Dale Lyons (Magányos Farkas)

Név: Dale Lyons

Kor: 28

Jellem: Magányos farkas, egyedül dolgozó túlélő. Előnyben részesíti a logikus gondolkodást, nagyon nehezn bízik meg az emberekben. Ennek ellenére bizonyos szinten jólelkű és segítőkész, noha a segítségnek megkéri az árát.

Egy Slimdale nevű településen láttam meg a napvilágot a családom egyetlen gyermekeként. A poszt apokaliptikus körülményektől eltekintve jó sorom volt itt. Egy kisebb túlélőtábor alapította falucskáról, vagyis inkább farmról van szó, ha úgy tetszik. Harminc ember, kert, állatok és fegyverek, mindez távol a belváros minden veszélyétől, a Glory, a Célkereszt és a Skulltop szorongató karmaitól. Egy egyszerű embernek ez a hely maga a paradicsom. 
A fertőzöttek sem jelentettek veszélyt, ugyanis apám és a többi alapító egy elektromos kerítést emelt a tanya köré, így sokáig csak halott élőhalottal volt szerencsém találkozni. Ennek ellenére az otthon található összes fegyverrel megtanítottak báni, legyen az lő, vagy pedig közelharci fegyver. 
Slimdale azért működött, mert olyan emberek alkották akik kiegészítik egymást. Volt aki a mezőgazdasághoz, volt aki az elektronikához és volt aki a túléléshez értett. Volt orvosunk is, apu pedig biztonsági őrként dolgozott a fertőzés előtt. A mesterek igyekeztek megtanítani az alapokat mindenkinek, így a lakosság egy pöppet mindenhez konyított, a működési elvét a dolgoknak legalábbis biztosan ismerte. 
Tizenhat évesen hagytam el először a biztonságot nyújtó elektromos kerítés óvta területet. Apám úgy gondolta, alkalmas vagyok arra, hogy megismerkedjek egy kicsit a kinti világgal. Az egyik vándorkereskedőtől kaptunk egy fülest, hogy egy nagyobb hordányi fertőzött tart erre. A Tanács (azaz a mesteremberek) veszélyesnek ítélte a helyzetet, ezért jó pár csapdát el kellett helyeznünk odakint. Kettes csoportokban haladtunk, mindenkinél volt térkép és adóvevő így nem féltem attól, hogy elveszek. Túlságosan bizakodó voltam...
Épp egy medvecsapdát helyeztem el, mikor a társam elkóborolt a közelemből. Csak azt hallottam ahogy felordít, majd az ágak recsegését és a levelek sistergését. Reflexből felkaptam a vadászpuskám, majd a hang irányába kezdtem sprintelni. Aztán egyszercsak minden zörej abbamaradt, én pedig nem tudtam hol vagyok. A hátsó zsebemben matatva kerestem a térképet, azonban ahogy az adóvevő és az iránytű, az is a medvecsapda helyszínén maradt. Tanácstalan voltam és rémült, fogalmam sem volt, hogy mitévő legyek. Jobbnak láttam egy helyben maradni, hátha a társam esetleg errefelé tér vissza, így kialakítottam magamnak egy kisebb pihenőhelyet. Levelekt hordtam össze, amin ha a szükség úgy hozza álomra hajthatom a fejem, előkészítettem a gallyakat egy esetleges tábortűz meggyújtására is, bárhogy őszinte legyek, nem állt szándékomban meggyújtani azt. Egy jó darabig egyedül voltam, legalábbis el akartam hinni, hogy egyedül vagyok. A csend ezt hitette el velem. Aztán jöttek a hörgések, majd pedig a tényleges, sétáló halottak. OTT VOLTAK VELEM SZEMBEN!
Le tudtam volna lőni őket, kevesen voltak és lassúak. De az ujjam kőkemény lett. Le is tudtam volna futni őket, de földbe gyökerezett a lábam. Halottak és... mozognak...
Nem hiszem, hogy a Nepal City kényelmében élőkön kívül valakinek ez sokkot okozna rajtam kívül, de még ilyen állapotban nem láttam őket. Csak akkor tudtam meghátrálni, mikor már csak alig pár méterre voltak tőlem, akkor is alig két lépést. A bokám ugyanis elakadt egy gyökérben és sikeresen a hátamra zuhantam. A puffanás magamra vonzotta a dögök figyelmét, előttem pedig lepergett az életem. Felkészültem a halálra. Az egyik rámvetette magát, de magam sem tudom, hogy hogyan, de sikerült elkapnom a torkát. Csattogni kezdte az ajkait és egyre erősebben nyomta felém magát. Én pedig fojtogattam, de mivel halott volt így nem sokra mentem vele, csak annyit értem el, hogy sikerült távol tartanom magamtól. A rám csorgó nyál és a fokozatosan elhagyó erőm nem sok jóval kecsegtet a helyzetem számára. A ficánkoló döghöz hamorasan csatlakoztak a társai is, pontosabban csatlakoztak volna, de egy vadászpuska golyója átszakította a koponyájukat, egy balta pedig beleállt annak a fejébe, ami épp engem akart kóstolgatni. Apám megmentette az életem, nem tudom meddig lehettem egyedül az erdőben, csak annyit mondtak, hogy már kerestek. A társam nem élte túl.
Mély nyomott hagyott bennem ez a találka, túlságosan is mélyet. Éjszaka rémálmok gyötörtek, a félelmeim központjába pedig a fertőzöttek kerültek. Utáltam félni. Nagyon utáltam. Le akartam küzdeni a félelmeimet, amihez viszont segítségére volt szükségem. A szomszéd srác, Butch alkalmasnak bizonyult. Jó gyerek volt, bár az érdeklődési köreink teljesen különbözőek voltak. Ő a lovát, Clovert ápolgatta, az állatok körül sertepertélt, míg én inkább a túlélés, a könyvek illetve a fegyverek felé kacsintgattam. Butch viszont értett az állatok befogásához, a fertőzöttek pedig nem sokban különbözhetnek tőlük. Napokig készültünk a nagy fogásra, egy tucat féle csapdát terveztünk arra, hogy befogjuk a dögöket, aztán elérkezett a nagy nap.
Úgy döntöttünk, hogy az elektromos kerítés felé kóborló zombik tökéletesek lesznek. Egy magányos példányra csaptunk le. Butch - aki még mindig nem tudom, hogy hogyan lehetett ennyire bátor - kövekkel magára vonta a dög figyelmét aki ezáltal felé kezdett sprintelni, én pedig kifeszítettem egy kötelet, miután a barátom keresztül szaladt rajta. Neki sikerült átugornia az általunk ásott gödröt, az agyatlan barátunk viszont nem volt ilyen szerencsés és belebuckázott. Bár a gödörben volt, még messze nem volt a miénk. Még el kellett kapnunk és valahogy haza is kellett cipelnünk. Butch próbálta altatóval elaltatni, azonban hasztalan volt. Leütni sem lehetett, így tanácstalanul egy rácsos szerkezetet helyeztünk fölé, hogy véletlenül se essen be senki mellé.
A megoldást végül a savaseső jelentette, a dög ugyanis ilyenkor nem igazán törődött a külvilággal. Voltak ócska védőruháink, azonban semmi fergetes. Állatidomár barátom bevállalta, hogy lemászik hozzá és megkötözi, míg én éberen figyeltem, nehogy baja essen. Utólag belegondolva, akármennyire is féltem a dögöktől a fordított felállás talán jobb lett volna. Nem tudom, hogy meg tudtam-e volna húzni a ravaszt, ha a dög megvadul. Erre szerencsére azonban nem került sor. A megkötözött dögre még egy szájkosaratt is húztunk, aztán Btuch szüleinek pajtájában egy fémoszlophoz láncolva tartottuk. Sokáig tanulmányoztam a zombi viselkedését, mielőtt közelebb mertem volna hozzá menni. Közben nagyon jó barátságot alakítottam ki a lovászfiúval. Megtanított arra, hogy hogyan lovagoljak Cloveren, mit eszik, bevezetett az állattartás alapjaiba és az egyik farkaskutya kölykét is nekem ajándékozta. Cserébe megtanítottam lőni, megmutattam neki a fegyverraktárat, illetve ott segítettem neki ahol tudtam. Aztán amikor úgy éreztem készen állok, ő ott volt velem. A terv egyszerű volt, eleresztjük a láncravert dögöt és én pedig végzek vele. Éreztem, hogy menni fog és ezúttal ment is. Fejbelőttem a rohadékot, amint az rohanni kezdett felém. A nap hátralévő részére sem én, sem Butch nem emlékszünk, ugyanis három üveget lenyúltunk apámék whiskeyéből és rohamos tempóban konzumáltuk. Az este az ünneplésé volt.


