2. évad: Első fejezet - A csend vége

A magamhoz térés utáni kis ajándék leszidásból semmit sem voltam képes tisztán felfogni. Nem azért, mert nem figyeltem shemale szája járására, hanem mert a dobhártyám kiakart folyni a fülemen. A szekér tele volt csörgő dolgokkal, gondolom arra is kitért a nő, vagy már úgy be vertem a fejem, hogy csak oda hallucináltam -mint a lovamat, és a sokadik kadétot, aki utálkozva néz rám-, de kezdem túlmagyarázni magamban, mi történik.
Tudnom kellenne. Nem erre feszültem négy éve?
De meg gyilkol ez a hang. Szédülök tőle. A felszerelésem felfrissítésének folyamata alatt az ujjaim is majdnem levágom a pengéim helyére rakása közben.
- Ki robbangat a fenekével ekkorákat?
Hogyne figyelnének az őrültre, aki folyton megmentésre szorul? Bár egyszer sem kértem, hogy tegye meg értem ezt a szívességet bárki, de a Felderítők olyan kisebbségi komplexusban szenvednek a sok rossz kritikától -mint Sámli-, hogy meg sem kellene lepődnöm azon, mennyire szeretik egymást megmenteni, majd a legidegesítőbbet leszólni, hogy értéktelen, és a hősiességért sem fizet vissza semmit. Jóbarátom erre szoktam mondani, hogy a (rossz munkát választott édesanyádat).
Átsikerült seggelnem a lovamra. Eltávolodok a szekértől, szakaszvezetőm lovának már majdnem zaklatásnak számító közelségébe. Alattam a hátas feszülten ugrik, nem kedveli még, hogy rajta ülnek. Illik hozzám. Én sem csípem, hogy mindenki a fejemen ül.
Szakaszvezető beszél, de minden szava egy dobbantás. Azt hittem a szekér súlyának zörgését hallottam ez idáig, most az remélem a lovak patájának dobogását. Óriások tűnnek fel, de ez számomra értelmetlen. Soha nem éreztem ilyen erejű kalapálást, akkor sem, mikor abban az erdőben mentettem az írhám. Az óriásoknak nincs akkora súlya, mint azt hitték régen- férfinő mellett töltve minden időt, úgy mindent megtudsz az óriásokról, több mint kétszer.
Követem a lányt, amint mellé érek, megpróbálom kicsit leszorítani magam mögé.
- Megzavarom a lábainál, a többi a tied. Azt hallottam eléggé be vagy rágva rájuk, hát most harapj bele ebbe de jól rágd meg mielőtt lenyeled!
Megsarkalom a lovam, hogy gyorsítson a vágtán. Amint a döghöz érek, a tenyerei felém lendülnek, de én lebukom, és a kantárt balra rántva egy éles irány váltással kikerülöm. Már hallom a felszerelések fütyülését, de csak egy pillanatra.
Nem állok a nő útjába. Nem azért, mert akár egy kis bizalmam is lenne irányába: a léptek. Most már biztos vagyok benne, hogy valami léptek, de nem hiszem, hogy egy fa szabadult volna ki a baszott nagy fák erdejéből. Embertelen szédülés tép, kacskázok a lóval, és kicsit megbotlik az állat, mert ahogy az óriás felbukik a saját halálában, a föld megremeg. Túl közel voltam.
Lehet rám is szóltak érte. Életem első küldetése, na ne szívjátok már az életem! De meg kellene próbálnom a csapatban, csapattag lenni.
- Hé! - veszem fel a lovaglási ritmust újra, így beérve a másikat. - Én meghalok, ha kell, ezért nem köszönöm meg, ha megment bárki. Nem félek tőlük, és a haláltól sem. Ezt elmondhatnád a többieknek is, nem mindenki pisál be, ha óriást lát!
Nem tudom válaszol-e, oda sem figyelek, valószínűleg Ő se rám.
- Lehetséges, hogy vannak még? Itt senki nem hallja ezt a rovajt? Mintha fák zúzódnának össze, lábak taposásától!
Válaszolt? Szakaszvezetővel és a többiekkel újra összeolvadunk, de aztán szét is vállnak. Én maradok Zoe közelében. Egy-egy pillanatra meglátom én is a tetemeket, de folyamatosan azt a hangot keresem. Talán képzelem, hogy a messzeségben a fák mozognak, és kezd a lovam prüszkölni a hajszolástól. Csak egy pillanatra sunyin lefékezem, amikor nem látok a közelben ép holttestet, hadd vegyen levegőt. Nem maradunk sokáig, ha észre vett Zoe, még rám is szólt, azonban nem ez az egyetlen oka annak, hogy újra nekicsaptam a ló oldalának a lábaim.
Hullaszag. Valami állat szaga. Mintha rothadna a hús az élő szöveten. Valami értelmetlen bukkan fel, és azt hiszem az indította be a szakasz vezető fantáziáját.
Mintha egy pillanatra rám nézett volna.
Megkövült a testem, az ujjaim elfehéredtek a gyeplőn.
- Menj, menj!
Nem voltam annyira lemaradva, de mintha egy eltéved nézelődő lettem volna még is, aki leszakadt a vezetőitől. Már majdnem odaértem Hanjehoz, semmi időt nem vesztegethettem.
Imádtam Erent. Mellette lenni olyan volt, mintha egy óriás árnyékában megbújva várhattam volna, hogy farkasként lecsapva támadhassak a csapdára összegyűlő szörnyetegekre. Eren kisugárzása vissza adta a harc igazi tökéletességét, amikor mindig győzhetsz, és nincsenek emberi hulláid.
Ebben a valamiben.
Áradt.
A halál.
Olyan hangosan lépett, hogy a saját gondolataim sem hallottam. Nem tudom, szóltam-e Hanjenak. De azt hiszem, most először biztosan féltem egy óriástól... menekülnünk kellene!

