Nene

Név: Nene

Kor: 20 év

Kaszt: Átlagember

Külső leírás:
Nene, ha teheti, színes, feltűnő ruhákat visel - nem szeret eltűnni a tömegben, és ezt már öltözködésével is szereti kihangsúlyozni. Hosszú, barna haja van, amit általában laza copfba köt, és szinte mindig mosolyog; még a rossz kedvét is képes ezzel palástolni. Viszonylag alacsony, éppen ezért igyekszik állandó nevetésével láthatóvá tenni magát.

Jellem:
Állandóan kíváncsi, éppen ezért szinte nem is lehet olyan dolgot találni, ami nem érdekli, legyen az egy művészeti alkotás, egy jellem vagy csak egy különös pillanat, ugyanakkor a komolyabb ügyekből szereti kivonni magát. Kedvenc szórakozása az emberek csendes figyelése, az innen eredő tapasztalatát használja ki akkor is, mikor jósnak adja ki magát. Gyűlöl unatkozni.

Előtörténet:
Amióta az eszemet tudom, csaló vagyok – hazudok, lopok, eljátszok, ha ez kell. Sosem csináltam belőle nagy ügyet, és aligha hiszem, hogy rosszabb lennék bárkinél is...talán kicsit jobban szeretek szórakozni, mint a legtöbben, de ez aligha a világ legnagyobb bűne. Aztán meg, manapság már mindenki mindent a körülményekre fog, így hát én is azt teszem. Miért ne?

Íme, az okom az életemre: a szüleimnek nem kellettek, az utcára dobtak, és mi mást is tehet a hatalmas Köztársaságvárosban egy magára hagyott, összetört kisgyermek, mint hogy megpróbál túlélni? Jól van, ez hazugság. Nem tudom, kik volt az anyám és az apám, és nem is tört össze, hogy egyedül voltam. Furcsa, de ahogy őket sem érdekelte, hogy én ki vagyok, engem sem érdekelt, hogy ők kicsodák.

Vissza a valóságba! Valójában több mint tíz évig egy árvaházban éltem, amit igazából még szerettem is. Rengeteg barátom volt, a felügyelők meg túl lomhák ahhoz, hogy valaha is elkaphassanak minket egy csíntevés után. Az ottani életem éppen olyan gondolatan volt, mint amilyen a mostani is, így hát nem panaszkodom.

Legjobban az árvaház igazgatóját szerettem, egy idős, gyermektelen nénit, aki minden este mesét olvasott nekünk. Már akkor is tudtam, hogy sajnál minket, ámbár azt nem, miért. Őszintén szólva, még ma sem igazán tiszta...

Az árvaházat végül a tizenharmadik születésnapom után hagytam el, mikor is úgy határoztam, hogy csatlakozok egy vándorcirkuszhoz. Na, jó, nem egészen én döntöttem így, hanem az igazgatójuk észrevett egyik nap, mikor a parkban üldögéltem, és a születésnapomra kapott kártyapaklival játszadoztam. Odaült mellém, és, biztos levén abban, hogy jós vagyok, le akarta tesztelni a képességeimet. Én pedig vidáman belementem a játékba, és meséltem neki; mindent elmondtam, amit hallani akart.

Az első pillanattól fogva sejtettem, hogy ki ő, így nem is volt nehéz dolgom. Az öltözékén látszott, hogy viszonylag tehetős, a gesztusai elárulták, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy rivaldafényben van, a hanghordozása pedig túlságosan is kíváncsinak tetszett – mintha éppen keresne valakit. Jósokat pedig nem sok helyen szoktak alkalmazni.

Az egész színjáték volt, persze. Sohasem láttam a jövőbe, de eleget vettem észre az embereken ahhoz, hogy tudjak következtetni. Észlelni, elemezni, összerakni – ennyi lett volna az egész tudományom. Az igazgató természetesen elhitte a hazugságot, és felajánlott nekem egy állást a cirkuszában. Én pedig amúgy is utazni akartam.

Amíg velük voltam, nagyon sok mindent láttam és megtanultam. Jártunk a víz törzseinél, a tűz országában és a Föld Királyságában is, én pedig érdeklődve néztem meg mindent, amit csak elém tártak. Nem mondanám, hogy foglalkoztam a világ ügyeivel. Elfogadtam, hogy vannak szegények és lesznek is, hogy a gazdagok mindig úgy rángatnak mindenkit, ahogy csak akarnak, és nem fordult meg a fejemben, hogy ez ellen tenni kéne. Az emberek nem is tudnának kategóriák nélkül élni...még a nyomorba tartozni is nagyobb biztonságérzet, mint nem tudni, hol a helyed – én legalábbis ezt láttam, mikor eleinte próbáltam segíteni azoknak, akik hozzám hasonló helyzetben éltek. Túl nagy a kockázat, mondták, ám arról már nem beszéltek, hogy mit is kockáztatnak, ha semmijük sincs.

Mindenesetre, a cirkusz egy dolog miatt szerettem igazán, az pedig Jin volt. Ő az igazgató lánya volt, és inkább csak a szervezésben segített az apjának, mint hogy szerepelt volna, de valójában elképesztően tehetséges volt – ő tanított meg úgy-ahogy bánni a késsel, de sohasem állt volna a tömeg elé. Azt mondta, neki az sok. Egyébként nem volt bennünk sok közös, egyszerűen csak annyi, hogy közel egykorúak és lányok voltunk. És rajtam kívül csupán ő volt tisztában azzal, hogy szélhámos vagyok.

Jó álcázás ide, jó álcázás oda, néhány év után meguntam a szerepjátékot. Nem is – inkább a túlzott nyugalmat, a kiszámíthatóságot untam meg. Lepakolunk, előadás, pénz, összepakolunk...egy ideig érdekes volt. Aztán hiába változott a táj, többé már nem érdekelt annyira.

Így aztán visszatértem Köztársaságvárosba, és folytatom, amihez értek. Az egész csak egy játék, magas tétekkel, de nem szoktam veszíteni – lassan már ebbe is kezdek beleunni. Szeretnék valami újat kipróbálni. Valamit, ahol nem elég az a tudás, amit birtoklok, nem elég az, amit észreveszek és használok. Valamit, ami tényleg kihívás.