I. Fejezet - A Völgyzugolyba vezető út

A harc alatt nem gondolkodok, nem figyelek a többiekre csak a saját ellenfeleimre és arra, hogy milyen szépen törnek a csontjaik. Sajnos a nazgulok csontja nem hangzik olyan jól mint az orkoké. De azért összezúztam egynek a fejét. Nem is figyelt rám. Öreg hiba. Ha harcmezőn van egy dühös törpe mindig figyelj rá. Vagy úgy végzed mint egy laposra taposott ló szar. Ebből a vérgőzös állapotból egy hirtelen jött éles fájdalom ránt ki. Valaki hátba vágott egy pengével. Szinte elfelejtek lélegezni egy röpke pillanatig. Megtelik a torkom egy gombóccal, mikor lassan oda emelem a kezem. Csak ne az legyen…Csak ne az legyen vagy esküszöm ezeket a halálukon tovább is üldözni fogom. Érzésre egy penge, megrántom és kint is van a hátamból. Szerencsére „csak” egy kard. Egyenlőre csak lehajítom a földbe az élével, hogy megálljon ott. Később foglalkozok vele. Addig is a sötétség másik gerinctelen és hazug férgét verem agyon. Vissza a harcba. Sajnos az utolsó férget nem tudtam lecsapni. A gyáva féreg elmenekült. Ennyit ér az, hogy ha valaki képes vissza térni a síron túlról.

- GYÁVA! GYÁVA! Gyere vissza és küzdj meg velem mint egy férfi! – Vettem utána a szavaimat.

Ezt követően vissza sétáltam a földbe állítót kardhoz és magamhoz vettem, utána pedig a többiekhez mentem. Meghallgatni az ember beszédét, meg hogy valaki ellássa a sebet amit kaptam. Majd pedig az ismerkedés. Ki ez az új ember? Egy ideig azt hittem csak kettőt láttok, de ez egy másik ember. Fiatal és nyüzüge alkat. De még mindig több hús van rajta mint a két hegyes fülűn. Összesen. Majd azért megszólal közben az egyik öreg. De mielőtt beverhetném a száját, Aragon levágja. Ezt én akartam. Ezt pedig követi a könnyes búcsú beszéd és egy újabb küldetés. Miért nem mehetünk egyenest Mordorba? Azt jobban élvezném. Főleg azért mert ott nincsenek fák. Nem mintha félnék a fáktól. Én csak nem szeretem őket. Főleg a Fangort nem. Azt mondják az az erdő mozog. És nem szeretem amikor a fák mozognak. És most nincs nálam egy fejsze se, bár szerintem egy kalapáccsal is kitudnám dönteni őket. De nagyon nincs hozzá kedvem. Bár ha gyorsan meglesz a bánya bejárata máris otthonosabb környezetben mozoghatok. Majd miután lelépet a nagy vezér. Én jövők.

- Aki még egyszer elhajítja a fegyverét. – Felemelem a kardot, majd azt rárakom egy kőre. – És bele állítja a hátamba az így jár! – Rácsapok a kard lapjára. Egészen addig amíg össze nem törik apró darabokra. – Remélem érthető voltam csont kollekciók. Most, hogy ez megvan menjünk.

