2. évad, 4. fejezet - Az Orvud körzet és azon túl

skydragon449 - Zoe Weiss

Nagy őrület volt aznap a kaszárnyán. A Felderítő Egység átlagos tagjai még nem sokat tudtak, de annyi az újságokból is kiderült, hogy a királynővel történt valami, és most éppen Rod Reiss, a királyi vérvonal egy évek óta eltűnt tagja jelent meg a fővárosban, hogy átvegye a kormányzást. A napilapot, amit a rikkancs behozott nektek, kézről kézre adtátok egymás között. Tapintani lehetett a feszültséget, különösen, mert egyetlen parancs érkezett: mégpedig hogy készenlét, de nem tesztek semmit. Ez csak rontott a helyzeten, a társaid már beszélgetni se mertek egy idő után, és néha egy-egy tiszt rohant el a helyiség előtt, valamilyen üzenettel. Aztán egyszer csak egy zilált, szőke fiú esett be a helyiségbe. Valószínűleg már láttad már, Viper Wright és Arisa Qanto osztagában van, már nem újonc, de azért fiatal és forrófejű... talán az a fajta, akinek sosem nő be igazán a feje lágya. Karl Mauss-nak hívják... bár nem biztos, hogy sokat beszéltetek.

- Kéne egy tiszt! - csap az ajtófélfára a fiú türelmetlenül. - Üzenetet hozok a speciális osztagtól. Levi hadnagytól. Tudja valaki, hol az istenben találok bárkit, aki tudja, mit kezdjek vele?
Elég idegesnek tűnik, valószínűleg már hatszáz kört lefutott a kaszárnyán, de a rohangálásból ítélve nem csoda, hogy mind a speciális osztag hátramaradt tagjait, mind a tiszteket, például Hange osztagvezetőt elszalasztotta. Az üzenet viszont valóban elég fontosnak tűnik, és ha eszedbe jut, nem sokkal korábban láttál pár embert az udvarra menni, akik elvileg az osztag tagjai voltak... ha kicsit gondolkodsz, könnyen eszedbe juthat a nevük is, Sasha Braus, és a vörös lány, Mayumi Miura. Talán tudnál segíteni Mauss-nak, hogy utolérje őket.

Végre itt vagyok a Felderítők között, ahogy már régen vágytam rá, de mióta bevettek, mintha nem is a titánokkal harcolnánk, pedig nekem erre fájt a fogam. A kaszárnyában várom, hogy történjen valami. Érezhetően ez a tétlenség nem csak engem zavar, hanem sok újoncot, de a parancs az parancs. Egyszer már megdorgáltak azért, mert megszegtem. Még jól is jártam, mert ha nem lett volna oda a fél osztagnyi újonc annak idején, akkor meg is ölhettek volna parancsmegtagadásért, de valamelyik tiszt elintézte, hogy ettől eltekintsenek. Máig nem tudom, pontosan mi történt, aztán mikor választani kellett, én Erwin parancsnok egységébe csatlakoztam. Végre azt a hadvezért követhettem, akire mindig is felnéztem, bár még csak egyszer láttam, mikor dönteni kellett, hogy melyik egységhez csatlakozok. Nagyon örültem, mikor megkaptam a kabátot és a köpenyt, amin a szabadság szárnyai ékeskedtek. Alig vártam, hogy ezt büszkén viselve megadjam a titánoknak, ami kijár nekik a megölt társaimért és az ártatlanokért, akiket felfaltak, erre nem történik semmi érdekes, csak várunk. A puskát tisztogatom, amit előszeretettel hordok magamnál. Igyekszem törölgetni úgy, hogy csillogjon.
– Ugye, tudod, hogy azzal nem sokra mész a titánok ellen? – bök oldalba az egyik társam, aztán felém nyújtja az újságot.
– Ki tudja, mikor lesz jó valamire – válaszolom, majd megnézem, mi az a hír, ami kézről kézre jár, és miért suhog a papír állandóan. Elolvasom a címlapot, aztán egy magabiztos vigyor ül ki az arcomra.
– Mondtam, hogy jó lesz ez a puska valamire – itt arra céloztam, hogy Rod Reisst is szívesen lelőném vele, ha efféle vakmerő tervekkel fenyegeti a királynő uralmát. Nem voltak sosem kétségeim afelől, hogy az ember tökéletes ellensége most is önmagának, de megpróbáltam hű maradni az elképzeléseimhez, és ha néhány ember vérszomja fenyegeti a többieket, akkor feléjük fordítom a fegyvereimet. Épp azon töprengek, meddig kell még itt várakozni, amikor egy fiú érkezik egy fontos üzenettel. Üzenetet hozott a speciális osztagtól? Biztos fontos lehet. Rémlett egy lány, aki egy főtt krumplit rágcsált a legutóbb. Hogy is hívták? Talán Sasha – ennyi jut eszembe, illetve mintha a speciális osztag tagja lenne.
– Az udvarra láttam őket menni – mondtam, remélve, hogy ezzel is segítek. Nem tudtam, van-e további teendőm, de bármire készen álltam, hiszen végre történt valami. A puskát is úgy vettem a vállamra, mint aki indulni készült, míg másik oldalt egy táskában voltak nálam a mérnöki eszközök. Alig vártam, hogy ezeket használhassam, és valami okossággal fékezhessük meg az ellenséget, de ez egyelőre még várat magára. Hange osztagvezetővel biztosan remekül kijönnék, hallottam már róla ezt-azt, bár úgy hallottam, ő leginkább a titánokon szeret kísérletezni, míg én inkább a fegyvereken. Jó páros lehetnénk, de úgy emlékszem, már ő is elhagyta a kaszárnyát. Abban reménykedek, hogy az üzenet megtalálja az illetékeseket, és nekem sem kell tovább a semmittevés kellős közepén ücsörögnöm a többiekkel együtt. Végül elhatározom magam.
– Veled megyek – mondom Karl-nak, akár tetszik, neki, akár nem. Csinálni akarok valamit, úgyhogy önkényesen vele tartok.

