Wierzbowa

Hó, ez hó az biztos. Nem szeretem túlzottan a havat. Nedves és nehéz. Mármint elnehezít. Új ruhákat kéne szereznem. Olyat ami nem gyapjúból van. Sok hó lesz megint. Legalább azt megvárhatta volna, hogy elérjek egy pajtát. De neeeeeeeeeem, napokig kell esnie. És most mehetek ki a hóba új menedéket keresni. Nem szeretem a havat, túl nedves és mindenhova behatol.

Már az elején sejtettem, hogy nehéz lesz az utazás. De meg kell keresnem Apát és Anyát. Tudom, hogy kint vannak valahol és a jó meleg tűz körül ülnek és beszélgetnek. Érzem. A szalmámban érzem. De lehet nem erre kellett volna jönni. Vagy nem így kellett volna jönni. Esetleg el se kellett volna indulni? Mi van ha épp akkor jöttek haza mikor nem vagyok otthon? Nem! Nem szabad ilyenekre gondolni. 18 évig nem jöttek vissza. Nem másnap érnek vissza. Hogy lehetsz ilyen bolond. De talán még se akkor kellett volna elindulnom. Előtte mondjuk vissza várhattam volna a kezem. Azért fél kézzel elég nehéz dolgokra mászni. De legalább a csomó nem lazult még ki. Vajon miért nem varrtam vissza akkor? Talán mert azt akartam, hogy Anya varrjon nekem egy másikat? Talán. De most feküdjünk egy kicsit és nézzük ezt az átkozott havat.

Hosszú út áll már mögöttem, de ahhoz képest amit be kell még járnom kicsinyke táv lehet. De egy olyan madárijesztőnek mint nekem aki soha se hagyta el a tanyát ahol élt nagyon is hosszú. Szinte nem is mertem mutatkozni az utakon. Végig a mezőkben, erdőkben és az árkokban kúsztam másztam. Valahogy féltem az idegenektől. Nem tudom miért. De legbelül éreztem, hogy nem lenne jó dolog Apán és Anyán kívül más emberekkel találkozni. Talán attól féltem, hogy bántanának, talán csak attól félek, hogy mássokkal találkozzak. Vagy attól, hogy tényleg nincs hangom. Lehet, hogy mind három egyszerre. Le kell ezt a félelmet győznöm magamban. Ki kell derítenem, hogy tényleg van-e hangom. A legközelebbi emberrel akivel találkozok beszélni fogok. Igen. Ez legyen egy ígéret. Ezt megígérem és megtartom. Már csak egy ember kellene. Milyen vicces lenne, ha hirtelen benézne valaki azon a lyukon és meglátna engem én pedig lányos zavaromban…Ízé fiús zavaromban sikítva elrohannék. Bár hova rohannék ebből a fából?

Már az időérzékem is elveszett miközben gondolataimba merültem és a hó esést figyeltem. Hamarosan nem fogok tudni innen kimenni és mintha a tönk is kezdene átnedvesedni. Ez nem lesz jó. Hamarosan meg se tudok akkor mozdulni. Akkor pedig itt ragadók egészen tavaszig! Azt nem, nem, nem, nem. Nem maradhatok tavaszig. Nekem Anyához és Apához kell mennem. A közelben van egy város. És egy szántóföld is, sőt az közelebb van. Ahol pedig szántás van, ott pajta is van. Vagy legalább egy fészer. És ez remek alkalom arra, hogy végre találkozzak egy emberrel és beszélgessek vele. Akkor indulás! Ás-ás-ás, nem lazsál. Hogy lett ekkora hó itt ennyi idő alatt? Tisztára átnedvesedtem. Undorító. Lucskos és nedves vagyok mindenhol. Undorító. Azóta nem éreztem magam így, mióta „megszülettem” vagy mikor elestem a sáros udvaron. Undorító érzés ez.