Hiba volt az első vesszőt a vénemberre pazarolnom. A gyűrűlidércek a vártnál gyorsabban mozogtak, de nálam nem gyorsabban. A második lövésem pontos volt és halálos. Egyenesen a fekete alak sötétség fedte arcába repült. Teste egy hatalmas sikítással kísérve, semmivé foszlott. A páncéllemezek és a súlyos kard hatalmasat csörrentek az ezer éves kövön, fekete köpenyét pedig az eddigieknél is jobban lebegtette a esti szél.
"Megöltem volna?"
Merült fel bennem a kérdés, ám sok időm nem volt ezen gondolkodni, ugyanis társának már nem sok kellett ahhoz, hogy belém mélyessze a pengéjét. Becsúsztattam a lábfejem az elhullott kard alá, majd feldobtam. Mindkét kezemmel megragadtam a fegyvert és azonnal felrántottam, hogy hárítsam a nazgul szúrását. A rögtönzött blokkolás sikeres volt, de az ellenség kardjának hegye még így is végigszántotta az arcom, viszont nem törődtem vele, csupán egy újabb sebhely a sok közé.
Ismét lesújtott, én viszont ezúttal rendesen tudtam hárítani és ahelyett, hogy félreütöttem volna a pengét, kard, kardnak feszülve tartottam fel a csapást. A a kezemben lévő fegyver ocsmány volt, és messze nem olyan jól megmunkált mint egy tünde kard, arról nem is beszélve, hogy jóval nehezebb és kiegyensúlyozatlanabb volt mint amihez már hozzászoktam. Egyetlen szerencsém, hogy kellő tapasztalatot szereztem a fegyverforgatás terén. Ha a szükség úgy kívánta, akár egy rozsdás vasvillával is képes voltam effektíven küzdeni.
- Nem ölhetsz meg minket Éjtünde! Újra és újra visszatérünk! Ne fáradj... Mi ismerjük a sorsod, amin nem vagy képes változtatni! Csak add át magad és ígérem, gyors halálod lesz! - Súgta a nazgul, hátborzongató hangján.
A kezem még jobban rászorult a markolatra.
- Érdemeld ki a halálomat, korcs!
Kiáltottam rá. Megfeszítettem a kezeim és hátra löktem az ellenfelem, én pedig úgy szintén hátráltam egy lépést. Kellett a kellő a lendület a következő csapáshoz. A magasba emeltem az újonnan szerzett kardom és nem csupán az erőmet, hanem a dühömet is felhasználva lesújtottam a lidércre.
Ahogy vártam. Nem tudtam elég gyorsan forgatni ezt az átkozott kardot ahhoz, hogy felkészületlenül érjem. A gyorsaságom és az ügyességem jelen helyzetben mit sem ért. Az erőre hagyatkoztam és kettétörtem a kardját. Balszerencsémre nem maradt elég lendületem ahhoz, hogy ketté vágjam, így a penge megállt a vállánál. Visszahúztam volna, hogy bevigyem a végzetes csapást, de lassú voltam. Kiütötte a fegyvert a kezemből, majd megragadta a torkom. Jobb kezemmel az ő kezéért, ballal a tőrömért nyúltam, de még mielőtt bármelyiket is elértem volna egy romos falhoz dobott.
Mintha eltört volna bennem valami. Próbáltam felállni, de tagjaim alig mozdultak. Szédültem, alig láttam valamit a szemembe folyt vér miatt és mindenem fájt. A fájdalom rossz jel. Még élek és túl kiszolgáltatott helyzetben vagyok ahhoz, hogy ennek örülni tudjak.
Nem tudtam kitörölni a vért a szememből, így csupán a hallásomra támaszkodtam. Kiáltások és kardzörej, csupán ennyit hallottam távolról. És volt még egy acélos zörej. Egyre inkább közeledett. Nem kard volt. Periodikusan közeledett, ráadásul az acél egyértelműen a kövön csörrent, nem pedig más acélon... A nazgul felém tartott.
"Szóval mégis ennyi lett volna? Reméltem egynél többet tudok majd elintézni..."
Már előttem járt. Megállt. Gondolom épp most emelte a magasba a kardját, viszont nem jött a kegyelemdöfés. Más koppanást hallottam. Egy egyszerű bőrcsizmáét, talán a kósza lenne az?
Hangos sikítás, majd ugyan az ricsaj mint mikor az első lidércet elintéztem. Valaki megmentette az életem...

