Dogorn
Közzétéve: Feb 3, 2017 19:48:30 GMT 1
Post by Dogorn on Feb 3, 2017 19:48:30 GMT 1
Dogorn egy jómódú, neves és szerető családba született. Édesapja Dorg, kiváló harcos volt, míg anyja Xenin, gyógyító. A Déli Víz törzsének fővárosában élték mindennapjaikat. Dogorn igen tehetséges vízidomárnak bizonyult, már egészen kiskorától kezdve, ezért apja a legnevesebb mesterekhez küldte tanulni, ahol elsajátíthatta víz elemének rejtelmeit. A fiú képes volt érzékelni az élőlényekben a folyadékot, ami a véridomítás alapját jelentette, de sosem mondta el senkinek, mert rettegett attól, hogy véridomár lesz belőle. Egész kiskorában rémtörténeteket hallott a vér tiltott idomításáról és sosem volt bátorsága, mégcsak belegondolni sem, hogy megpróbálja. Tonraq rendkívül közeli barátságot ápolt Dorgal, hiszen társak voltak, ami Dél védelmét illeti. Rengeteg kalandot megjártak már, többek között a Vörös Lótusz börtönbe vetését is közösen vitték véghez, de az már egy másik történet. Tonraq "bácsi" számtalanszor látogatót tett a Dogornéknál és szinte már várt vendég volt minden vasárnapi ebédnél ő is és a családja is. Xenin a legfinomabb kosztot főzte az egész városban és a mindig mosolyra álló arca, derűt hozott az ottaniak életébe. Mikor már Dogorn tanítása a végéhez közeledett, bejárta a világot, hogy új mesterektől tanulhasson. Felkereste a dzsungelekben lévő indaidomárokat és az Déli Víz törzsi bölcseket is, majd pár év múlva ismét hazatért, immár felnőtt, 175cm magasa, átlag testalkatú, koromfekete hajú, tengerkék szemű, 20 éves férfiként.
Mivel nem tudta, hogy mihez kezdjen a továbbiakban, csatlakozott apjához és Tonraqhoz. Beállt harcosnak, hogy segítsen fenntartani Dél biztonságát. Pár évvel később történt az eset, hogy Unalaq megszállta a szellemeivel az otthonát. Apa és fia vállvetve harcoltak az ellenség ellen, amikor feltűnt az ellenséges sorok között egy különös, a többitől különböző szellem. Sokkal nagyobb volt, félelmetesebb és erősebb is. A szellem egyenesen Dorgra támadt, leteperte és a hosszú karmaival darabokra cincálta a férfit. Ezek után megragadta a harcos testét és elrepült vele, a horizonton túl. Dogorn éktelen haragra gerjed és még annál is elszántabban harcolt, mint addig. Miután befejeződött a csata, csak földre térdelt és csak némán bámulta a felkelő napot. Soha többet nem akart szellemmel találkozni... Az a nap mély sebet hagyott a fiatal férfiban, de nem csak benne, hanem édesanyjában, Xeninben is. A mindig mosolygós és jókedvű néniből, egy búskomor, szomorú asszony lett, aki a férjét gyászolja. Először még csak kerülte a társaságot, nem gyógyított és kevesebbet beszélt. Aztán lassan felhagyott az idomítással is, majd végleg elnémult... Egész álló nap, csak térdelt Dorg sírja előtt, az ápolatlan kócos hajával és rongyos öltözékével és imádkozott, hogy a férje nyugalmat találhasson a túlvilágon. Dogorn megfogadta, hogy megbosszulja apja halálát és megígérte, hogy gondoskodik arról, hogy Dorgnak méltó helyen legyen a szellemvilágban.
