Azoir

Név: Azoir
Kaszt: Vízidomár
Külső: 180 magas, kreolbőrű férfi, barna, félhosszú hajjal. Szeme kék, megjelenése abszolút víztörzsi. Arcának bal felén varratok hívják fel a figyelmet a sebhelyére.
Belső: Labilis. Érzéseire hagyatkozik, és nem nagyon szeret/tud logikázni. Általában könnyen megbízik mindenkiben, és megnyílik mindenkinek. Ha azonban átcsap a labilitása, ő maga sem tudja, mit csinál és miért.

Passzív képesség: Gyógyítás (Nagy hangsúly)
Speciális képesség: Növényidomítás

Azoir az északi sarkon született, egy halász és egy gyógyító
frigyéből. Élete korai szakaszában nem foglalkozott az idomítással, igazából
nem is tudta, képes lenne-e rá, Nem akart idomítani, mert félt, hogy
felhatalmazva érezné magát arra, hogy uralkodjon a nem idomárokon. Talán saját
maga, talán apja miatt, de ezek a gondolatok soha nem hagyták nyugodni.
Mindezek ellenére szépen cseperedett és tanulta a szakmát, azaz halászott,
egészen tíz éves koráig. Azoir életében ekkor következett be az első törés.
Házukra az egyik éjjelen furcsa banditák törtek, apját és anyját megölték,
mindenüket kirabolták. Ő maga is halálra volt ítélve, csupán egyetlen más
választást hagytak neki: száműzetésbe vonul északról.

Így történt, hogy a tíz éves Azoir egymaga egy csónakban, könnyes
szemekkel távolodott az északi jégmezőkről, és a tenger hullámain vergődött
napokon, sőt heteken keresztül. Vadászni tudott, így éhen nem halt, míg a
tengervizet „sótlanította” minden tudományát latba vetve, de így is az éhhalál
küszöbén állt, amikor rá találtak.<o:p></o:p>

Először azt hitte Zukó mentette meg. A tűznépebeli ruha, az
öregember, a sebhely, minden rá utalt. Persze hamar kiderült, hogy csak
hasonlóság van a vén Grad és Zukó között, de ez Azoirt már nem érdekelte, a fiú
hosszú idő után végre tudott kötődni valakihez. Grad mesternél megtanulta a
történelmet, a népeket, a kultúrát. És meg tanult idomítani is. Igaz, ez
utóbbit csak kezdetleges formában, mert ugyan a mester azt mondta, ezt az erőt
jóra is használhatja, de tanár híján a fejlődés csökönyös és lassú volt.

Kénytelen volt hát újra tovább állni. Következő tíz évét a
déli víz törzsében töltötte, ahol többnyire idomítani tanult, de ezt is
elhanyagolta, és megpróbált a gyógyításra koncentrálni. Grad mester szerint
ezzel rengeteg emberen képes lenne segíteni, és a fiút átadta magát a
gondolatnak. A tervei között szerepelt immár a bosszú mellett az is, hogy
elutazik Köztársaságvárosba, és orvosnak, még jobb esetben a hadseregbe áll be
felcsernek. Húsz évesen késznek is hitte magát a feladatra.

Újra útra kelt. Valahogy kezdte azt érezni, hogy az élete
nem áll másból, mint utazásból. Remélte, hogy életének utolsó nagy útja ez, és
az utolsó állomás, ahol megvetheti a lábát Köztársaságváros lesz. Útközben
tiszteletét tette a mocsárban is, ahol növényidomárokkal ismerkedett és töltött
el heteket. Megtetszettek neki a növényidomár mozdulatok, és úgy gondolta, ez a
tudás nem lehet ártalmas az átlagos emberekre, így érdeklődött iránta. Felvette
álmai közé ezt is, majd indult tovább az áhított cél irányába.