Örömmel tölt el, hogy segíthettem. Látszik Karl-on a megkönnyebbülés, én pedig kicsit meg is lepődök, hogy a hírem megelőzött.
– Igen, a puskás. Ez van, szeretem a fegyvereket – válaszolom neki nevetve.
– Hallgatlak – mondom aztán, amikor megszólít, aztán az udvarra megyünk azokhoz, akiket keresett. Próbálok nem közel férkőzni, nem akarok tolakodni, de így is hallom, mit beszélnek. Erent elkapták. Ismerős a neve. Ő az a fiú, aki titánná tud változni, és neki hála győztünk Trostnál, aztán a felderítőkhöz került, ahol újabb sikereket értek el együtt. Atrost-i csata után döntöttem el, hogy én is ki akarom venni a részem a harcból. Ezek szerint a Trost-i csata hőse veszélyben van? Aggasztott a hír, ugyanakkor lángra gyújtotta bennem a tüzet, hogy én is csatlakozni akarok a küldetéshez. Amikor Karl rám néz, és megerősítést vár, én biccentek felé, hogy értettem a célzást, de nem akarom félbeszakítani a beszélgetést. Mikor Mayu és Sasha rám néznek, azonnal tisztelgek.
– Zoe Weiss, nemrég érkeztem a felderítő egységhez – tisztelgek. – parancsra vártam a kaszárnyában, de mondjuk úgy, hogy meguntam a semmittevést – vigyorgok aztán hozzá magabiztosan, vágyva a harcot és az izgalmat. Végre történni fog valami, nem csak arra várunk, hogy mikor kapunk parancsot az indulásra.
– Sasha, igaz? Már sokat hallottam rólad – mondom büszkén. Igazán nagy örömmel tölt el, hogy végre találkozhatok valakivel, aki ekkora hős a felderítők között. Titokban remélem, a többieket is megismerhetem azok közül, akik az emberiség nagy reménységével, Erennel harcoltak az oldalukon. A rajongást kicsit félretéve aztán észbe kapok, majd határozottan mondom:
– Összeszedhetek néhány osztagot, ha kell, csak mondjátok, mit tegyek! – nézek körbe aztán a többieken. Egyszer már megjártam a parancsmegtagadást, úgyhogy most inkább megvárom az utasítást, mielőtt bajba keverednék.

Gondolataimba merülve és kicsit sem megnyugodva megyek vissza a lovamhoz, azonban mielőtt felszállnék, meglátom a mellettem szintén kicsit elveszettnek ható Sophie-t és rájövök, hogy talán nagyon egyedül érzi itt magát, hogy mindenkinek van valakije. Mellélépek, miközben a lovam kantárával vagyok elfoglalva és megszólítom.

- Hé, Sophie! Minden rendben? Vagy nagyon gáz neked ez a helyzet így? - kérdezek rögtön a közepébe, de legalább őszintén. Sophie is teljesen a gondolataiba veszve ácsorog, így tulajdonképpen azt sem fogja fel, hogy valaki szólt hozzá. A lova sörényével nem is igazán tiszta, hogy az állatot próbálja megnyugtatni, vagy saját magát.

