Das Haus

A nevem Szíjjártó Csenge, és 17 éves vagyok, és idén kezdtem a végzős évem. Van egy barátom is, Ottonak hívják, svéd cserediák. Nagyon kedves fiú, nagyon szeretem. Tőle kaptam ezt a cserepes muskátlit is, amit itt szorongatok a kezemben. Igen, tudom, hogy csak egyetlen szál muskátli, de ez az egy szál a legszebb szál muskátli, amit valaha láttam. És hogy minek hoztam el ide az erdő közepére? Nos éppenséggel mindenhova magammal hordom. Ha nem tenném, otthon kihajítanák. Szerintük csak foglalja a helyet, a helyére rendesen virágzó muskátlikat akarnak telepíteni.
Szóval, itt állok az erdőben, s Ottora várok, szokás szerint. Kezd zavarni a csöpörgő eső, úgyhogy a fejemre húzom az esőkabátom kapucniját. Körbe tekintek, ám Ottot sehol sem lelem. A jobb kezemmel elengedem a muskátli cserepét, és meglesem az órámat. Már húsz perce késik. Mivel még most sem látom sehol, elindulok a ház felé, de azért előtte dobok neki egy üzenetet, hogy a kapu előtt várom. Néhol hajolgatnom kell a belógó ágak elől, illetve vigyázok, nehogy elcsússzak a saras úton de egyébként teljesen jól járható. Megállok a hatalmas kovácsoltvas kapu előtt, és bekukucskálok. Ez a kúria a mai túránk célja. Már nagyon bemennék, ám nem szeretném Ottot kint hagyni. Így csak bejárat után kezdek kutakodni, ugyanis a kapun nem fogunk tudni bejutni. Olyan hatalmas, s az eső miatt csúszós is. A zárat pedig szintén esélytelen, hogy leverjük, pedig van nálam kalapács is. Igen, van nálam kalapács, ahogy feszítővas, egy bicska, kötél, háromféle lámpa, egy fej-, egy zseb-, meg egy nagyobb, reflektorszerű lámpa, valamint gyufa, és Benskátli. Azaz Ben, a legszebb szál muskátli. Benskátlit lerakom a kapuhoz, hogy Otto tudja, itt vagyok, én pedig elindulok körülnézni. Közben előkapom a táskámból a Starbucksos kávémat, és elkezdem szürcsölgetni. Ahogy távolodom a kaputól, egyre sűrűsödik a növényzet. Egyre több, nagyobb és terebélyesebb fák nehezítik a haladást. Talpam alatt recseg az a kevés elszáradt aljnövényzet, ami van, a fenyők ágai pedig egyre inkább akadályozzák előrehaladásom. A susnyásban kiszúrok egy pontot a kerítésen, ahol mintha nagyobb köz lenne, mint a többi között, ám mielőtt előbb megvizsgálhatnám, meghallom Otto kiabálását. Ezek szerint megérkezett. A bozóton keresztül visszacsörtetek a kapu elé, ahol Otto vár rám, kezében Benskátlival.
- No, végre hogy ideértél. Mi tartott ennyi ideig? – Kérdem, s csípőre tett kézzel várom válaszát.
- Ha nincs jobb ötleted, hogyan jussunk be, akkor én lehet találtam valamit…

Otto Sjöströmnak hívnak és egy 18 éves svédországi cserediák vagyok. Amolyan művészlélek. Már pár éve itt élek, de a nyelvvel, pláne a kiejtéssel azért még mindig rengeteg gondom akad. Szabadidőmben festek, fotózom, írok, rajzolok és költök. Afféle művészlélek vagyok.
Pont a nyelvi nehézségeim miatt kések most is, rossz távolsági buszra szálltam fel, ugyanis az első akitől útbaigazítást akartam kérni, egy kábé hetven éves nagyi lehetett és nagyon kedvesen visszaküldött a migráncs hazámba, a másik pedig nem értette, hogy miről hablatyolok. Még angolul sem. Csak ennyit mondott: " I don't speak kebab." Nem is vagyok török...
Két busz volt bent, így gondoltam fifty-fifty eséllyel majd sikerül a jóra felszállni. És pont nem sikerült. Ezt csak félúton vettem észre, így meg kellett állítanom a buszt és visszabattyogni a buszmegállóba és megvárni a következőt. Nagyon nehéz a tömegközlekedés ebben az országban. Végül a következő busz csak egy nappal később érkezett volna, szóval taxit hívtam.
Az erdőbe érve megláttam Benskátlit, szóval Signe sem lehet messze. Hamarosan meg is pillantom, csípőre tett kézzel kér számon.
- Szia Signe! Buszon, ööö, elvesztem.
Kezdem magyarázni, majd átváltottam angolra és elmondtam egyszerűen és könnyen érthetően. Nehéz nyelv ez a magyar.
- Szerintem próbáljuk meg valami viszkető...ööö feszítő vassal leszedni.
Még mielőtt bármibe is kezdtünk volna, letettem Benskátlit és a kamerámhoz nyúltam a táskámban, majd kattogtattam a helyről és a környékről pár képet.