Amikor a városba ért, épp csúcspontján tombolt az
Amon-forradalom. Nem kellett kérlelni, szinte örömmel titkolta el a képességét,
hiszen egyetértett az egyenlőségiekkel. Mégis inkább jobbnak látta meghúzni
magát pártatlanul. Szinte le sem csengett az egész hajcihő, máris érkezett a
Fekete Nap. Hogy ezt, hogyan élte meg Azoir, azt még maga sem tudja. Egyfelől
élete legboldogabb időszaka volt ez, másfelől életének második törése
következett be. Találkozott Ionával. A levegőidomárba az első pillanattól
kezdve szerelmes lett. Mindent megtett, hogy elérje a lány kegyeit, és hiába a
Fekete Nap minden gonoszsága, ezek csak erősítették benne a vágyat, hogy a lány
szívéhez érjen. Ionában megtalálta életének értelmét. Végre volt kiben bíznia,
volt kire számítania minden helyzetben, és nem kellett elhagynia. Nem kellett
elutaznia, minden álmát, célját elfeledte, mert már nem volt rá szüksége. De
ugyanakkor elvesztette egy részét. Idomítóerejét blokkolták. Azoir talán örült
is neki, és nem is. Végre nem volt ereje, amivel uralkodhatott mások felett, de
ugyanakkor teljesen szétesett. Iona volt az egyetlen, aki tartotta benne a
lelket, de a Fekete Nap bukása után minden megváltozott. Már nem is emlékszik
tisztán ezekre az időkre.

Emlékei mind kitörlődtek, csak foszlányok maradtak meg. A
szellemvilágban ébredt, ahol egyedül próbált életben maradni, de a szellemek
nem fogadták be. Megsebezték arcát, meggyötörték őt. Azoir életében
bekövetkezett a harmadik törés. Elvesztette hitét a szellemekben, az
idomításban, elvesztette a reményt, és ami a legfőbb; elvesztette Ionát is, az
egyetlen személyt, aki számított neki. Mintha élete központja szűnt volna meg
létezni, ezzel a férfi teljesen képlékennyé, befolyásolhatóvá vált.

Ekkor talált rá egy társaság. Ők Amonként szólították, és
biztosak voltak benne, hogy Azoir képes vért idomítani. Ekkor még maga is így
gondolta. Sohasem próbálta, mert a befolyás ellenére egy hang – talán a
sajátja, az apjáé, Gradé, vagy Ionáé – mindig megakadályozta, hogy idáig
fajuljanak tettei, de élvezte a helyzetet. A lelke pillanatnyi stabilitást
talált akkor, amikor rájött, egyenlőséget adhat az embereknek. Egy problémát
oldhat meg. Azoir azonosult Amonnal, és így találkozott újra Ionával. Azokra a
percekre, órákra mindig is emlékezni fog.

Azoir nyugodtan sétálgatott szobájában, amikor jelentették
neki, hogy foglyok érkeztek. Rögtön el is indult a börtön felé, miközben az
agya már a büntetésre koncentrált. ~ Na vajon miket kaptunk? ~ kérdezte magától
~ Idomárok? Civilek? Mondjuk mindegy, hiszen mi döntünk a sorsukról ~ nevetett
magában.

Odaért az ajtóhoz. Mielőtt belépett volna, megigazította
maszkját, majd benyitott. Ahogy körbenézett a foglyokon, mintha egy szikla
csapta volna meg. Először Quant látta meg, majd után Ionát. Hirtelen eszébe
jutottak a szép emlékek, a boldog idők, a közös harcok. Ha nem lett volna rajta
a maszk, most csak döbbent arcát látták volna. Kis időbe tellett, mire rávette
magát a beszédre. ~ Már a múlt... Ő már a múlt. ~

- Nyílván kíváncsiak vagytok, hogy miért  kerültetek ide. - hangja teljesen más volt,
mint amit régi társai ismertek, de ahogy lépkedett a teremben, Ionának
ismerőssé válhatott. - Egy nagyszabású terv része lettetek, főleg te,
nomádleány. Ha tudnád, mi minden van, amit tudsz, s nem tudsz róla... - nevette
el magát - Ne féljetek, az erőtök még nincs veszélyben. Minek nekünk a morzsa,
ha meg van terítve az asztal, nemde? - kérdezte, majd elindult kifelé a
szobából. Utolsó pillantását Ionára szegezte.<o:p></o:p>