- Őőő, Sophie? - kérdezem egy fokkal bizonytalanabbul, de legalább elmosolyodom végre. Sophie végre elfordul a lovától, és néhány másodpercig úgy néz rám, mintha szellemet látna.

- Igen? - kérdez vissza legalább olyan bizonytalanul, aztán ahogy leesik neki a tantusz, egy kicsit elszégyelli magát, sőt, egészen el is pirul. - Bocsi... mondtál valamit?
- Jaaa, csak annyit kérdeztem, hogy minden rendben-e, mennyire rossz ez a helyzet neked? – kérdezem kedvesen. Sophie a füle mögé tűr néhány elszabadult tincset, és elhúzza egy picit a száját.

- Nem... nem is tudom - kezdi kissé habozva, és halkan felsóhajt. - Kicsit kívülálló vagyok mindenhol, igaz? - kérdezi egy kissé szomorkás mosollyal.
- Sajnálom, hogy így érzed... - húzom el én is a számat. - De tökre megértem... - sóhajtok fel. Majd a lányra nézek. - Hé! Lehet, nem akarsz élni vele, de ha úgy érzed, jó lenne valakivel lenni, akkor hozzám bármikor jöhetsz! – mondom neki. A lány beharapja az ajkát, de végül egy halvány mosollyal bólint a szavaimra.

- Az újoncok tartsanak össze! - nyújtja ki a kezét egy pacsira. Vidáman beleütök a kezébe, majd újabb kérdést teszek fel.
- Mondtak már valami konkrétumot neked? - biccentek a felettesek felé. Egy kicsit kiszélesedik a mosolya a pacsi után.
- Még nem. Leroux osztagvezető minden bizonnyal ezután fog a szárnyai alá venni - csóválja meg a fejét, egy kicsit felhúzza az orrát. - Egy kicsit félek tőle - ismeri be halkan. - De erről egy szót se! – mondja. Csak bólogatok.

- Ijj, akkor az is lehet, hogy közünk nem lesz egymáshoz mostantól? Az rossz lenne - gondolkodom el. - Bár ha a nő tényleg ennyire gonosz, akkor kinézem, hogy inkább mellénk rak, mert nem vagy neki fontos... - morfondírozok, majd mikor beismeri, hogy fél tőle, csak támogatóan rámosolygok. - Megértem... Nem egy álom osztagvezető, ha nem vagy a kedvencei között... De bevallom, én is félek kicsit a hadnagytól, bár ő azért eléggé odafigyel ránk... Csak hát a hülye megfelelési kényszerem, hehe - csacsogok megint túl sokat. - Bocsánat... - kapok észbe.

- Oh, nem hiszem... Felsőbb utasítás miatt vagyok itt, azt nem írhatja felül - jegyzi meg óvatosan. - Nem hiszem, hogy személyesen bármi baja lenne velem, ő csak... ilyen. Híre van a fővárosban is, még köztünk, rendőrök közt is - vonja meg a vállát, és ahogy bocsánatot kérek, legyint egyet. - Ugyan, ne butáskodj! Igazán nem bánom - mosolyog rám biztatóan. - Fura ez az egész helyzet.

- Igen, hallottam már... - sóhajtok egyet, majd mikor folytatja, csak megcsóválom a fejemet. - Nekem mondod? Azt sem tudom, hol állok éppen... - motyogom kicsit elveszve a gondolataimban, közben szememmel Barsan-ra, majd Jean-ra, végül a hadnagyra néztem. Sophie követi a pillantásaimat és huncutul elmosolyodik.

- És ebben a zűrzavarban még pasizni is akad időd? - böki meg a könyökével az oldalamat, mire én kicsit sziszegve elhúzódom, mert még nem gyógyult meg teljesen, de intek, hogy semmi baj. - Ejha..

- Hm? - pillantok rá, majd eszembe jut, merre néztem. Annyira abszurd ez a feltételezés, hogy saját meglepetésemre is elnevetem magam. - Hogy a fiúk miatt lennék ki? Jaj, te jó ég, de kívánom, hogy az legyen a legnagyobb gondom jelenleg, hogy kibe szeressek bele - fejezem be a nevetést, majd megcsóválom a fejemet kicsit. Sophie beharapja az ajkát a nevetésem hallatán, és próbálja elnyomni a mosolyát.
- Huh, pedig már megijedtem... Tudod, a hadnagy egy kicsit idős hozzád - súgja oda bizalmaskodva, majd vet egy pillantást a másik két delikvensre.