Elérkeztünk a faluhoz, ahol számos holttestet is találtunk. A holttestek állapota finoman szólva is megviselt volt. Noha még csak néhány órásak lehettek, szinte felismerhetetlenül megrágták őket a támadó titánok. Ahogy az arcából megmaradt része egymásba lettek nyomva, egy törött lyukat alkotva ezzel a koponyán. Egy puzzle-ra emékezetettett amit összekevertek és egymásba zúdítottak.
- Ezt a kirakóst se én fogom megoldani – mosolyogtam és megigazítottam a szemüvegemet.
A holttestek látványa izgalommal tölt el, de sajnos nem volt időm, hogy tovább csodáljam őket, mert jött a parancs, hogy ki kell iktatni az 5 méteres óriást 3 csapatársammal együtt (azaz velük, hehe...).
Szerencsére az óriás nem volt túl magas, de viszont annál gyorsabb volt. Ennél a pontnál újból elő jött belőlem a rég bennem bújkáló kiváncsiság, vajon a férfi óriásoknak miért nincs soha nemi szervük?

- Ymir, te etted meg? – kiáltottam fel hangosan.
De Ymir csak értetlenkedve nézett rám. Elmosolyodtam és legyintettem.
- Nem fontos. – böktem oda neki végül.
Tudtam, hogy nem volt időm akkor azon elmélkedni. Csapatként kell dolgoznunk ha le akarjuk azt a szexi dögöt mészárolni. Egy perce se telt el, és tudtam, hogy mit kell csinálni.
- Braun, te leszel a csali, kerülj az óriás szeme elé és csald el. Hoover és Ymir bújjatok el a tetőn úgy, hogy ne lásson titeket, és amikor elszalad mellettetek, akkor ugorjatok rá és vágjátok el a nyakszirtjét. Én is a közelbe leszek, mint tartalék, ha valami nem a terv szerint menne. – tájékoztattam a csapatott a tervről. - Ne aggódjatok, valami azt súgja, mind halhatatlanok vagyunk ebben a történetbe- kiáltottam biztatásul és elmosolyodtam.
Az első fele az akciónak a terv szerint ment, Braun elcsalta az óriást lelkes kiáltozással és integetéssel. Azonba amikor oda ért, egy hajszálon múlott, hogy ne kapja el az éppen a levegőbe emelkedő Braunt a lapát kezeivel. Ennél a pontnál Hoover és Ymir is rávetette magát hátulról.
Én csak néztem, ahogy a két csapatársam a levegőbe emelkedik és Ymir kerek feneke még feszesebnek tűnt az egyenruhába. Kicsit izzadtam, Levi formás hátsójára emlékeztetett.
Hoover érte el elsőnek a titánt, azonban és elvétette és a kardját az állat hátába döfve próbált rajta megkapaszkodni. Ymir azonban pont a nyakszirtje főlé célzott és a becsapódás pillanatában elmetszette annak nyakszirtjét. A gyönyörű, sötétvörös vére elegánsan fröccsent ki a napfénybe, és ahogy az megvilágította hirtelen olyan színre váltott, mint az áfonya lé. Ettől kifelyezetten szomjas lettem.
A titán futtában elesett és elülső felén landolva 10 métert csúszott, rajta két csapatársammal.
Két perccel késöbb a tetőn egyesültünk.
- Szép munka! – jegyeztem meg mosolyogva. - De attól tartok még nem végeztünk… mondtam és a fejemmel a többi csapatársat kerestem.