Iona:

~Nem megy. Nem megy. Túl zaklatott vagyok. Ez így nem fog
menni.~

Felpattant, és fel-alá kezdett járkálni, hogy kissé
levezesse a fölös energiáit. Közben próbált mindent átgondolni. Mi céljuk
lehetett egy légidomár mester elrablásával? Ezt a kérdést azonnal elvetette,
mert több újabb kérdést vetett fel, mint ahány választ adott. Milliónyi oka
lehetett...

Ekkor kinyílt az ajtó, és egy maszkos alak lépett be rajta.
Amon. Legalábbis a maszkja Amoné volt.

Beszélni kezdett, és többször említette őt is... de valami
nem volt rendben vele. Volt benne valami ismerős, valami meghatározhatatlanul
ismerős... pontosan tudta, kinek az emlékét idézte fel benne a maszkos alak, de
elhessegette a gondolatot. Ostobaság. Ő halott. Lenézett a karkötőre és azonnal
eszébe jutott az a nap. Ő halott. Akárki is a maszkos, ostobaság lenne azt
hinni, hogy bármi köze van Azoirhoz. Odasétált a férfihez, és a szemébe
nézett... jobban mondva a maszk szemnyílásaiba, mert az árnyékok elfedték a
tényleges szemeket. Terített asztal... hát persze.

- Tudja, aki terített asztalról lakomázik, könnyen elcsapja
a gyomrát. - sziszegte. - Vigyázzon. A gyomorrontás nem kellemes érzés.

Az elmúlt három év leginkább abban változtatta meg Ionát,
hogy felvágták a nyelvét. Nem volt ugyanaz a szende és naiv lány, mint a Fekete
Nap támadásakor. Erősebb volt, és óvatosabb. Remélte, ez kihúzhatja a bajból.

Azoir:

 - Szóval bátor a
kisasszony... - válaszolta Azoir, a szemeit összehúzva. - Mert ő biztos tud
valamit, igaz? - egy sértést is hozzá akart tenni, de valamiért nem tudott. ~
Már nem számít nekem. Miért kellett pont őt elkapni...~

- Iona. Ha nem tévedek. Sokat tudok önről, de úgy látom nem
eleget. - majd körbenézett. - Biztosan kényelmetlen ennyi büdös, füstös férfi
között. Majd én kényelembe helyezem. Mondta, majd karon ragadta a lányt, s egy
másik szobába hurcolta. Ott keményen egy székbe lökte, majd járkálni kezdett
körülötte. - A forradalom ezúttal sikeres lesz. Te ott voltál, a legutóbb, de
most lesöprünk. Kérdés, hogy mikor. Ha továbbra is, ilyen szabadnyelvet
használ, azt hiszem megtapasztalja a gravitáció átkát. Szóval, még mindig akar
mondani valamit?

A sétálgatást nem hagyta abba, hol a lány előtt, hol mögötte
haladt el. Ilyenkor kezét végighúzta a vékonyka vállakon, s közben gyengéden
suttogta. - Csak egy aprócska mozdulat, s mindennek vége... biztosan ezt
akarja?

Iona:

A férfi egyre furcsábban viselkedett. Megragadta Iona
karját, majd a másik szobában egy székbe lökte. A lány igyekezett figyelni,
hogy pontosan miket mond, de azt is tudta, hogy ilyen jó esélye nem lesz még
egy, hogy megtudja, ezúttal ki bújt a legendás egyenlőségi maszkja mögé.
Megvárta, míg a férfi mögé ér, majd egy használva a képességeit nagy
sebességgel felpattant, és egy erőteljes légáramlatot küldött felé. Elég erőset
ahhoz, hogy a maszk leoldódjon, és arrébb repüljön. A problémát az jelentette,
hogy nem volt felkészülve arra, kit talál a maszk mögött.

