Luna Rubra

Név: Luna Rubra

Kor: 23

Faj: Ember

Felszerelés: Jelenleg egy szöges bézbóz ütő, ahogy én
szoktam nevezni, két darab egész régi és viseletes Desert Eagle pisztoly,
valamint egy darab rövidkard. Ám ez mindig változó, attól függően, mit tudok
beszerezni. Az alapfelszerelésemben van egy elsősegély csomag ( fásli,
fertőtlenítő szer, pár gyógyszer, géz, tiszta rongy, tű, és olyan cérna, amivel
sebeket lehet összevarrni, meg egy hosszú csipesz). Valamint pár szerszám.
Illetve tartós élelmiszerek, sok víz, pár extra fegyver, és egyéb dolgok,
amiket eladhatok, leginkább lőszer. Ezeket mind Chaos hozza.

Jellem: Alapvetően higgadt, megfontolt vagyok. Szeretek
beszélni, de mostanság nincs kivel, ezért egyre szűkszavúbb vagyok. Néha
szoktam Chaos-hoz beszélni, ő legalább mindig meghallgat. Vakmerő vagyok, a
félelmet nem nagyon ismerem, még ha a halál torkában is vagyok. Ezért tudok
ilyenkor is higgadtan döntést hozni, ami már párszor megmentett. Nem élvezem a
gyilkolást, ám szükséges rosszként fogom fel. Mióta magam vagyok, elsősorban a
saját túlélésemre koncentrálok. Nem vagyok semmilyen segélyszolgálat, így nem
nagyon segítek másoknak, csak ha az én létezésem biztosított. Akkor is csak
mértékkel.

A nevem Margaret Clinton, de mindenki csak Luna Rubra-ként
ismert. Ez latinul vörös holdat, vagy vörös éjt jelent, ki hogy fordítja.

De, kezdjük az elején. Yorktown közelében, a Központi sivatag egyik táborában
láttam meg a napvilágot. Anyukám, és apukám egy szem gyermeke voltam, rengeteg
figyelmet kaptam tőlük. Anyukám megtanított az elsősegély nyújtás alapjaira,
mert rendszeresen bajba kerültem, vagy megsérültem, mert nekem mindig muszáj
volt fegyverekkel játszani. Ezért végül megtanítottak a fegyverforgatás
alapjaira. Lőfegyverekkel annyira nem bánok jól, inkább közelharcos vagyok,
abból viszont szinte minden fegyverrel elbírok, ami a kezem ügyébe kerül.

Tizennyolc éves koromig nem is történt nagyobb esemény. Néha megtámadtak minket
fertőzöttek, fosztogatók, de egyik sem olyan volt, amivel ne bírtunk volna el
kisebb-nagyobb veszteségek árán. Ebbe azonban beletörődött mindenki, féltek
elmenni máshova. Én azonban nem voltam megelégedve ezzel. Mondhatni elkezdtem
lázadni a szüleim, és a tábor többi lakója ellen. Azzal kezdődött, hogy
befestettem a hajam kékre. Nagyon nem tetszett nekik. Ezután egyre többször jártam
el onnan, és innen-onnan, elhagyatott táborokból rengeteg érdekes holmit
guberáltam össze. Emiatt a szüleim borzasztóan kiakadtak, és megtiltották, hogy
bárhova elmenjek, vagy ha elmegyek, soha többet ne jöjjek vissza. Szerettem
őket, de nem szerettem, hogy lekorlátoztak, ezért összeszedtem a legfontosabb
dolgaim, és útnak indultam. Azóta sem hallottam felőlük.

Pár hónappal később, csatlakoztam egy fosztogató bandához. Először, tudni illik
róla, hogy csak akkor ölök, ha nagyon muszáj. Nos, itt volt az első
gyilkosságom. A főnökük nem engedett maguk közé, mondván, hogy egy gyenge nő
vagyok, és amúgy is elegen vannak már. Ezért előkaptam a régi kardot, amit még
egy régebbi felfedező utamon találtam, és leszúrtam a hozzám legközelebb álló
tagot. Hörgött még párat, vért köhögött egyenesen az arcomba, majd kimúlt, a
szerencsétlen. Véres arccal pedig feltekintettem a fő muftira, és ennyit
mondtam:

- Úgy látom üresedés van.

Erre a főnök felnevetett, és megkérdezte a nevem. Nem mondtam a születési
nevem, azt akkor magam mögött hagytam, amikor eljöttem a szüleimtől. Felnéztem
az égre. A telihold vakítóan világított.

- Luna… - feleltem neki. – Luna Rubra, mert szép telihold van, és mert tiszta
vér vagyok emiatt… - belerúgtam a hullába.

Ezután évekig maradtam ezzel a bandával, és rengetegen megismerték a nevem. Általában
csak éjszaka jártunk fosztogatni. Eleinte mindenki csak akkor ölt, amikor
szükséges volt, ergo ha nem voltak hajlandóak együttműködni velünk az emberek.
Ám a növekvő hatalom miatt vérszemet kaptak, aztán már csak élvezetből
legyilkolásztak egy-egy menekült tábort. Ez nekem nem tetszett, így az egyik
ilyen portya alkalmával megpróbáltam elhagyni a bandát. Sajnos nem sikerült
észrevétlen maradnom, s kishíján otthagytam a fogam, ha nem lett volna ott
fogva tartva egy mutáns farkas. Nem csak hogy nagyobb volt a társainál, de bőre
is keményebb, és három szája volt… azt hiszem. Vagy csak két és fél. Nem is
lényeg. Kiszabadítottam, ő pedig lemészárolta az egykori társaimat. Én pedig
csendben mozdulatlanul végig néztem. Feltekintettem az égre, telihold volt. És
valamiért vörös színt vett fel. Bár ezt lehet csak utólag beképzeltem. A farkas
végül odajött hozzám, rám vicsorgott. Szájaiból rettenetes bűz áradt,
húscafatok lógtak belőle itt-ott. Rám morgott, én pedig jobb ötlet híján
visszamorogtam. Erre meglepődött. Erősebben morgott, mire lassan
feltápászkodtam, és ismét visszamorogtam rá. Megpróbált megtámadni. Elkaptam a
grabancát, és teljes testsúlyom kellett ahhoz, hogy a fejét a földhöz szoríthassam.
Két kezemmel erősen megcsavartam a nyakán a bőrt, és a fülébe morogtam jó
hangosan. Egy kis ideig ellenállt, majd engedett, és nyüszítve elfeküdt. Ekkor
elengedtem, és otthagytam. Egy ötven lépés után felvonyított, mire válaszul én
is így tettem, ezután pedig mellém szegődött, és máig napig velem van. A neve
egyébként Chaos lett, mert azon az estén teljesen káosz volt, minden értelemben.
Lassan már egy éve járjuk így kettesben a Központi sivatagot.

Luna: 



Chaos: