Dazen

Jellemzők:  

Magasság: 160cm

Testsúly: 50kg

Kor: 15 éves

Származás: nem ismert

Lakhely: Köztársaságváros
Kaszt: légidomítás

Kinézet: kopasz, rövid, barna borosta az arcán, éppen csak pelyhedzik. A bal szeme fakó mélyzöld, a jobb csillogó világoskék. Alacsony, sovány gyerek. Kopott, koszos ruhákban jár, amint talál valami jobbat a jelenleg használtnál, lecseréli. (Nyíltetoválás nincs a fején, csak nem találtam jó képet.)

Köztársaságváros szegénynegyedében volt utcagyerek. Nagyjából ötéves kora előttről nem emlékszik semmire, még szüleire sem, csupán egy férfi hangjára – akiről úgy gondolja, hogy az apja lehet -, amint az mondja „FUSS! Ne nézz hátra! Szaladj, mint a szél!”. Azóta koldulásból és lopásból élt.

A többi utcagyerek rendszerint megverte őt furcsa szeme, kisebb, gyengébb termete és visszahúzódó természete miatt. Na meg persze azért, mert más volt, mint ők. Amióta eszét tudta képes volt befolyásolni a levegő mozgását. Képes volt apróbb tárgyakat szinte észrevétlenül magához repíteni, így sokkal könnyebb volt ételt lopni, hogy ne haljon éhen. De sosem használta arra az adottságát, hogy a többi gyereket bántsa. Igyekezett csupán saját magát gyorsabbá tenni, hogy minél könnyebben elkerülje az ütéseket, rúgásokat és minél hamarabb eltűnhessen a szorult helyzetekből.

Később, ahogy a kölykök egyre kegyetlenebbek és jobb, ügyesebb „útonállók” lettek, mikor már fegyverekkel támadtak, úgy alakult ki a fiúban egy passzív idomítás, hogy jóval a csapás beérkezte előtt érzékelje a közeledő tárgyakat. A teste körül szinte észlelhetetlenül forgott a levegő, ami egyből jelezte a fiúnak, amint valami megzavarta az áramlást. Így olyan reflexei lettek, amik szinte minden helyzetből kimentették, alig bár karcolással, horzsolással megúszva.

Kilenc éves lehetett, amikor az egyik nap meglátott a házak tetejéről egy vele egykorúnak tetsző lányt, amint beszalad egy kihalt, sötét sikátorba. A lány után négy ismeretlen suhanc. Sajnos a sikátornak nem volt másik kijárata, az ifjú légidomár ezt jól tudta, de úgy tűnt, hogy a lány nem. A fiú nem tudta, miért, de a sikátor végéig szaladt a tetőkön. A lány kétségbe esve látta, hogy nincs kiút, hiába ütögette a kemény téglafalat, félelemmel a szívében fordult üldözői felé. A fiúk tizennégy-tizenöt éveseknek tűntek és kaján vigyorral az arcukon nézték a rémült kislányt. 

- Na, végre megvagy. Innen már nem futsz sehova. Azt hitted csak úgy lerázol bennünket? Ugyan már. Már megtanulhattad volna, ha nem ellenkezel, hamarabb vége van. – mondta a legmagasabb fiú, fura hanglejtéssel. Mintha utalni akart volna valamire. Közben elkezdte kioldani a nadrágja övét, a többiek pedig csak kacagtak. – Gyerünk srácok, fogjátok le!

A lány félelme, ha lehet, még nagyobbra nőtt és sírva kezdett könyörögni a felé közeledőknek. A fiú eddig soha nem érzett késztetést vett észre, hogy beavatkozzon, pedig már régóta tudta, hogy ha nem ő a kiszemelt, akkor csak meghúzza magát, nem esik baja. De most nem. 

- Hagyjátok őt békén! – kiáltott le az utcakölyköknek, miközben maga is levetődött a tetőről, majd ahelyett, hogy szétlapult volna a földön, egy kisebb légárammal tompította az esést. Éppen a lány mellett ért földet.

- Neked ehhez semmi közöd, kölyök. Menj innen, amíg szépen mondjuk. - A lány rettegve karolt belé és mélyen a szemébe nézve kérlelte:

- Segíts! Ezek a nyomorultak folyton bántanak, sosem hagynak békén. – gyönyörű szeme a könnyeken át is csillogott, benne az éjszaka minden csillagával. Ébenfekete haja zilált volt a futástól. Karcsú alkata éhezésről árulkodott. Az ifjú légidomár úgy érezte, meg kell védenie ezt a lányt, minden áron. 