Azoir volt az. Ugyanaz az Azoir, akit három éven keresztül
gyászolt. Ugyanaz az Azoir, akit elvittek a szellemek. A bal szeme alatt egy
összevarrott vágás éktelenkedett, de ő volt az. A lány hirtelen nem tudta
eldönteni, mit tegyen. Kihasználhatta volna annak előnyét, hogy Azoirt
meglephette a maszk leesése, és valószínűleg ezért sokan hálásak lettek
volna... de ugyanakkor nem akarta megtámadni a férfit. De a történtek után a
nyakába sem borult volna nagyobb lelkesedéssel.

- Mi történt veled? - kérdezte. - A szellemekre, három éven
át halottnak hittelek, erre beállítasz egy legendás elmebeteg maszkjában,
forradalomról beszélsz, elraboltatsz, nekilöksz egy széknek, és még arra sem
veszed a fáradságot, hogy közöld velem, miattad szenvedtem éveken keresztül! -
A lány önként levágta magát a székbe, mindenféle nógatás nélkül. - Ha hozzám
mersz nyúlni, megbánod. - tette hozzá, fél szemmel a férfire sandítva.

Azoir:

Azoir azt sem tudta, hova kapjon, mikor a maszk leesett a
fejéről. Első dolga az volt, hogy kezével a varrást eltakarja, s csak utána
nézett a lányra.  Szemei inkább
csalódottságot tükröztek, mint gyűlöletet, de őt nem érdekelte. Végül, mikor a
lány újra leült, ő lehajolt a maszkkért, de nem vette fel. Kezében tartva
helyet foglalt Ionával szemben.

- Iona, semmit sem értesz. Ha tudtam volna, jelt adok
magamról... - kezdte vallomását. - Az egész egy nagy terv, egy nagy gépezet.
Engem magukkal vittek, megkínoztak. Meggyötörtek testileg, lelkileg. Ha tudnád
miken mentem keresztül. - szeméből könny buggyant elő, de nem a szomorúságtól.
A fájdalomtól. Az emlékektől. - Három évig éltem velük. De ez az idő
megtanított valamire. A világ megváltozott, s ezt meg kell őrizni. Már nem
vagyok az a régi barát... valahol a szívem mélyén még szeretlek, de más lettem,
más célokkal. Egy forradalmat vezetek. - szemeit lesütötte, a maszkot nézegette
- Az arcomat elcsúfították. Maszkot kellett vennem, hogy ne lássák a sebemet...
Azok a... azok a szellemek. Akiket te úgy szeretsz, akik a barátaid. Ezt tették
velem! - kiáltotta, s az asztalra csapott, majd Iona elé hajolt. - Nézd csak
meg! Ezt kaptam, miután annyit tettem értük! Ezt érdemeltem?! - majd visszaült.
- Már nem vagyok Azoir. Amon vagyok. - vette fel a maszkot - S visszatértem.

Iona:

Iona végighallgatta Azoir szavait, majd megvetően
felhorkant. Hirtelen szánalmasnak érezte a férfit. Nem rosszindulatból,
egyszerűen csak megvetette. És nem is akart küzdeni a megvetés ellen.

- Amon. Remek. - morgott. - Tudod, én azt hittem, te erős
vagy. Zuko nagyúr is szenvedett, és te tőle is tanultál. Ismerlek, te is
szenvedtél korábban is. És erősebbé tett. Ez egyfajta általános alapigazság. -
hátérébb lépett. - Ha eltűnsz... de erős maradsz, és ha megtörve, sebhelyes
arccal is, de tisztességes emberként térsz vissza, én hajlandó vagyok
szembefordulni a szellemekkel, és teszek rá, hogy a barátaim. Mert téged jobban
tisztellek és szeretlek annál. De most ha választanom kell, a szellemekben
fogok bízni. Ha valaki azt mondja, miattam tették, hogy megtudjam milyen gyönge
embert szerettem meg, még azt is elhiszem. Gyűlöllek. - sziszegte. - És becsüld
meg ezt a gyűlöletet, mert ez az egyetlen, ami hozzád köt. Megvetlek, és nem
azért ami történt veled, hanem akivé váltál.

