Sayu Nelson

Név: Sayu Nelson
Kor: 18 éves
Magasság: 177 cm
Jellem: Mosolygós, kedves, életvidám, intelligens, talpraesett lány. Keresi az emberekben a jót. Makacs és lobbanékony. Utóbbit elég jól kezeli. Szüksége is van rá, hisz robbantási képessége miatt tudnia kell kontrollálnia magát.
Szülő: Zima

Lenyomta az utolsó billentyűt is. Vár egy kicsit, majd leveszi a kezét a klaviatúráról. Még egy pillanat és lehajtja a fedelet. A kottát leszedi, a tartóját lehajtja. Ennyi volt mára a gyakorlás. Mindjárt lekapcsolja a villanyt. Hm… miért nem a kapcsolóhoz megy? Elhagyja a szobát, hogy egy kis dobozzal térjen vissza. Megáll mellettem, kivesz belőle egy kaktuszt és rám helyezi. Mosolyog.
- Boldog Születésnapot!
A húrjaim megrezdültek a meghatódottságtól. Vagy valami olyasmi… Mi ehhez képest a csillogás? A zseni zongoristák, a fényűző előadóterem? Már semmik. Pontosabban a múltam.
Mai napig nem tudom, utam hogy vezetett ehhez a családhoz. Sokat sündörögtek körülöttem, majd úgy döntöttek, mennem kell. Pedig nem is volt hibám. Talán egy hangolás rám fért volna, de hát az időnként kire nem? Egy tágas nappaliba kerültem, ahol először nem is foglalkoztak velem. Persze puffogtam magamban. Itt vagyok, egy verseny zongora, típusom egyik legjobbja és egy csepp figyelmet sem kapok.
Az egyik napon aztán meglepő dolog történt. A család második legkisebb tagja, egy csillogó szemű kis lány megállt mellettem. Először csak nézett, majd rám mutatott.
- Anyu, ez mi?
A szobába egy nő lépett be, kezében a legkisebb taggal. Szelíd mosoly ült az arcán.
- Zongora, Kicsim. Szeretnéd kipróbálni?
Bólogatott. Kijjebb húzta a széket és egyik felére felsegítette a lányt. A fiút az ölében tartotta.
- Helyezd rá a kezedet, Sayu. Nyomd meg!
A kis lány kissé tétován engedelmeskedett. Egy vonalas g. Kis arcocskáján meglepettség jelent meg. Persze ezen nem kéne csodálkoznom, hisz most lát hozzám hasonlót először. Félénken, de több billentyűt is lenyom aprócska ujjaival. Semmi értelmes dallam. De mégis… olyan kis aranyos… A fiú csak nézi, mit művel nővére, míg nem egy nagy lendülettel fel nem emeli kezecskéit. Csak nem egy született zseni? Tévedtem. És áucs… úgy rám vágott. Eszednél vagy kölyök? Fakadtam volna ki, ha tudtam volna mivel.
- Nate, nem szabad! Tisztelettel kell bánni a hangszerrel. Szépen, ahogy Sayu is csinálja.
De a fiú még túl kicsi volt. Lehet, hogy neki nagyon tetszik, hogy csapkodhat, de nekem nem… Az anyja fogja és el is viszi. Sayu még maradt pár percig, de aztán megunta. Akkor még nem is tudtam, milyen jó barátok leszünk…

A következő időszakban Sayu többször is leült elém, barátkozni velem. Leginkább így tudnám nevezni azt a pötyögést, amit produkált… Helyes leányzó volt. Egyre többször kaptam magam azon, hogy figyelem őt, amikor a nappaliban van. Kezdtem megkedvelni. Mondjuk amikor tűz lobbant a kezében frászt kaptam. Óvatosan gyújtogassál, hé! Érzékeny vagyok…

Teltek-múltak az évek. Több mindennek is a szemtanúja voltam. Hogyan fejlődnek a kicsik idomítás és úgy minden terén… (kilátok az ablakon oké?) Hogyan segítenek anyjuk munkájához felépíteni a csillagvizsgáló modelljét (amit később egy dombon fel is húzott, mikor visszament dolgozni). Milyen bájosak a szülők, mikor az apa épp nem katonáskodik…
Sayu az évek során egyre elfoglaltabb lett. Különórák különórák hátán, barátok, gyakorlások… De mindig szakított rám időt. Sokat fejlődött és mire felocsúdtam, már egy hölgy ült előttem.