Teltek múltak az évek, én pedig magam mögött hagytam a gyermekkort, bár nem sok dologban változott meg az életem. Ugyanazt csináltam, mint korábban, ugyanaz volt a legjobb barátom, mint korábban és ugyanúgy a farmon éltem, mint korábban. Egészen addig az őszi napig, amíg valami visszafordíthatatlan be nem következett. Épp a születésnapomat ünnepeltem, mikor hatalmas vihar tombolt odakint és az egyik villámcsapás hazavágta az energiaellátást. Többször volt gyakorlat erre, így viszonylag nyugodtak voltunk. Egészen a következő villámíg, ami lágra lobbantotta a pajtát és maga körül mindent. A bátor tekintetek rémültre váltottak ahogy sok sok hónap kemény munkája a lángok martalékává vált. Nem tudom, hogy mivel haragítottuk magunkra ennyire a sorsot, de a lángcsóvák magukra vonták a kóborló dögök figyelmét is, akik így könnyedén át tudtak jutni a kerítésen, még ha sokuk ott is hagyta a fogát. 
Mindenki fegyvert ragadott, de a lángok és a fertőzöttek együttes ereje túl erősnek bizonyult. Az ezt megelőző éjszakán 36-an voltunk, reggelre csak 25-en. A Slimdale névre hallgató amerikai álom megszűnt létezni, apámék szigorú szabályokat vezettek be az élelem és a vízadagok kiosztására, melynek hatására többen el is hagyták ezt a nyugodt kis települést. Az emberek számával egyenesen arányosan az elkerített terület is lecsökkent. Két hét elteltével már csak tizenöten döntöttek úgy, hogy velünk akarnak maradni, a viszony viszont még mindig ellenséges volt. Butch szülei az ellenzéki tábort képviselték, mindenáron le akarták cserélni a hirtelen "vezetővé" avanzsált édesapámat, ő maga viszont ugyanúgy a legjobb barátom maradt, mint korábban. A tanyában találkoztunk, miközben a szüleink épp egymás torkának estek a legkisebb apróságokon is. Minden rendben volt, jókat beszélgettünk és úgy éreztem, hiába a sok külső viszálykodás, a barátságunk rendben van. Tökéletesen megbíztam benne. Akkor még nem tudtam, de nagyon félre ismertem Butcht.