Elfordult, lótuszülésbe ült, és lehunyta a szemét. Még nem
kezdett lesüllyedni a meditációs állapotba, tehát hallani fogja, ha Azoir
esetleg válaszol. Részben örült volna, ha felel, részben pedig meg sem akarta
hallgatni. Tudta, hogy nem lenne helyes elítélni, borzalmas dolgokon ment
keresztül, de nem tudta elhinni, hogy van az a borzalom, ami egy jó embert
ilyenné tud formálni. Egyszerre volt dühös, csalódott... a boldogságnak csak az
árnya futott át rajta, hogy egyáltalán él. De az is egyre gyorsabban tűnt el.
Nem szándékozott többet beszélni. Várta a választ, de ha nem kapta meg, tényleg
meditálni kezdett.

Azoir: 

- Csalódtam benned, Iona. – válaszolta lesújtottan Azoir,
miközben visszatette a maszkot a fejére. – Azt hittem, hogy megmaradt benned az
együttérzés. De mint minden, te is megváltoztál. Kiölték belőled, ahogy belőlem
valami mást. – Felállt, és az ajtó felé indult, de amikor rátette a kezét a
kilincsre, megállt, s hátrafordult. – Reméltem, hogy nem kerülsz bele. De a
sors máshogy gondolta. Erős ember voltam, de rájöttem, hogy van, amit rosszul
gondolok. Megváltoztak a nézeteim, de én magam nem változtam, s ezt te is
tudod…mélyen, magadban… - sóhajtott egyet – Hiányozni fogsz. Hogy mit hoz a
jövő, nem tudhatom. Hogy benne leszel-e, azt sem. Azt tudom, hogy mindig is
szerettelek, az első pillantás óta, és ez a szerelem nem múlt el. Csak kihűlt.
Számomra az fáj a legjobban, hogy meg sem próbálod megérteni, ezt az egészet,
velem kapcsolatban. – mondta, s a zsebébe nyúlt, majd kivett egy papírt, s az
asztalra tette. – Ez az első közös emlékünk. Ahogy látom, te lezártad a minket
összekötő időt, így erre már nem lesz szükségem. Ég áldjon Iona. És sok sikert.
- Mondta, de valamiért nem tudta elhagyni a szobát. ~ Nem...ez még nincs
lezárva, bármennyire is akarom...maradok... ~ gondolta magában, de a biztonság
kedvéért, visszaállt az ajtó elé, s háttal Ionának. Szemeit becsukta, s
mozdulatlan állt, csupán néhány könnycsepp csurgott le az arcán. De ő tartotta
magát.

És megkapta a papírt.

A papír ugyanaz volt, amit évekkel ezelőtt írt a lánynak, a
vers, mellyel érzelmeit kifejezte. Csupán annyival toldotta ki, hogy a végére
írta, Iona számára vélhetőleg vérrel: „Őt nem fogom feladni…Soha…”

 
Iona:

A lány az ajkába harapott, hogy ne álljon fel, és kezdjen el
beszélni, de az ő szeméből is folyni kezdtek a könnyek. ~Furcsa. A mi első
találkozásainkkor mindig sírtam. Reménytelenül szentimentális vagyok...~ Mikor
a férfi lerakta a verset, lassan felállt, és levette az asztalról. Elolvasta újra,
majd újra... és a végén lévő, vérrel írt sorokat is. Nem tudta, mit kéne
tennie. Nem tűnt el a mélységes megvetés, nem tűnt el a düh sem, de ezzel
együtt elöntötte a szánalom, és a szeretet is. Számára is fontos volt az a
szerelem, de leginkább kétségbe ejtette, hogy nem volt benne biztos, ez ugyanaz
az Azoir-e. Az ember a nézetei rabja... ha azok változnak, ő maga is változhat.

