Ebony Larke
Közzétéve: Nov 13, 2016 20:26:34 GMT 1
Post by Deleted on Nov 13, 2016 20:26:34 GMT 1
Ebony Tate Larke
nő 22 újonc Maria fal Hetero felderítő egység |
kinézet
Jelent az bármit is ha valaki megegyező színt hordoz a szemén és a haján? Nem. Így, hasra ütésesen egyszerű lezárni ezt a kérdést...teljesen normális a kinézetem. Semmi látható harci seb, semmi túlzottan kidomborodó női jegy. Barna, hátközepéig érő haj, barna szemmel párosulva. Már-már érdektelen. Eltekintve attól, hogy a "trón-követelő" Levi hadnagy 160 centijét én mínusz 10-el lenyomtam. Nem számít a méret! Meglehetősen sokan vágják ezt a fejemhez, de egy olyan világban ahol 6 épület magas óriások járkálnák, ez a megnyugtató hozzáállás már nem olyan megfelelő. Ennek ellenére szokványos a testalkatom, a felépítése, és szerencsére még meg van minden épp csontom is. Hétköznapi ruhatáram kicsit sem különbözik a többi felderítő egység által használt uniformisától. Igen, abban valóban különbözik, hogy csöppet rövidebbre kellett venni. De a falatnyi méretemet kompenzálja az aranyos pofim. Tisztára mint egy újszülött csecsemőé. Nah de a viccet félre téve, azt hiszem ennél többet a - kinézetem leírását illetően - már nem tudok magamból "kipasszírozni".
jellem
Velős és igen tömör lenne annyival lezárnom ezt az egész űrlapot, hogy a jellemem abnormálisan normális. De ezt a paradoxont senki sem értené. Épp ezért inkább belemegyek a részletekben. Hadd teljen meg mindenki csöpp kis esze még több hülyeséggel!
Nos első körben hoznám a negatívumokat. Tudom, nem bölcs ilyen kezdettel indítani, de én racionálisan nézem a dolgokat. Hazudni meg végképp nem szeretnék másnak, és persze önmagamnak sem.
Ha eddig anyád megszokott féltő mechanizmusai idegileg kiborítottak, garantált hogy velem sem lesz jobb dolgod. Mert én az elviselhetőnél is nagyon jól adom a tyúkanyó szerepet. Szívből féltem az embereket mindentől, és ezzel a hévvel próbálom megóvni őket a bajtól. Természetesen ez nem mindig jön össze, hiszen az potenciális "áldozataim" többsége letöri a szárnyaimat, és elküld a búsba. Én ezt nem túlzottan veszem magamra. Még szerencse, igaz?
A második "nagy" negatívumom, az a rögtönzött cselekvési kényszer mind tettekben mind társalgás szinten. A legnagyobb baj, hogy én pont azt a kategóriát népszerűsítem, ahol előbb jár a kezem mint az eszem. Így javarészt mindig sértődés vagy sérülés lesz a vége. Karácsonyi ajándék ha mégsem. A harmadik mínusz a listán - és szerény véleményem szerint a legnagyobb - a félelmetes elfogultságom. Én túl empatikus jellem vagyok ahhoz, hogy valakit egy megcsalás során felképeljek. Inkább adok egy esélyt, aztán még egyet...és bizony sosem jutunk el a végére. Habár nálam is van egy cérna, ami igen, ha elszakad nagy katasztrófát tud okozni. Ezt viszont mindig kiüti a birkához hasonló nagy béketűrésem. Egy gyors váltást kővetően akkor hoznám is pozitív tulajdonságaimat, hogy valamennyire mégis bevágódjak.
Hatalmas türelem. Ez meg volt. A második a rendkívül nagy alkalmazkodó képességem. Az időjáráshoz, környezethez, az emberekhez, szinte bármibe beleolvadok anélkül, hogy bundát kéne váltsak mint az állatok esetében. Hű vagyok önmagamhoz. Ez tömören ennyit akar jelenteni.