Hanji csoportja

- Te tisztára hülye vagy. – landol a földön Ymir Steve mellett. – „Ti iktassátok ki a titánt, én meg itt várok!” – a homlokára csap. – Tudod mit, menj a francba. Bertet majdnem kinyírták, mert te itt játszottad az agyadat, meg beszólogattál. Mit képzelsz, te vagy a vezérünk, aki majd osztogatja a parancsokat? – a következő pillanatban, olyan hirtelen, hogy Steve aligha készülhet fel rá, pofon vágja.
i.imgur.com/fDK47lS.jpg
- Ymir, higgadj le. – biccentett Reiner. – Oké, valóban nem volt a legjobb, de a lényeg, hogy se Bertnek, se nekem nem esett bajom.
- Bocs, de engem halálosan idegesít, ha valaki a saját bőrét félti, de az enyémet vásárra vinné. – morgott a lány.
- Az osztagvezető szólt. – jegyzi meg Bertolt. – Látott valamit.
Hanji szavaira nemsokára mind el kell indulniuk az állatszerű titán felé.

(Újra elérhető az Attack on Titan design )

Levi végighallgatta a javaslatokat. A lehetőségek mindegyike kellemetlennek bizonyult, és tudta, hogy végül neki kell döntenie.
- Ackerman-nek igaza van. - biccentett. - Egyelőre nincs lehetőségünk elfogni. Viszont az őrködésbe nem egyezem bele. - ha bárki félbeszakítaná, teljesen színtelen tónusban folytatja. - Az óriások embereket esznek, nem másik óriásokat. Általánosságban, ha egymás ellen fordultak, az egyik mindig alakváltó volt, mint Jeager esetében. Akik itt maradnának, irreálisan és feleslegesen tennék ki magukat életveszélynek, ezt a kockázatot pedig nem vagyok hajlandó vállalni. A titán itt marad. Életben hagyjuk, mert nem tud mozogni, és szólunk a négyszeműnek, hogy lesz egy kísérleti alanya, ha egyszer meggyőződtünk róla, hogy mi van a fallal. Ha Ravensal teóriája helyes, akkor könnyen lehet, hogy nem betörtek, hanem valamilyen módon a falu alakult át, ebben az esetben pedig jó eséllyel lesz lehetőségünk elfogni az óriást. - Connie-ra pillant, mintha a reakciójára lenne kíváncsi, és visszanyújtja neki a képet. - Megtesszük amit lehet. De az senkinek nem használ, ha megöletjük magunkat. - Végül elfordul, és a lovához indul, hogy minél előbb tovább haladjanak.
Mikor meghallja a lódobogást a háta mögül, szinte azonnal megfordul. A követ tisztelgésére egyszerűen biccent, majd megszólal:
- Adja át a parancsnoknak, hogy a csapatom még ellenőrzi a fal állapotát, hogy hol történt a betörés... aztán csatlakozunk hozzá a várban. Kérem... - itt megállt egy pillanatra, végül úgy döntött, jobb, ha Erwin hamarabb értesül mindenről. - Kérem közölje vele azt is, hogy erős gyanúnk, hogy egyáltalán nem történt betörés. Személyesen bővebben ki tudom majd fejteni, és addigra biztosan megerősítést is nyer, de egyelőre fontos lenne, hogy erről tudjon.
Kyle ekkor lép mellé. A férfire pillant, majd megszólal:
- Igen, azt hiszem, egyesítenünk kellene az osztagot. Weinstock miatt is, szeretném minél hamarabb tisztázni, hogy van-e még egy alakváltónk, és ha van, mennyit tud a képességéről. - itt egy pillanatra megtorpan. Tudja, hogy Kyle számára még mindig kényes téma a képessége, és valószínűleg ez gátolja a használatában is. - Ráadásul nem bánnám, ha válthatnék pár szót a pápaszemessel arról, hogy mit derített ki az óriásokról. Persze meggyőző bizonyíték a fénykép, de... ha nála van valami cáfolat, vagy akár megerősítés, az egészen más fénybe helyezné az ügyet.
Valóban beszélni akart a helyzetről, mind Hanji-val, mind Erwinnel, tisztázni, és véglegesíteni a konklúziót... megtehette volna egymaga is, de úgy döntött, ennyi még belefér. Amúgy sem tudta eldönteni, mi a jobb... ha betört a fal, vagy ha nem. Ha nem... akkor ki mondja meg, hogy mitől lettek emberek óriások, és mi a garancia arra, hogy nem követik őket még tömegek?
Nem mond többet, csak felkapaszkodik a lovára, és hátrakiált a többieknek.
- A formációt ismét felvesszük, ugyanazt, mint amikor idejöttünk. Légvonalban haladunk, a lehető leggyorsabb úton közelítjük meg a másik falut. Ha harcra kerül a sor, senki nem kezd magánakcióba, egy titán ellen legalább ketten menjetek. Ha a másik csapat már harcba keveredett, a segítségükre sietünk. A falu után a következő állomásunk a fal lesz, ellenőrizzük az állapotát, aztán a teljes osztag csatlakozik Erwin parancsnokhoz Utgart várában, érthető?
Ha pozitív visszajelzést kap, azonnal elindul a megfelelő irányba.

