Raiko-sugárút - Belváros

A fiu komoran halad kifelé mikor észreveszi, hogy Hanna nincs jól. Eggy pillanatra megtorpan, mintha nem tudná mit kell ilyenkor tenni majd egy lépéssel közelebb megy a lányhoz. Megpróbálja kicsit segíteni a lány járását, engedve, hogy rátámaszkodjon a nem megégetett vállára. Ha ellenkezik, vagy nem kér a segítségből másodszori felajánlás után, hadja, hogy úgy kövesse őt ahogy tudja, bár lassít az eredeti tempóján. Útjuk a Raiko sugárútra vezetett. Az éjszakai sötétben kissé rosz előérzete lehetett bárkinek mikor végignézet ezen a hatalmas utccán. Válla még mindíg sajgott a fájdalomtól és enyhén legyengüld utiársát sem szívesen keverné olyan helyzetbe ahol önvédelemre lenne szükség. Egy apróbb dobbantással megprbálja felmérni a terepet, majd elindul tovább. A folyamatott minden eggyes megtett néhány méternél megismétli, megpróbálva kikerülni mindenkit aki esetleg útjukba kerülhet. Ha elfáradnának megáll egy pillanatra, nekidől a falnak és iszik keveset a flaskájából. A meneteléstől az éget bőr egyre jobban kidörzsölődik a rávet pólótól igy leveszi azt. Ha bármi történik, kivételesen nem ugrik neki egyből bármilyen ismeretlennek, hátrál egy kicsit és ellép a lány támaszából majd megpróbál beszélni.

Miután kiléptünk az ajtón, olyan látvány fogadott, amire eddig nem voltam felkészülve. Határozottan Köztársaságban voltunk, de cseppet sem oylan volt, mint előtte. Sötétség borította be az eget, annak ellenére, hogy nem volt este. Sem a Holdat, sem a Napot nem lehetett látni.
- Kissé aggasztó - szóltam oda Quannak, de hát nem volt mit tenni, tovább kellett haladni. Ismét próbáltam előteremteni egy kis tüzet, némi fényforrás reményében, de sikertelenül - Még ez is! - sóhajtottam, majd Quan felé fordultam, bár csak egy halovány árnyát láttam.
- Az egetlen dolog, amit ebben a sötétségben meg lehet találni az a szellemátjáró, annak legalább még, mindig van fénye. Remélem... hiszen ha nem lenne valóban semmit sem lehetne látni - az arcom elé emeltem a kezem. Ha erősen koncentráltam, kivehető volt az alakja. Így egészen biztos, hogy valahonnan jön fényforrás. Azonban még így se látok eleget ahhoz, hogy felismerjem hol vagyunk.
- Te tudod az utat?

Kán és Hana egymás mellett kaptattak; vagy inkább csoszogtak. Egyikük megtörve, másikuk megsebesülve. A látvány azonban ennél is durvább volt. Az utcák kihaltak, a lámpák csupán pislákoltak. Merre vitt az utuk? Honnan jöttek? - Ezek azok a kérdések, amelyek nem játszottak a helyzetben. Egy biztos. Egy komolyabb harcban nem sok esélyük lenne. Így tényleg érdemesebb meghúzniuk magukat. Ám ahogy haladtak, hangokat véltek felfedezni; majd az utcasarkon befordult Quan és Dolores. Ám láttak egyebet is. A távolban elsietni egy alakot, aki a Dai Li egyenruháját viselte. Na vajon ő mit keresett itt?

Szerette a sötétet, de azért ez már ilyesztő volt. A sötét sugárúton vánszorogva egy röpke pillantást vetett támaszára. Igen rossz állapotba volt a lány, bár ő maga sem volt sokkal jobban: a seb eléggé lelassította. Kissé elbambulva figyelte utitársát, ha az felfigyel megszólal.

-Tudd követni ? Már kérem ne sértődjön meg de elég rossz börben van. Már ha nem érzi tolakodásnak nyugodtan támaszkodhat rám - majd kurtán folytatta - nem mintha nekem szükségem lenne támaszra csak gondoltam felajánlom.