A harmadik talán a pozitívumok között semleges poziciót foglal el. Hiszen ember válogatja, hogy számára rossz vagy jó tulajdonság. Nekem mindenképpen az. Ez pedig nem más mint az őszinte érzelemkifejezés...de nem olyan nyálas formában mint amilyen kliséket követnek el a betegesen romantikus lelkek. Nálam minden érzelem az arcomra üt ki elsőre. Így többnyire nem is kell szoba elegyednem bárkivel, a válasz azonnal levehető lesz az arcom minden egyes mélyedéséből, és zegzugából. Egy kézenfekvő, konkrét reakciót kapnak, egyetlen árva szó nélkül. Mint már említettem hihetetlenül empatikus csodabogár vagyok. Én akaratlanul is beleképzelem magamat más helyzetébe, abból próbálok valami logikus úton értelmet leszűrni, és ha még van rá a lehetőség akár segíteni. Dehát nem is lenne ember az ember ha ezzel a jó érzelműséggel nem élne vissza. Ebből fakadóan lettem óvatosabb és leheletnyit zárkózottabb. Hajlamos vagyok könnyen nyitni az idegenek felé, de a csalódások egyik káros átka, hogy a közvetlenséget mindig egy fokkal a földbe tapossa.
A tulajdonságaim fele mind genetika, de nem mondom, hogy nem próbálok javítani rajtuk. Főként a negatívumokon. De azért engem sem lehet lelkileg "megerőszakolni" és tökéletes babává formálni.
De tudok egy alternatív megoldást:
Tessék szépen mindenkinek elfogadnia úgy ahogy vagyok!
Nos első körben hoznám a negatívumokat. Tudom, nem bölcs ilyen kezdettel indítani, de én racionálisan nézem a dolgokat. Hazudni meg végképp nem szeretnék másnak, és persze önmagamnak sem.
Ha eddig anyád megszokott féltő mechanizmusai idegileg kiborítottak, garantált hogy velem sem lesz jobb dolgod. Mert én az elviselhetőnél is nagyon jól adom a tyúkanyó szerepet. Szívből féltem az embereket mindentől, és ezzel a hévvel próbálom megóvni őket a bajtól. Természetesen ez nem mindig jön össze, hiszen az potenciális "áldozataim" többsége letöri a szárnyaimat, és elküld a búsba. Én ezt nem túlzottan veszem magamra. Még szerencse, igaz?
A második "nagy" negatívumom, az a rögtönzött cselekvési kényszer mind tettekben mind társalgás szinten. A legnagyobb baj, hogy én pont azt a kategóriát népszerűsítem, ahol előbb jár a kezem mint az eszem. Így javarészt mindig sértődés vagy sérülés lesz a vége. Karácsonyi ajándék ha mégsem. A harmadik mínusz a listán - és szerény véleményem szerint a legnagyobb - a félelmetes elfogultságom. Én túl empatikus jellem vagyok ahhoz, hogy valakit egy megcsalás során felképeljek. Inkább adok egy esélyt, aztán még egyet...és bizony sosem jutunk el a végére. Habár nálam is van egy cérna, ami igen, ha elszakad nagy katasztrófát tud okozni. Ezt viszont mindig kiüti a birkához hasonló nagy béketűrésem. Egy gyors váltást kővetően akkor hoznám is pozitív tulajdonságaimat, hogy valamennyire mégis bevágódjak.
Hatalmas türelem. Ez meg volt. A második a rendkívül nagy alkalmazkodó képességem. Az időjáráshoz, környezethez, az emberekhez, szinte bármibe beleolvadok anélkül, hogy bundát kéne váltsak mint az állatok esetében. Hű vagyok önmagamhoz. Ez tömören ennyit akar jelenteni.