- Yikes, az nagyon fura is lenne - rázkódom össze, majd látom, hogy vet egy pillantást a fiúkra, szóval felsóhajtok. - Jean - biccentek az állammal felé. - nagyon kedves és igazán jó barát. Kétszáz IQ-val sikerült összevesznünk és azóta nem mertem odamenni hozzá... - sóhajtok fel megint. - Barsan... - biccentek a másik felé. - A legjobb barátom volt a kiképzésen. Most kiderült, hogy lehet, kicsit bonyolultabb ember, mint hittem. Ja, és az ikertesóm meg éppen az aktuális főgonosz nénik egyikével bratyizik és ki akar nyírni, fogalmam sincs, miért - csapok a homlokomra. - Szóval kicsit... Úgy érzem, kezdek szétesni, mert elveszítem a fontos embereket magam körül és megint nem tudom, miért pofázok ennyit, tényleg nagyon sajnálom, szólj, ha húzzak el... - pillantok el zavartan.

- Ejha - ismétli meg a lány egy füttyentés mellett, mire a lova prüszköl egyet. Először nem is igazán tudja, mit mondjon. - Azt hiszem, én sem érezném túl fényesen így magam... - Jean-ra néz, közben megdörzsölgeti a tarkóját. - Szerintem beszélj vele. Semmit sem veszítesz, és fogadok, hogy neki is rossz ez a... helyzet, ne tartsatok haragot feleslegesen - feleli kis gondolkozás után. A kezét tördeli, miközben azon agyal, hogyan folytathatná. - Nem fogsz szétesni, és ne aggódj, ha zavarna, hogy beszélsz, azt észrevennéd – feleli végül. Vetek egy újabb pillantást a fiúra.

- Igen, valószínűleg igazad van, azt kéne tennem... Pláne, hogy... Fogalmunk sincs, hova megyünk és mi vár ott ránk, igaz? - pillantok a lányra kissé szomorúan, ijedten. Aztán csak elmosolyodom halványan. - Köszi... Nagyon rendes vagy... Remélem, neked egy kicsit jobb időszakod volt azért? - érdeklődöm felőle.

- Nehogy később megbánd, hogy elszalasztottad az alkalmat a békülésre - biccent egy aprót. A kérdésre csak megvonja a vállát. - Az életem elég unalmas volt eddig, szóval... mondhatjuk így is, igen.
- Hogy érted, hogy unalmas? Persze csak ha nem baj, ha megkérdezem...
- Rendőröset játszani nem túl izgalmas - vonja meg a vállát.

- Hm, értem... Végülis ez is egy szempont volt, miért nem oda mentem - morfondírozom, majd halványan rámosolygok a lányra. - Hé, mit szólsz, hogy ha már úgyis még egy ideig együtt leszünk, akkor megpróbáljuk a maximumot kihozni a dolgokból? - kérdezem tőle kedvesen és próbálok nem az előttünk álló helyzetre gondolni.

- Benne vagyok. Tényleg örülök egy barátságos arcnak - biccent Sophie, és felém nyújtja a kezét, hogy egy kézfogással is "megerősítsük" a dolgot.
- Igen, én is... Bár én azért jobb helyzetben vagyok, ez tény... - megrázom a kezét és szélesen rámosolygok. - Tényleg gyere bármikor, amikor úgy érzed... Nekem ez soha nem teher! - mondom neki kedvesen, majd egy fél perc múlva megszólalok. - Akkor azt hiszem, nekem beszélnem kéne Jean-nal, igaz? - kérdezem kissé bizonytalanul. - Igen, mindenképpen... Jó...

- Megjegyzem. Köszi... igazán rendes vagy - mosolyog rám, majd ismételten elnéz az emlegetett ló szamár felé. - Aztán számolj majd be az eredményről! Innen szurkolok majd - kacsint rám, én pedig kissé elpirulva intek neki, majd percekig szenvedek, hogy rávegyem magamra, pedig általában nem szokott ez gondot okozni... Most valamiért mégis olyan nehéz.