A harc véget ért. Szerencsére mindenki megúszta néhány nem halálos sérüléssel, melyet még ott helyben el is láttak. Az újonnan érkezett kószát egy biccentéssel üdvözöltem. A törp dühöngését pedig jó szokásomhoz híven, inkább figyelembe se vettem. Az ilyenek csak figyelemre vágynak, amit jobb nem megadni nekik.
Miután Aragorn közlte velünk a továbbiakat útnak indult, mi pedig itt maradtunk négyen. Szinte idegenek voltunk egymás számára, s mégis egy olyan küldetést kaptunk melyhez talán egy sereg sem lenne elég...
Nos a kósza belénk vetett bizalma nagyobb lehet a józan eszénél, de nem állt szándékomban vitatkozni a döntésével.
- A Fangorn felé megyek majd. Ha más úton tervezitek megközelíteni Vasudvardot, ám legyen, de akkor útjaink elválnak. Aki velem akar tartani az pihenje ki magát és szóljon ha indulásra kész. Minél előbb el akarom érni az erdőt. Az ottani fák lombjain még a gonosz sem lát át.

Francba is már de sötét van... legalább a Széltető látható ilyen távolságból is. Ráérősen oda ügetek. Fura én úgy tudtam négyen vannak de csak három ló van itt. Amint leszállok a lóról hallom Aragorn hangját.
-Ez csapda!-
Majd rögtön jönnek a csata zajok.
-Nincs vesztegetni való időm...- morgom magam elé. Úgy rohantam fel fele a domb oldalon ahogy bírtam mit sem törődve azzal, hogy meghallanak-e. Főleg ilyen csata zaj mellett csak tünde fülekkel lehetne meghallani jöttömet.
Felérve nem hittem a szememnek. Gyűrű lidércek ellen harcolt egy törpe, Aragorn és két... talán tünde? Ha most nem lépek közbe akkor biztos meghalnak. Gyerünk, sikerülni fog. Csináld úgy ahogy tanították. Nyilat az idegre, mély levegő céloz és lőjj. A nyíl elröppent én meg futottam utána. A másik célpontot lehetetlen lenne eltalálnom. A földön fekvők és a gyűrű lidérc közé ugrottam. Eléggé meglepődhetett mert hárítani se próbálta a kard csapásom. Ez is eltűnt csak úgy mint az előző. Az utolsó, a törpe ellenfele menekülőre fogta. Jobb is így.

Senki se szerzett komolyabb sérülést úgy látom. Aragorn rendbe szedte őket majd oda lépett hozzám és kezet fogtunk.
- Ő itt Eradon, Halbarad fia! Dúnadán, csak úgy, mint én. Köszönjük a segítséget! Mondd, hogy találtál ránk? Áh, nem is számít, örül a szívem, hogy láthatlak ismét egészségesen! Remélem kiélvezted a törpök vendégszeretetét! -
Válaszolni készültem, de egy addig számomra fel nem tűnt alak el kezdett hadoválni a sötétről és hasonlókról.

Hogy mi? Jól hallottam, hogy be kell mennünk Szarumán lakhelyére, amiről most derült ki, hogy tele van orkokkal ha a mágus nem lenne elég, de még ki kell hozni Gandalfot? Pedig otthon csak annyit mondtak, hogy Aragorn önkénteseket keres. Öngyilkos küldetésről szó se volt. De ha már itt vagyok mit tehetnék?
Miután a kis csapat magára maradt fel állt a sötétebb színű tünde. Azt mondja, Ő a Fangornon keresztül akar menni. Akár egyedül is. Ez tényleg ekkora barom?
-Ne haragudj, de nem hiszem, hogy jó ötlet lenne amit tenni készülsz. Tegyük fel elérsz Fangornba és megtalálod ezt a bánya bejáratot. Képzeljük el, hogy ezt nem is őrzi senki és egész Vasudvardig eljutsz benne észrevétlenül. Utána mit csinálsz? Mit csinálsz majd ha ezer meg ezer ork vesz Téged körbe? Mit fogsz tenni ha egy mágus ellen kell meg küzdened? Még a Gyűrű lidércek is kifogtak rajtad, pedig ők gyengébbek mint egy varázsló. Különben is nem hiszem, hogy el tudod rejteni magad az orkok elől abban az erdőben. Ha rajtuk múlik fel perzselik amint megtudják, hogy benne vagy. Szerintem a legjobb lenne, ha együtt haladnánk mert úgy több esélyünk van.-
Valahogy sikerült elég higgadtan elmagyaráznom Neki a hibákat a tervében.
-És egyébként nincs mit...- bököm oda halkan.