A harmadik talán a pozitívumok között semleges poziciót foglal el. Hiszen ember válogatja, hogy számára rossz vagy jó tulajdonság. Nekem mindenképpen az. Ez pedig nem más mint az őszinte érzelemkifejezés...de nem olyan nyálas formában mint amilyen kliséket követnek el a betegesen romantikus lelkek. Nálam minden érzelem az arcomra üt ki elsőre. Így többnyire nem is kell szoba elegyednem bárkivel, a válasz azonnal levehető lesz az arcom minden egyes mélyedéséből, és zegzugából. Egy kézenfekvő, konkrét reakciót kapnak, egyetlen árva szó nélkül. Mint már említettem hihetetlenül empatikus csodabogár vagyok. Én akaratlanul is beleképzelem magamat más helyzetébe, abból próbálok valami logikus úton értelmet leszűrni, és ha még van rá a lehetőség akár segíteni. Dehát nem is lenne ember az ember ha ezzel a jó érzelműséggel nem élne vissza. Ebből fakadóan lettem óvatosabb és leheletnyit zárkózottabb. Hajlamos vagyok könnyen nyitni az idegenek felé, de a csalódások egyik káros átka, hogy a közvetlenséget mindig egy fokkal a földbe tapossa.
A tulajdonságaim fele mind genetika, de nem mondom, hogy nem próbálok javítani rajtuk. Főként a negatívumokon. De azért engem sem lehet lelkileg "megerőszakolni" és tökéletes babává formálni.
De tudok egy alternatív megoldást:
Tessék szépen mindenkinek elfogadnia úgy ahogy vagyok!
szerepjátékos példa
"Ha jó okot adsz egy nőnek a küzdelemre, száz férfi erejével fog harcolni. Mert a nő mégiscsak bűnösebb, mint a férfi, hiszen nagyobb a bűntudata." - That's my Girl ♫ (zenei aláfestés)
V é r e s m ú l t u n k t i s z t a o l d a l l a p j a:
Az emberek nagy része hajlamos túlozni a életét "megformáló" nagy döntő pillanatairól. A változásokat gyakran túlértékelik, miközben mindennaposnak kéne venniük. "A változatosság gyönyörködtet" - mondja az egyik bölcs mondás. Az én életem sem olyan silány mint azt sokan úgy gondolják. Főként, akik az irigylő, rosszindulatú tekintettet nagyobb körben alkalmazzák. Nem. Az én "fejlődési folyamatomban" is voltak buktatók, gödrök, melyekbe egyenest fejest ugrottam. S akkor hoznám is a hiteles példákat! Az egyik nagy fordulópont akkor következett be, mikor az eddigi sziklaszilárd hiteket megdöntve, egyik napról a másik az óriások teljesen váratlanul beszabadultak a városba. A Maria fal áttörése eddig csak tabunak számított. Akkor azonban, mégis megtörtént a lehetetlen. Én ellenben, mégmindig tudom fokozni az akkori helyzet szörnyűséget, azzal, hogy a fal áttörésekor én nem voltam jelen. Ezt alapjáraton az emberek - akiknek nyugodt szívvel elmeséltem a féléletemet - Isteni szerencsének vélik. Én azonban - most így utólag visszagondolva - szívesen döntöttem volna az ellenkezője mellett.
Ha ott lettem volna, talán velem vagy nélkülem, de megmentettem volna őket. Mégha ez túl idealista szemlélet. Hiszen egy 6 épületes izom kolosszussal nehéz felvennie a harcot egy 15 évesnek. Igen, annyi voltam, mikor a szabadság érzettől megtébolyulva úgy döntöttem elszökök otthonról, és a szüleimet halálos módon felszolgálóm a betörő óriásoknak. A ténynél - hogy az áttörhetetlen fal mégis áttört - egy rosszabb volt. Mikor az evakuáló hajókon értesültem szüleim halálhíréről.
Ez egy jellem fejlesztő pont volt. Azóta - mint ez a szülő elválasztásokkal együtt szokott járni, - egy kisebb fajta űr keletkezett bennem A tizenéves, ostoba szökési terveimnek köszönhetően, már az is szívfacsaró érzéseket okoz ha egyedül kell ülnöm az étkező asztalnál. Ha nem lett volna az a fene nagy szabadság utáni vágyam, akkor talán még ma sem kellene ezt a felnőttes függetlenséget művelnem. Erről több betűt nem akarok ejteni.