Ahogy halad vagy haladnak tovább hirtelen megérzett valamit, vagyis inkább valakit. A sarkon túl két embert vélt “észrevenni”. Nem mondott semmit Hannank csupán félrehúzódott és egy gyengéd mozdulattal kissé közelebb húzta Hannát is ha engedi. A falhoz simulva figyeli az érkezőket. Elsőre fel sem ismerte őket. A nagy sötétségben nem is volt könnyű dolga de az egyik pislákoló lámpa fényében észrevett valamit: egy hosszú fekete hajzuhatagott. A mellette álló férfit is könnyű volt felismerni, volt már szerencséjük együtt dolgozni, bár nem biztos, hogy Quan is örömmel emlékszik vissza Kánra. Egy pillanatig hezitált majd megközelítette a két ismerőst. Mielőt hozzájuk ért volna viszont észrevett valamit a távolban. Igen könnyen felismerte az egyenruhát, végül is gyakorlatilag ő maga is Dai Li kiképzésben részesült. Amint lassan az alak eltünni látszott ismét közeledni kezdett. Ha észreveszik csupán elmosolyodik és köszönti őket.

-Elég rég találkoztunk.

Ha nem veszik észre akkor tovább közeledik míg eléri Dollorest majd, reménykedve, hogy a lány nem öli meg ijedségében, annyira közel hajol amennyire csak tudd majd megszólal.

-Nem hittem volna, hogy még látlak valaha Dolly -mondja mosolyogva várva a reakciót, akkor is ha az fájdalmas.

Ahogy a szemem hozzá szokott a sötéthez, próbáltam fényforrást keresni. Csak néhány lámpa halvány fénye világított, azonban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy azok jó utat mutatnak nekünk. Bizonytalanul álltam Quan mellett. Hirtelen hangokat hallottam, mintha valaki szaladna, de nem láttam meg ki lehetett az. A hang ezután a hátam mögül érkezett. Teljesen lefagytam meghallva az ismerős hangot.
Miközben megfordultam védekező pozíciót vettem fel, és ugyanígy maradtam, akkor is, mikor felismertem az engem megszólító alakot. Gyorsan kellett gondolkodnom arról, hogy hogyan cselekedjek, de mire is számítottam. Nem tudok idomítani...ezek ketten előttem pedig nem festenek túl jól, inkább úgy, mint akik segítségre szorulnak.
- Kán?  - persze Kán sokat változott ennyi idő alatt, de ezt a megjelenést sosem tudnám elfelejteni. Még most is vissza tudok rá emlékezni, amikor először bemutatkozott, "Oh..milyen udvariatlan is vagyok...a nevem Kán, Kán Taniff". Egy pár pillanatig idegesen tudtam csak ránézni, majd eszembe jutott, hogy első találkozásunknál sem nézett ki sokkal jobban, mint most, végül egy halk nevetés hagyta el a számat. - Szörnyen nézel ki, mint minden találkozásunknál!

Quanra pillantottam, majd közelebb léptem Kánhoz, ekkor azonban megláttam a lányt, aki talán még rosszabbul nézett ki. Szerettem volna a régi ismerősömnek segíteni, de ahogy felmértem a helyzetet rájöttem, hogy igazságos erő megosztással logikusabb ha Quan segít Kánnak. A lány mellé léptem és kérdés nélkül felkaroltam, mielőtt összeroggyant volna. Hagytam, hogy belém kapaszkodhasson, ha nem tetszik neki akár el is engedhet, de én szívesen felajánlom a segítségemet. - Dolores vagyok. És a Tűz Népétől jöttem - próbáltam szegény lányra mosolyogni, majd figyeltem, hogy vajon Quan is részt akar e venni a segítségnyújtásban. - Mi történt veletek? - kérdeztem Kántól.