A táska tartalma:
- Uzsonna
- SPORT szelet
- Túró rudi
- Víz (2l)
- Viszketővas
- Fényképezőgép
- Rajzlapok és rajzszerek
- Zseblámpa és gyufa
- Esernyő, esőkabát
- Svájcibicska

A kapu zárján nem volt mit leverni: bele volt építve a kapuba. Maximum feltörni lehetne, feltéve, hogy még mindig makulátlanul működik a zár. Ám a kerítés azon pontján, ahol nézte valóban volt potenciál a szétfeszítésére.
Az eső lassan hevesedett, és a szél is feltámadott, egy pár korhadt levelet repítve a jövendőbeli betörők képébe. Szinte sürgette őket, hogy mihamarabb jussanak be a házba. A nap korongja az épület mögött süllyedt le, kihangsúlyozva a legmagasabb tornyát.
A kapu túloldalán egy kőút vezetett a tornáchoz, ami túl messze volt ahhoz, hogy kilehessen venni hogyan néz ki. Bár ennél sokkal érdekesebb volt a tőle balra elterülő sövényes: már elburjánzott, de azért a körbevevő oszlopok, szobrok és egyéb dekorációk sugallták, hogy valamikor szép kert volt. Eme bokorlabirintusba nyílt a meggyengült kerítésrész, amit Csenge kinézett magának.

Csendben és türelmesen végighallgatom, ahogy Otto angolul elmagyarázza, hogyan ült rossz buszra, és hogyan jutott végül ki egy taxi segítségével. A végén csak mosolyogva megcsóváltam a fejem.
- A kapu zárjával nem tudunk mit kezdeni, viszont én lehet megtaláltam a bejáratunkat. – Mielőtt még befejezném a mondatom, már elő is kapja a fényképezőgépét, és kattogtat. Addig én gyorsan felhörpintem a kávém maradékát, az üres hordozópoharat pedig visszateszem a táskámba. Fontos a környezetvédelem!
Amint Otto befejezi a fényképezést, elvezetem ahhoz a kerítésrészhez, ahol bejuthatunk. Azonban mégsem olyan tágas a lyuk, hogy átférjünk… Még nem legalábbis. Előkapom a feszítővasat a táskámból, s a régi kerítéshez lépve elkezdem feszíteni, ám minden erőlködésem ellenére, egyedül ehhez kevés vagyok.
- Otto, segítenél kérlek? – kérdezem tőle. Az eső egyre hevesebben esik, és a szél is feltámadt. Visszafordulnék a kerítéshez, ám hirtelen elsötétül előttem minden. Felsikítok. Valami nagy és nedves tapad az arcomhoz.
- Ááááá!!! Segítség! – Sikoltozom, miközben kapálózom össze-vissza, s a feszítővasat is elhajítom. Nagy nehezen lekerül rólam az a jókora levél, én pedig zihálok. És még be sem jutottunk a házba. Kicsit elpirulok, hogy ekkora hisztit rendeztem egy átkozott falevél miatt.
- Nem ijedtem ám meg! Csak teszteltem, te megijednél-e… - hazudom neki, miközben elmegyek felvenni az eldobott szerszámot. Ketten, közös erővel ki tudjuk tágítani annyira a kerítésközt, hogy beférhessünk. A kúriához egy kőút vezet, ám ahhoz, hogy oda eljussunk, át kell jutnunk ezen a bokorlabirintuson. Kívülről még nem tűnt olyan vészesnek, de ahogyátszuszakoltam magam a két kerítésoszlop között, vészjóslón magasodtak fölém a sövények. Megvárom Ottot is, hogy bejöjjön, majd megfogom a kezét.
- Csak azért, hogy még véletlenül se veszítsük el egymást! – mondom neki, majd megindulok a sövények között.

- Persze, mindjárt!
Felelem két kattintás között, de a tökéletes beállítások miatt nem indulok rögtön a lány segítségére. Egészen addig nem, amíg fel nem sikít. Ekkor elejtem a kamerát, ami csak azért nem zuhan a sáros földre, mert a nyakamba volt akasztva. Én is megijedek, de én attól, hogy ő megijedt. Csak egy kisebb szívfasz, semmi komoly. Rögtön indulok, hogy segítsek, de hamar nevetésben török ki, mikor meglátom a baltás gyilkos falevelet. Egy megnyugtató ölelést azért adok neki, de azért hozzáteszem:
- Persze-persze, Signe semmitől sem fél!
Ezután kiöltöm rá a nyelvem, aztán segítek neki szétfeszíteni a rácsokat. Iszonyat menő ez a ház, pedig még az udvarában sem jutottunk be. Odabentről is csináltam még pár képet a szakadó esőben, aztán a sövénylabirintusban hagytam, hogy Signe megfogja a kezem.
- Pedig versenyezni akartam, hogy ki jut előbb a túlvilágra...Túloldalra... - Feleltem csalódottságot színlelve. A hangomban érződik, hogy nem gondoltam komolyan a kettészakadást. - Menjünk jobbra.
Felelem, mint minden tájékozódással kapcsolatos kérdésre szoktam.

