Nuala Keegan

Név: Nuala Keegan

Kor: 18

Kaszt: mágus, ezen belül is druida



Nuala egy kis druida közösségben született, egy nagyobb falu melletti erdőben.
Szerető szülők, és jobbnál jobb emberek vették körül. A közösség olyan szoros
kapcsolatot ápolt, hogy szinte egy nagy család voltak. Éppen ezért már korán
felfigyeltek Nuala különleges tehetségére. Rendkívül gyorsan tanulta el a
gyógyítás fortélyait, s álmából felkeltve el tudta mondani a különböző
gyógynövények hatóanyagait és hatásait is. Emellett az állatokkal is nagyon jól
megértette magát. Rengetegszer előfordult, hogy erdei kalandozásairól egy-egy
sérült állattal tért vissza, akiket nagyon hamar meggyógyított. Ezek az állatok
pedig mintha hálájukat kifejeznék, időről időre visszatérnek, hogy láthassák a
lányt. Druidák amúgy is értenek az állatokhoz, de Nualának különleges
kapcsolata volt velük. Ezen felül neki volt a legtöbb mágikus ereje a közösségből,
ami a fényeső után csak még nagyobbra nőtt. Azonban ennek a megnövekedett
mágikus erőnek is meglett a hátulütője. A falu lakosai megneszelték ezt, s
valaki jelentette Novourbash uralkodójának. Az uralkodó parancsot adott ki a
közösség tagjainak levadászására, így menekülni kényszerültek. Bujdokoltak, s
rettegésben élték életüket. Egy pár hónap bujdoklást követően Nuala ezt
megelégelte. Úgy döntött, hogy kezébe kell vennie családjának sorsát, s
megmenteni őket valamilyen úton-módon. Bár nehezen engedték el, de egy jobb
élet reményében Nuala egyedül vágott neki az egyszerűnek nem mondható útnak.

Napok teltek el, hogy elhagytam a családom egy új és jobb
élet reményében. Kissé magányosnak érzem magam, de úgy érzem egyedül én tudok
rajtuk segíteni. Ezért bátornak és erősnek kell maradnom! Éppen egy tiszta vízű
patak vizét fogyasztom, mikor egy halk segélykérő nyüszítést hallok.

- Egy farkaskölyök hangja… - Mormogom az orrom elé. Bár tudom jól, hogy nem
lenne szabad beleavatkoznom a természet dolgaiba, de nem tudom megállni. Olyan
kétségbeesettnek hallom. Rövidesen megtalálom a remegő kisfarkast, aki egy
bokor alatt bújt meg. Körbe pillantok, hogy megláthassam, mitől fél ennyire, és
a látvány ledöbbent. Egy hatalmas fekete habzó szájú farkas marcangolja szét a
társait. Óriási a vérfürdő, s ahogy látom már csak ez a kölyök az egyetlen
túlélő. Mielőtt azonban cselekedhetnék, hogy gyorsan elvigyem innen magammal,
meglát engem is a vérengző fenevad. Teljesen lefagyok, még levegőt venni is
elfelejtek. Sosem felejtem el azokat a vérszomjas, öntudatlan sárga szemeket.
Remegek. Meg fogok halni… Gondolom magamban, ahogy remegő kezem az egyetlen
fegyveremre, a díszes kabalatőrömre csúszik. Bár éles, de azért mert még sosem
használtam. Ahogy a farkas rám ront, ösztönösen cselekszem. Magam elé tartom a
tőrt, és az állat egyenesen beleugrik. Egyenesen a szívébe áll a tőr, miközben
engem ledönt a lábamról. Nagy nehezen kimászok a méretes tetem alól. Könnyes a
szemem, hisz sosem öltem még állatot ezelőtt, és nem is akartam. De most muszáj
volt… Nem volt önmaga… Valamilyen betegség sújthatta, ami miatt ilyenné vált.
Összeszedem magam, és elvégzem a rituálét, amely segít utat mutatni a lelkének a túlvilágra.
- Walk free... - Suttogom halkan, ahogy útjára engedem a meggyötört lelkét. Ezt megismétlem a többi tetemnél is, utána pedig odamegyek a még élő kölyökhöz és felé nyúlok. Ő erre azonban félelmében felém kap…
Gyorsan visszarántom a kezem, s megértően nézek rá.

- Megértem, hogy félsz tőlem, hisz most szúrtam le az anyukádat… - Mondom
fájdalmasan felsóhajtva, miközben a tetemre pillantok. A megduzzadt emlők is
alátámasztják ezt. – De tudod, ha nem teszem meg, mindketten meghalunk… és most
már egy jobb helyen van… Utat mutattam neki, és a testvéreidnek is a túlvilágra. Ott újra együtt lesznek! - Mondom neki halkan. Ekkor eszembe villan egy ötlet.
Odalépek a tetemhez, s lenyúzom a bőrét nagy gondossággal, majd magamra
terítem. A tanultak alapján pedig négy lábra ereszkedem, és elkezdem utánozni a
farkasok hangját. Eltelik egy két nap, mire a legyengült kis lurkó
előmerészkedik, és úgy dönt megbízik bennem. Miután hagyja, hogy ellássam és
megetessem, így folytatjuk immáron ketten tovább a hosszú utat. Igazából
pontosan nem is tudom mikor, de egyszer csak úgy ébredek, hogy nem magam
vagyok… legalábbis testileg. Az elmém megmaradt. Átalakultam farkassá.
Lesétálok a közeli vízforráshoz, hogy a víztükörben megnézzem magamat.
Átváltoztam az anyafarkassá, akinek a lenyúzott bőrét hordtam, hogy elnyerjem a
kicsinyének bizalmát. Erre a kis Ciara (időközben így neveztem el) odajött
hozzám, s hozzám bújt. Úgy fest végleg én lettem a pótmamája. Ezek után utam
nagy részét farkasként folytatom. Csak akkor váltok emberi alakra, ha lakott
területre érünk, és csak nagy időveszteség árán tudnék kerülni. Ilyenkor Ciarát
gondosan elrejtem, és minél kevesebb kontakttal igyekszem áthaladni. Ohh,
pedig úgy beszélgetnék már egy jót valakivel!