- Maradt bennem együttérzés. - suttogta. - De nem látok a
szándékaid mögé. Régen őszinte ember voltál. Nyílt és jó ember. Most úgy
rejtőzködsz, mintha mindenhonnan támadást várnál. Ha kimennél az utcára, és
levennéd azt az átkozott maszkot, ott megbecsülnének. Ez a világ tárt karokkal
fogadta be a szenvedőket, Zuko-tól Korráig... Megváltoztak a nézeteid? Miben? -
ismét elfordult. - Én is szeretlek. Még mindig, akármennyire tagadom, és
elhiszem, hogy még ott van az, akit szeretek. Csak sajnos megjelent valaki,
akit pedig mélyen gyűlölök. És ezen én nem tudok változtatni. Ezen csak te
tudsz. - fejezte be, az ajtóban álló férfire nézve.

Azoir:

- Én nem szenvedek. - fordult meg a vízidomár. - Már régóta
nem. Azt mondod, a világ vár engem, hogy megbecsülnek majd? Lehet, hogy igazad
van. - s közelebb lépett a lányhoz. - Te éltettél nap, mint nap. S vártam a
találkozást. Hogy megváltoztam-e, nem tudom. Nem akartam hozzád szólni, s most
mégis itt beszélgetünk... - ezzel levette a maszkját, hogy a lány láthassa az
arcát. - Szeretlek...régen hallottam ezt. Túl régen. Még mindig őszinte vagyok.
- közelebb hajolt, s megfogta a lány vállait. Egy pillanatig várt, de nem
történt reakció, így megcsókolta Ionát. Hosszú, sokat mondó csók volt ez. -
Majd elszakadtak egymástól. Azoir elengedte a lányt, s visszavette a maszkot.
Rám nincs szükségük. Csak ujjal mutogatnának, s összesúgnának a hátam mögött. Remélem
nem kerülünk egymással szembe, mert a szívem és a kötelességem ellent mond
egymásnak. - Próbált elindulni, de nem tudott. Valami ott tartotta .- Iona. Ha
megtehetném, itt hagynám őket, de ez lehetetlen. Boldog vagyok, hogy
beszélhettünk. Legalább szép lesz az utolsó közös emlékünk... Sajnálom... - S
ezzel elindult az ajtó felé.

Iona:

Iona végighallgatta a férfi mondandóját, majd mikor
megérintette a vállát, nem reagált... aztán érezte, hogy Azoir közelebb húzza,
és megcsókolja. Más volt a csók, mint évekkel ezelőtt. Sokkal több nehézség, és
fájdalom volt benne. A lány még mindig nem tudta mit gondoljon, hová tegye a
helyzetet, de nem akart még több fájdalmat okozni, a fél keze idegesen a
csuklóján lógó karperecen járt, ahogy mindig, ha zavart, vagy ideges volt.
Furcsán megnyugtatta a mozdulatsor.

Lehajtott fejjel felelt:

- Sajnálom, ha így kell véget érnie. De... tudd, hogy hozzám
még fordulhatsz. Dühös voltam, és ez nem múlt el, de... a dühöt el lehet
mulasztani. Számíthatsz rám, ha szükséges.