Otto kezét szorongatva megindulok a labirintus felé. Ám nagyon hamar vissza is fordulok. Elengedem Otto kezét, és a kerítéshez rohanok, miközben ezt kiabálom:
- Basszus, kint hagytuk Benskátlit! – Villámsebesen rohanok visszafele, s nekirohanok a kerítésnek, mert ilyen gyorsan nem tudok átjutni rajta. Aztán előkapom a telefonom, mert már alig látni, és így indulok meg gyors gyalog-tempóban. Meglátom Benskátlit a kapuban. Odarohanok, és bár egyszer megcsúszom, sikerül talpon maradnom.
- Úgy sajnálom Benskátli! De ne aggódj, semmiképp nem hagytunk volna itt. Látod, most is egyből eszembe jutottál! – Közben a cserepet simogatom. Az általunk kreált bejárathoz érve szólítom Ottot.
- Otto, gyere és fogd meg kérlek Benskátlit! – Átnyújtom neki a cserepes muskátlit, majd ismét átpréselem magam a résen, és megragadom Otto kezét. A vakus telefont feltartom, hogy láthassuk mi van körülöttünk, és elindulok ismét, immáron a teljes csapattal. A tornyot használom tájékozódási pontnak, s elindulok egy úton. Jobbra fordulok, ahogy azt Otto javasolta, ám így csak egyre távolabb kerülünk a toronytól.
- Nem hiszem el! – toppantok egyet, mire egy jó adag sár loccsan az égbe, s ránk. – Ez a hülye labirintus! Miért nem vágunk át egyszerűen a sövényen? – Ottora nézek, már amennyit látok belőle a sötétben, anélkül, hogy a vakuval ne vakítanám meg. – Már ránk sötétedett, s így elég esélytelen, hogy kijussunk. Így jóval gyorsabb lesz. – Akár beleegyezik, akár nem, elindulok visszafelé, s egy olyan ponton megállok, ahogy a torony pont a sövény mögött helyezkedik el. Elengedem Otto kezét, felhúzom a kapucnit a fejemre, és oldalasan elindulok. Karjaimmal védem a szabadon maradt arcomat, de még pár ág így is megkarcol. Ha sikerül átjutnom, átkiabálok Ottonak, hogy jöjjön, s megvárom míg átér, utána indulunk megy együtt a kúria bejárata felé.

- Basszus, Benskátli!
Felelem majdnem szinkronban Signe-vel. És angolul. Az a növény több, mint különleges. Szerintem él. Mármint, tudom, a növények élnek, de a véleményem szerint ő egy kicsit jobban él, mint a többiek. Mivel Signe egy arany ember, - vagy hogyan fogalmaznak a magyarok - így visszarohant a növényért, én pedig addig csináltam pár vakus fotót a mellszoborról. illetve a padokról, aztán végleg elpakoltam az értékes masinát.
A kezem ezután sem volt üres, Benskátlinak is velünk kell jönnie. A mi triónk megállíthatatlan. De nagyon remélem, hogy nem haragszik azért, mert ott hagytuk... Ahogy a lucskos úton taposunk, egyre sárosabbak leszünk. Mármint mi ketten. Benskátlit a magasba tartom, szóval ő sértetlen marad.
Aztán Signe előrukkol azzal az ötlettel, hogy vágjunk át a sövényen és még mielőtt ellenkezni tudnék, már el is indul, hogy kivitelezze ezt az ötletét. Ha sikerül átjutnia, akkor Benskátlit ideiglenesen a táskámba helyezem, hogy én is tudjam védeni magam, majd elindulok utána. Miért van olyan érzésem, hogy mindketten be fogunk fordulni a bozótba?

A megállíthatatlan trió rendületlenül vágott át a sövényen. A második folyosó után, amin átjutottak Csenge megpillantotta a torony alatt elérhető közelségben lévő bejáratot, majd két másodperccel később beledőlt a bogáncsba. A magyarul nem beszélő ember is hasonló élményben részesült, de szerencsére az ő borulását erősen tompította a már a bogáncsok között kényelmesen fetrengő nőszemély.
A kérdéses szúrósnövénygyűjtemény közel helyezkedett el a kaputól a bejáratig tartó úthoz. A kapu mellett egy meglehetősen puccos kutyaház helyezkedett el, melynek ajtaja fölé az volt írva, hogy Blondi.
Viszont az igazán érdekes dolog: a bejárat nem túl meglepő módon zárva volt. Az ablakok a földszinten túl magasan voltak, hogy kintről el lehessen őket érni, és még e mellé be is voltak rácsozva.