A második nagy fordulóponttal járt, hogy teljesen egyedül vágtam neki az eddig aprónak vélt nagy világnak. Egy fallal beljebb kerültem, ami inkább csak elriasztott mintsem biztonságot adott. 19-20 évesen kezdtem rájönni, hogy ez az életvitel - a falon belüli élet - nem rám lett szabva. Így egy olyan hivatást választottam - ami lehet a szüleim fejében meg sem fordult volna - mely egybevágott bizarr életvitelemmel. Újabb piros betűs esemény a naptáramban. Ez a felderítő egységhez való csatlakozásom napja volt. Az ok pedig egészen egyszerű. Ők, a jelenlegi katonákkal szemben, "ismerkednek" méghozzá lóháton az ismeretlennel. A világgal, amit én sokkal rokonszenvesebbnek éreztem mint eddig bárki. Hiszen nem mindenkinek válik szimpatikusság az a világ, ahol megsaccolhatatlan óriások bóklásznak. Én sem kifejezetten a veszélyes körülményekért szerettem. Hanem mert valahol legbelül a tudatalattimban éreztem, hogy akadnak olyan emberek, akik a falon kívül élnek. Ezzel a teóriámmal még a mai napig nem találtam beszélgető partnerre. Mindenki ugyanolyan lehetetlennek kezelte, mint a Maria fal áttörését. Az utóbbi mégis megtörtént.
Immáron két éve vagyok a felderítő egység tagja. S fiatal, szegényes két évem ellenére továbbra is zöldfülűnek számítok. Én sajnos még nem értem el az a fokozati szintet, hogy Levi hadnagy egységében szolgáljak. Pedig a pletykákból értesülve az ő egysége az, ahol a legtöbb váratlanba botlik az emberfia. S ez még inkább arra sarkal, hogy egy napon az ő egységébe kerüljek. Csakúgy másodlagos ürügyként kezelem, hogy nagymértékben beleszerettem. Mármint a hadnagyba, nem a hivatásába! Azért mégse túlozzunk ilyen tekintetben. Mert nálam ez nem úgy mutatkozik mint a legtöbb tizenéves fruskánál. Én nem kislányosan áhítozóm - mi több - követelem ki a figyelmét és nyalom
fényesre minden lépését. Nem, én ilyen tekintetben ugyan olyan közömbös tudok lenni mint bármelyik katona társammal. Ami nem látható...az a belsőm. Azon belül érzek csodálatot, és fene mód nagy büszkeséget, hogy egy ilyen kivételes ember gazdagítja a mi egyébként is alacsony népesség számú társadalmunkat. A mai napig emlékszem arra pillanatra, mikor a katonai címet megkaptam, és őt az újoncok első sorában láttam meg először. Nem az emberek legendásan túlnagyzolt pletykáiból. Nem a katona társak között folyó népszerűsítő társalgásukból. Akkor még névtelen idegenként tekintettem rá, és csakis azután tudtam meg valójában ki ő. Tekinthető ez is egy hatalmas változásnak az életemben. Hisz magamat is alaposan meglepve, nem hittem volna, hogy szüleim elvesztése után még érezhetek ilyen elemi keménységű érzéseket.
A harmadik és egyben utolsó mérföldkő az életemben, az első bevetésem volt. Azaz pontosabban az első olyan pillanat mikor saját kezem által végeztem egy óriással, és tulajdonítottam el azt az érzést, amit minden eddig bevetett katona magával hordozott. A félelmet. A folyamatos, nem enyhülő félelmet, annak érdekében hogy holnap megéljem a reggelt. Én egy hétköznapi, lusta óriással végeztem. Azt sem olyan vértől tocsogó környezetben mint reméltem. Elég volt egy adott helyen megkarcolnom és máris földet csókolta az arcával. Büszkeség és düh egyvelegét éreztem egyszerre. Büszke voltam, hogy saját kezeimmel végeztem egy óriással. De dühített, hogy azzal az egyetlen óriás megöléssel jócskán messze vagyok még attól a számtól, ami megszabadítaná az emberiséget. Két év alatt sem tudtam mennyiségileg megfelelni önmagamnak. Mégis mindennap felkelek és reménykedek, hogy ez nap talán majd más lesz. Hoz valami csodát. Hogy holnap végre úgy lovagolja ki a mezőre, hogy teljes egészében szabadnak érzem magam. Ez az én legnagyobb vágyam!
code by ebony