A férfi azzal a céllal indult el otthonról, hogy megtalálja a gyilkost, vagy legalább annak nyomára vezető információt. Először egy ideig csak bolyongott a nagyvilágban, de sehol sem találkozott olyannal, aki bármiféle információt tudna szolgálni. Vándorútja végül Köztársaságvárosba érkezett, ahol órákat vett Kya mestertől. Itt nem tett szert túlságosan sok barátságra, inkább egyedül volt, beköltözött egy kis lakásba és valahogy fenntartotta magát egy-két apróbb munkából. Ez így ment, amíg fontosabb dolga nem akadt, ami Zuko nagyúr és Tűz Ura Izumi ajánlatában jelent meg. Küldetéseket adtak a vízidomárnak, aki örömmel elfogadta őket. Gyakran a Tűz népét fenyegető gonosz erőkkel kellett megbírkóznia, de gyakran kapott olyan feladatot is, melyben más népek segítségére kellett siessen, hiszen az egyensúly fenntartása nagyon fontos volt, mint Zuko, mint Izumi számára. A küldetések során összeismerkedett pár harcossal és onnantól kezdve már nem érezte magát annyira egyedül. De nem csak barátságra lelt a küldetés közben, hanem ellenségekre, a Vörös Lótusz és más banditák képében és szerelemre is. Egy nagyon, kedves és gyönyörű földidomár lány volt az, akit Lerrának szólítottak. Dogorn úgy érezte, hogy végre megtalálta az igazit. Onnantól kezdve mindent együtt csináltak. Együtt dolgoztak, együtt járták a világot Zuko megbízásai miatt, együtt gyakoroltak, együtt szórakoztak. Szerették egymást.
Ám egy napon a Feledés Völgyének közelében kellett felszámolniuk egy bandita táborral. Veszélyesnek bizonyult a küldetés, hiszen a Feledés Völgye az a hely, ahonnan ember még nem tért vissza. Legalábbis a legenda így tartotta. Viszont sem Lerra, sem Dogorn nem hittek a legendákban, ezidáig... Kiderült, hogy a banditák tábora nem is közönséges banditáké. A Vörös Lótusz rajtuk ütött és a harc során a lány megsebesült. Nem élte túl... Dogorn persze magát okolta... A férfi ismét megtört annyi év után és nem tudta, hogy képes lesz ismét talpra állni. Először az apját vesztette el, aztán a lányt akit tiszta szívéből szeretett. Ennek tetejébe, még a küldetés sem járt sikerrel. Nem tudta, hogy mihez kezdjen. Mikor már az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, hirtelen halk hangokat hallott. Mintha maga a Völgy hívná őt... Végül erőt vett magán és bevetette magát a sűrű ködbe. Addig követte a hangokat, míg rátalált egy szellemek által lakott falura, és a vezérükre. A férfi rettegett a szellemek közelségétől, de erőt vett magán és apja felől érdeklődött. Nem tudott teljesen kielégítő válasszal szolgálni, de azért mindent elmondott amit tudott, hogy az apja okkal halt meg és a Száműzött nevezetű gonosz, hatalmas erejű szellem végzett vele, de a bosszú nem tanácsos... A szellemek arra kérték, hogy a férfi maradjon köztük egy ideig. Dogorn kis gondolkodás után belement, ha cserébe megtanítják valamire. Mégpedig a vér idomítására...
Itt legyűrte mind a két félelmét. A szellemektől és a véridomítástól való rettegését, viszont szerzett magának egy új rémületet, ami kísérteni fogja egész életén keresztül... Ami nem más, mint a félelem attól, hogy elveszti azokat akiket szeret, mert nem elég erős ahhoz, hogy megvédje őket. És ennek a legjobb ellenszere a vér tiltott irányítása. Napok teltek el... Hetek... De lehet, hogy hónapok, vagy évek is... Ki tudja? Dogorn egészen máshogy érzékelte az időt a völgyben, de tudta, hogy hamarosan ismét hatalmas kalandban lesz része.
„Inkább használok ezer másik tiltott módszert, de még egyszer nem... Nem bírnám ki... Egyszerűen képtelen lennék elviselni, ha a tehetetlenségem miatt veszíteném el a szeretteim..."