- Mi lenne, ha nem bántana senki senkit és mindenki menne a maga dolgára? – kérdezte reménykedve a zaklatók felé fordulva.

- Neked megvolt rá az esélyed. – Közben visszacsatolta az övét és felkapott a földről egy csődarabot.

- Milyen kár, hogy nem éltél vele. Intézzük el! 

Mind a négyen egyszerre támadtak, amire egy széles suhintás volt a reakció, a lánytól pedig egy éles sikítás. A támadók folyamatosan próbáltak találatot bevinni, de a fiú hol elhajolt előlük, hol egy széllökéssel lökte őket a falhoz. Túl sok kárt nem okozott vele, de abban reménykedett, hogy ha sikerül egyszerre a földre juttatni mindet, akkor lesz annyi idejük, hogy elszaladjanak, amíg a többi feltápászkodik. Az egyik kölyök csúnyán célt tévesztett és telibe talált egy kazán kéményét, ami az egyik ház oldalából emelkedett a tetőig. Tömény füst szállt ki a csőből, elvakítva a magasabb kölyköket, akik köhögve küzdöttek a friss levegőért. A fiú ekkor megragadta a lány kezét és maga után húzva ösztökélte minél gyorsabb iramra.

- Utánuk, khö khö, nem lóghatnak meg. – hallották a mögöttük krákogó csapatfőnököt. De az ifjak már az utcán szaladtak tovább, egyre messzebb a zaklatók haragos és a füsttől egyre vörösebb szemeik elől.

A lány nagyon hálás volt. Miután kifújták magukat, a fiú nyakába vetette magát és úgy súgta fülébe a hálálkodó szavakat. Sokáig csak ölelte őt közben sírt. Mikor alább hagyott a remegés enyhített a szorításon is és koszos ruhája ujjával megtörölte könnyes arcát.

- Mi a neved? – kérdezte a sírástól remegő hangon. 

- Nem tudom. – válaszolta a fiú. – Nem emlékszem, hogy hívtak a szüleim, de a többi utcagyerek törzsszülöttnek vagy nyomoréknak szokott hívni. Na és neked?

- Yoru vagyok. De miért csúfoltak így téged? 

- Egyszer, amikor megkérdeztem, hogy miért bántanak mindig, azt mondták, a szemem miatt. Mert nem normális. – a lány mélyen belenézett először a fiú zöld, majd a kék szemébe, miközben a sajátjában csodálat csillogott.

- Szerintem gyönyörűek a szemeid. A bal olyan, mint az erdő, mély és barátságos. A jobb, pedig mint a tenger, csillogó messzi álmok hozója. – A fiú elpirult és elkapta a tekintetét, a lány kezét kezdte nézni.

- A tiéd meg olyan, mint az éjszaka, csak sokkal több csillag ragyog benne. – most a lányon volt a sor, hogy elpiruljon.

- Köszönöm. – mondta szemérmesen, aztán, hogy témát váltson, folytatta: - De, mindenkinek van rendes neve. Ha nem emlékszel a sajátodra, akkor majd én találok neked egy újat. – a lány elgondolkozott, majd megvilágosodva nézett ismét a fiú arcába.

- Legyen a neved Dazen! 

- Dazen?

- Igen. Na, mint szólsz? Tetszik? – nézett kíváncsian és mosolyogva Yoru a fiúra. A fiú szintén mosolyogva csak ennyit szólt:

- Tetszik.

Dazen és Yoru, a veszélyes kaland után együtt maradtak. Együtt csentek élelmet, szaladgáltak az utcán, játszottak a háztetőkön és együtt aludtak éjjelente, hogy vigyázzanak egymásra. A fiú egyre ügyesebb lett az idomításban és ahol tudta, használta is, de továbbra is csak arra, hogy megmentse magát (és immár Yorut is) a szorult helyzetekből. Legjobb barátokká váltak, de hát nem is volt senki másuk, csak ők ketten egymásnak. A barátságból idővel több lett és úgy tűnt, életük a szegénynegyed szürke nyomora ellenére is boldog lehet. Dazen úgy érezte, megtalálta a lelki egyensúlyt. Aztán eljött az az este…

Közel négy évvel a találkozásuk után (ekkor volt Dazen 13 éves) történt, hogy az egyik este, az utcán sétálgattak és beszélgettek, amikor is egy részeg társaság vette őket észre. 

- Hé, kislány! Miért nem hagyod ott azt a torz-szemű csavargót és jössz inkább velünk, had játszadozzunk el veled.