De legalább megmozgathattam a napok óta mozdulatlan és ernyedt végtagjaim. Már amelyiket. Nagy és óvatos léptekkel közlekedek, majd megláttok valamit a mező közepén. Egy emberrel a mező közepén. Vagyis olyan alakja van, de nem mozdul. Most mit csináljak? Nem tudom, mit csináljak. Vessem magam hasra és kússzak el mellette? Mit is ígértem meg magamnak az előbb? Beszélni vele. De lehet ott kell őrködnie? Bár végül is nagyon fura. Nem mozog. Lehet nincs jól…Vagy erőltessük meg a szemeim. Egyébként azt sem tudom, hogy ezek hogy működnek. Csak láttok. Sőt elvileg fülem sincs, de mégis hallok dolgokat. Nagyon fura a működésem. De vissza az emberre a mezőn éééééééééééés ez nem egy ember. Ott a fa rúd a valagában. Ez is egy madárijesztő. Azért elsőre kicsit megijesztet. De így legalább már bátrabban közeledek felé. Nézzük meg közelebbről és köszönjük neki. Mikor oda érek a távoli rokonomhoz integetek neki, sőt egy halk „Szia”-t is megengedek felé. Egész pofás kis teremtés. Főleg a szája sikerült jól. Ú és a kalapja is nagyon szép. Talán elcserélné az enyémre. Bár…Ezt még Anyától és Apától kaptam. Tényleg szépek a ruhái. Szebbek mint az enyémek, de nem éri meg elcserélni ezeket. Talán csak a sálját. Az úgy se tűnne fel neki. Bár ha még is érez csak nem szólal meg? Mit gondolna akkor ha elvenném tőle azt a sálat amit az ő anyukája és apukája adott neki. Én se örülnék neki ha tőlem elvennének valamit. Gyengéden a vállára helyezem a kezem és lenézzek a domboldalon.

Tekintettem két kicsi gyerekre téved lent. Aranyosak a gyerekek. Békésen és boldogan játsszanak. Hóembert építenek. Hó angyalokat készítenek. Szeretnék én is ilyeneket csinálni. Talán ha szépen megkérem őket engedik, hogy játsszak velük. De olyan jól szórakoznak hadd legyenek kettesben. Majd máskor beszélek emberekkel egyenlőre csak nézzük őket.

Majd hirtelen az egyik gyerek elviharzik. De kár vége is a mókának…És mit csinál a másik?! Miért erre jön?! Ne gyere ide! Mit csináljak?! Mit csináljak?! Mit csináljak?! Szent ég mitévő legyek?! Elkellene bújnom! De hova? Hova? Hova? Hova tudok most bújni? Vessem hasra magam? Mi…Mi…Mit tegyek? Nem tudom! Majd pedig egy jól bevált régi dolog teszek. „Elájulok” vagyis pontosabban csak elengedem magam és a földre zuhanok. Ne nézz rám így! Ideges voltam. A bal karom sikeresen beszorult a testem alá. A lábaim meg egymásra estek. Jó dolog ha a madárijesztőnek nincsenek csontjai, de azért elég kellemetlen helyzeteket is kelthet. És most már nem tudok csak úgy hirtelen felpattanni. Még a kalapom is leeset a fejemről és szalma hajam kilátszik. Szerencsére nem vitt messze a szél.

Időközben van időm jól megcsodálni a gyereket is aki erre felé tart. Milyen vihar vert. Pont mint én. Sebes ajak, fura sántikálás. Mi történhetett vele? Jaj! Itt jön. Maradj mozdulatlan. Ne gondolj a kellemetlen nedvességre a ruhádon és a tömésedben érzet viszketésre.

- ÁÁÁÁÁÁÁÁUUUUUUUUUU! – Síkitok fel mikor rám lép a gyerek. – ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – Ez meg akkor hallatszódik mikor rám esik. Nehezen tudtam elképzelni, hogy van rajtam kívül ügyetlenebb lény a világon. De ez a gyerek a kis méretével még rajtam is túl tesz.


Pont az arcomba bámul. Ez kellemetlen egy kicsit. Megszoktam, hogy a dolgok nincsenek szemmagasságban velem és így nagyon furán érzem magam, hogy pont a „szemembe” bámul a kis gyerek. Főleg úgy, hogy ilyen furán néz rám. Mi lelte szegény gyereket? Tiszta fehér lett az arca. Pont olyan mint a hó. Na jó nem olyan fehér. De közelebb áll ahhoz mint a bőrszínéhez. És mi ez a szem? Komolyan? Hogy néz már szerencsétlen?! Ez…Ez lehet az a mérges tekintette? Bajban vagyok? Lehet nem is véletlenül eset rám hanem megtámadott. Ezek mind ilyen vérszomjasak?! Közben lassan feltápászkodik és többször belém rúg. Miért bánt? Nem az én hibám ami történt. Csak megijedtem. Én fel se merek már kelni csak egy épp kezemmel átkarolom magam és magam alá húzom a lábam. Félek.