- Természetesen, cselekedjünk hát-e szerint. - Válaszolt egy mesterkélt vigyorral, és követte őket tisztes távból, hogy ne érezzék magukat a kelleténél jobban fenyegetve. Ellenben a hölgy viselkedését különösen felháborítónak vélte.
Hol marad a jó modor, kérdem én?
Láthatatlan maradt, kivéve a két egyénnek. Jó nagy pácban lehetett az egész város mindenből ítélve. Blitz fejében sok aggodalom forgott, millió kérdés tevődött fel, és válaszolódott meg, oly sok mindenen kellett gondolkodnia. Annyi mindent nem értett, annyi mindent félreértett.
És nem mellesleg kicsi a világ.
Dai li...? Szélsebesen láthatatlanul felrepült a levegőbe, és szétterpeszkedett minden irányba amerre csak tudott, körbe repült házról sikátorra, hátha megtalálja. Eredménytől függetlenül láthatóvá vált mindenki számára, és egy villanyoszlop mögül kisétálva zavarta meg az idillt.
- Elnézést kérek, hölgyem. - Sétált kimérten, meghajolva, majd megállt nem sokkal előtte. - Tündökléséből az idomítás hiánya nem vett el. De milyen okból van itt dai li...? És még inkább, miért kerestetik?

Kán ramattyúl nézett de azért a régi barát látványa mosolyt csalt az arcára. Quanra nézve továbbra is a félelem és az öröm cikázott az arcán: vajon mennyire emlékszik az arénában történtekből és ami még fontosabb: ha emlékszik vajon mit akar tenni. Kissé könnyített a lelkén a gondolat, hogy segíteni volt ott akkor és talán csak az Iona mentő-akció maradt meg a férfinek. Örömmel elfogadta Quan segítő kezét, kicsit fáradt volt már a sok gyaloglástól. A kérdésre egy pillanatig elmélázott majd telyesen természetes hangon folytatta.
-Valami eszeveszett csuhás tűzidomárba futottam és kissé jobbnak bizonyult mint hittem - mosolyodott el a férfi - szegényből nem sok maradt de hagyott egy emléket számomra. Egy újabb darabb a gyűjteményembe - majd akaratlanul is meg dörzsölte a szemét átszelő heget.

Mikor a Dai Li ügynök került témába kissé összerezentt. Egy Dai Li ügynök ? Itt Köztársaságvárosban ? Ő maga is Dai Li kiképzésben részesült és van némi fogalma róla milyen emebrek is ezek. Ahogy gondolataiban elmerengve bámulta az utca mikor Geradeblitz megjelent Kán fejébe egy régi emlék hasított: egy égő épületből téblábolt kifele mikor ezt az “embert” halucinálta a sok beszívott füsttől. Mi a fene folyik itt ? Keservesen megdörzsöli a szemét majd flaskájához nyúl. Még nem üres, tehát nem lehet a gyógyszer mellékhatása. Zavarodottan figyeli ahogy beszélni kezd. Hannához szol. “Mi a fene folyik itt? “ tette fel a kérdést magába, ahogy Quanra támaszkodva próbálta összeszedni a gondolatait. Ő is a Dai Li ügynökről kérdez. Nem furcsa, végül is egy Dai Li ügynök jelenléte semmi jót nem jelent. Még nem mer beszélni. Fogalma sincs róla, hogy nem csak az elméje játszik vele, sőt valójában nem tartja különösnek, hogy halucinál: tele van alkohollal és egy olyan fájdalom csillapítóval amit nem kéne keverni semmivel. Nem akarja elárúlni, hogy baja van. Összeszedi magát és vigyázva, hogy nehogy az utolsónak érkezett férfire nézzen és megszólal.

-Az tény, hogy egy Dai Li ügynökött láttunk … mondjuk úgy, hogy egész könnyen felismerem őket. Nem tudom merre ment de lehet nincs jobb ember a városban aki le tudna vadászni egyett belőlük -mosolyodott el sunyin majd cigarettáért nyúlt. Természetesen nincs gyújtója.

Az agyamban lejátszódott, az a jelenet, mikor hallottam valakit elsuhanni. Nem figyeltem fel rá, túlzottan lekötött az, hogy hozzászokjak a hirtelen sötéthez.
- Én nem ismerem a Dai Li ügynököket, de ha szerinted nem érdemes figyelmen kívül hagyni, hallgatom mi a terved - kérdeztem Kántól. - Az irányt, hogy merre ment látni nem láttam, de a lépteinek hangjából van kiindulópontunk - hátrafordítottam a fejem és az egyik út felé biccentettem, aminek épp háttal álltam.