Auriel

Túléltük hogy összecsaptunk a sötét úr lidérceivel, mégis inkább érzem magam szégyenben, mint Galladriel pengéje. Csak a törpnek és a kószának köszönhetően vagyok életben és nem is sikerült elbánnom egyikkel sem. Most hogy a kard mágiáját sem használom, a vágások fájdalmát is tisztán érzem. Megérdemlem, ha csak ennyire vagyok képes. Muszáj jobbá válnom, ha valóban szolgálni akarom az úrnőmet és nem akarom, hogy a hatalom gyűrűje a sötét úré legyen.

Aragorn hazugságnak nevezte a nazgul szavait, de mi van ha igazak? Nem. Nem szabad engednem hogy a kétség elbátortalanítson, kezemben tartom az egyik legerősebb fegyvert ellenük, és képes is vagyok vele harcolni, amit be is fogok bizonyítani, nem fogok így elbukni.

-Akor hát Vasudvardba megyünk. A fehér nem lesz egyszerű elenfél.
Az éjtünde a Fangorn felé menne. Sokat hallottam korábban az erdőről, a fák állítólag olyan hangosan suttognak arra, hogy ha valaki elégé figyel megértheti a beszédüket.

-A Fangorn jól hangzik, az ottani erdőkbe a legtöbb ork nem merészkedik be. Talán rájöhetünk az okára is és felhasználhatjuk.

A dúnadan érvei meggyőzőek, de valahogy mégsem.
-Igazad van abban hogy együtt több esélyünk van, de nem számítanak az esélyeink, mindenképpen végig kell vinnünk ezt a küldetést. Bármibe is kerüljön.

Tudtuk, hogy napokig tartó út vár ránk, de szerencsére senki nem akart hosszabb pihenőket tartani, így viszonylag gyorsan elértünk Rohant, majd a Fangornt. Közben láttuk a varjakat amik követnek minket. Sarumán kémei, a fehér már biztosan tudja hogy jövünk.

Majd elértük a Fangornt, itt már nem figyelhet minket, sem a fehér, sem a sötét nagyúr. De az erdőnek még is nagyon furcsa kisugárzása volt. Próbáltam figyelni a fákra. Tisztán hallottam, hogy beszélnek, de az nem tudtam megérteni miről. Olyan volt, mintha a fák szenvednének, dühösnek, szomorúnak és kétségbe esetnek éreztem őket. Mi történhetett vajon, ami miatt ilyen érzéseket keltenek? Elindultam az egyik fa felé hátha a közelében, vagy azt megérintve jobban értem a suttogást, de a ló akkor felágaskodott, és nem csak az enyém. Mindegyik ló ugyanúgy ágaskodott, megijedtek valamitől és már nem tudtuk lenyugtatni őket. Kitépték a szíjaikat a kezünkből és elvágtattak. Ott ragadtunk az erdőben a lovak nélkül.

Nem sokkal később meglátjuk Vasudvard tornyát. Fekete füstáramlik belőle. Sarumán beindította a gépezetet, az ég tudja mire készülhet. Nem telik sokba és megtaláljuk a bejáratott, de akkor az ajtó kinyílik és orkok áradnak ki belőle. Ahogy az erdőbe értek, neki álltak azt pusztítani, a fejszéjük újra és újra lesújtott a Fangorn ősi fáira. És nekem újra és újra emlékeztetnem kellet magam, hogy nem ronthatok most ki a fedezékből. Nem szabotálhatom a küldetésünket a fák miatt bármily ősiek is, és bármely tisztán is hallom a hangjukat. Nem lehet.

Majd két hatalmas ent ront elő az erdőből. Felismertem őket, bár csak az úrnőm tanításából ismertem őket, De ahogy megláttam a hatalmas törzsszerű testeket és a lombokat. Mi más lehetett volna, ha nem egy ent?