Nem baj, pár perccel később sikerül megemberelnem magam és lassan odasomfordálni Jean mellé, mikor éppen egyedül van.
- Hé, Jean? Azt hiszem... Azt hiszem, beszélnünk kéne... - nem tudok ránézni.
- Hirtelen kíváncsi vagy a véleményemre? - a válaszból érezni a szarkazmust, de nem maró, csak kicsit szomorú. Érezhetően feldühítettem a fiút, de egyúttal Jean stílusában van egyfajta lemondás. Összerázkódom kicsit a válaszára. Tudom, hogy jogos, de fáj. Veszek egy akkora levegőt, hogy amikor kifújom, akkor vagy tíz centit megyek össze.

- Nyilván érdekel a véleményed, Jean... - kezdem halkan, majd megint veszek egy mély levegőt és végre rá tudok nézni. - Nem volt se jogos, se szép dolog, ahogy viselkedtem veled... Ezért szeretnék bocsánatot kérni... Én csak... Úgy érzem, hogy minden kicsúszik a kezeim közül és azzal, amit mondtál, az utolsó pontot is kiszedted volna a helyéről, én pedig szétestem volna... - megint elpillantok róla.

- Nézd... - a fiú felsóhajt. - Én... megértem. Nyilván nem teljesen, nekem nincs testvérem, de basszus, minden esik szét. Én is szét vagyok esve. Nem bántani akartalak, vagy bántani a testvéredet, csak azt, hogy utána kevésbé fájjon.

- De nem fog! - emelem fel a kezemet tanácstalanul, majd beletúrok a hajamba. - Én... Én csak úgy érzem, hogy egy tinédzser vagyok... Basszuskulcs, tizenhét éves vagyok, egy hónapja még a kiképzőtáborban voltam, utána beszorultunk abba a nyamvadt szurdokba és most itt vagyunk... Tudom, ti sem vagytok sokkal idősebbek és hogy még rosszabb dolgok történtek veletek és ahogy mondtad, ti is szét vagytok esve... Én csak... Nagyon sok nagyon rossz dolog szakadt a nyakamba életemben először és nem érzem úgy, hogy tudom jól kezelni vagy csak kezelni úgy általában, úgyhogy ez sehogy sem lesz jobb, azt hiszem... Mert egy ilyen szar is elég lenne, nem hogy kettő-három… Nem tudom, hova kapjak jelenleg... Áhh, mindegy! - legyintek megint kicsit mérgesen, kicsit elfordulok. - Majd elintézem magamban, gondolom, úgyis azt kell tennem, nem? - kérdezem félig magamtól, ahogy a tájat fürkészem most. Úgyis az lesz mindenkinek a legjobb.

- Nem! Vagyis de... - a fiú megrázza a fejét. - Nem akarom, hogy lenyeld, az senkinek nem jó, de... mi lenne, ha azt mondom, hogy megbeszéljük az egész után? Ha túléltük, ha visszaérünk a kaszárnyára, és még megvan az összes karunk-lábunk, akkor megbeszélünk mindent, és helyrerakjuk magunkat. Ahogy mindig... de ahhoz előbb boldogulnunk kell most.

- Ja, jó - megrántom a vállam, majd kicsit megrázkódom. - Akkor biztosan egyszerűbb lesz, mert vagy a bátyám vagy Barsan majdnem egészen biztosan ott fog maradni... Tekintve hogy kölcsönösen szívesen megölnék egymást... - motyogom még mindig a távolba révedve. - De... Jó... Menni fog ez... - mondom továbbra is kicsit távoli hangon, de közben visszapillantok rá. Ebben a pillanatban megint azt a mást érzem és most nem Jean áll előttem, hanem a sokkal fiatalabb Josh, aki próbált belém, a holtfáradt, kislány Lena-ba életet lehelni, hogy ne álljon meg a titánok földjén, hanem tartson ki és együtt megoldják, csak érjék el a falakat.

Erre bennszakad a levegő a tüdőmbe, hátra is tántorodom kicsit, de igazából csak egy másodpercig tart az egész, egy villanás, csak az érzet marad utána. Aztán újra magam vagyok, csak kissé zavart, ahogy a fejemhez kapom a kezemet. Próbálom leplezni, úgyhogy a fiúhoz fordulok.

- Őőő... Akkor szent a béke? - kérdezem tőle ezt mondjuk tényleg őszintén és aggódva kicsit.
- Minden oké? - kérdezi a fiú, kicsit összehúzva a szemét. Úgy tűnik, azonnal meg is bánja kicsit, mert nyilvánvalóan nem oké minden, de sejti, hogy én is tudom, mire gondol. Hevesen megrázom a fejemet, miközben beharapom az alsó ajkamat.