- Csak menjünk tovább, ha nem reagálunk, hátha békén hagynak minket. – suttogta Dazen. 

- Hozzád beszélünk ám. – lépett eléjük az egyikőjük. 

- Kérlek, hagyjatok békén minket! – mondta a fiú.

- Te nem érdekelsz minket, csak a kis barátnőd. – azzal megragadta Yoru kezét és elkezdte magához húzni.

- Eressz el! – kiáltott fel a lány. A szörnyű emlékek egyből megrohamozták az elméjét, melyek miatt rémült és vad kapálódzásba kezdett. Dazen nem gondolkozott sokat, egy gyors légáramlattal szétszedte a dulakodókat, Yorut elkapva, még egy gyors csapást küldött a mocsok felé, hogy fellökje azt, de az eredményt meg sem várva indult el rohanva Yoruval a sarkában. Ám a földet érés pillanatában nem csak a puffanást lehetett hallani, hanem egy baljós reccsenést is. 

- Hé Mazo! Kelj már föl hallod? Mazo, mi van veled? Mazo…

Dazent napokig kínozták a történések. Még Yoru finom ölelései sem tudták kizökkenteni. Folyton csak az a reccsenő hang járt a fejében. Nem tudott megbékélni magával. A harmadik nap dörömbölésre lettek figyelmesek a lakásukban. Az elhagyatott társasházak egyikébe költöztek be még régebben, mely a szellemi átjárók kinyílásával váltak lakatlanná. Dazen a hálóban próbálta túltenni magát a dolgokat, és úgy érezte lassan sikerül feldolgoznia az eseményeket (elvégre baleset volt). Yoru a konyhában volt, valószínűleg szerény vacsorájukon ügyködött, amikor egy éles sikítás kíséretében kivágódott a bejárati ajtó. A fiú azonnal talpon volt és kirohant a szobából a nappaliba, ahol egy nyúlánk, öltönyös ember állt, mögötte négy keménykötésű fickóval. Az egyikük fél kézzel szorosan magához ölelve tartotta Yorut, a másik kezével pedig egy kést feszített a torkához. Dazen felismerte az egyiküket, ott volt, amikor a három napja történt az incidens.

- Ő lenne az? A légidomár, aki megölte Mazot? – kérdezte az öltönyös férfi. 

- Igen. – mondta félszegen amaz. 

Dazen nem tudott megszólalni a soktól, Yoru pedig a torkához szorított kés miatt, nem mert megszólalni. 

- Ahogy nézem, egyszerű utcakölykök vagytok. – nézett szét rajtuk és a lakáson, aki valószínűleg a főnök volt. – Úgy gondolom, nem volt okod megölni az egyik emberemet. De mégis megtetted. Ez pedig bosszút kíván. Szerintem az pont elég jó elégtétel, ha megölöm a kis barátnődet. Végül is egy életet egy életért. Így igazságos. Amint eljutott a fiú tudatáig a szavak jelentése, azonnal heves tiltakozásba kezdett:

- Baleset volt! Esküszöm, hogy csak baleset volt! Én nem akartam megölni, csak el akartam menekülni. Ők kezdtek el minket zaklatni, mi nem csináltunk semmit. Csak baleset volt!!

- Persze, hiszen balesetek léteznek. Teljesen megértem. Velem is előfordult már, hogy félre léptem, vagy valamelyik emberem kezében megcsúszott a kés. – erre, mint egy parancsszóra, a fémesen csillogó kés elsiklott a lány nyakán, a szobát pedig betöltötte a lány nyakából sebesen spriccelő élénkvörös vér. Yoru arcán a félelem szívet facsart, így a fájdalom, amit Dazen érzett még leírhatatlanabb lett. 

- NEEEE! – ordította Dazen és elöntötte látóterét a sötétség. 

Lihegve tért magához a szoba közepén körötte a testekkel. Mind a földön feküdt és nem lehetett tudni, hogy élnek-e vagy sem. Csupán egy testről lehetett tudni, hogy halott, annak a lánynak a testéről, amelyik nyakából lustán folyt ki az egyre sötétebb, alvadó vér. Nem emlékezett, hogy mi történt az elmúlt percekben, hogy élnek a fickók vagy, hogy lesz-e ennek az egésznek folytatása. Csak két dolog érdekelte. Hogy a szerelme halott és ő ismét egyedül van.

A teste porhüvellyé vált, ő maga pedig semmivé. Lelke belépett az ürességbe…