Sebastian Davis
Közzétéve: Sept 25, 2016 20:02:39 GMT 1
Post by Geri on Sept 25, 2016 20:02:39 GMT 1
Gondolom te is gondoltál már rá, milyen jó volna, ha sosem nőnél fel? Ha gyerek maradhatnál, és sosem lenne semmi gondod, csak a játék és a szórakozás várna rád az idő végezetéig. Én is sokszor gondoltam erre mikor még fiatal voltam, tudtam, szép jövő vár rám. Otthon meg volt mindenem, szerető szülők, nagy gyerekszoba, játékok és így tovább, sorolhatnám. Rengeteg barátom volt az utcában és a suliban is. A mamám és a papám, akik állatorvosok voltak, jól kerestek, mindent megtettek értem, amit csak tehettek a gyermekükért. Az utolsó éven a suliban majdnem osztályelső lettem és én voltam a sztár, ha az iskolaudvaron rúgtuk a bőrt. A legjobb egyetemek közül válogathattam volna, az lehettem volna, aki csak akarok. Focista, űrhajós, még akár feltaláló is! De persze a jóból is megárt a sok. Telt az idő és 2009 nyarán minden megváltozott az életemben és azóta csak azt kívánom, bárcsak felnőhettem volna. Bárcsak olyan gondokkal küzdhetnék, mint az összes többi… mint az emberek…
7 évvel korábban
- GÓÓÓÓÓL, SEBASTIAN A GÓLKIRÁLY. – Üvöltötte el magát Sam a legjobb haverom, mikor berúgtam a labdát a kapu közepébe és ma megint megcsináltam a mesterhármast.- Azért nem kell túlozni, csak mákom volt. – Nevetem el magam, majd lenéztem a telefonomra és elkáromkodtam magam. 4 nem fogadott hívás anyától, remélem még nem értek haza a bálból… - Bocsi srácok mennem kell, holnap hívlak Sam.
Felkaptam a hátizsákom és indultam is hazafelé. Gyorsra vettem az iramot, ha még nincsenek otthon, akkor jó volna előttük hazaérni. Az utcák már kihaltak voltak, már este 11 elmúlt, sehol egy lélek. Pár sarokkal arrébb nem figyeltem a lábam elé és elvágódtam.
- Ejnye, ejnye, nézz már a lábad elé. – Lépett mellém egy alak a semmiből, majd a kezét nyújtotta felém, hogy felhúzzon. Gondoltam megköszönöm a segítségét, majd tovább sietek, de ekkor megláttam az arcát. Vörös szemekkel meredtek rám és volt benne valami furcsa. Először nem tudtam rájönni mi az, de aztán észrevettem a fogait, olyan volt, mint egy… vámpír.
- Kösz öreg, de még fel tudok állni. – Halvány mosolyra húztam a szám, majd megköszöntem és indultam is tovább, ahogy terveztem. Elég furcsa ruhája volt a tagnak, biztos valami hülye jelmezes parti lehet a közelben. Pár lépés után azonban olyan történt, amivel nem számoltam. Hirtelen ütést éreztem a tarkómon, amitől azon nyomban elájultam.
Mikor pár órával később felébredtem, és körülnéztem már minden világos volt. * Nem is tudtam eddig, hogy ilyen képzelőerőm van. Biztos mikor megbotlottam, az esés közben üthettem be a fejem valamibe és attól ájultam el. Jézusom, már 1 óra van! Ennyit feküdtem itt ájultan? Nem csoda, hogy ennyire rosszul érzem magam. * Gyorsan felpattantam és siettem haza. Kicsit szédültem és fájt a fejem, de minden rendben volt. Mikor hazaértem láttam, hogy sehol senki. * Legalább ezt megúsztam.* A szüleim csak másnap reggel értek haza, így nem kaptam olyan nagy büntetést, csupán a hét végéig szobafogságot, amiért nem vettem fel a telefont és ezért halálra aggódták magukat.
