Zen

név: Zenol Zen
kaszt: kardforgató/levegő idomár
kor: 22

Haja sötét, szeme szürke, magassága 180 cm körüli lehet.

Egykor igen tehetős volt a Zenol család, születése idejére viszont már nem sok maradt a régi pompából, igaz még mindig keringtek legendák egy titkos kincses raktárról.

A családban nem voltak idomárok. Mindig is a harcművészet volt az irányadó.
Már kiskorától a kard szerelmese lett, olyannyira hogy a falusiak a háta mögött úgy kezdték hívni, hogy “kard őrült”. Meglehet nem volt szép dolog, viszont bizonyos értelemben igazuk volt. Nem érdekelte semmi más akkoriban, és így nem is tudta elkerülni a közelgő tragédiát.

Azon az éjjel amikor a Zenol családot támadás érte, nem tudott semmit sem tenni ellene.
Apja kezébe nyomta ősei kardját és azt mondta: “Fuss”
És ő futott, olyan gyorsan ahogy csak tudott. Még soha nem futott olyan gyorsan mint azon az éjjelen, már nem hallotta a fegyverek zaját, sem a szolgák sikolyát. Az arcában süvítő szél elnyomott minden hangot. Szinte egyévált a széllel.

A 11 éves Zen árva lett, nem maradt már mellette csak az ősei kardja. Napról, napra élt koldulásból, tolvajlásból s később új szenvedélye lett, a bor de legfőképpen a szerencsejáték. Ha lopott vagy csalt sosem kapták el, túl gyors volt, akárhányszor üldözték felébredtek benne az otthonról való menekülés emlékei és ismét úgy futott mintha szél lenne a talpa alatt.
Később rájött hogyan idomíthat levegőt akaratosan is, és nem csak a fájó emlékek előtörésével.
A kard útját sosem hagyta fel, és újonnan felébredt légidomár képességeit is bele kovácsolta kardforgatásába, számára a kettő szinte eggyé vált és el sem tudta volna képzelni hogy ne együtt használja őket.

Sok helyet bejárt utazása során de a föld birodalmát sosem hagyta el.

Egy borús napon a régi otthonához közel eső omladozó út menti fogadóban szállt meg. Ez volt az első alkalom hogy hazamenjen azóta hogy... Soha sem tudná elfelejteni azt az arcot, azt az arcot ami szellemként kísértette éveken át. És most itt állt előtte, igaz részegen de kétség sem fért hozzá. Ez egyike volt azoknak a szerencsétleneknek akik a családja megmaradt javai után vágyakoztak.

.........



Másnap délelőtt miután Zen befejezte a kicsit megkésett reggelit, kérdi a csapost:
“Főnök, mondja már meg, melyik út visz Köztársaságváros irányába?”
“Hát az amelyik a folyó mellett halad” mondta a csapos és sietve hozzátette “De vigyázzon ha arra megy, gonosz szellemek járnak arra”.
“Szellemek?” húzta fel a jobb szemöldökét Zen.
“Bizony szellemek, gonosz szellemek. Egy tucat halott banditát találtak arra a hajnalban, és képzelje mindet egy tiszta vágással kettészelték, hihetetlen nem? - habogta - Azt mondják hogy még a földön és a fákon is látszottak a vágásnyomok, még méterekkel utánuk is.”
Zen elmosolyodott és válaszolt - “Ne féljen, ha léteznek is szellemek, nappal nem bántanak”
Ez után felállt, fizetett, bambusz kalapját fejébe nyomta, kardját megigazította derekán és elindult a folyó menti úton.