A vészjelzésként szolgáló harangozásra ébredtem és tudtam, hogy nagy baj van. Apám már odakint várt rám, fegyverrel a kezében, a kerítés túloldaláról pedig vadidegenek lőttek rám. Egy távcsövet nyomtak a kezembe, az idegenek arcok közt pedig kiszúrtam a legjobb barátomat is. Megunták a vezetőséget és zsoldosokkal akarták azt elvenni tőlünk. Teljesen.
A puskatus nagyon hosszadalmasnak tűnt, de igazából alig tartott egy óránál tovább. A zsoldosok egy autó segítségével letarolták a szedett vedett elektromos kerítést, nekünk azonban sikerült őket a házon kívül tartani. A lőszerünk azonban fogytán volt, nekem pedig eszembe jutott, hogy Butchék pajtájában is elrejtettem egy keveset, vészhelyzet esetére. A hátsó ablakon surrantam ki, az egykori legjobb barátom azonban már várt rám odabent. Ott állt, ahol korábban az általunk befogott zombi, én pedig ott, ahol végeztem a döggel. Most azonban nála is fegyver volt, még pedig jóval modernebb, mint az enyém. 
Aznap, azon kívül, hogy megbíztam benne, egy másik hibát is elkövettem. Hezitáltam. Egy vállamba fúródó golyóval tudatta, hogy a barátságunk immáron egyoldalú. Térdre rogytam és elejtettem a fegyvert. A szemem azonban megtelt gyűlölettel és feltápászkodtam. Végezhetett volna velem, de ő azt akarta, hogy bevalljam, milyen rossz ember vagyok, hogy tönkretettem mindazt, amit közösen felépítettünk, hogy önző vagyok, akárcsak a szüleim... Mintha csak apját hallanám. Vagy az enyémet. 
Hagyta, hogy ismét lábra álljak és a szemébe nézzek. Én azonban úgy éreztem, hogy eleget hibáztam. Vallani kezdtem, hazudni úgy, hogy elérjem azt, hogy úgy érezze igaza van. Közelebb lépett hozzám és az lett a veszte. Úgy léptem, hogy a gerendára akasztott piszkavas közelében legyek, majd mikor közel lépett hozzám, lesújtottam rá. Baromi rosszul esett, de megtettem. Addig ütöttem, amíg eszméletét nem vesztette, majd egy puskagolyóval búcsút intettem több, mint tizenöt év barátságnak. Sírni akartam, üvölteni és dühöngeni, de nem volt rá időm. Megragadtam a lőszeres ládát, azonban elkéstem. A szemem láttára lobbant lángra anyámék háza, tudtam, hogy Slimdale-nek vége. Menekülnöm kellett, melyre talán Clover volt a legalkalmasabb. Még ha a Butchal való barátságom nem is volt az igazi, a lova tényleg megszeretett. Felpattantam a hátára és parancsot adtam a vágtára. Biztos távolságba érve még hátra pillantottam és néztem, ahogy minden amit szerettem a lángok martalékává válik.
Mindennek két éve már. Azóta az egyetlen útitársam Clover, a fajtársaimmal pedig minimális kapcsolatot létesítek csak. A pusztaságot, elsősorban a belvárost járva tengetem a mindennapjaim. Rájöttem, hogy a túléléshez nem bizalomra van szükség, hanem épp ellenkezőleg. Arra, hogy ne bízz senkiben.

Felszerelés:
- Vadászpuska és hozzá tartozó lőszer
- Egy bicska, egy balta és egy vadászkés
- Vizes palackok, kulacs
- Élelem, konzervek, elsősegélyláda.
- Térkép a köztponti sivatagról, a hátlapján jegyzetekkel a bejárt helyszínekkel, egy naplóba helyezve
- Egy kép a családjáról, illetve egy kép amin ketten vannak Butchal.
- Madzag, öngyújtó, gyufa és edények.
- Clover és annak cuccai