Icabod Tahar

Késő este volt már mikor Edmund végre hazaért. Örült, hogy
végre otthon lehet, ám amint kinyitotta a ház ajtaját, rájött, hogy már van
bent valaki. A férfinak nem volt családja, háziállata, vagy lakótársa, teljesen
egyedül élt. Ennek ellenére teljesen magabiztosan sétált tovább, halvány, ám
magabiztos mosollyal az arcán és meg sem állt egészen a nappaliig. Mintha tudta
volna, hogy hol kell keresnie az illetéktelen behatolót. Ott ült a kanapén,
kényelembe helyezve magát, mintha már egy órája Edmundra várna. Úgy bizony...
én voltam az.

- Nagyon bátor embernek kell lenned ahhoz, hogy betörj egy démon házába.

- Nagyon ostoba démonnak kell lenned ahhoz, hogy előhagyd a drága szivarodat. A
kulcs a lábtörlő alatt pedig... Haver, komolyan?

- Te nyava...

- Tudom, tudom, felzabálod a lelkemet, szörnyű kínok közt halok meg, és sok
hasonló szépség. Ismerem a dörgést jó néhány évszázadig voltunk...
"munkatársak."

- I... Icabod?

- Á, hát felismersz Kobal? Pedig elég rég láttalak.

- Elég szánalmasan festesz.

- Ez van akkor ha pár gyökér elkúrja az idézésed. Megjegyzem hozzád képest
semmi vagyok, dagadék.

- Ne húzd ki a gyufát!

- Különben mi lesz? Visszaküldesz a pokolba? Bocsi, de elég nehéz komolyan
venni a fenyegetéseid, amíg úgy nézel ki mint egy negyven éves erőszaktevő.

Ennek hallatán jó öreg cimborám arcán szélesebbre nyúlt a mosoly, majd egy
hangos és némileg ijesztő nevetést követően a teste deformálódni kezdett és egy
meglehetősen elcseszett formát öltött. Fájt bevallani, de ez a rész mindig is
hiányozni fog az életemből...

- Na és most?

- Eee... Határozottan rondább vagy... Sőt kegyetlenül ocsmány, de ezen felül
semmi különös.

- Te kis!...

Meg sem vártam a mondat végét, inkább belelőttem néhány töltényt a
pisztolytáskámban pihenő stukkerek egyikéből, minek hatására ő hangosan
felnevetett.

- Bolond, engem ilyen fegyverrel nem ölhetsz me...

Elég hamar feltűnt számára a mellkasából kiálló sötét pengéjű kard markolata,
ám mégis csupán másodpercekkel később kezdett bele a fájdalom teli ordításába.
Szerencsétlen mozogni se nagyon tudott elvégre a kardom elég csúnyán a falhoz szegezte. Én
csupán csalódottan csettegtettem a nyelvem.

- Kész beszarás, hogy ezt a pisztolyos elterelést majdnem mindegyikőtök
bekajálja. Mellesleg látom még mindig nem tanultál. Ha nem jártatnád ennyit a
pofádat és odafigyelnél rám, akkor valószínűleg időben észreveszed, hogy feléd
hajítok egy kibaszott kardot.

- Miért? Miért csinálod ezt?

- Hát nem egyértelmű? Kicseszettül szórakoztató! Tudod ha egy démon annyi
évszázada van a halandók világában mint én, előbb utóbb megunja az emberek
terrorizálását. Egyszerűen semmi esélyük ellenem... Abban hol a buli?

- Te beteg állat...

- Na nem mintha ti jobbak lennétek. Mondjuk úgy tízből háromszor fogok ki
valami olyat ami tényleg démonnak nevezhető. A maradék hét meg a magad fajta
szánalomra is méltatlan baszadék... Az egyetlen ok amiért pazarlom rátok a
végtelen időmet meg a drága golyókat az az, hogy a gyenge emberek akiket ti úgy megvettek fizetnek
azért, hogy visszaküldjelek titeket oda ahonnan jöttetek.

- Mire neked a pénz?

- Hát... Bármennyire is hihetetlen számodra, de lélekből nem vehetsz
sajtburgert... És ha most megbocsátasz, ideje indulnom, de, hogy ne nevezz
bunkó vendégnek, hoztam egy kis italt.

Előhúztam a kabátom belső zsebéből némi tiszta alkoholt, majd rálocsoltam a
sebzett démonra.

- Váljon egészségedre... Nos, ahogy Japánban mondanák: Baszódj meg!

Csettintettem egyet s a volt kollégám egy pillanat alatt teljesen lángra
kapott. Ordított, könyörgött az életéért, a haláláért, bármiért, csak érjen
véget. Én persze hagytam hadd szenvedjen. Ha gyorsan megölöm még a végén nem
tanul az esetből és visszatér...