Az egyiket sikerült felgyújtani az orkoknak. Eddig bírtam, elindulok kifelé de megtorpanok a lábaim körül gyökerek tekergőznek és nem tudok tovább menni. Bár a másik ent elintézte az orkokat de most felénk indult. Már egyikünk sem tud mozogni, mindannyiunkat lefognak a mellettünk álló fűz ágai és gyökerei. Majd meghallom a fa hangját. Ez ezúttal nekünk szól, értem és tudom hogy a többiek is értik.

-Várj! Mi nem közülük valók vagyunk. Messziről jöttünk, de nem ellenséges szándékkal. Kérlek hallgassatok meg, mert az aki az orkokat küldte, aki kivágatta a fáitokat, aki tűzifának használja a testvéreiteket, az maga a Fehér. Ha nem hisztek nekem akkor gyertek velünk és bebizonyítjuk nektek. És most kérlek ereszetek el bennünket, a társaim nevében is ígérem, egyikünk sem fog ártani nektek ha elengedtek.

-Jól mondom törp uram?- kérdezem az egyetlen tagtól akiben nem vagyok egészen biztos, hogy tartaná magát ehhez.

(Apróbb pontosítás: A Vasudvardból kilépő sereg Rohan felé megy, teljes páncélzatban és fegyverzetben. Nem fákat fognak vágni. xD Az egy másik kisebb létszámú munkás, akik pusztítják az erdőt. Elnézést, ha pontatlan voltam!)

Az ifjú kósza megjegyzését egy széles mosollyal nyugtáztam. Az emberek ostobasága mindig is szórakoztató volt a számomra, bár egyben elszomorító is. Ha népem elhagyja Középföldét, teljesen rájuk hárul a sötét úrral való háború...
- Ha számodra kényelmesebb a főkapun besétálni, hát rajta, én nem tartalak vissza, kósza.
Ezzel részemről le is zártam a beszélgetést. Begyűjtöttem a két kilőtt nyilamat és vártam addig amíg mindenki készen nem állt az útra.

Két napos út állt mögöttünk. Semmiség volt, elvégre nem akadtunk össze egyetlen ork őrjárattal sem. Pedig figyeltek minket. Egy csapat varjú napok óta követett minket. Mintha csak arra várnának mikor lakmározhatnának a tetemeinkből. Dúnföldi Crebainok. Egytől egyig a fehér kémei voltak, így az öreg mágus mindvégig tudta merre tartunk. Csak remélni tudtam, hogy az erdőben már rejtve leszünk a kíváncsi tekintetétől.
Az erdő rendkívül emlékeztetett az otthonomra. A hatalmas fák és ez a sötét kisugárzás. Bár ez az erdő kifejezetten kellemes és biztonságos helynek tűnt Bakacsinerdőhöz képest. Ennek ellenére lovam nyugtalankodni kezdett, s mikor már felágaskodott, eleresztettem a gyeplőt.
- Menj hát barátom.
Súgtam oda neki tünde nyelven és figyeltem ahogy elvágtat, majd folytattam az utat egyre beljebb az erdő sűrűjébe. A fák beszéltek egymással. Ez egyértelmű volt. Kíváncsi voltam, hogy miről mehet a diskurzus, de annyit már hallottam a nyelvükkel kapcsolatban, hogy beesteledik mire túljutnak az üdvözlésen, amit bár eleinte költői túlzásnak vettem, tanítóm arca elárulta, hogy több hitelesség van a szavaiban mint azt gondolnám.
Végül hosszas séta után megpillanthattuk a mágus tornyát. Számomra nem ez volt az első alkalom, hogy láthattak, és talán pont ezért sokkolt a legjobban engem a látvány. Az egykor zöldellő udvar kihalt volt, füst szállt fel a falak mögül, és íjászok pásztázták a környéket. Szóval igaz... A mágus tényleg átpártolt. Ezért kénytelen lesz az életével fizetni.
A kapu egyszer csak kitárult, s egy egy seregnyi talpig páncélozott Uruk-hai masírozott ki rajta. Egyenesen Rohan felé meneteltek. Nem tehettünk semmit, túl sokan voltak. Egyetlen egy jó oldala a dolognak, hogy így kevesebb ellenféllel kell majd szembenéznünk a falakon belül.
Fejszék csattogását hallottam a távolban. Elővettem az íjamat és rohanni kezdtem a hang irányába, majd egy hatalmas fűzfánál megálltam és onnan figyeltem tovább az eseményeket. Egy csapat ork favágó és két ent harcának lehettünk szemtanúi. Bár az orokoknak sikerült leteríteniük az egyik fapásztort, a másik egytől egyik megölte őket, majd figyelme egyenesen ránk terelődött. Futottam volna, elvégre nem állt szándékomban harcba szállni az erdő őreivel, ám egy gyökér nem eresztette a lábam, majd a helyzet rosszabbodott és lassan tetőtől talpig ágak fedtek be, s tartották béklyóban tagjaim. Egyedül az arcom látszott ki. Az egyre erősebb szorítás ellenére megőriztem nyugalmat és ragaszkodva anyanyelvemhez, barátságosan az enthez szóltam.
- Kérlek nyugodj meg! Segíteni jöttünk, nem pedig ártani.