***
Bár ekkor még azt hittem minden rendben, a következő napokban egyre rosszabb lett a helyzet. A szüleim 2 nap múlva elutaztak valami farmra munkaügyben, de megígérték most nem lesznek el csak egy, maximum 2 napot. Rosszul éreztem magam a suliban és otthon is, fájt a fejem és hányingerem volt egész nap. Meg ott volt az az egyre erősödő és csillapíthatatlan vágy valami után, de nem tudtam rá jönni mi az, ami ennyire vonzott és vonz a mai napig. Mikor már 4. napja betegeskedtem már suliba se mentem be, mert annyira rosszul voltam. Felhívtam a szüleimet és azt mondták, azonnal indulnak haza. A fejem majd fel robbant és rettentően gyötört a vágy az a valami után. Mikorra eljött az este a rosszullétem már elérte a tetőfokát, nem lehetett már tovább bírni… és ekkor hirtelen elmúlt, nem éreztem többé a fejfájást és a hányingert, viszont a vágy megmaradt. Hirtelen nem tudtam mi van, nem éreztem semmit, és aztán rájöttem, tényleg nem éreztem semmit magamban ott az ágyamon ülve egy pillanat erejéig. Még a szívem dobogását sem, vagyis pontosabban csak azt nem. *LEÁLLT A SZÍVEM! De, hogy lehetséges ez? Mi történik velem?* Nem volt időm átgondolni mi történik pontosan, mert hallottam, hogy lent nyílik a bejárati ajtó. Biztos voltam benne, hogy a szüleim értek haza, hiszen éreztem a vérük szagán, hogy ők azok. El is indultam az ajtó felé, kiléptem a folyosóra, de megtorpantam, hiszen csak ekkor regisztráltam, mi is futott át az agyamon az előbb. *Vér. Ez vonzott annyira, erre vágyom annyira, ez az, amire szükségem van és ... nem, nem fogok mások véréből inni !!! Hisz nem vagyok vámpír. Vagy mégis? MI A FRANCOS FENE TÖRTÉNIK VELEM???* Fogtam magam visszaszaladtam a szobámba és bevágtam az ajtót magam mögött, majd leültem a földre. *Nem ilyen nem létezik, biztos álmodom. Vámpírok? Ugyan. Gyerünk Sebastian, ébredj.* Megcsíptem magam, de semmi. Közben hallottam, hogy valaki, az anyám jön fel a lépcsőn. Egyre erősebben éreztem a vére édes illatát, azt az ínycsiklandó aromát a levegőben. *Képtelenség, hogy meg ne kóstoljam…MI? NEM, ÁLLÍTSD MÁR LE MAGAD!* De nem ment, nem voltam ura önmagamnak. Kis fájdalmat éreztem az ajkamba, majd a vérem ízét a számban. A metszőfogaim feltépték az ínyem. Egyszerre elsötétült minden, mégis mindent tisztábban láttam, hallottam, mint valaha. Minden más szagot elnyomott a vér illata. Csak azt éreztem a levegőben és a számban is és alig vártam, hogy még többet kapjak, hogy más vérét szürcsölhessem. Kattant a zár, felpattantam és az utolsó, amire az estéből emlékszem, az anyám rémült tekintetében látott szörnyeteg, ami, vagy aki nem más, mint én Sebastian Davis, az éjszaka gyermeke, London utcáinak egy sötét teremtménye.
***
Reggelre eltűntem a házból, elvittem a pénzt és minden értéket, amit a házban találtam. Meghúztam magam egy elhagyatott óratoronyban, ahol a mai napig élek.
Az óratorony:
Mikor rátaláltak a szüleim holttestére a rendőrség eltűntnek nyilvánított és mikor már hónapok óta ment a keresés, az ügyet megoldatlanul félretették, mondván kihűltek a nyomok és nincs értelme tovább keresni. A szüleim temetésére nem mentem el, túl veszélyes lett volna és azóta sem mentem el a sírhoz. Nem tudtam rávenni magam azok után, amit tettem. Később elmentem a szüleim rendelőjébe és onnan is elhoztam a pénzt. Azóta képtelen voltam emberből vért inni. Az este óta eltelt hét év során kifejlesztett technikám segítségével nem is kellett többet. A technikám egyszerű, de mégis tökéletes. Nyilvános patikákból veszem az injekciós tűket és fiolákat, továbbá altatót. Igyekszem mindig máshonnan beszerezni, hogy ne legyen feltűnő, és ha rákérdeznek, valami hihető sztorit kitalálni. Az áldozataimra mindig olyan helyen csapok le ahol nem vesznek észre, majd mögéjük lopózva egy adag altatót nyomok beléjük, amitől egy fél órára kidőlnek, mialatt én fiolákba csapolok a vérükből, de csak annyit, hogy ne legyen semmi bajuk. Így én is jól lakom és nekik sem esik bántódásuk, hiszen csak megbotlanak egy kőben és eszméletüket vesztik kis időre, mint ahogy akkor én is, kivéve, hogy ők nem változnak át később. A pénzből, amit a rendelőből és otthonról szereztem vettem magamnak ruhákat és még pár holmit, amivel időközben kicsit otthonosabbá tettem új lakhelyem. Más vámpírokkal eddig nem nagyon találkoztam, ha pedig igen nem nagyon beszélgettem velük, nem kötöttem az orrukra semmit magamról és arról, hogy hogyan és hogy hol élek. Persze azóta tisztában vagyok a vámpírok helyzetével, és tudok az éjszaka többi lényéről is és azokról is, akik ránk vadásznak.