- Majd ha visszatértünk a kaszárnyára, nem? Nem foglak most ezzel terhelni... - suttogom neki. - Nem kell aggódni, csak egy újabb olyan... Emlékszerű dolog volt... – suttogom kiszáradt szájjal. Jean egy pillanatra megtorpan, aztán bólint.
- Igen. Majd ha visszaértünk - sóhajt fel.

- Hé! - pillantok megint rá. - Nem akarok úgy elmenni ebbe a harcba, hogy van köztünk harag... - nézek rá komolyan, kissé szomorkásan. Mindketten tisztában vagyunk vele, miért nem, nem kell kimondani.
- Nem haragszom. Tényleg nem. Számíthatsz rám.
- Én meg tényleg sajnálom, amit mondtam és tettem. Te is számíthatsz rám! - mosolygok rá halványan.

Nem tudom, hogy most kéne-e valamit tennem, szóval csak így állok tovább, de amúgy is jeleznek lassan, hogy indulunk, szóval csak egy újabb mosolyt küldök Jean felé, aztán visszasietek Sophie mellé, látom, hogy kacéran mosolyog rám és engem néz. Én csak halványan elpirulok és intek, hogy hagyja abba, majd mindketten felszállunk a lovunkra, s mielőtt megszólalhatnánk, a hadnagy megelőz minket.

Sophie-val mindketten jelentkezünk a puskás társaságba. Nem vagyok rossz közelharcos sem, de az előző harcban kapott sérüléseim lehet, csak visszatartanák a csapatot, így most mindenki jobban jár, ha a távolharcos szerepet veszem magamra. Pláne hogy valószínűleg Barsan is velünk lesz, így legalább rajta tudom tartani a szememet. Úgyis én vagyok az egyetlen, aki képes felismerni egy rezdüléséből, hogy ha valami gáz van.

Sajnos az úton elkerülünk Sophie-val egymás mellől, pedig tényleg kezdtem megkedvelni. De hát, ő elöl ment, én meg hátul Barsan-nal. Az úton nem szólaltam meg, ha nem volt muszáj, sőt, utána sem nagyon. A többiekkel együtt magamhoz veszek pengét, gázt, egy puskát, ahhoz töltényt, illetve civil ruhát is. Természetesen a szoknya alá egy nadrágot is veszek, hogy ha akció lesz, akkor azonnal tudjak váltani. Végül a lovamat is gyorsan átnézem, ezek után pedig csak várok a következő parancsra.

Mikor az emberek elkezdik vázolni az ötleteket, Mikasa egyre inkább elhűl. Természetesen volt bennük egy csomó gondolat, ami valós is lehetett, de nem akarta, hogy az legyen. Mert akkor lehet, még rosszabb helyzetben vannak, mint eddig gondolta volna. Szinte alig fogja fel, hogy mi történik, ahogy rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek játszódnak le a fejében.

Nagyjából ott csatlakozik vissza, hogy megbeszélik, a közelebbi, de felszereltebb és jobban őrzöttebb ellátópontra mennek. Mikasa persze egyet értett. Ő bárkivel elintéz bármit bárhogyan, csak haladjanak. Rettegett, hogy kifutnak az időből.

Aline beszólását reakcióra se méltatja, olyannyira ignorálja, mintha meg sem történt volna. A többiekkel együtt vonul ki a házból, hogy a lovához vonuljon. Észreveszi, hogy Lena Sophie mellé somfordál, így összehúzott szemmel nézi őket. Mikor lepacsiznak, majd kezet is fogak, a gyanúja egyre erősebb, hogy ennek a lánynak fogalma sincs, mit akar, hol van, hol kéne lennie. Bár Sophie a maga módján nem tűnt kifejezetten veszélyesnek, akkor is Katonai Rendőr volt és sajátjaik között is voltak árulók, hát még mások között... Csak remélni tudta, hogy a kislány nem mond el semmi olyat, amit nem kellett volna neki.

Mindenesetre feljegyezte magában, hogy egy újabb jelenet miatt oda kell figyelni a csajra. Ahogy ezt elraktározta, észrevette, hogy most meg Jean-hoz megy oda. Megint összehúzta a szemét, de úgy vette észre, mintha bocsánatot kért volna tőle. Nem tudta eldönteni, hogy ennek örülnie kellett volna vagy sem. Jean szempontjából igen. Vagy mégsem? Mi van, ha mégis valami nagyon-nagyon fájdalmas dolog fog történni?