Hosszú út. Hosszú út amit lóháton kell megtenni. Végig a fehér ruhás tünde mögött utazok. Szereznem kellene egy saját hátast. Vagy felülhetnék az elfek nyakába. Jót tenne nekik, legalább kicsit megizmosodna a válluk. De nem változtat azon, hogy utálok egy hegyes fülű mögött utazni. És még azok a rohadt madarak is. Utálom ezt az utat. Főleg mert a nazgulok óta semmit se verhettem össze. De legalább elértük már a Fangort. Örül a szívem ennek a sok zöld fának, pont annyira mint mikor egy goblin találkozik a kalapácsom rosszabbik végével.

Utálom az erdőket. Nagyok, tele vannak fával és minden olyan zöld. De ez az erdő, de a Fangorn rosszabb, a fák magasabbak és mintha folyamatosan összesúgnának. Még a levegő is nehezebb erre. Hiányzik nekem a Vas Hegyek. Azt a helyet legalább ismerem, esetleg adhatnának nekem egy fejszét most. Azzal jobban érezném magam. Főleg miután azok az átkozott lovak megvadultak és ledobtak minket magukról.

- Látjátok? Még a lovak is tudják, hogy ez egy rossz ötlet. Vagy ezzel én vagyok így egyedül?


Persze mint mindig most is vagy ignorálnak vagy leszavaznak. Utálom ezt a bandát. De azt ami az erdő szélénél történik azt jobban. Urukok ritkítják ezeket. Ősszintén nem tudom mit érezzek. A sötétség lényeit utáltam jobban mint az erdőt, de legalább ritkítják ezt az átkos helyet ami meg jót tesz a közérzetemnek. De még Vasudvard kapuin is kimasírozik egy csapat vad, barbár, harcias uruk akik Rohan felé veszik az irányt. Bezzeg ha Rohanba mentünk volna akkor harcolhatnánk egy jót, de nem. Jól van az utálatom ezek iránt az istentelen dögök ellen nagyobb mint az erdőtől érzet kényelmetlenségem. Na meg az erdő írtok mögött van a bánya bejárat ami kellene nekünk. Ó az édes sötétség és nyirkosság, meg a kövek hívogató hangja. Épp elhatároznám magam mikor a fehér ruhás elf asszonyság (?) tesz pár lépést előre. Majd pedig a föld is megremeg. Milyen képességei vannak ennek a hegyes fülűnek? De nem az elf volt hanem két fa indult meg. MI A FRANC? Biztos nem ittam túl sok sert? Vagy nem a nazgul pengéje miatt hallucinálok? A fák mozognak? Nem, nem az nem lehet! A fák harcolnak és nyerésre állnak. Utálom az erdőket! Érzem ahogy lassan hátrálni kezdek. Miért teszem ezt? Nem éreztem ilyet azóta, hogy a Ködhegység alatt küzdöttem egyedül az ottani orkok ellen. Acélozd meg magad Dulbur. Állj egyenesen és küzdj, ne futamodj meg. Mi a…?! Elkapott egy fűzfa? Most komolyan? Ez is az fehér ruhás elf nő (?) hibája az indult meg előre. Meg az emberé, még nem tudom, hogyan de az ő hibája is. Ficergek, mocorgok összevissza amíg hozzám nem szól az egyik hegyes fülű.