- Egy ma-ma-madár ijesztő! – Dadogja a támadom. Ez biztos valami csata kiáltás vagy gúnyolódás!
- Se…Se…Se..ANYA! APA! SEGÍTSÉG! – Ordítom teli torokból!

Pár perc és meg mozdul felém mire én még jobban összerándulok. Félek. Nem csináltam semmit. Miért bántott? Miért kell bántani engem. Én csak anyát és apát akartam megtalálni. Ők kedvesek de ez a gyerek nem kedves. Ha tudnék sírni most biztos azt csinálnám.

- Tudsz mozogni? Tudsz beszélni? Madárijesztő vagy? Démon vagy? Vagy szántás isten aki gyerekeket eszik, az egyik osztálytársam mesélte, hogy van ilyen. - hadarja- De a másik szerint a szülőket eszed meg! Ne edd meg apukám! Kicsit talán gonosz mostanában, de ő jó ember, igazán! Csak hát anya… Nehezen viseli ami történt… És nagyon szomorú. De azért nem kell megenned. Ugye te csak a rossz embereket eszed meg

Mi? Mi csoda? Nem…Nem is megtámadott csak…Fél. Pont mint én. Félünk egymástól. De én már nem félek tőle. Félelmem inkább együttérzésé változott. Lassan és óvatosan – Nem tudhatom biztosan, hogy nem-e csapda. - Felkelek és felé nyújtom az egy kezem, mintha csak megakarnám ölelni. Nem tudom pontosan miért. De megakarom ölelni őt, hogy ne érezze magát rosszul.

- Wladyslaw. Wladyslaw a nevem. – Mondom halkan. – És egyedül vagyok. A szüleim keresem. – Ha megengedte, hogy átöleljem akkor lassan elkezdem simogatni a fejét.

Wassa. Hasonlít a Wladyslawra. Aranyos és barátságos név. Pont amilyen egy gyereknek kell. Amikor az anyukájáról beszél én is elszomorodom. Milyen kicsi ez a nagy világ. És csak jobban magamhoz ölelem. Nem akarom, hogy sírjon Wassa. Nem szabad hagynom, hogy sírjon. Mikor megemlíti a madárijesztőt ránézek. És én megkívántam lopni ezt a gyereket. Megakartam csonkítani azt a dolgot amit az anyja készített. Valószínűleg az utolsó dolgok egyikét amit tőle kapott.

- Segítek megkeresni a szüleidet. – Ajánlja fel Wassa.
- Köszönöm. – És jobban átölelem. Soha senki se volt még ilyen kedves hozzám. Igaz, hogy Wassa előtt nem is találkoztam emberekkel. Mikor pedig épp nyújtanám felé a kezem, felhangzik egy üvöltés. Egy másik ember. De ő nem hangzik kedvesnek.
- Wassa! Gyere már még ebben az évben haza akarok érni. Vagy már megint azt az idióta madárijesztőt cseszteted
- Apukám az. Most, most mennem kel. Holnap eljövök és segítek ígérem.
- Rendben. Majd ott a pajtában várlak Wassa. – Kedves gyerek. Igazi…Barát. Mikor már nem látom a gyereket oda fordulók a másik madárijesztőhöz. – Milyen jól nevelt. Büszke lehet rá.

Majd pedig gyors léptekkel elindulok a pajta felé. Nem kívánok ennél jobban átázni. Az a hóban való fetrengés is sok volt. És nem rég cseréltem tömést, nem akarom újra. Bár itt legalább van hozzá alapanyag. Milyen sok itt a forgács. Ilyennel még sose volt dolgom, de szerintem nem lehet rosszabb mint a szalma. Meg a falón is mennyi kerti szerszám van. Ez már igen. Egy igazi pajta. Leülök az egyik forgácsos zsákra és egy másikra pedig felrakom a két lában és elkezdem a pajta falát pásztázni. Majd a tekintettem lassan eltéved és gondolataim is elvesznek mikor is megpillantok egy gyereket.