Felsóhajtott. Úgy érezte, túlságosan sokat gondolkodott másokon. Talán így egyszerűbb volt kizárni a legjobb barátai hiányát és az aggódását feléjük, különösen Eren felé. Továbbra is néma csendben hallgatja a többieket, majd mikor megérkeznek az ellátópontra, akkor igyekszik Kami közelében maradni, de ő is mindent ellenőriz, végül felveszi a civil ruhát, bár annyira nem örül neki, mert kevésbé effektív. Érzi, hogy megint kezd türelmetlen lenni.

Aztán észreveszi, hogy a szőke ciklon már megint Kami-t pesztrálja és Mikasa erősen elgondolkodott, hogy ezúttal közbe szóljon. Végül elutasítja az ötletet és csak szúrós szemmel figyeli az eseményt. Viszont annak örül, hogy ezúttal mintha Kami került volna ki győztesen ebből. Egy halvány győzelmi mosoly terül az arcán, majd még pár tőrt belelövell pillantásával Aline hátába, utána Kami után indul, hogy csatlakozzon a többiekhez.

Kami Bratti Raze Lyzy04 Pandora kylenorthon

Miután mindenki átöltözött, és magához vette a fegyvereit, végre elindulhattok a Reiss kápolna felé. Az út meglehetősen csendes - ha arra számítottatok, hogy tömegével állítanak majd meg titeket akár Rod, akár a valószínűleg őt szolgáló Anette emberei, tévedtek. Elég csendesen akarták intézni a dolgokat ahhoz, hogy ne hagyják, hogy ne verjék nagy dobra. 
És igazából maga a kápolna is elég... egyszerű állapotban van. Lényegében pont olyan, mint egy gazdag család teljesen elhagyatott imahelye, ahol a pokol tudja, hogy miért könyörögtek. Látszólag nincs őrség is - ha történik is bármi a kápolnában, alighanem inkább azt a megoldást választották, hogy csendben próbálnak maradni, nem azt, hogy erős megfigyelés alatt tartják.
Levi cicceg egyet, ahogy átsuhan az agyán a gondolat, hogy ha itt nincsenek emberek, akkor majd bent kell lenniük, a beltéren pedig a 3D-s manőverfelszerelés tényleg semmi előnyt nem jelent majd... kénytelenek lesznek teljesen az erejükre, a puskákra, és a kardokra mint éles kézifegyverekre hagyatkozni. Hátrafordul a többiekhez.
- Maradjunk észnél. Hacsak nem csesztünk el mindent, és kötöttünk ki teljesen rossz helyen, észnél kell maradnunk.
A kápolna ajtaja nehéz, és ami a legrosszabb, zárva van, de ezen a ponton senki nem akar vele vesződni, a csapat egyszerűen úgy dönt, hogy leverik a zárat (OOC: Rátok bízom, hogy ezt ki tudja megoldani). Ahogy sikerül bejutniuk az előtérbe, a csend még mindig nagy. Üres padok, egy egyszerű oltár, a falakon Máriát, Rózsát és Sinát ábrázoló stilizált képek, és díszes kőfaragások látszanak - igazából egészen szép lenne, ha nem úgy érkeztetek volna ide, hogy egy barátotok tűnt el.
- Nézzünk körül - mondja Levi fojtott hangon, de hallatszik rajta, hogy ő maga is kellően feszült. Legalább valami egyértelmű nyom lenne, valamilyen őr, bármi, ami mutat arra, hogy még nem vesztettek el mindent...
A csapat elkezd szétnézni, de meglehetősen céltalanul... Ymir viszont szinte azonnal az oltár felé indul. Körbepillant a helyiségben, de mégis van valami furcsán célirányos a mozdulataiban, mintha sejtene valamit. Ahogy odaér, belerúg az oltár aljába - egy pillanatra grimaszba torzul az arca, ahogy megérzi a fájdalmat, aztán lehajol, és félrehajt egy szőnyeget. Arisa áll hozzá éppen a legközelebb, így neki int.
- Új lány... szerintem szólj a többieknek. Találtam valamit.