- Mi? Hogy? Jah persze…Engedj már el minket te agresszív tűzifa. Úgy nézzek ki mint egy rohadt ork? Úgy nézek ki mint Sauron? Inkább hasonlítok egy beszélő szőrős vasdarabra aki kifejezetten morcos!

A morcos elf, szó nélkül fogadta a mondataim. Hát ez is magának való. Az út unalmas volt, de ez jót jelentett, hisz volt időnk pihenni. De egy csapat varjú folyton a fejünk fölött repkedett és már kezdett nagyon zavaró lenni.

Az erdő...az erdő teljesen más volt mint amihez szoktam. Volt benne valami különös, valami ami nyugtalanná tett. Még a lovak is elfutottak, pedig ritkán bokrosodnak meg ennyire. A gyűrű lidércek közelébe is ott maradtak. Mikor beljebb tértünk, fejszéket hallottunk. Megtaláltuk az orkokat. A kapu ott volt mögöttük. Vártunk egy fűz takarásában mikor kettő sétáló óriás...fa? az urukoknak rontott. Az egyiket felgyújtották és meghalt. A másikkal szerintem még 50 másik ork se tudna semmit se kezdeni. Tombolt, dühös volt. Gyilkolt. Minket pedig hirtelen körbefont a fűz ami mögött eddig vártunk és felénk lépdelt a fa. Ez...ez össze kevert minket holmi orkokkal. De annyira szorított a fűz, hogy én csak a társaim szavait értettem. Saját szavakat csak formált a szám de szó nem jött ki belőlem.