- ÁÁÁÁ! – Üvöltök fel és kapálózásom közepette le is esek a zsákokról. Ma mennyi emberrel találkozok. – Öööö…Szia! Bocsánat csak megijesztettél. Remélem én nem ijeszte..telek meg…Bocsánat, de figyelsz te rám? – Különös ez a gyerek. – Ha már nem köszönsz legalább úgy tehetnél mintha megijedtél volna. Figyelsz te rám? No megállj te kis pernahalyder! Felmegyek oda hozzád és akkor…Akkor…Akkor majd lesz valami!

Valami nagyon furcsa ezzel a gyerekkel. És ekkor csöppen az arcomra az a piros ízé. Hát ez meg mi a szösz? Újra végig mérem a tekintetemmel a gyereket és…Ennek meg hol a másik része? Ezért nem válaszolt volna? Rosszul van és nincs ereje.

- Ó bocsánat…Nem akartam goromba lenni. Nem tudtam, hogy beteg vagy. Várj mindjárt segítek rajtad. Csak előbb valahogy leszedlek onnan. Valahogy….Ne mozdulj! Mindjárt ott vagyok!

Majd kis próbálkozások és nyújtózkodás után sikerül elérnem a kis gyermeket és „le emelni” . Igazából sikerült le ejtenem. Szerencsére úgy látszik nem lett baja. Vagy is nem sikoltott fel és nem jött ki több olyan vörös trutyi belőle. Egyáltalán mi ez az ízé? Furán ragacsos és vörös. Sose láttam ilyet. Meg ez a hosszú kötél szerű ízé is mi lehet? Olyan vöröses. Ez lehet a tömése az embereknek? Kicsit meghúzom és még több ilyen jön ki belőle. Úgy látom elég sok van benne. De már nem lehet jó. Új tömésre van szüksége. Meg valamire ami bent tartja. Mert szegény gyerek alul teljesen hiányos. Meg az egyik karja is hiányzik. Egy karú mint én. Ezek a gyerekek mind nagyon hasonlítanak rám. Szóval én még gyerek vagyok! Igen! No de most legyünk jók és adjunk egy új tömést neki. Először is vegyük ki az összes régit. Kezdjük ezzel a hosszú vörös kötélszerűvel. Jól megmarkolom és elkezdem kirángatni. De elég hosszú…Mennyi fér ebből bele? Ez legalább 4 méter eddig és…elakadt. Lehet hozzá varrták a tömést? Akkor kell valami amivel levághatom. Szerencse, hogy vannak itt szerszámok. Az egyik kis baltával levágom a tömését róla. Nos ennyivel több hely van már benne. De mikor bele kukucskálok még sok dolog van amit ki kell szednem. Sok régi tömés. De úgy látom merevítői is vannak. Azokat békén kéne hagyni. Egy kézzel benyúlok és valami furán puha és ragacsos ízét tapintok meg. Elkezdem rángatni, de nem sikerül valami jól. Majd egy erősebb rántásra elszakad. Olyan fura hangja is volt. Olyan az alakja mint egy babnak(Ez a vese akar lenni). Ennek még van egy párja is azt is kitépem. Majd pedig megérintek valami hosszú és még furább tapintásút. Szerencsére ezt egybe sikerül kiemelni (Ez a máj). Majd még magasabbra nyúlok. Megérintiek valami furán ernyedtet. Megrántom és a kezemben maradt egy része (Igen most letéptem a tüdő egy részét. Nyugi a többi is mindjárt jön). De ahogy látom még bent maradt szóval újra megismétlem a mozdulatot. Ezúttal már csak kevés maradt benne. Jól van abból már nem lesz baj…Igaz? Most jöhet ennek a párja. Azt sajnos csak három részben tudtam ki kaparni. Ahogy bele nézzek többé-kevésbé üresnek látom. Még két-három alkalommal belenyúlok, hogy ki vakarjam a bent maradt részeket (bél darabkák, vér, letört csontok és a hasonlók keveréke). Igen most már készen áll az új tömésére a gyerek.