suvarus - Jorn Berdal

A kérdésedre Armin elhúzza a száját.
- A hadnagy és Mikasa küldetésen vannak... a Földalatti városba mentek, Historia nyomát követve. Kenny Ackerman abban is segített. Mindketten elmentek hozzá indulás előtt - kicsit megrázza a fejét. - Nem én vagyok a főnök, vagy ilyesmi, szóval sokat nem tudok, de nekem mindig elég kényelmetlen volt ez az egész... Kenny beállt Historia mögé, de korábban bérgyilkos volt. Valami biztos meggyőzte, hogy hajlandó legyen segíteni...
- A hadnagy maga sem volt egyszerű eset - mutatott rá Martha, aztán nyel egyet, és egy pillanatra Jornra pillant, mielőtt kicsit halkabban hozzáteszi. - Én sem vagyok az. A katonaság gyűjti a fura figurákat, ezt már tapasztaltuk párszor.
- Igen, de... mindegy - mondja végül a fiú. - A lényeg, hogy szerintem is észnél van, Jorn. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ez nekünk teljesen jót jelent - az arcán azért látszik a kétely, önmagával szemben is. Tekintve, hogy hárman elárulták őket, nem meglepő, hogy most már minden helyzetet fenntartásokkal kezel. 
Mikor megjegyzed, hogy mi lehet a fővároson kívüli kavarás, a fiú arca ha lehet, még jobban elsötétedik.
- Az a baj, hogy nem tudom. Azt tudom, hogy a Hadnagyék elmentek, és azt is, hogy Historiáért, aki eltűnt. Ez már önmagában elég baj, de a királynő nélkül maradt trón és a puccs azért erősen a fővároshoz kötődik. Tehát ha itt azt gondolják, hogy nem ez a fő probléma... fenébe... - a felajánlásra viszont már bólint. - Igazából jó lehet. Kétlem, hogy tudják a felderítők névsorát, és maximum, ha nagyon kell, megtámogatunk. Talán ki tudunk deríteni valamit arról, mi az isten történik.

skydragon449 - Zoe Weiss

- Tessék, Sasha, egy rajongó. És pár éve még kínos volt közénk tartozni! - vigyorodik el Mayu, bár a szemén azért látszik, hogy inkább csak oldani akarja azzal a hangulatot, hogy Zoe lelkesedésével viccelődik, egyébként nagyon is aggódik. Sokkal komolyabban folytatja a lány felé fordulva. - Egyelőre ne hívjunk sok embert. Ha túlságosan mozgolódunk, szerintem csak rosszabbul járnánk, Hange osztagvezető sem véletlenül nem rendelt el készülődést. Erwin parancsnok lábadozik, és teljesen annak a kegyeitől függ, aki most a palotát az ellenőrzése alatt tartja, és tekintve, hogy Historia nincs itt, ez nem ő lesz. Viszont... az istenit, most nincs itt Armin - csettint egyet a levegőbe.
- A fiú azt mondja, hogy Kenny Ackermant kell keresnünk. És hogy a hadnagytól jött a javaslat. 
Mayu aprót bólint, majd Zoéra néz.
- Veled megyünk. Karl, te szerintem fújd ki magad - fordul a fiú felé. - Eleget utaztál, az Orvud körzet oda-vissza ilyen rövid idő alatt nem sétagalopp.
- A kenyér pedig friss a kamrában, nemrég hozták - kottyantja közbe Sasha.
- Sasha! - szól rá Mayu.
- Mi van? Kell valami, ami örömet szerez...
Karl óvatosan elmosolyodik, aztán tiszteleg, és el is siet - valószínűleg a saját lakrésze felé, hogy tényleg kifújja magát kicsit. Innentől hármasban haladtatok végig a folyosón - ha fel szeretnél tenni valamilyen kérdést, most itt a lehetőséged, a két lány elég beszédesnek tűnik ahhoz, idegesség ide vagy oda, hogy válaszoljanak. (OOC: OOC is kérdezhetsz, ha valamiben felzárkózás kell, eltérések kánon eseményektől, stb. de itt adok egy kis IC lehetőséget rá.) Mielőtt azonban elérnétek ténylegesen az osztagok szállását, és összeszedhetnétek pár embert, a főbejárat irányából zajt hallotok. Csak fojtott hangokat vesztek ki belőle, de rövidesen láthatjátok hogy két katonai rendőr lép be, szokatlan viseletben - az első, ami feltűnő, hogy furcsa manőverfelszerelésük van, az a pisztolyos fajta, amit Mayu már felismer korábbról. Gondolkodás nélkül elhúzza mind Sashát, mind Zoét, és megjegyzi.
- Ha az osztagvezetőnek is a nyakára járnak, tényleg nagy gáz lehet.
- Akkor mit csinálunk?
- Változik a terv. Összeszedjük Arminékat, és megkeressük Kenny-t, ahogy a hadnagy mondta. Reméljük, még azelőtt sikerül megoldani, hogy őrizet alá vonják az egész fővárosi kaszárnyát.