Tekintettel arra, hogy az idő túlságosan is sürgetett, úgy véltem nem ez a legjobb pillanat arra, hogy leálljak vitatkozni az enttel a fehér romlottságáról, így egy rövid köszönet után egyenesen a barlang felé vettem az irányt. Rossz előérzetem volt. Egy sötét, szűk járat, valószínűleg teli különböző elágazásokkal. Hiába éreztem magam az erdőben nagyobb biztonságban, el kellett végezni a feladatunkat és eddig messze ez az ösvény tűnt a legbiztonságosabbnak a mágus tornyához. A biztonság kedvéért előkészítettem az íjam. Ha esetleg egy ellenséges őrjáratba botlanánk. Ebben az esetben jobb ha elintézem, hogy az első orknak amelyik észrevesz minket, segélykiáltás helyett már csak vér hagyja el a torkát, és így is tettem. Precíz és pontos lövéseket adtam le, főként az ellenség torkára célozva.
Végül elértük a sötét járatok végét. Immáron tisztán éreztem a friss levegőt. Már amennyire frissnek lehetett nevezni. Füst s valami ismeretlen bűze szennyezte minden egyes légvételt. Felnézve láttam Orthancot a mágus tornyát, lenézve pedig... A látvány egyszerűen elborzasztott. A falakon kaptárszerű elrendezésben uruk-haiok serege pihent. Valószínűleg még nem fejlettek ki teljesen, viszont ha ez megtörténik... Ekkora sereggel akár egész Középföldét is meghódíthatnák.
- Ezt a helyet mindenképp el kell pusztítanunk. Előbb viszont mentsük meg a szürkét.
Szerencsénk volt, ugyanis ellenségeink javarészt a felszínen voltak, így szinte gond nélkül elosonhattunk a lenn maradt őrök közt és a létrákon felmászva mi is feljuthattunk a felszínre. A látvány még szörnyebb volt mint odalent, annak ellenére, hogy nem sok minden változott. Ugyan úgy egy sereg uruk-hai, csupán ezek már harcra készek voltak, talpig páncélban és hosszú lándzsákkal. Ezt mindenképpen közölni kell Középfölde összes népével, bár tartok tőle, hogy már túl késő...
A mágus a tornya tetején tartott beszédet szolgáinak, akik ennek köszönhetően rá figyeltek helyettünk, így különösebb ellenállás nélkül bejuthattunk az emlegetett toronyba. Eddig minden túl könnyen ment és ez gyanús volt. Hiába voltunk egy apró csapat ami könnyedén mozgatott az ellenség tudta nélkül, mégis furcsálltam, hogy miden ilyen egyszerű volt.
Végül elértünk egy terembe. Ott volt a szürke mágus láncra verve. Botja darabokra tört, s úgy tűnt ős is osztozott annak sorsában. Az egykor élettel teli öreg, most megtört volt, sebzett, az is csoda volt, hogy még élt egyáltalán.
- Öreg barátom...
Kezdtem, de amint megpillantottam a szemeit a torkomon akadt a szó. Hatalmas fájdalmat sugárzott az öreg szürke mágus. Végig se kellett mondania mondandóját ahhoz, hogy tudjam mi történt vele.
Viszont ha megszúrták egy morgul tőrrel az csak egy valamit jelenthet... A legerősebb járt itt. Az képtelenség hogy a legutóbbi csatánk után bármelyikük is idejött volna, ha pedig az előtt történt volna az öreg már valószínűleg nem élne, szóval biztos ő volt, s jelenlétnek tudata csak fokozta az idegességem.
Gandalf egy tünde gyűrűt bízott a lányra. Egy részem azt súgta, hogy nem a legjobb kezekbe adta, de végül beláttam, hogy jelenleg ő az egyetlen aki méltó arra, hogy magánál hordozzon egy ilyen nagy hatalommal bíró tárgyat. Elvégre ki más viselné? Egy becsvágyó törpe? Egy egyszerű kósza? Vagy a tünde faj szégyene, egy egyszerű száműzött harcos?
Előhúztam a kardom. A mágusnak csupán percei voltak hátra én pedig nem hagyhattam, hogy lidérccé változzon. Talán még lett volna esély, hogy meggyógyítsuk, de se a hely se a pillanat nem volt alkalmas. Sajnos a világ messze nem olyan fekete-fehér mint sokan hiszik. Áldozatokat kell hozni ahhoz, hogy megmentsünk másokat. Hiába tárult ki az ajtó s lépett be rajta a fehér és a boszorkánykirály, én mit sem törődve velük, Gandalf szívébe szúrtam a kardom pengéjét.
- Sajnálom barátom.
Azzal kihúztam a kardot és szembe fordultam ellenfeleinkkel. Miután a lány az ujjára húzta a gyűrűt az események egymást követték s végül hárman álltunk szemben magával a boszorkánykirállyal. Szívem szerint inkább a mágussal mértem volna össze az erőmet, de nem volt választási lehetőség.
A legutóbbi lidércek elleni csata elég kellemetlenül sikerült, viszont akkor nyolcan voltak mi meg négyen. Ezúttal egyedül van, mi pedig hárman ellene. Valahogy ez a tudat nem igazán vigasztalt, de be kellett érnem ennyivel.
Össze kellett dolgoznunk, ám ha közöltem volna a többiekkel a taktikát az valószínűleg nem lenne túl hatásos.
Elsőnek rontottam rá a gyűrűlidércre. Ezúttal végre saját fegyveremmel harcolhattam, kellően felkészülve. Csapásaim gyengék voltak és csupán felületi sebzéseket okoztak, de pont ez volt a célom. Én voltam a csali. Le akartam kötni a figyelmét, hogy a többiek könnyebben mérhessenek erős és pontos ütéseket rá. Leginkább arra koncentráltam, hogy a rám irányuló csapásokat elkerüljem és, hogy a tervem ne legyen túl átlátszó, egy-két ellentámadást is végrehajtsak. Reméltem társaimnak is feltűnik ez és egyikük képes lesz igazán halálos csapást mérni erre a valamire.