- Bocsánat, de csak faforgácsom van. Majd ha Wassa holnap eljön megkérjük, hogy mutassa meg hol lehet rendes gyerek tömést kapni. Jó?...Még mindig nem vagy jól? Nyugi mindjárt jobban leszel barátom. Meg talán előbb a karodat kéne befoltozni, de ne félj arra is van ötletem. Bár lehet nem lesz a legjobb. De egy ideig kitart.

Ekkor elmegyek keresni kötelet és egy üres zsákot. Elég hosszú kötelet sikerült találnom és a zsák is megvan. De mivel abból nem kell az egész, sőt a kötélből sem levágom a felesleges részeket egy kis baltával. Majd a zsákdarabot a kezének a helyére helyezem és igazán ügyetlen mozdulatokkal és kézzel-lábbal megpróbálom hozzákötni. Nem egy profi munka, de munka. És itt már tuti nem folyik ki. Hmm…Most kellenének olyan dolgok amik hasonlítanak az eredeti tömésére, de mint mondtam itt csak forgács van…És kötél. Rendben álljunk neki. Egy kis lapáttal elkezdem a gyermekbe lapátolni a forgácsot, majd mikor úgy érzem elég lett benne, belegyömöszölöm a kötelet, már amennyi maradt belőle. Majd…Hogyan tovább? Ha így hagyom ki fog esni belőle a tömés és még járni se fog tudni…

- SEMMI ÖTLETEM! A FRANCBA! – Rugdosom a zsákokat és kalimpálok az egy kezemmel. – Bocsánat…A lábadra nem is gondoltam….Ha neked nem is volt lábad! Igen! Lehet, hogy te egy olyan vagy. Láttam már hasonló madárijesztőket….Várj mindjárt megoldom!

És meg is oldottam. Elrángattam egy másik zsákot amire ráhúztam a gyermek felsőtestét és kész is. Jobb mint új korában…Azt hiszem. Így már nem fog kifolyni a tömése és még magasabb lett.

- Nem a legjobb…De hát jobb mint a semmi. Holnap majd Wassaval szerünk neked új rendes tömést. De egyébként hogy hívnak? – Semmi válasz. – Néma vagy? – Még mindig azok a fura tekintettek. Még csak nem is pislog. – Elrontottam igaz? – Csak néz engem. – Igen. A FRANCBA! – Belebokszolok a gyerek fejébe. Majd ráugrok a testére és egy kezemmel ütögetem. Nem is tudom meddig talán 10-15 percig. Mindeközben ordítozok. – HOGY LEHET ILYEN HÜLYE! TE EMBER VAGY! ÉLŐ VAGY! NEKED NINCS TÖMÉSED! NEM VAGY OLYAN MINT ÉN! DE ÉN TE AKAROK LENNI! EMBER AKAROK LENNI! ÉLŐ AKAROK LENNI! ÉS AZ IS LESZEK! – Kezembe veszem a kis baltát és lesújtok vele a gyerek egy megmaradt alkarjára. Két három csapásba bele telik míg sikerül levágni. Nem lett szép vágás. Sőt kifejezetten ronda. A csont hangja pedig undorító volt. Lazítok a karomat elszorító kötélen, pont annyit, hogy a gyerek keze beférjen. Persze az egész műveletet fekve hajtom végre. Úgy nem hullik a tömés és a kar se esik le. Majd mikor ott van, meghúzom újra a kötelet. És kész is. Teljes vagyok újra. – Nos mit gondolsz? Jól áll? - Egy darabig nézegetem az új karom. – Szerinted? Én nem tudom…Kicsit fura. Meg nem tűnik úgy, hogy reagálna. Nem tudom mozgatni. ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Ez is a te hibád! – Mutatók rá a földön fekvő megnyomorított gyerekre. Majd kitépem a karját a sajátomból és hozzá vágom. – Miért nem lehetek élő mint ti?! Miért nincsenek szüleim? Miért nem lehettem olyan mint Wassa?! Neki legalább volt anyukája. Aki vart neki egy madárijesztőt. És még mindig van egy apukája. Neked is biztos vannak. És kint keresnek. Hát keressenek csak. Ha te ilyen gonosz vagy, hogy elbújsz itt és semmibe veszel akkor nem is érdemeld meg őket. De te kaptál szülőket. Én nem! - Majd megfogom a gyerek fejét és magam után rángatva behajítom a zsákok közé. – Majd én leszek az ő gyerekük!