A pokol... Elragadó kis hely mondhatom. Egy csomó vérszomjas démon egymást gyilkolja, hogy egyre feljebb kerüljenek ebben a társadalomnak is alig nevezhető valamiben. Az erősek lenézik a gyengéket, a gyengék meg egymásból próbálnak erőt nyerni, hogy ők legyenek az erősek.
Jó, kb. ezer éve nem jártam lent, szóval fingom sincs mostanság mi megy odalent, mindenesetre régebben ez ment. Miért nem jártam ott régóta? Sőt, hogy kerültem oda egyáltalán? Ja, egy démon vagyok. Vagy valami olyasmi. Az tuti, hogy régebben az voltam. Miért csak régebben?
Hát, nagyjából ezer éve, hogy pár okkultista szerencsétlen megidézett erre a világra, de mivel elkúrták a rituálét nem léphettem át teljes és pompás valómban. Ehelyett az áldozat testében rekedtem, megörökölve annak legtöbb gyengeségét, mint például az éhség, szomjúság, fáradékonyság, lassúság, gyengeség, stb. Oké, így is sokkal jobban bírom az iramot mint egy átlag ember, de a francba is... Hiányzik a régi a testem. Ez egy kicseszett porcelánbaba... Mondjuk utólag hálát adok a földnek, hogy az a pár idióta egy embert akart feláldozni, és nem egy kecskét... Apám, de szar lenne ezer éven keresztül minden áldott nap legelni a réten...
Kb. ennyi... Hogy mi volt velem ez idáig? Mi ez, egy kicseszett vallatás? Na jó... Keress egy kényelmes helyet, meg nasit, és kezdődjön a mesedélután.
Nos, mondhatni az elején egy "kicsit" felment bennem a pumpa mikor szembesültem a... korlátaimmal, így ebéd gyanánt elfogyasztottam idézőimet. Azta rohadt, azóta se volt olyan gyomorrontásom mint akkor. Mindmáig találok ujjakat a kagylóban szarás után... Na jó, csak vicc volt.
Már a pokolban is harccal ütöttem el az időmet szóval itt sem volt másképp. Eleinte kicsiben kezdtem. Parasztok, rablók, őrjáratok, stb. A tőlük szerezett pénzből meg kiegészítettem az általános tevékenységeim listáját az ivással és kurvázással. Utóbbinál kifejezetten jól jött, hogy meddő vagyok. Fingom sincs miért, gondolom az idézésemhez köthető ez is... Bocs, eltértem a témától. Szóval először kicsiben kezdtem aztán... Nos a hatóságoknak nem kifejezetten tetszett, hogy valami őrült a parasztjaikat és katonáikat gyilkolja, szóval még mielőtt rám terelődött volna a gyanú zsoldosnak álltam. Így már nem volt gond ha embereket gyilkoltam, sőt még fizettek is érte, amiből még több italt és szajhát vehettem. Ez aztán a kellemeset a hasznossal kombináció nemde? Jó persze mint mindennek ennek is volt egy hátulütője. Nem harcolhattam amikor csak akartam, de akkoriban mindig akadtak háborúk, vagy egyéb más okok a vérontásra, szóval szinte mindig akadt mivel enyhíteni a vérszomjam.
Egy idő után ráuntam az európai tájra, emberekre, meg persze az inkvizícióra, szóval keletre vándoroltam. Már ekkor feltűnt, hogy a "hazai" kardforgatás eléggé "visszafogott" ám amikor eljutottam japánba... (ami kb. az 1500-as évek közepén volt) Öcsém... Ez lett a kedvenc országom!
Jó a helyi kosztot először a gyomrom inkább be sem engedte a nők meg olyanok voltak amilyenek, de az ottani emberek... Folyamatosan ölték egymást, kisebb nagyobb földterületekért és hatalomért. Tény, hogy az "enyhe" idegengyűlöletük miatt először inkább engem próbáltak megölni, de jó néhány sikertelen próbálkozás után belátták, hogy nem is vagyok olyan zavaró tényező... Szó mi szó, megizzasztottak a ferdeszemű kis rohadékok. Értenek a kardforgatáshoz az biztos. Elég sokat tanultam tőlük, miközben mellettük és/vagy ellenük harcoltam. A legszebb két évszázadom töltöttem itt aztán persze jött Amerika és szokás szerint elkúrt mindent. Szerencséjük, hogy később feltalálták a hamburgert, különben a mára már az egész földrész csak egy lángoló sivatag lenne.
Próbáltam még segíteni a szamurájokon, de mivel nem hiányzott jó néhány golyó a seggembe, leléptem onnan.
Tömören talán ennyi... A két világháborút magasról leszartam, a hidegháborúval együtt. Sajnos rám ragadt némi becsület, meg hasonló szarság a Japánban töltött éveim alatt, szóval az értelmetlen vérontás már nem okozott akkora örömöt mint régen. A kihívást kerestem, és hát sajnálatos módon az emberek ezt már rég nem adták meg. Ez előtt is volt dolgom démonokkal, de ha nem volt muszáj nem bántottuk egymást, tekintettel arra, hogy mindmáig nem vagyok képes használni a teljes erőm, ami... nos... ciki... De komolyan, ritka szar érzés, hogy régi haverjaid egy pillanat alatt úgy néznek ki mint a sátán, te meg a legnagyobb erőlködéssel is csak annyit érsz el, hogy egy albínó Legolassá alakulsz...



Igyekeztem ismét kombinálni a kellemeset a hasznossal, szóval ahelyett, hogy magam indultam volna megkeresni a volt "kollégáim", inkább elértem, hagytam, hogy az emberek jöjjenek el hozzám és fizessenek azért, hogy megöljem őket. Persze gyakran csak egy egyszerű szörnyet fogtam, néha egy gyengébb démont, ritkán meg... Apám, még most is sajog a karom...
Szerintem ennyi volt a sztorim.
Mostanság? Ember, nem hagynál már végre lógva?
Na jó, mostanság hivatásos démon és szörnyvadász vagyok. Ugye milyen idiótán hangzik? Ennek ellenére meglepődnél milyen jól megy az üzlet...