Peter Graves

Név: Peter Graves

Nem: Férfi

Életkor: 32 év

Magasság: 190 cm

Testsúly: 85 kg

Jellem: Enyhén arrogáns, makacs és önfejű, azonban igazi túlélőjellem. A szíve mélyén ott lakozik a kedvesség szikrája, azonban a sok éves egyedüllét ezt jó mélyen maga alá temette.

Felszerelése: Reflex íj, tegez, nyílvesszők, mászókötél, egyszerű egykezes kard, dobókések, balta.



A nevem Peter Graves és azon „szerencsés“ emberek közé tartozom, akik mérföldekre születtek a biztonságot nyújtó falaktól. Így aztán mindent magunknak kellett biztosítani, bár voltak haszonállataink, de az étel továbbra is hiánycikknek számítot így aztán még tizenöt évesen vadásznak álltam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer égető szükségem lesz majd az erdő növényvilágának beható ismeretére, vagy az állatok gyengepontjainak,szokásainak ösztöneinek kiismerésére. Elvégre az én állataim afféle kiegészítőnek számítottak, nem sokat kerestem vele, de élveztem. Ebben a faluban úgysem lehetett nagyon mit csinálni. Pár év és teljesen kiismertem az erdőt, a mögötte húzódó hegyeket és a barlangrendszert. Ez volt az én privát szférám, az ezerfelé ágazó barlangrendszer. Ezt is évekbe telt kiismerni, egy tudatlan könnyűszerrel eltévedhet bennük és esélyes, hogy ezzel a saját sírját ássa meg. Vagy ha szerencsésebb, akkor megtalálja az én kiépített „lakásomat“, persze ide csak akkor juthat el, ha sikerül a csapdáim sokaságát kikerülnie.

Egyik nap innen tartottam haza két döglött nyúl és egy róka társaságban, amikor az fogadott, hogy a falumat porig rombolták a titánok. Bár büszkén mondtam magam túlélőnek, nem voltam biztos benne, hogy egy titánnal is eltudnék bánni. Manőverfelszerelés nélkül, ilyesmi ugyanis az egyszerű falusiaknak nem járt, így nem volt más választásom, azt használtam amim volt: Az izmaim, a nyílvesszőim, a dobókéseim és a kardomat. Van egy különleges hegyű nyílvesszőm, amelyet arra terveztem, hogy hatalmas terhelés ellenére is úgy akadjon az állat bőrébe, hogy csak a gondos odafigyeléssel lehessen eltávolítani azt. A vessző végére erősítettem a mászókötelet és a titán tarkójába lőttem. Az a szóbeszéd járta, hogy ezek a dögök csak itt sebezhetőek.



Szerencsémre ez a hír igaznak bizonyult, nagy nehezen felmásztam a lény hátára és felszakította annak nyakát. Ez volt az első, és egyben eddig utolsó titán, akit életem során megöltem. Mire én végeztem vele, addig a falut porig rombolták és egyre többen jöttek. Egyesek a fal irányába kezdtek menekülni, de tudtam, hogy az több napi, sőt heti járásra van. A barlang biztonságosabb. Kiáltottam, hogy kövessenek, de a pánik és a távolság miatt nem hallottak. Döntenem kellett, nem volt idő utánuk menni, így felkaptam a fegyvereimet és futásnak eredtem. Néhány titán a nyomomba eredt, de a barlangban feladták. Próbáltak bemászni, betörni a barlangot, de a természet erősebbnek bizonyult. Ígyhát vártak. Bár mélyen voltam, biztos voltam benne, hogy érzik a szagomat és nem távoztak. Ha nem hordtam volna ide élelmet és vizet, akkor valószínűleg már nem élnék. Csak két hét után merészkedtem ki a barlangból, a civilizáció, amit eddig ismertem megszűnt létezni. Körülöttem nem volt más, csak az erdő. És a titánok. Néhány a közelben maradt, így külön kihívás volt őket is kiismerni, elkerülni. Vadásznom kellett, vizet kellett gyűjtenem, hogy életben maradhassak. Rengeteg dolgot sikerült kimentenem a falu romjaiból így az egyetlen dolog, amiben hiányt szenvedtem az a társaság volt.


Teltek az évek, a barlang falára karcolt vonalakból megállapítottam, hogy körülbelül tizenkét éve élek egyedül. Öngyilkosság lenne egyedül útra kelni, de már megszoktam. Csak én vagyok, és talán jobb is így. Egyetlen cél lebeg a szemem előtt: Éld túl.