében. A szellemes problémákkal nem nagyon foglalkoztam, de amikor indák törtekbe a lakásunkba azzal már igen. Az incidens végére szomorúan tudatosult bennünk, hogy a régi lakásunk lakhatatlan. Szerencsére a város vezetése biztosított nekünk egy lakást a Sárkányházak kerületében, így ez a probléma gyorsan megoldódott. Az iskola sem úszta meg egy könnyen. Annak is új helyre kellet költözni-e. Így egy év csúszás után fojtatni tudtam a tanulást. Ekkor kellet szakirányt választani. Én a gépész szakirányt választottam, hogy az általam hőn áhított repülőgépek közelébe juthassak. A Föld királyságban kitörő anarchia aggasztó volt, de másra kellett koncentrálnom. Pár év múlva már a vizsgáim következtek, amire nagyon készültem, de ismét közbe kellet jönni-e valaminek. Kuvira hadserege vagy pontosabban Óriás robotja lerombolta a fél várost. Szerencsére sikeresen elmenekültünk a városból. Mikor visszatértünk csodálkozva láttuk, hogy egy nagy átjáró keletkezet a város közepén. De még jobb volt látni, hogy a házunknak nincs semmi baja. Az iskola is megúszta kisebb karcolásokkal. Miután helyre állt a rend levizsgáztam és egy röpke kikapcsolódásos utazás után. A Jövőipara felé vettem az utat, hogy munkába álljak.

Még mielőtt elfelejtem a végzettségem, amit szereztem az léghajó és repülőgépész technikus. Utóbbi képestést a Jövőiparának egy továbbképzésén szereztem, ami nem volt olyan nehéz. Emellett megszereztem az engedélyt arra, hogy vezessek is repülőgépet, ami még nagyobb boldogsággal töltött el, mint a szerelésük.

Mielőtt még belemennék az utolsó felvonásba egy kis kitérő. Volt szerencsém, ha annak mondható, egy küldetésben részt vennem, amit mai napig nem értem, hogy miért pont én. De mindegy. Mondom a sztorit. Amikor a Jövőiparában voltam, hogy munkára jelentkezzek. Ekkor betoppan egy Tűz népéből származó fazon azzal, hogy engem kiválasztottak egy küldetésre és a Tűz országába kell utaznom emiatt. Kicsit meglepődtem és tétováztam, de végül elmenetem. Itt találkoztam másokkal is, akik ugyan ezen ok miatt vannak itt. A küldetés nem indult se jól és nem is ért jó véget. Szerény személyem egy fanatikus csoport fokságába eset, ahonnan képességeimnek hála sikerült kijutnom.(elolvasztottam a zárat) Mint megtudtam sikertelen volt a küldetés. Én visszatértem Köztársaságvárosba. Még így húsz évesen is kaptam egy leszidást anyámtól, hogy szó nélkül eltűntem. Próbáltam elmondani mi történt, de eléggé hihetetlen dolognak tartották. Szóval szerény kis életemben ez volt az egyetlen komoly kitérő a saját utamról.

Sikerült végre munkába állnom és azt is sikerült meg tudnom, hogy, ami miatt sikeresen kijutottam a fogságból az a Hőidomítás képessége. Erre már korábban képes voltam, de nem tudtam, hogy ez egy külön idomítási forma a tűzen belül. Pár hónapnyi munka után a Jövőiparánál és a korábbi események miatt döntöttem úgy, hogy beállok az Egyesült haderőkhöz. Az a kis kitérő az életemben rádöbbentett arra, hogy nem akarom az életemet egy gyárban munkásként lehúzni. Többre vágytam. Ezért is álltam katonának. Örültek a jelentkezésemnek, mert a hadrendbe állított repülőgépekhez keresnek embereket, kiket pilótának képezhetnek. Nekem már meg volt a pilóta engedélyem és még a szerelésükhöz is értettem. „Kész főnyeremény” ezt mondta a sorozó tiszt. Az
alapkiképzés után egy repülő szakaszba kerültem. Első sorban csak légi postaként funkcionáltunk. Mivel még csak mindig teszt fázisban volt a repülőgép, mint harci eszköz. Amit nem értettem. Emellett még besegítettem a szerelő egységekhez is, ha éppen halálra untam volna magam.

Így hát röviden tömören ez a történetem. Sikerült egy saját házat szereznem és egy biztos állást. Emellett tovább fejlesztem képességeim, hogy még jobb katonája legyek az Egyesült erőknek. Ne csak egy szerelő, aki tud repülőgépet vezetni. És az utóbbi időben elharapódzó konfliktusok miatt nem bántam meg a katonává válást.