Mikor megörülnék, hogy átjutottam a sövényen, s megpillantom a bejáratot, hirtelen elvesztem az egyensúlyomat, és beleborulok valami bozótosba. Ahogy beletenyerelek, hogy felálljak, megállapítom hogy bogáncs a fent említett növényzet.
- Ó a csudába, ezt jó lesz majd kisze... - Nem tudom befejezni a mondatom, mert egy hatalmas nyomást érzek, és tátott szájjal esek vissza a bogáncsosba, mert Otto rám esett. Tsodálatos, gondolom magamban, miközben a bogánccsal teli számmal nyögdécselő hangokat kiadva igyekszem Otto tudatára adni, hogy szálljon már le rólam a csudába is. Miután ez megtörténik, az első dolgom, amint kiemeltem a fejem ismét, hogy nagy erőkkel köpködöm ki a számból a bogáncsokat, ágakat, leveleket, meg rovarokat. Szóval minden olyat, ami nem oda való, vagy én nem szeretném, hogy oda való legyen. Ezt követően remélhetőleg Otto kisegít onnan. Majd se szó, se beszéd, kicipzározom a táskáját, kihalászom a vizet, és kiöblítem a számat alaposan. Végezetül két nagy kortyot le is engedek a torkomon, majd visszateszem az üveget, amiben már csak kb fele annyi víz van, mint eredetileg volt.
- Na haladjunk befelé, már elegem van a kertből! - jelentem ki puffogva, és nagy trappoló léptekkel elindulok a ház felé, ami miatt persze mindketten nyakig sárosak leszünk. A kutyaházra egy pillantást sem vetek, az ajtóhoz megyek, és megrángatom jó erősen.
- Zárva! - mondom, miközben megpróbálom kifújni a hajam az arcomból. Hát, nem sikerült. - Az ablakok túl magasan vannak, és még ha a nyakadba is veszel, és elérem őket, le vannak rácsozva. Mit tegyünk? - kérdem Ottot már-már hisztérikus hangon. Topogok egyhelyben, és a kezeimmel dörzsölöm a karjaimat, mert elkezdek fázni.

Végül mindketten a bógáncsban kötöttünk ki, bár Singe jóval morcosabb volt utána, mint én. Valószínűleg azért, mert én rá puhára estem. Amint a növényzet és a testem engedi kikászálódom a bokorból, majd felsegítem a lányt. Finoman kiveszem az egyik hajába ragadt bógáncsot, mit sem törődve azokkal, amik esetleg belém ragadtak. Biztos van ilyen, de egy ilyen küldetés ezzel jár.
Az ajtó természetesen zárva van, az ablakokat pedig nem érjük el kívülről. Ezt meg tudtam volna tippelni már akkor. Az eső miatt nem lenne jó kint maradni, főleg mivel látom Csengén, hogy fázik. Én elég jól bírom a hideget, szóval egy pillanatra ledobom magamról a kabátot és az alatta lévő melegítőt odaadom a lánynak.
A romantikus, átölelős felmelegítésnek a szakadó esőben nem sok értelme lett volna, így maradt ez az opció. Az államat vakargatva hallgatom a kérdését miközben az ablakot vizsgálom, majd ismét az ajtót. Ha esetleg van lábtörlő, benézek alá és Blondi házába szintén, ahogy a kövek alá is. A filmekben ilyen helyek alá rakják a pótkulcsokat, hátha szerencsénk lesz nekünk is.
Ha nem, akkor előveszem a bicskám és a viszketővasat. Először az előbbin lévő vackokkal esek neki a zárnak, ha nincs semmi amivel be tudnám nyomni a rugókat a zárban, akkor a vassal esek neki az ajtónak, hátha sikerrel járok.

Az ajtó csak kinyílt, aminek már pont ideje volt. Ahogy beléptünk elénk tárult a flancos előtér amiből rengeteg szoba nyílott, mindenféle irányba. Elővettem a képet és kattogtattam párat, többek közül hátulról hozzábújtam Signe-hez és egy közös szelfit is, ha hagyta.
A szemem megakadt a lelakatolt ajtón, így a fotózás után az első dolgom volt belepróbálni a bejárati ajtó kulcsát, hátha működik. Erre kábé annyi esély van, mint arra, hogy Benskátli álmomban kioltja az életem. Ha nem nyílik, akkor a bejárathoz legközelebbi ajtót választom.