Lenézett a versre, és a végére vérrel írt szavakra.
Akármennyire elborzasztotta a gondolat, hogy hogyan írhatták fel azokat, fejben
egyszerűen kiegészítette a szavait. ~Én még nem adtam fel, hogy
visszahozzalak...~

Tudni akarta, pontosan mi történt, meg akarta érteni a férfi
helyzetét, de azt is tudta, hogy üres kérdezősködéssel most semmit nem tudna
elérni. Túl sok az eltelt idő, és nem bíznak eléggé egymásban. Még valamennyire
reménykedett benne, hogy egy nap ez megváltozik. Már nem volt naiv, nem volt idealista...
az kiveszett belőle. De reménykedni tudott. Az megmaradt, és csak remélni
merte, hogy Azoir sem veszítette el ezt a képességét. Lehajtotta a fejét, és
elfordult, majd ismét meditációs ülésbe helyezkedett. Lehunyta a szemét, és
megpróbálta visszaidézni a múltat. Furcsa volt, hogy hirtelen a Fekete Napos
idők tűntek egyszerűnek. ~Ez is bizonyítja, hogy önző vagyok~ állapította meg.
~A világ bajban volt, én pedig csak arra tudok koncentrálni, hogy a szerelmi
életem mennyivel könnyebb volt...~

Azoir:

~ A mester nem idomíthat… ~ ismétlődött a véridomár fejében
a mondat újra, meg újra. Hirtelen fordult vele a világ. Összetört lélekkel ült
le egy székbe, s magába temetkezett. ~ A parancs az parancs, Azoir ~ szólt
benne egy hang ~ Teljesítened kell, hiszen te mondtad: ez már a múlt. ~ Mire
egy másik hang válaszolt ~ De szeret téged! Ő maga mondta, hogy szeret, és
segíteni akar! ~ S szép kis vita keveredett az egészből. A fiú mozdulatlanul
ült, de fejében nagyobb mozgás volt, mint egy vihar sújtotta tengeren. Erkölcs
és kötelesség, nem fért össze, és ezt tudta ő is. A hosszú, kínos csend után
végül ököllel az asztalra csapott, és szitkozódni kezdett. Nem akarta elhinni.
~ Meg kell tennem! Meg kell tennem! ~ szajkózta magában, majd a lányhoz lépett.
Lehajolt, s finoman belesúgta a fülébe:

- Tégy úgy, mint akinek elvették az erejét! – mondta, majd
kettőt koppantott az ajtón, mire két őr lépett be. Ekkor Azoir az ülő Iona mögé
lépett, s hüvelykujját a lány homlokára tette, majd egy kis véridomítás
segítségével a lányt a földre fektette, mint akit tényleg megfosztották az
erejétől. Ezután elindult a két őr kíséretében a saját irodája felé, miközben
az ájult légidomárt ott hagyták a teremben. ~ Remélem nem esett baja… -
aggódott a lányért, de hamarosan már más gondolatok jártak a fejében ~ Az
utolsó alkalom volt. Többé nem könyörülök meg senkin! ~

Azoir ezután felszívódott. Járta a világot, többnyire
titokban, és ódzkodott mindenféle idomítástól. Sokat gondolkozott az Ionával
való találkozásán is. Vajon ha lenne még egy esélye, mindent megmagyarázhatna a
lánynak? Vajon az hajlandó lenne újra a régi szemmel nézni rá? Nem, ezt a
gondolatot soha nem tudta a végéig követni. Vagy az előtörni akaró könnyek,
vagy a földbe csapott ököl miatt. Lehetetlen lett neki. De valahogy érezte azt
is, hogy amíg nem rendezi Ionával az életét, nem találhat megnyugvást. A
levegőidomár az egyetlen, akihez tartozni akar.

Végső elkeseredettségében a szellemvilágba – a számára –
gyűlölt helyre menekül. Megpróbálta véridomítással elvenni a saját erejét, de
ez nem működött, ezért keresett egy szellemet, aki elvonta tőle a véridomító
képességét. Nem érdekelte, mibe kerül ez neki, csupán fogadalmat tett, hogy ha
a szellemnek szüksége lesz rá, ő nem tehet semmit, mennie kell.

Így onnantól kezdve nem tett mást, mint üldögélt és meditált
a szellemvilágban. Tízszer, százszor, ezerszer, végtelenszer végiggondolva az
életét, és a helyzetet, hogy újra találkozik Ionával. És csak ült, és
nézelődött, hátha felbukkan még egyszer a lány valahol előtte.