Mélabús dünnyögésemből és haragvásomból az ránt ki, hogy egy fenségesen szép, tiszta női énekhang megüti a „fülem”. Mintha nekem énekelne. Kellemes, bájos és gyengéd. Mint egy altató dalocska. Kár, hogy a szövegét nem értem, de attól még gyönyörű. Olyan ez a dal amit anyukám énekelne nekem este az ágy mellett egy viharos éjszakán vagy mikor rossz a kedvem. Igen ez egy anya szerető dala, ami megnyugtatja a rossz, háborgó lelkű gyereket. Meg kell tudnom ki énekel. Meg kell keresnem az ének forrását.

- Anya! Megyek már! – Csúszik ki a számon.

Ki gázolok a fagyos téli estébe. Se hó, se szél nem állíthat meg. Erőteljes, de szokatlanul rövid léptekkel vágok keresztül a mezőn. Nem érdekel az sem, hogy a tömésem kezd elázni. Nem érdekel a szálló hó. Csak az anyámat akarom látni. Azt akarom, hogy zárjón jó szorosan a karjai közé és soha többé ne engedjen el. Simogassa a fejem. Csittitgasson. És mondja azt, hogy most már nem lesz semmi baj. Azt akarom ami az élőknek jutott. Ami a többi gyereknek jutott. Boldogságot akarok. Szülőket akarok. Anyát és Apát akarom! Az se érdekelt amikor nem volt a folyó, csermely vagy a fene se tudja mi felett híd. Átvágtam a befagyott felszínén. Igaz, hogy többször majdnem eltaknyoltam rajta, de nem érdekel. Egyre hangosabb és gyönyörűbb lett az ének.

Elértem az erdő vagy liget vagy bármi legyen is ez szélét. Ott vár valahol bent anyukám. Ha tudnék sírni akkor most biztos könnyeket hullajtanék. Mély levegő. Embereld magad. És irány be és borulj a keblére. Lassú és kissé bizonytalan léptekkel értem el. Ott egy tönkön ült, hófehér ruhában az anyukám. Gyönyörű volt, pont olyan mint ahogy elképzeltem. Az az édes mosoly. Az az őszinte és tiszta anyai mosoly. Minden olyan mint ahogy elképzeltem. Gyors léptekkel és gyermeki hévvel vetem magam a karjai közé. Arcom belefúrom a mellkasába és átölelem. Nem akarom elengedni. Azt akarom, hogy ez a pillanat örökké tartson. Zzzzippp.

- A…Anya? – Tekintettem felfelé tart. Keresi anyám gyönyörű arcát. De ami ott fogad az. Szavakkal leírhatatlan volt számomra. Fertelmes, sár és rothadó avar keverékének a látványa fogad. – Mit…Mit tettél Anyával? – Dadogom az undormányos lénynek. De ezt a kérdést válaszra se méltatva elhajít és mint egy rongybabát úgy játszik velem. Lassan elkezdi a csonkításom.

Hát így kell végeznem, ázva és „fázva” egy erdő közepén. Meggyötörve és megtörve. Darabokra szaggatva. Becsapva és elárulva. Érzem ahogy egyre kevesebb lesz bennem a tömés. Érzem ahogy az élet lassan elhagy. Érzem a vég közel. A harang…Szól a harang, de vajon kiért szól? Értem szólna a harang? Pár percig nem történik semmi ezután. Várom az elkerülhetetlent, de a semmi sem történik. Elhomályosodott tekintettemmel keresem a banyát. De sehol sem látom. Eltűnt volna? Egyedül maradtam. Mindegy. Gyenge vagyok. A tömésem fele hiányzik. Egyik lábam is leszakadt. Fél karú és fél lábú vagyok. A pajta messze van. A vég pedig keserves és lassú lesz. Talán ha szerencsém van holnap visszatér a rusnyaság és végez velem. Most ebben a helyzetben nem tudom mit tenni csak feküdni. Minden mozdulattal több szalmát vesztenék és a pajta elérhetetlen. A lábam sem tudom helyre tenni. Ez lett volna az életem? Értelmetlen álmodozás a családról és a szeretetről? Ami a vesztem okozza? Lehet.