A mai vadászat eredményes volt, két nyúl, egy őz, egy kosár gyümölcs és rengeteg gyógynövény. Ma királyi lakomát rendeznék, ha éppen teljesen idióta lennék. Ezekből amennyit csak tudok, félre kell tennem. A húst meg tudom forgatni még a faluban szerzett sóban, így az eláll egy ideig, a gyümölcsök és a gyógynövények amúgy is tovább húzzák.
Közben tüzet raktam és elkezdtem megélezni a nyilvesszőimet, megtisztítani őket. A tűz kellemesen ropogott és épp ebédhez közeledett az idő, ezért elővettem az egyik nyulat és elkezdtem nyúzni a kis havert.
- Remélem nem túl csimbókos a húsod, megdolgoztattál rendesen.
Az említett nyúl kiszabadult a számára előállított csapdából, bár sebesülten ugyan, de jó rendesen megfutatott. Egy nyársa szúrtam az állatot és sütni kezdtem. Míg a tűz pörkölődött, mélyebbre mentem a barlangban, ahol egy föld alatti patak volt. Lemostam magamról a verejték és a nyers hús szagát. Bár a titánok nem tudnak lejönni a barlangba - a legnagyobb mákomra -, de ez a szag rengeteg lényt bevonzhat, és köszönöm szépen, legalább az északáim maradjanak nyugodtak. Nem telik tíz percbe, míg végzek a fürdéssel. Felöltözöm és a lehült testemet a tűz melegével kezdem újra felforrósítani. Még vár rám egy esti vadászat. A nyúl még mindig nyers, pedig már kopog a szemem az éhségtől ezért elrágcsálok egy almát és visszatérek a tűz melegébe. Ekkor azonban hangokat hallok. Reflexből a kardomért nyúlok és elindulok a zaj irányába.