-Hanának igaza van, egyikünk sem áll készen egy ügynök üldözésére. Én sem tudok idomítani, és még mindig nem tudom az okát, hogy miért nem. Bár, ha belegondolok... - elhallgattam. Nyilván egy ügynök tudná, hogy miért történnek ezek a dolgok, de még mindig nem vagyok vele tisztában milyen nyomon kellene haladnunk. Jelenleg azt sem tudom megmondani Köztársaságváros mely részén vagyunk, pedig régen jól kiismertem magam.
- Szerintem nem dolgoznak most a kórházakban, az egész környezet annyira kihalt, nem tudom, hogy a leégett erdő látványa rosszabb e, vagy ez.
Meglepődtem azon, hogy a lány aggódott Kán miatt, én magam is tapasztaltam a kiszámíthatatlan viselkedését, de azt nem, hogy valaha is teljesen meggondolatlanul cselekedett volna. Quanra pillantottam, hisz mégiscsak vele kezdtem meg utamat.
- A Szellemátjáró felé tartottunk igaz? Szerinted meg tudjuk találni Tairáékat? - mindkét lehetőségen elgondolkodtam. Biztonságosabbnak tűnik Quan társait megtalálni, még akkor is ha talán vadidegen emberek közé kerülök, viszont Kán és Hana nem hagyható magára hiszen alig állnak meg a lábukon. Más lehetőség nem igen maradt, nem állhatunk itt örökre a sötétben.

Quan válaszára vártam, de ha a másik kettő mond valamit a Dai Li ügynökökről, az is nagy segítség lenne. Felemeltem a tekintetemet, annak reményében, hogy felismerem hol vagyunk.

Hanna válaszolt a furcsa szellem egy kérdésére. A férfi zavartan figyelte eme furcsa párbeszédet. Lehet mégsem őrült meg ? Lehet ők is látják a szellemet. Még túlságosan bizonytalan, hogy kérdőre vonja őket így úgy tesz mintha meg se történt volna.

Mikor a Hanna hozzá szolt, a férfi arcán nagy, beteges mosoly kerekedett.

-Kedvesem. Már elnézést de előfordulhat, hogy kissé alábecsüli a képességeimet. Higgye el, ha azt mondom, hogy le tudom vadászni akkor le tudom vadászni. Az igazi kérdés az volna, szerény véleményem szerint, hogy mennyire jó ötlet ez? Ha bármint megtanultam kiképzésem alatt ezekről az emberi szörnyetegekről az az, hogy sosem járnak egyedül. Szóval míg egy darabbal jó eséllyel elbánnék, ha egy egész csapat karmaiba vezetne a szimatom akkor lehet igen húzós helyzetbe keverednénk. Tervem viszont be ismerem nincs - mondta Dollyhoz fordulva - De nem is szokásom készíteni olyasmiket . Ettől függetlenül, elég veszélyes dolog cél nélkül itt álldogálni .

Ez után Dolly megosztotta velünk uticéljukat. Quan társainak felkeresése igen jó ötletnek tűnt elsőre, viszont jobban belegondolva Kán nem éppen repesett az örömtől egy csapat rendőr felkutatására induljanak. Továbbra is igen félt attól, hogy valakinek eszébe jut bevarni öt egy polgármester megöléséért… mondjuk nem jogtalanul tennék. Kán kihúzta magát és kibontakozott Quan támasza alol. A járda széléhez sétált és kémlelte a láthatárt. A sötét elárasztott mindent.

-Nem tudom mi a lenne a helyesebb lépés: megkeresni - egy pillanatig hezitált - az ismerőseidet, vagy megkeresni a Dai Li ügynököt. Az első feladatban nem tudom mennyit tudok segíteni, de a másodikban azt vállalom, hogy megtalálom azt a dögöt, de nem tudom, garantálni, hogy bármi hasznunk lesz az egészből. Csupán mellékesen megkérdezném, hogy azok akiket ti kerestek kik is pontosan ?