Gyorsan haladtak a másik falu felé, és úgy tűnt, nem ütköznek ellenállásba. Levi mégsem nyugodott meg, valahogy sejtette, hogy gond lesz. Talán pont azért volt, mert nem ütköztek ellenállásba. Gyanús volt, hogy bármi simán megy. Mikor megérkeztek a másik, szintén borzalmas állapotban lévő faluhoz, és leszállt a lováról, már érezte, hogy a sejtése ismét nem volt alaptalan. A holttesteket csak egy pillanatra látta, nem gondolkozott rajtuk túl sokat. Azonnal a csapathoz sietett, akik körbeálltak valakit. Vera már lehajolt Dieb mellé, és Levi nem kérdezte meg, hogy halott-e... egészen biztos volt benne. Végigpillantott a csapatán, sejtve, hogy megviseli őket a helyzet... egy veteránt veszítettek, olyasvalakit, akivel négy éve együtt harcoltak. Akármennyire idétlenül viselkedett gyakran, Dieb is a csapata része volt. Tudta, hogy a férfinek már nem volt családja, a katonaság volt az egyetlen, ahová tartozott. Újabb halál. ~Lassan hozzá kellene szoknom.~ A gondolat is undorító volt, de szinte mindig felmerült benne, mennyivel jobb lenne, ha képes lenne könnyen elfogadni az egészet, legyinteni, és egyfajta borzalmas rutin részévé tenni. Inkább elüldözte a gondolatot.
- Mi történt? - nézett Hanjira. - Rendellenes? - ebben is erősen kételkedett. Elég sokan voltak, legtöbben tapasztalt katonák, Dieb is az volt... Ha megkapta a választ, Reinerhez és Ymirhez fordul. - Tegyétek a szekérre! Rendes küldetésként tekintünk erre a helyzetre, ha visszaérkezünk, gondoskodunk a temetésről. Mindenki, aki részt vett a harcban, töltse újra a gázt, ha kell cseréljen pengéket! Még nem ért véget a feladatunk, akármi is történt. - Mikor Tina is elindul, utána szól. - Te maradj itt!
Amikor a lány megfordul, odalép hozzá.
- Mutasd a tenyered, ellenőriznünk kell valamit. - előveszi az egyik pengéjét, és egy gyors mozdulattal megvágja a lány tenyerét. Tina szinte nem is tud reagálni. Levi letörli az összevérezett pengét, megfogja a lány tenyerét, hogy ne szorítsa össze az öklét, és egy rövid ideig nézi a sebet.
- Ez meg mire volt jó? - kérdezi idegesen a lány, a férfi azonban pár másodpercig még nem szólal meg. Semmi változás. A vágás meglehetősen pontos, és elég vékony, így csak egy kis vércsík indul ki belőle, de nem tűnik úgy, hogy azonnal elkezdene gyógyulni.
- Mindenképpen ellenőriznünk kellett ezt az eshetőséget. - mondja végül. - A falakon kívül, eszméletlenül találtunk rád. Jeager szintén eszméletlen legtöbbször, mikor kikerül az óriása nyakszirtjéből. Felvetült a lehetőség, hogy akár tudtodon kívül, te is alakváltó vagy. A szekéren találsz kötszert, kis vágás, nem hiszem, hogy sok időbe telne, amíg rendbe jön.
Tina azonnal a szekérhez siet, látszik, hogy dühíti a helyzet, Levi pedig kicsit lemaradva követi, és Hanjihoz lép oda. Közben már jár az agya azon, amit a harcról mondott. Egy állatszerű óriás, ami védte a nyakszirtjét. A nyakszirtjüket többnyire az intelligens titánok, az alakváltók védték, még a rendellenesek sem. ~Mert persze miért lett volna elég annyi alakváltó, amennyi eddig van? Miért ne kéne nekünk, egy nagyra nőtt majom is?~
Normális körülmények között szólna Hanjinak, hogy menjenek kicsit távolabb a csapattól, és ne mindenkivel közölje a szörnyű gyanút, ám sejti, hogy tulajdonképpen az egész csapat tud lassan Connie anyjának esetéről. Ha kérdezik a fiút, mi történt, senki nem gátolhatja meg, hogy beszéljen róla.
- Tudod Négyszemű, sosem hittem volna, hogy valaha ezt mondom, de... beszélnem kell veled a kutatásaidról. - egy pillanatot vár, majd folytatja. - Springer falujában... az emberek eltűntek, nem voltak holttestek, és a lovak az istállókban maradtak. Az egyik házon feküdt egy óriás, képtelen volt felkelni, de a kölyök azt bizonygatta, hogy az anyja. Mutatott egy képet, és félelmetes a hasonlóság. - megtorpan egy pillanatra. - Lehetséges, hogy a titánok emberekből lettek? Én őszintén szólva nem értek annyit a dögökhöz mint te, de ettől függetlenül a rövid verziót kérem, kevés tudományos maszlaggal.
A továbbiakban némán hallgatja a nő szavait, és az elmondottak alapján reagál. (OOC: Következő reagban kifejtem, Hanji válasza alapján)
Mielőtt elindulnak, ő is újratölti a tartályait, bár a két, viszonylag kis termetű óriás legyőzéséhez nem kellett annyi gázt fogyasztania. A pengéit is ellenőrzi, kicseréli. Mielőtt ellépne a szekértől, letépi Dieb jelvényét az egyenruhájáról, majd a zsebébe csúsztatja.